|
Rott József
A Pokol orma
Pokol ormának mondták
az öregek
azt a meredek, sújtólég által megszaggatott
vágatszakaszt, ahol a hatvanas esztendőkben
kilenc fejtési bányász vesztette életét.
I
Még most sem vett tudomást a csöndesen neszező esőről, ahogy a bányaépületek között kavargó szél az ablaknak lökte a sűrű, sistergő szemeket. A diszpécserirodában csupán a duruzsoló rádió és a műszerfal sziporkázott, így a pusztulásra ítélt aknatornyok fénye uralkodott az udvar letaposott, lassan olvadó haván és az íróasztalon egyaránt. A nyálkás, köddel telt derengés és az éjszakai szolgálatot követő fáradtság a szemét támadta meg Gusztinak: viszketett, égett a szemhéja, enyhülést keresve le-lecsukódott, csak utána sújtott az agyára, majd az ernyedt fejbillenések után a nyomasztó álomvilág mezsgyéjére taszította. Még egyszer, kábultan felnézett: mintha az enyészetnek szánt forgácshalmok és rozsdásodó csillék árasztanák az épületeket körbegomolygó ködöt és a bomlás savanykás szagát, miközben élüket vesztik, megfoghatatlanná válnak a tárgyak, s velük együtt, talán, maga a valóság.
A rádió lélegzetvételnyi szünetében meghallotta az ajtaja felé tartó lépteket, és önkéntelenül a zsebéhez nyúlt. Nehezen viselte volna, ha alva találják, még így, az utolsó műszakok egyikén is; a keze keserves-kényszeredetten engedelmeskedett az akaratának. Az ajtónyitástól megdőlt a tenyerébe temetett gyufaláng.
– Valaki átvágott a kettes gépház előtt.
Mozdított a széken, hogy Vaják arcába lásson.
– A kutyák?
– Nem jelezték.
– Esik? – szaladt ki a száján a csodálkozás, ám a mondat közepén hangsúlyt váltott, és a haragos, ripacsos tónus megerősítette az öregedő aknaőr alantasi viszonyát. – Az eső!… Majd rákérdezünk az emberkénkre!
A keze máris a telefonon; a föltekergő füst csípte a szemét, a hangulata pocsék, a hangja számonkérő.
– Jozsó, a helyeteken vagytok?… Egy alak gyalogolt be a területre!
Kioltotta a rádiót, mintegy életet adva Vaják szuszogásának és a fiatal aknaőr hallgatóból kiszűrődő, pergő szavú beszámolójának.
– Én se gondolnám, Jozsó, de járasd meg a reflektort, és ha bármi van, riassz!
Vaják áporodott kapcaszaga máris megszállta az irodát. Neki a körmére kapó cigaretta jelezte, hogy legföljebb magányos merengésben hihet egy derűsebb jövőben… Lerombolják a bányaépületeket, betemetik az aknatorkot, és mehet nyugdíjba harminchét esztendősen. Több, mint amennyit remélt az élettől.
– Mit mond a rádió?
– Melegedést… Hátha rosszul láttad, Vaják!
– Majdnem rám köszönt. Mintha ismerne! Mire azonban megnéztem volna, lépett párat, és elnyelte az árnyék.
– Azt mondod, bányász volt?
– Ki más?
– Tegye az anyjába!
Visszaült az asztalhoz, félresodorta a naptárt és a rejtvényújságot. Megcsörrent a telefon.
– Jozsó?!
– Higgadtan, diszpécser… Öt óra harminchétkor leszállok a második szintre. Utolsó sikta. Végeztem.
– Mit beszélsz?! Kivel szórakozol, te szemét?!
Brrr… brrr… brrr…
– Mit mondott? – Vaják háttal állt az ablaknak, hadonászó keze mintha sötétséggel szórná tele a helyiséget. – Jozsó volt?!
– Valaki leszáll a második szintre! Képtelenség! A kibaszott életbe!
Lámpát gyújtva se hitte az egészet, ahogy a neonfény körbefolyta a bútorokat. Esztelenség! Gépész híján, a kaskötélen leereszkedni? Csüggeszkedve a nyolcszáz méter mély aknaűrben?!
– Csak a kettes kas van már a helyén – védekezett Vaják.
– Nem oda tartott?!
Az aknaőr föltépte az ajtót, neki meg mintha elhomályosulna a szeme tárcsázás közben, valamint az agya. Benne vagyunk, a keservét. Túl simán mentek a dolgok az utóbbi időben. Mintha valóban egy tisztes temetésre készülnénk, és nem a környék ellenszenvétől kísérve, az évszázados bánya fölszámolására.
– Jozsó, mégis van egy madarunk! A kettes csarnokból hívott, hogy leszáll! Vaják a nyomában van – majdnem hozzátette: az a barom, mert éppen meglátta, hogy az aknaőr elcsúszott a lucskos, csatakos talpfákon. – Fölnyalja az udvart, mire odaér!… Rohanj, Jozsó, ez mindannyiunknak sokba kerülhet!
A műszerfalra támaszkodva nézett ki az esőbe, és egymást kergették a gondolatai. Ha nem tréfa az egész, márpedig a jelek aligha arra vallanak, öngyilkossági kísérlettel, rosszabb esetben merénylettel számolhat. Ki képes ilyen őrültségre?… Kegyetlen gyanú kerítette a hatalmába. Valaki a közeléből?
Fölkapta megcsörrenő telefont.
– Elkaptad?!
– Még mozgott a láncfüggöny és a rács, amikor… Ki az ott?! Maradj veszteg!… Vaják?! – a két aknaőr bősz párbeszéde visszhangot vert az aknacsarnokban, és összekeveredett a telefonban.
Guszti újabb cigarettára gyújtott. Miféle végzetes elkeseredés szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen eszeveszett tettbe hajszolja magát?… Túl az aknacsarnokban, a vasajtó dübbenése térítette magához.
– Vaják, maradj a helyeden! Jozsó, az irodába! Mindent zárj magad mögött!
Megint a visszhangtalan, süket magány, csak az eső ostorozta az ablakot. Aztán meglátta a bányaudvaron átvágó Jozsót, és a gyerekkorától ismert, leszegett fejű, szapora léptű mozgás javított a hangulatán. Most valóban rá volt szüksége. Jozsó semmit és senkit nem hajlandó túlértékelni maga körül, anélkül, hogy a fennhéjázás hibájába esnék: megnyugtatón a helyén látja a dolgokat.
– Magadra gyújtottad az iratokat? Megfulladni ebben az ólban!
– Jozsó! Jelentenem kell a felszámolóbiztosnak.
– Sokra mész vele…
– Ne gyújts rá, ha zavar a füst!
– Ez szivar… Tolvajjal van dolgunk? Aligha!… A bányamentőkért lármázz!
– A rendőrökért.
– Bányászok nélkül semmire se mennek a mélyben.
Az aknacsarnokra néztek: a lámpafény megsárgította a latyakos havat és a csorgák nyugtalan, szél fodrozta vizét. Megszólalt a telefon.
– Diszpécseriroda – Guszti mutatóujja a kihangosítón, a tekintete Jozsón: most te is hallhatod, kész agyrém, összezavarodtam tőle.
– A második szinti főelágazásnál vagyok. Ne merészkedjenek utánam!
– Ember! Miket beszélsz?!
– Utolsó sikta. Jó szerencsét!
Brrr… brrr… brrr…
– Szólj hozzá, Jozsó!
– Erre csak a bátyád képes.
– Blöki?!
– Ki más ereszkedne alá az életét kockáztatva, hogy aztán diadalmasan bejelentse neked?
– Hónapok óta nem láttam… De a hangja!
Tárcsázta a második szinti elágazást.
– Nem veszi föl… Elképzelhető, hogy máshonnan beszélt?
– Tartja a helyzeti előnyét.
A diszpécser keserűen fölnevetett.
– Képtelenség… Jozsó! A Nemulassban nyeli a sört, könyököl a pultnál, és nyomja a szöveget a betérőknek.
– A helyedben számolnék vele.
– Lószart. Riasztom a rendőrséget meg a bányamentőket, de egyet lefogadok!
– Az újságírók perceken belül a kapuban lesznek.
– Ahogy mondod. És örüljünk, ha megússzuk ennyivel.
II
Vastagon öltözött, kapucnis árnyalakok mozgolódtak a portásfülkénél: esernyő nyílt, fényképezőgép villant, és párbeszéd kerge, kötekedő szavai keveredtek a ködbe. Az őrkutya, belefáradva az ugatásba, a kerítés tövéből szemlélte a szokatlan csődületet, távolabb, ám még innen a lámpafényes kolónián, nyálkás, iszamós szomorúfüzek lengtek a szélben.
A portás, ványadt arcú öreg, rábiccentett a fülkéből Jozsóra. Selejtek lettünk, gondolta ő, minden átlagból kilógó, társadalmi normákat meghazudtoló lények. Közröhej, lesajnálás és meg nem értés tárgyai… Ha szenvedett a melegtől vagy egy-egy elkerülhetetlen, kínos helyzettől, elsőként a karórájával gyűlt meg a baja: most is húzta a szíj a szőrét, kidörzsölte, csípte a bőrét. Szabadult volna tőle mindenáron, nemhogy még gyűrűt, nyakláncot viseljen. Igaz, megszokni sem volt ideje; az élete nagyrészt olyan munkával telt, amiben csak akadályozta volna: puccnak, parádénak sosem látta hasznát.
Lerohanták az újságírók.
– Van feltevésük a behatoló személyéről?
– Milyen ellenlépéseket tettek?
– Ki a felelős a történtekért?
Széttárta a karját. Égett a torka a nikotintól és az egymás után fölhajtott zaccos feketéktől. A hőskorszakból hátramaradt ütött-kopott kávéfőző ellenáll a férfikéznek; sziszeg, füstöl, dohog; aztán már cukrozhatják, tejezhetik a lassan lecsöpögött, szirupos nedűt, menthetetlen marad.
– Látták a portásunkat? Elszánt védelmezők vagyunk.
– Tréfál?
– Az őrkutya a felelős, vagy még följebb keresendő a vétkes.
– Hol?
– A gazdasági minisztériumban.
– Mit őriznek a telepen?
– Ócskavasakat, lomokat, nehogy valaki összevérezze magát velük.
– Hívást kaptunk a szerkesztőségekben! Az olvasók arra kíváncsiak…
– Semmi bizonyossal nem szolgálhatok – indult el Jozsó. – Délben tájékoztatót tart a felszámolóbiztos!
Nyúlánk lány szegődött a nyomába. Haja a homlokára tapadt, az orra szabályos, a bőre sima és feltűnően sápadt.
– Nem gondolja, hogy túlságosan gunyoros?
– De.
A lány lépést váltott, mert máris a férfi előtt szedte a lábát. Jozsó most látta meg, hogy a vastag cipőtalp legalább félarasznyit emel rajta. Első ránézésre fakó jelenségnek tetszett, ám így, a hírvadászat izgalmában maga is izgatóvá vált.
– Bevetik a rendőrséget?
Ellenetek vetném be, babám, gondolta az arcába csapó esőben.
– Klement Gusztáv diszpécser hangolja össze a teendőket. Később? Fogalmam sincs.
– Tárgyalnak vele?
Horpadt, mocskos hófoltok rikítottak az útpadkán. Míg a kocsikulcsot kereste, intett, hogy magnóra nem beszél. A lány leállította a szalagot.
– Ne csigázzon! Férfinak ennyit még nem udvaroltam!
– Rendben. A bányát gyakorlatilag föladtuk, pár hónapig anyagmentést végeztünk, a héten azzal is fölhagytunk… Bár a vágatok levegősek, a lent tartózkodás életveszélyes.
– Eredmény mikorra várható?
– A kas biztonságos újraindításához órákra van szükségük az aknavájároknak. Az érdemi döntést addig hozzák meg az okosok.
– A férfiról nem beszél?
– Találkozzunk más körülmények között!
– Rajtam nem múlik.
Kifordult az útra, tócsák csattogtak az alvázon, ahogy végigszáguldott a kolónián. Üszkös házfalak, roskatag kémények, mindennap több egy csorba eresszel és egy homlokzatból kivicsorgó vakolatfolttal… A bányamunka köré szerveződő, élhető életük volt. A félelmüket legyőzték, a hegyet megzabolázták, a megszokás hajtotta őket előre. Egy-egy nap lehetett hosszú és verítékes, ám visszatekintve elsuhanni tűntek az évek. Szélsőséges, elsöprő érzelmek nélkül telt el az életük, mindenük megvolt, ami a havi bérből élőknek megadatik, s ami túl esett rajta, arra legyintettek, vagy úgy tettek, mintha legyintenének… Miképp érthetné ezt ma meg bárki idegen?… Maradt a vágathajtás és szénlapátolás, sörözés és tekézés a duhaj majálisokon; mindenki társ, mindenki cinkos: együtt ujjongtak, együtt fáradtak bele.
Fékezett a kapubejáróban.
A házban minden lámpa égett. Zubogott a víz, áradt a slágerzene, és időnként felordított egy-egy reklámszlogen. Az összekülönböző kávé- és parfümillat egyértelművé tette, hogy Moncsi a készülődés véghajrájába érkezett, amikor az egyik pillanatban még pucéran, a száját beharapva, a másikban már ruhástól, hajsütő vassal a kezében egy dalt dudorászva eleget nem tesz a múló idő parancsának, vagyis a munkahelyi elvárásoknak.
Jozsó belökte az üvegajtót, és a telefonért nyúlt. Líviát hívja vagy a Nemulasst?
– Lefekszel? – Moncsi rázkódó mellekkel sietett át a konyhán. – Akkor nem ágyazok meg!
– Láttad mostanában Klement Livit?
– Mit akarsz tőle?
– Blökit keresem.
– Akkor minek Livit emlegeted?
A zuhanyrózsa csörömpölve belebukott a kádba, a rádióban valami habfürdőmárkát éltettek. Moncsi másodszor is elszaporázott mellette, megérezte a frissen fürösztött test meleg illatát.
– Eltűnt a fiú.
– Nem találkoztál a melltartómmal?
Jozsó tárcsázott.
– Az előbb tetted a komódra… Te vagy az, angyalom? Blökit keresem… Hogyne. Megértelek, Livi!… Persze! Kinek beszélnék róla?… Akkor most leteszem!
Moncsi menetkészen állt az ajtóban. A harisnyája feszes, a fehér zokni lezseren visszahajtva a cipellőre.
– Hallani akarom, mibe ártod magad!
– El fogsz késni.
Ezt már az udvaron mondta, a hátát mutatva. Az utóbbi időben, mióta Moncsi elindult fölfelé a munkahelyi ranglétrán, gyakran elmérgesedett a beszédük. Ha lenne gyerekük, talán kevesebbet marnák egymást, gondolta Jozsó, bár ez inkább vágy volt, egy homályos érzés, amit a világ zajlása aligha hagyna jóvá. Moncsi is megérezte a helyzet fonákságát, mert békülékenyre fogta.
– Itthon van Kolos öcsi!
– Citling?
– Ha akarod, hívd meg estére!
Bevágódott a kocsiba.
Éppen Citling hiányzott a felfordulásból! Öreg cimbora, milyen régen találkoztunk… Úgy érezte magát, mint akinek az utolsó szál gyufa akad a kezébe. Már nem pusztán a láng föllobbanása és nem a rágyújtás öröme a tét. Mindezen túl valami más, amitől maguktól rendeződnek a dolgok.
A Nemulassban szürke füst úszott a biliárdasztal fölött, akárha a pókhálós mennyezet málladozna, a korai vendégek nyűgösek voltak. Két suhanc nyüstölte a játékgépet; a göndör, fülbevalós a kőre dobott egy százforintost, mely engedelmesen visszapattant a tenyerébe. A Nemulass egyike volt az utóbbi esztendőkben elszaporodó külvárosi kiskocsmáknak: az ivóhoz mindössze egy szűk mellékhelyiség tartozott, ami az esti csúcsforgalomban gyakorlatilag hozzáférhetetlenné vált. Pengő, a tulajdonos, egykoron szintén nagy piás, infarktusból lábadozott. Azért nyitott kocsmát, szokta mondogatni, mert az újság megírta, hogy a terjedő munkanélküliséggel nem csupán az emberek szabad ideje növekszik meg elviselhetetlenül, hanem a költekezési szokásaik is megváltoznak. Könnyebben leragadnak a pultnál, akárcsak a segélyeken felnőtt fiatalok, akik megtévesztésül hordanak overallt. Ha a gúnya a végszükség esetén elvégzett segédmunka során fölszed egy-két gipsz- és festékfoltot, annál tökéletesebb az álca. Trágárok, veszíteni még a sörre játszott biliárdban is nehezen tudnak, elnézést kérni, tévedést beismerni egyáltalán nem. Harsányságuknál csak a mélyre temetett kilátástalanságuk a zavaróbb. Ha az elhízott, folyvást kedélyeskedő Pengő megjelenik a pult mögött a tüskésre visszavágott hajával, berúgásra biztatja őket, és ők boldogan vigyorognak vissza a korsó fölül. „Nyolc óra, híreket mondunk…” A sörösrekeszeket rámoló csapos egy ideig elnyomott minden más lármát.
– Kávét adj, Diló.
– Régen láttalak, Jozsó! Talán vitorlát bontott a nagysága?
– Blökit keresem.
– Hagyj azzal a tökéletlennel… Hé, srácok, ne rugdossátok a gépet!
– Elnyelte a pénzt!
– Az a dolga… Te meg mit akarsz attól a gyagyától? Nyár óta nyaggat hol egy százasért, hol egy rongyért, nézd meg a cechét, négy számjegyű, nem a máltaiaktól vagyok! Pengő lemeszeli a béremből a hiányt, elhiheted!
– Átment másik kocsmába?
– Ha nem fizet, majd belenyúlok a zsebembe. Minek hagytam magam megfűzni?! Megmondom, Jozsó! Ha látnád reggelről reggelre a remegő szájszélüket meg a mocskos kezüket, ahogy lecsapnak az első felesre, nem a piától, még az élettől is elmenne a kedved.
– Melyik kocsmába jár még Blöki?
– Hablatyolt az este, adta a bankot, valakibe belekötött, talán a Zörgő gyerekbe, az adott neki egy nyakast, Blöki hőbörgött, nem lehetett érteni tőle a filmet, aztán egyszer csak kámfor… Hallottad, hogy hazajött Citling?
– Volt nálatok?
– Még nem. De fogadni merek, lesz haddelhadd! Válogatott focistánk rajta kívül úgysem akadt!
– Ifi.
– Mit mondasz?
– Ifi válogatott.
– Te jártál Dél-Amerikában, vagy ő? A te kutyád evett Pick szalámit, vagy az övé? Kapj a fejedhez, Jozsó! Rajzanak majd az öreg cimborák vályútól vályúig! Estére kóvályognak, mint a mérgezett egér.
Az ajtóban gyújtott rá. A játékgép győzelmi szignálra váltott, a rádió reklámot bömbölt. Diló a pultra csapta a törlőrongyot.
– Fizetni?… Rendben! A vendégem voltál, Jozsó!
Néhány megkésett, hátitáskával, tornazsákkal trappoló iskolás majdnem ledöntötte a lábáról. A bányához vezető útra, hókását verve, mentőautó kanyarodott.
III
Hűs vizet pacsmagolt az arcára, és a mosdókagylóra támaszkodva várta, hogy megszárítsa a folyosó felé járó levegő. A szemhéja megduzzadt, és a tükörre eső félhomály se tudta eltüntetni; a pupillája hamis, gyanakvó ember módjára összeszűkült. Guszti a végigvitázott délelőtt során előbb az éhségét küzdötte le, aztán a kimerültséget és a gyomrába markoló görcsöt, ám a vádaskodókkal alig-alig bírt; néha csak egy kifakadás vagy egy heves gesztusra adandó ellenszó választotta el a dühkitöréstől. Rémképek gyötörték, és régen elfeledett szagokat érzett. A közlőművekben elhasználódott kenőolaj, a fölforrósodott gumihevederek, csizmaszárra csapott kapcák és verejtéktől megfeketedett munkásingek szagát. Romos, elhagyatott vágatok oxigénszegény levegőjétől viszketett az orra, ahol minden lépésnél megfáradt porszemek milliói indulnak útjukra a korhadó talpfák közül. Kettes szint, az utolsó népesmegálló, a megtört ácsolat, a mélyfekü vágat simogató nesztelensége… Üvöltsön bele az irodában az okoskodók arcába, hogy amit tudni akarnak a bányáról, már soha, de soha nem fogják megtudni?
Összegyűrte a papírtörülközőt, és az arcát masszírozva megpróbálta rendezni a vonásait. A folyosón még égtek a lámpák, ám az ablakon már besettenkedett a kinti fény. Az irodaajtón kihallatszottak a végső szakaszába érő tárgyalás egymásnak ellentmondó, indulatos szavai.
Purgli rendőrparancsnok az asztalt csapkodta.
– Vegyük sorba az eshetőségeket – csitította a kormánybiztos. – Jöjjön, diszpécser, maga nélkül aligha dönthetünk!
– Szálljunk alá! – dühöngött Purgli a kiterített vágattérkép fölött. Az arca, ez a két-három hurkában aláhullámzó toka és a kopaszodástól megemelkedett homlok közé szorult képlékeny, disznószemű arc mintha az aranygombos zubbonnyal együtt gyűrődne, és nem a rosszul kezelt indulattól. – A bányamentőkkel körbefogjuk! Fölszólítjuk! Úgysem voltam még bányában.
Valahogy Murgya párttitkárra emlékeztette Gusztit, és valamelyest Lázárra, a föld alatti lakatosok művezetőjére. Murgyához, még az átkosban, rendszeresen elvezényelték a fiatal bányatisztek társaságában a soros agymosásra. A párttitkár éppoly hévvel és elszántsággal magyarázta a kommunizmus igazát, ha hárman, mint ha harmincan ültek a gyűlésteremben. Rejtvényt fejtettek vagy nézelődtek; még a kötelező kérdésfeltevéseknél is megválogatták a szavukat, nehogy ideggörcsöt vagy rohamot kapjon a nagy tanok rosszindulatú félremagyarázásától. Vele ellentétben Lázár a mérhetetlen jóindulata tudatában hajszolta a végkimerülésig a beosztottjait. Az újoncokon a gatyát is megrángatta, hogy katonásan középre kerüljön a bányászszíj csatja. Trappoltatta őket az ötvenméteres szintkülönbségeket semmibe se véve szintről szintre és vájvégről vájvégre a böhöm szerszámostáskával, csőfogókkal, vasidomokkal, menekülőkészülékkel, öblös kulaccsal és lámpatesttel a hátukon, vállukon. Ha fülsértő zörgéssel, kopogással és eszelős sietséggel közeledett valaki a fejtés fullasztó feketeségű légvágatában, bárki lefogadta volna, hogy Lázár egyik embere lesz az, vagy maga a nyugalmában megzápult százegy esztendős bányarém, cigány ócskásnak álcázva magát. Még néhány másodperc, és a réselőről, szénfalról elszakadó fénycsóvák egy verejtékben ázó, mocskos arcra és a homloküregben megbúvó, agyongyötört szempárra estek. Az öreg lakatosok persze kiröhögték Lázárt a sztahanovista elképzeléseivel együtt, és ott űztek gúnyt belőle, ahol csak lehetett. Nem döglött patkány ez, Lázi?, dugtak früstökidőben az orra alá egy kimerevedett, drótfarkú dögöt, és Lázár máris szaladt a vágatoldalba öklendezni. Gyenge volt a gyomra és gyengék az idegei, mégis ragaszkodott a beosztásához. Persze oszlopos párttag volt maga is. Egy az igazság, a párté.
Rágyújtott. A kormánybiztos fiatal, megnyerő arcáról igyekezett olvasni. Anynyit mindenesetre felmért az elharapott szavaiból és a fintoraiból, hogy neki is megvoltak a maga Murgyái és Lázárai. A hangja higgadt maradt, a mozdulatai nemkülönben, ahogy a mentősök főnökéhez fordult.
– Kucsera?
– A bányamentők, ahogy már céloztam rá, kormánybiztos úr, különleges kiképzésen estek át. Náluk többet a tűzoltók és a deszantosok sem tudnak, hasonló körülmények között kevesebbet. Műszerekkel, védőeszközökkel vannak felszerelve, külön-külön és csapatosan is értik a dolgukat.
– Minek agyalunk annyit? Ha valakinek buknia kell, egyedül ő bukhat! – Purgli támogatót keresve körbejáratta a tekintetét. – Megszervezett, határozott fellépésre van szükség. Bedőlünk egy szájhősnek?
Guszti leintette a rendőrparancsnokot. A leszálló ágat, most tudatosult benne, mindig is érzékelte. Mióta metánmérőt akasztott a nyakába, majd beült a diszpécseri székbe, a szakág válsággal küszködik. Erről beszélnek a parlamentben, ez következett be a világ kulturáltabb felén, erről cikkeznek az újságok, ám ennél mélyebbre, hogy egy kiérdemesült rendőrparancsnok leckéztesse, már aligha süllyedhet. Valóban itt az ideje lerombolni az aknatornyokat.
– Átlátod a térképet, Béla? – mondta.
– Itt van előttem!
– Akárki az illető, a gurítóvágatokon keresztül az első és a harmadik szint felé is veheti az irányt. Egyedül bányász érhet a nyomába, az is kiszolgáltatott helyzetben van, mert messziről elárulja a lámpafénye.
A kormánybiztos maga elé fordította a térképet. Feltalálta magát az idegen környezetben, és különbséget tett vélemény és vélemény között.
– Még egy kérdés… Előidézhet robbanást, omlást, katasztrófát?
Kucsera kivárt a válasszal.
– Bizonyos gázelegyben igen, ám ezzel ő is tisztában van. Azért vállalta volna ezt a pokoli küldetést, hogy értelmetlen halált haljon?
– Magam se hinném – helyeselt Guszti.
– Mire gondol, diszpécser?
– Részben felelős vagyok a történtekért, ne tiltakozzon, elég, ha úgy érzem. Fölmérve minden eshetőséget és kockázatot, lemennék néhány bányamentőssel. Megkísérlem jobb belátásra bírni. Ha mindez nem hozna eredményt, még mindig kereshetünk másik megoldást.
– Tiltakozom! Mennyit ér egy halálra szánt ember élete, aki másokat veszélyeztet? – Purgli lesajnáló mozdulatot tett. – Kötelességem figyelmeztetni az urakat, hogy felelőtlen, mi több, életveszélyes játszmába kezdenek!
– A saját lelkiismeretünkről van szó – szögezte le Guszti. – Az enyém azt mondja, tegyek egy kísérletet.
– Más hozzászólás?… Igyekezzünk, uraim, mert még az újságírókkal is van egy csörtém! Nos, Kucsera?
A mentőparancsnok menetkészen állt az ajtóban.
– Guszti szavára hajlok. Közülünk való, aligha várható tőle bányászellenesség. De ha kivagyiságból felbőszítik, nem szeretnék a közelébe kerülni.
IV
A vergődő, csikorgó ablaktörlőn túl szétmaszatolódott a világ. A szemére ereszkedik hályog, vagy valóban penészszagú, gyorsan burjánzó enyészetkór lepi el a várost; belerágja magát a falakba, a pattogó palatetőkbe és a korhadt, kidőlt-bedőlt kerítésekbe? Máris rogyadozó, hordólemezből, kátránypapírból hevenyészett ólak szaporodnak a kertek aljában, és a gázfűtés kiváltására szolgáló farakások; a háztartási hulladék az árokszélre hányva, még a sáros udvarokon bóklászó jószágok is vedlettebbnek, szárnyaszegettebbnek tűnnek. A hangulata tréfálja meg, vagy… A fenébe! Kukásautó fékezett előtte; a rakodók párát lehelve borogatták a szemetet az etetőnyílásba, aztán felrugaszkodtak a kocsi hátuljára. A hordott út mind siralmasabb képet mutatott a szemerkélő esőben: a salakos, törmelékes kátyúkban és keréknyomokban megült a hólé, az erdőszélen kóbor kutya sunnyogott.
Zörgetett az ajtón. A szomszédban megmozdult a függöny, és egy tésztaszerű arc jelent meg a párás verandaablakban. Megnyomta, engedett a kilincs. Áporodott, szennyes ruhák szagához hasonlatos levegő legyintette meg.
– Blöki… vagytok?
Csak találgatta a folyosóról, hogy párás-e a tükör, vagy fényét vesztette az idők során, ám a benne imbolygó, elmosódott árny láttán arról már meggyőződött, hogy valaki tesz-vesz a konyhában. A mosogatócsapból meg-megfolyva, szaporán csöpögött a víz.
– Gyere beljebb, Jozsó.
Kínnal vegyes vágy mart bele a telt keblű, elhanyagolt asszony láttán. Lívia megálmodásánál mintha elábrándozott volna a teremtő, és kedvét lelve az alkalmazkodó testben, újabb és újabb hajlatokat, sóvárgást keltő, csábos vonásokat, lenyűgöző idomokat és buja gödröcskéket alkotott, majd maga is beleszerelmesedve, hálás és alázatos természetet lehelt a tárgyába, húsos ajkakkal és vadgesztenyebarna, sűrű, bongyor hajjal tetézve meg alkotását. Líviából sütött az esti „bánom is én” hangulatot követő, vigaszra vágyó ölelhetnék.
– Nincs mivel megkínáljalak.
– Pedig rám férne egy korty ital.
– Az talán még akad Klementéknél! – megélénkülve kutatott a kredencben. – Szilva? Vegyes?
– Amelyik a kezedre esik, angyalom.
– Igyunk, Jozsó, ha már elfelejtették az orrunkra kötni, miért basztak erre a világra!
Rágott körmein a lakkozás kopott; az ujjai kivörösödtek a szorítástól, az üveg a szeszélyesen megtett útja során mégis többször nekikoccant a poharak peremének.
– Blöki?
– Jótól kérded!
– Itthon aludt?
– Remélem, nem valamelyik árokban… Jozsó, ne tedd a gyagyát, mert csúnyát mondok!
– Érdekel, mi van veletek.
Az asszony a fejét hátrahajtva, levegős kortyokban ivott. Köntöse alól kivillant a hálóing fodra, nyakán a halványkék erek mint hányaveti tollvonások. Mikor szeretünk tiszta szívből, gondolta Jozsó. Ha feldühít, vagy ha megindít a másik, a társ gyöngesége? Livi lúg áztatta, agyondolgozott kézfeje mintha külön életet élne, rátapadt a szegycsontjára, majd megtörölte a száját, aztán szétmázolta a felbuggyanó könnyeit.
– Értesz is valamit az egészből! Sosem akartam megszabadulni tőle. Ő támadott rám. Vagy két éve, akkoriban már nem volt munkahelye. A kicsiknek kerestem úszómestert, és bekarikáztam az edző nevét a telefonkönyvben. Blöki meglátta, és fölpofozott. Máskor is kikelt magából, de nem ütött meg. Közben az edző otthagyta az uszodát, ami még kuszábbá tette az ügyet. Ha magyarázkodtam, az volt a baj, ha hallgattam, az. Blöki kocsmázott, reggel rátöltött, és kezdte elölről. Kerültük egymást… Töltsek még, Jozsó?
– Egy kortyot.
– Nekem hiányzik – még a kezében volt az üveg, ahogy lehúzta a pálinkát. – Balhé balhét követett, egy időre a gyerekek is elkerültek anyáékhoz, biztosan hallottad… Annyira hittem Blökiben! Akartam, hogy megváltozzon. Ha leégtünk, kölcsönkértem, ha nem volt, aki adjon, megalázkodtam anya előtt, de vacsorával vártam. Eladta a mosógépet, mostam kézzel. Mindegy, csak járjon haza. Pénzzé tette a tévét, beértem a rádióval… Kezdett belefáradni a lumpolásba. Korábban járt haza, dudorászott, megpaskolta a fenekem. Az egyik este Nyurgával toppant be. Ittunk. Azzal nyaggatott, hogy csináljuk hármasban.
Jozsó elvette az üveget, az asszony szipogva törölgette a szemét.
– Utána tudtam meg, mi az a kurvasors! Ököllel vert. És Jozsó! Képtelen voltam, nem maradt erőm elhagyni…
Megmarkolta a vállát, az asszony erőtlenül ölelte, aztán a fejét rázva kinézett az ázott, elhanyagolt udvarra.
– Mi történik velünk, Jozsó?!
– Ha van munkád, kellesz a világnak, ha nincs, nem. Ilyen egyszerű ez, angyalom.
– Egyet szeretnék régóta. Kikapcsolni az agyam, de nem és nem, szüntelenül jár, forog. Ezt és ezt megcsinálni, elintézni, előteremteni. A gyerekeknek a ruhára, tankönyvre valót, bűvészkedni a kosztpénzzel, csűrni-csavarni, hogy kiszorítsam belőle az italra valót, miközben tudom, többe van, mint a gyerekek ebédje. Rágom magam, őrlődöm, este beesik a küszöbön Blöki, még az alsóruhája is bűzlik. Fogom az üveget, és nyakalom a pálinkát fölfordult gyomorral, hogy végre csönd legyen körülöttem másnap reggelig.
– Bánt még?
– Mióta kezelésre jár, alig. Ő néz úgy ki, mintha vernék. Felpüffed az arca a gyógyszerektől, és rosszul van másnaposan.
– Miket beszélsz? Livi!
– Pszichiáterhez jár. Nem komplett egy ideje.
– Azonnal telefonálnom kell!
Most eszmélt rá, hogy mindeddig örömét is lelte a helyzetben. Elégtételt érzett Gusztival szemben. Neki születtek gyerekei, belőle lett diszpécser. Most legalább megtapasztalja, milyen kiszorítva, a szélső pályán futni.
Kétszer is félretárcsázott, mire kicsengett a telefon.
– Diszpécseriroda.
– Hál’ istennek! Guszti…
– Sóth vagyok, a váltás.
– Fricikém, Guszti hazament?
– Leszállt a második szintre. Üzensz neki?
– Érjétek utol, amilyen hamar lehet! Az emberünk nem beszámítható.
V
Kocsonyában remegő zöldséges sonkatekercsek, kaszinótojás és szalámis szendvicsek várták a sajtótájékoztató résztvevőit. Az ásványvizes palackokban gyöngyöző türelmetlenséggel szökött felszínre a szénsav. Két kókadt, mindeddig másutt illatozó dáliacsokor élénkítette még a hosszú asztalt, melyen az utolsó simításokat végezték a konyhalányok. Tokár, a szakállas főportás, aki önszorgalomból vigyázta a csoportokban beszélgető újságírókat, apró pogácsákat rakosgatott a zsebébe, egyet bekapott, aztán a szakállát vakargatta. Megszomjazott.
Borostás, őszülő halántékú fiatalember mustrálta meg a terítéket. A farmerdzsekijén csillogó kitűzők közelebb csalták Tokárt.
– Még nem lehet fogyasztani – mondta.
– Bortól ma nem böfögünk!
Tokárt meglepte az őszinte hang.
– Ja, ja. Ez a legolcsóbb megoldás. Mintha ők nem szivornyáznának! – mutatott fölfelé a hüvelykjével. – Cccc. Még ugyan szeretik.
Aztán, mint aki máris többet mondott a kelleténél, visszafordult a pogácsához.
– Miből lesz ma hír? – tudakolta a megyei hírlap gyakornoka.
Pár hónapja hagyta el az iskolapadot, ahol leendő sajtómunkásnak nevezték. Fölnyírt haja ujjnyi csíkokban redőzött a tarkóján, ahogy a nyakát behúzva hallgatta az idősebbeket.
– Ami megragadja a fantáziát.
– És megmozgatja a szürkeállományt.
– Bulvárgondolkodás – szólt közbe az egyik kereskedelmi tévé riportere.
– De színes.
– Igazságot mindenkinek!
Gyanakodva néztek a farmerdzsekisre.
– Visszasoroltál közénk, Márkus?
– Kalaplengetésem az internetes oldalak némaságra ítélt szerkesztőinek, de én inkább maradok a terepen. Érző ínnyel fölkóstolni a hírt, aztán boldog-boldogtalannal megkajáltatni, ez a lényege.
– És még igazságról beszélsz?
– Hatvanforintos igazság az olvasónak, neked bruttó ezerötszáz hasábonként, a laptulajdonosnak meg a sokszorosa.
A gyakornok az órájára nézett.
– Sokáig várakoztatnak még, Márkus?
– Csak ameddig az illetlenség feltétlenül megkívánja.
A baloldali lap tudósítója eltaposta a cigarettáját, és hátat fordított neki. Fogadást ajánlott a hetilapos társának, hogy tizenkét órán belül megoldódik a rejtély.
Az ablakból olajfoltos, szivárványos tócsákra és a fél udvart árnyékba borító aknacsarnokra lehetett látni. Az épületek között fölerősödő szél csenevész akácokat ostorozott, az alacsonyan gomolygó felhőkön olykor áttört a napfény, és megcsillant az utat keresztező sínpár. Az egyik operatőr a párkányra hajolva filmezett, csak az ajtónyitással támadó huzat fordította vissza a terembe.
Vaku villant, egy kontyos újságírónő széket húzott maga alá, és szétnyitotta a jegyzettömbjét, másutt is széklábak csikorogtak. A kormánybiztos az asztal mögé tartott, nyakát vörösre dörzsölte a keményített gallér.
– Hölgyeim, uraim, engedjék meg, hogy rögtön a tárgyra térjek, mindannyiunkat szorít az idő. Bemutatom önöknek a bánya mára nyugállományba vonult vezetőjét, Benke Ferdinándot, és Pántya urat, a bányászok életkörülményeinek és mentalitásának kiváló ismerőjét.
– A szakszervezet mindig is ellenezte a kormány lépéseit – ragadta magához a szót Pántya. – Ahogy már annyiszor rámutattunk, az egyoldalú döntések viszályt szítanak…
Megrökönyödve észlelte, hogy az újságírók Benkéhez fordulnak, akit valósággal elsöpör a kérdésözön. Krákogott, a torkát köszörülte, és kényszeresen igazgatta a zakóját, nyakkendőjét. Pántya hamarabb eszmélt.
– Lesújtó helyzetünkben is humánus megoldást igyekszünk kieszközölni, mert a kormánnyal ellentétben…
Szorítást érzett a csuklóján. Megpróbálta lerázni a mögéje oldalazó kormánybiztos keményen markoló jobbját. A tusakodással elfecsérelt pillanatok múltán már mindannyian beszéltek: a végre boldogan, ám vontatottan a szavára lelő Benke, az őt ráncigáló kormánybiztos, és dagadó erekkel a nyakán ő maga, Pántya István, rámutatva a polgári kormányzat folytonos, tudatos és alattomos mesterkedéseire.
Csibészes füttyszó vetett véget a tobzódásnak, megbénította a nyelveket, és közös irányt szabott a mozdulatoknak. Márkus leeresztette a kezét, lázas tekintetével kirítt a sokadalomból.
– Egyetlen kérdés, kormánybiztos úr!
– Parancsoljon.
– Tisztában vannak vele, hogy a betolakodó egy kezelés alatt álló pszichopata, éppen a baljós éjszakán szolgálatot teljesítő diszpécser, Klement Gusztáv testvérbátyja?
A kamerák máris ráközelítettek, a kollégák egymást taposva az ablakhoz szorították. A válaszokat legföljebb a közelben tipródók értették, ám a megdöbbenés és az ámulat tényeket megsokszorozó szavai zavartalanul szárnyaltak a kormánybiztosig. Lángbetűs szalagcímként jelent meg előtte a mondat: „A fejleményeket alig százötven méterre, zavartalanul beszélték a helybéliek az Arany Kapca ivójában.”
Utálkozva végigmérte Pántyát, és elhagyta a termet.
A folyosón a titkára futott szembe vele két bányatiszt társaságában, közben a mentőautó felvijjogott az udvaron.
– Az egyik bányamentőst lövés érte – hangzott a lihegő, hörgő felhangokkal kísért beszámoló. – Klement üldözőbe vette a férfit, de megszakadt vele a kapcsolatunk.
A kormánybiztos a titkárhoz intézte a szót.
– Minden további lépéssel várunk. Kapcsolatba lépünk a belügyminiszerrel és a miniszterelnök úrral. Az újságírókat, akár rendészi, akár rendőri közreműködéssel, haladéktalanul el kell távolítani a bánya területéről.
VI
– Esterágnál érdeklődj a Tisztesben! – Surmó megragadta a korsókat, hogy újabb söröket hozzon, hatalmas szemfogai sárgák, akár a lötyögő maradék.
Löőcs a korsók feléje eső üvegpöttyeiben megsokszorozódva, ám ujjhegynyivé zsugorodva röhögött. Teljes valójában, ahogy székével a falnak támaszkodott, hasonlóan rusnya látvány.
– Ha Esterág bácsi sem tud róla, nyoma veszett. Akkor nincs is!
Megint az utcát rótta. Miért ragaszkodnak ezek a családjukból és világból kifordult alakok a restihez? Meglehet, régebben olcsó helynek számított, ám manapság mindenütt megkérik az ital árát. Lassanként a fő megélhetési forrás lesz a városban, gondolta Jozsó. Tanonckorában, egy-egy tivornya után maga is ébredt már a restiből legyező kávé illatára meg a recsegő hangosbemondóra, és bizony utasításokra meg vezényszavakra jár az ember agya, mert kótyagosan és elgémberedve mindenáron indulni akart, csak nagy soká jött rá, hogy nem az ő vonatának fütyültek. Nem is fütyülhettek, hiszen gyalogosan járt be a vájáriskolába, legföljebb esőben vagy éppenséggel heccből lógott föl a bérletesek között a helyi járatú buszra.
Átvágott az üzletsorhoz vezető átkelőn. Sehol egy kocsi, sehol egy gyalogos. Az olvadó hó alól kikerülő papírszemét szürkén, szakadozottan vergődött a szélben. Megértette, mi több, osztozott a ruházati bolt kirakatában rostokoló bábok közönyében. Blöki! Rólad is azt gondolta volna a magunkfajta halandó, hogy örökké tűrsz.
A sarkon túl már látszottak a Tisztes kocsma fényei. Ritka, ha valakire kétszeres csúfnevet akaszt a bányász. Esterág, az egykori csillés ezt érdemelte ki Mélyaknán. Bácsinak a sötét bőre és barna, ragacsos szakálla, míg Esterágnak a bányabeli étvágytalansága miatt mondták. Mert se a meglettség, se a keshedtség gyanújába nem keveredhetett: pocakos, makacs kis ember, aki fricskát mutatva a valóságnak, másokban látja meg a szánalmast és az együgyűt. A nyugdíjazása óta, hallotta Jozsó elégszer, a Tisztesben tölti a napjait; szívja a maga cseterte cigarettákat, füleli a hol zsongító, hol acsargásba csapó lármát, és ha valaki fölkelti az érdeklődését, a kabátcsücskénél fogva magához vonja egy kis eszmecserére. Ez a világra nyitott kíváncsiság és az alkura nem hajló öntudatosság, mely nap mint nap eszmékben forr össze a szavai által, ez emelte fölébe Esterágot az átlagos kocsmajáróknak. Esterágnak filozófiája volt.
A korai forrpont lógó ruhájú, nyakigláb kamaszokat lökött ki a lengőajtón a járdára. Jozsót megcsapta a pancsolt borok és a csapolt sör füstbe keveredő, pállott szaga. Esterág a mennyezetet tartó öles kőoszlopok egyikénél ücsörgött, mellette beesett arcú, szikkadt kedvese eszegetett valamit egy gyűrődő, zizegő zacskóból. Csak a végső bajban kötődünk így egymáshoz, oly sokat megért házastársak, gondolta Jozsó; eszelős szükség-szerelemmel, vak odaadással.
Átverekedte magát a tömegen. Esterág, úgy látszik, új hóbortnak hódolva, esetleg a rájuk köszöntő lakásínség miatt magán vagy legalábbis magával hordta a ruhatárát; darabjai zavarba ejtő szertelenséggel terültek szét a széktámlákon és az asztalon. Haját a zsír fonta tincsekbe, kapucnis kabátja a követ söpörte, rajta a vászonig visszakopott műszőr gallér, mint oszlófélben lévő rágcsálótetem.
– Beszédem van veled, Esterág bácsi.
– Nem érek rá.
– Mit duzzogsz? Meghívlak egy sörre.
– Cucusnak is hozzál!
Az asszony boldog, fogatlan mosolyt eresztett meg feléje, és csendesen evett tovább. Elfeledett cigarettájának füstje valósággal rátekeredett az ujjaira.
Azokban a nem is oly távoli időkben, amikor még napi két-háromezer tonna szén bukott felszínre az osztályzónál, a Tisztes délután nyitó zenés szórakozóhely volt konyhával és fényesre dörgölt táncparkettel. Most sárga és vörös üvegszemekkel villogó játékgép-szörnyek népesítik be a pódiumot, körülöttük szerencsejátékosok és néhány éhes szemű kibic. Egyszer-egyszer fémes zakatolással aprópénz ömlik a fizetővályúba, ilyenkor tompul a duruzsolás az asztaloknál, és bortól, pálinkától tüzes arcok fordulnak a győztes felé.
Esterág titokzatosan intett.
– Mondok valamit, Jozsó!
– Azért jöttem.
– Itthon van Citling!
– Hallottam róla – bosszankodott Jozsó. – Még focizni is láttam annak idején. Képzeld.
Esterág nem hagyta magát kizökkenteni.
– Sorold föl a kilencvenkettes középpályás sort!
– Citling, Mokány… – megakadt. – Ulrich?
– Ne vizsgáztasd, édes!
– Cucus, ez neked magas! – Esterág fölmutatta a jobbját, és végigzongorázott az ujjbegyein. – Citling, Rüszlig, Mokány, Talabér!… Citlinget elvitte a Kispest, Talabért meg Dinit a Vasút. Így lett belőlünk kiesőjelölt.
– Nyertél, Esterág bácsi.
– És kit állítottak ki a kupa negyeddöntőjében? Zuhogott az eső, a főépület felé támadtunk, második félidő, tizenkilencedik perc. Motoszkál?… Megmondom azt is, hogy a Vasas ellen! Na?… Citlinget!
– Aha.
– Leköpte a liberót. Bizony.
– Blökiről akarlak kérdezni.
Esterág közelebb húzta magához a sörét, és ráfonta ujjait a korsóra.
– Van cigid, Jozsó?
– Szivar.
– Arra nem is mertem gondolni.
Kihúzott egy szálat a dobozból.
– Cucusnak nem adsz? Megérdemli.
Esterág a harmadik gúnynevet a szószátyársága miatt érdemelhette volna ki. Átbeszélte a provokációs robbantás kivárási óráját a búvóvágatban anélkül, hogy végére érjen a történetekbe ágyazott eszmefuttatásnak. Elég volt megpendíteni a témát, aztán behunyták szemüket a vágatoldalnak támasztott deszkákon, és Esterág édesded álomba beszélte őket.
– Mit tudsz Blökiről?
– Amit a fél város beszél, Jozsó. Leszállt zárórát csinálni.
– Neked beszélt róla?
Esterág megillette a nyelve hegyével a szivart, megszagolta, meggusztálta, sóhajtott, a szájába vette, forgatta, aztán megint megsodorta, nyelve szaporán járt ki-be, mint baromfinak a kiszáradt itató mellett. Belenyalt a sörbe, gyufát keresett lassú, tétova mozdulatokkal, majd elfogadva a feléje nyújtott lángot, az asztal fölé hajolva fölszította a parazsat, és kéjesen kiengedte a füstöt.
– Nem vagyunk puszipajtások, ha arra gondolsz. Csúnyán iszik. Goromba. Megértjük, de kerüljük egymást. Minek ahhoz szó, hogy lássa az ember a romlást? – Megdédelgette a korsót, aztán körültekintően közelítve a habhoz, élvezettel ivott. – Vannak lakáslakó és kocsmalakó emberek. Az előbbiek, sok ezren mifelénk is, tévébubusok, kivonják magukat az életből. Esténként azt látják a híradóban, amit mi itt megbeszélünk.
– Blökit mondjad, Esterág bácsi!
Majdnem székestül elsodorta a kocsmapulthoz tartó áradat. Egy köpcös férfi, alig magasabb és semmivel sem idősebb Esterágnál, kifosztotta a gyümölcsös automatát, és most, a söröstálcára söpört százasokkal, fölcsapott fejjel vonult a pénztárgéphez, fullajtárai megmámorosodva a potya ital reményétől, egymást túlüvöltve csörtettek az oldalán.
– Nem tetszik valami? – néztek vissza Jozsóra. – Vedd le a cipődet, és rúgj a falba!
A köpcös nehezen fordult, mintha a nyakának már az is megerőltető lenne, hogy függőleges állapotban tartsa a lottyadt tokájú, húsos fejét.
– Talán részeg vagy, fiú?
– És te, Manyus? – pattant föl Esterág. – Ennél békésebben már nem is ücsöröghetne!
– Tudhatnád, Esterág bácsi, hogy sosem fog ki rajtam a pia!
– Akkor minek iszol?!
– A társaság kedvéért, bácsi.
– Ne bácsizzál engem! A piás kedv mesterséges kedv, másnaposan böjtöt okoz.
Manyus értetlenül nézett a fröcsögő nyállal ágáló Esterágra, és nem szólt.
– A részegség az más, igaz, Cucus? Amikor beseggelünk, szarunk a világra! Utána lehetsz akár másnapos is… Menjetek, Manyus! Hordd el innen a pénzed!
Esterág a kabátujját húzogatva nézett utánuk, szavát szónoklatszerűen a közhöz intézte.
– Ha érződik valakin a vérszag, üldözik, míg össze nem rogy…
– Ülj le, Esterág bácsi.
– Meséltem, hogyan ismerkedtem meg Cucussal?
Cucus szégyenlősen elnyomta a csikket.
– Csak nem jössz elő ezzel a régi históriával? Nem is érdekli Jozsót!
– Megértem Blökit! – Esterág vérágas szemében fények gyúltak. – Elnézem az erdőirtók ágakból rakott tüzeit a domboldalakon, és arra gondolok, mennyi meleg megy pocsékba, míg mi didergünk!… Régen az jutott eszembe az ilyen tüzek láttán, milyen pompás lenne szalonnát sütni mellettük. Most meg, hogy föl kéne gyújtani velük a világot.
– Esterág bácsi! Blökiről beszélj nekem!
– Ideges vagy, Jozsó.
– Ma még nem ettem.
Cucus félig elmajszolt kiflit húzott elő a zacskóból.
– Inkább majd valami meleget… Tervezte a leszállást, Esterág bácsi? Honnan jutott fegyverhez?
Esterág a szakállába túrt.
– Látod azt a kopasz, aranyláncos ukránt a pultnál? Annak a felesége bérli a Vörös Kakast. Náluk érdeklődj!… Nyurga a kidobólegénye, megmondom előre.
VII
Mely bányásszal ne bolondozott volna a halál?
Most sem fedezéket kerestek, pedig még a fővágat boltíve alatt visszhangzott az imént leadott lövés. A sebesült mentős fölkiáltott, majd a többi is meghőkölve, iszonyodva és felbőszülve, ahogy a sínre rogyó társuk után kaptak. A merénylő léptei távolodóban, ők kötést téptek, ruhát lazítottak a sebesültön, a sisakokra erősített lámpák fénye ide-oda cikázott az üszkös falakon, kapkodó kezeken és a megszaggatott, vérfoltos zubbonyon, közben elenyészett a menekülő léptek zaja.
Felhördült, bőgött a levegő, ahogyan a nyomáskülönbséget kiegyenlítve kinyílt az összekötő vágat légajtaja, Guszti elrugaszkodott, és hiába üvöltöttek utána Kucseráék, elnyelte az alagút. Látszólagos, a kormánybiztost is meggyőző eltökéltsége egy heves és fájdalmas kísértésből táplálkozott, annak engedelmeskedve vállalkozott a leszállásra, amit az alázuhanó kasketrecben rögvest megbánt: szinte gúzsba kötötte a félelem. Az orvtámadás egy csapásra fordított a hangulatán; már az indulat hajtotta; valós, kegyetlen elszántság, mely rendre előrébb és előrébb juttatta az életben, s a gerjedő fölényessége elárulta számára azt is, hogy tényleg Blöki nyomában szaggatja a tüdejét. Ha szorosan mögötte marad, a fényből, az ajtónyitások keltette légmozgásból és az áradó zajokból minden szándékával tisztában lesz. Utoléri, mielőtt mások lelnének rá. Mire mindez végigcikázott az agyán, csöndes félhomályban találta magát.
Lecsavarta a lámpát, nehogy az árulója legyen. A sötétség foghatóbbá tette a neszeket, csakhogy a szüntelenül járó, szegletekbe ütköző, faháncsot legyező légáram megcsalta a fülét, időbe telt, míg visszanyerte a tájékozódási képességét. A tapintására hagyatkozva elhelyezkedett a vágatoldalban. Nem is sötétség volt ez, inkább az emberre tapadó durva, kámzsaszerű lepel.
Megpróbálta fölidézni a két aknarakodót összekötő szűkös vágatot: sehol sem emlékezett szivattyúkamrára vagy más, búvóhelynek alkalmas beszögellésre. Ekkor ismét kiszippantotta a füléből a levegőt a légnyomásváltozás. Blöki, ha vakoskodva és bukdácsolva is, de eljutott a következő légajtóig, ahonnan a lámpát használva szabadon menekülhet.
Rohant utána, ám néhány lépést követően megtorpant. Akár csőre töltött pisztoly is fogadhatja a visszadübbent, mázsás ajtó mögött. Sarkon fordult, és a fővágati kereszteződés felé trappolt. Az aknarakodón már nem tartózkodott senki, Kucseráék kiszálltak a sebesült társukkal. Fénycsóvába fogta a sínpárt, aztán lámpát oltva, a talpfákat taposva haladt tovább. Tócsába lépett, megingott, közben megint fölfedezte Blöki messze világló lámpáját, s új gondolat vert fészket a fejében. Ha a bátyja olyan ravasz, ahogy azt eddig mutatta, csaléteknek is használhatja a lámpáját, bárhol letéve, vagy szemmagasságban fölakasztva. Más dolga nem is marad, mint egy közeli mélyedésbe húzódva megvárni, hogy ő lépre menjen.
A zihálásától képtelen volt fölmérni, mekkora zajt csap, ugyanúgy azt is csak találgatta, meddig hallatszanak el a léptei. A légáram az aknától a bánya mélye felé húz, vagyis Blökit támogatja. Meggyőződött róla, hogy mozog a távoli fényfolt, utána állt újra a nyomra. Blöki nagyjából a fővágati kereszteződésnél tartott, most dől el, hogy a letermelt széntelepeket fedő vagy a fekü vágatba tér. Guszti kilépett, és négy-öt perces kemény gyaloglással már-már a sarkába ért, amikor elvesztette az egyensúlyát. Estében már tudta, hogy a váltóban botlott meg; zörögve a kövekre esett, ugyanakkor feléje vágott a másik fénycsóva, majd sebesen távolodni kezdett.
Föltápászkodott. A fájdalom fölpaprikázta, és semmivel se törődve Blöki után tört. – A börtönben végzed, vagy megdöglesz, te szerencsétlen!… – A visszhang megsokszorozta a fenyegetést.
A fedő vágatban fölerősödött a léghuzat, messze, talán száz-százötven méterre mintha látta volna a másik lámpát fölvillanni. Leereszkedett az oldalba, lerúgta a csizmát, és megtapogatta a bokáját. Letekert lámpával, szuszogva pihent.
– Minek jöttél utánam?
Talán nyolc-tíz méterről érkezett a hang, a sínen veszteglő csillék mögül.
– Tedd le a pisztolyt, Blöki! Nincs más választásod!
– Megmondom, testvér, miért jöttél!
– Őrült vagy!
– A bűnöd hajt, Guszti.
Tenyere az aljzaton kalandozott, körme alól vér serkent, ahogy a letaposott forratba túrt. Blöki lassan közeledett, mintha neki lenne félnivalója, s valami érthetetlen okból még mindig nem gyújtott lámpát. A légáram az ácsolat közé gyűrt szemetet zizegtette. Nem messze lehettek a hajdani népesmegállótól. Guszti agya lázasan dolgozott: ha leoldja a sisakról a lámpafejet, ahogy a bányatisztek szemléznek a friss munkában, eltávolíthatja magától a fényforrást. A kérdés az, hogy Blöki képes-e használni a pisztolyt, mert ő már határozott.
– Beszélj, Guszti! Nem szeretem, ha csöndben vagy!
– A gyűlöleted tart fogva! Tedd le a fegyvert, Blöki!
– Lívia miatt jöttél. A szeretője voltál! Tudom, hogy jártál hozzá az utóbbi időben!
Alig pár méterre lehettek egymástól. Lecsatolta a lámpát. Még néhány lépés… Blöki megneszelt valamit, megtorpant, eszelős dühvel törtek föl belőle a szavak.
– Csakhogy Lívia büdös kurva, mindegy neki, ki fekszik rá!
– A feleségedről beszélsz!
– A kurvádról!
Fölvillantotta a lámpát. Bátyja szánalmasnak, megalázottnak látszott; borostás, verejtékező arcában a szeme szürke, gyanakvó. A villanás elvakította, fölemelte a pisztolyt, Guszti ugrott, tompán csattant a kő, és a fegyver a csillék közé zuhant. Blöki hörögve a vágatoldalba szédült, ő a pisztoly után vetette magát.
Rozsdás csillekerék és egy meggörbült sínszeg akadt a kezébe, ezalatt Blöki csámpás, tántorgó léptei elhaltak a harmadik szintre vezető gurítóvágatban.
Guszti leporolta a gúnyáját, a fegyver a kezében volt.
VIII
– Valaki megmarkolta a fenekemet.
– Ez itt a rokonszenv jele.
– Akkor örüljek?
– Csak ha jólesett.
– Rendes tőled, hogy szóltál – Kriszti kibújt a kabátból, lágy szálú haját mágnesként vonzotta a selyemsál. Még néhány ruganyos mozdulat, és a sál a kabátujjba, a haja pedig megregulázva egy masni szorításába került. – Mit iszol?
Jozsó megforgatta a poharat a homályt szét-szétoszlató tarka fényzuhatagban.
– Whiskyt, de éppen át akarok nyergelni a sör-whiskyre.
– Veled tartok! – a hangfalakból áradó dzsessz hangosabb beszédre ösztökélte, kidagadtak az erek a halántékán. – Tényleg ilyen kegyetlenek lennének a bányászok?
– A humoruk mindenesetre.
– De az az ember nem tréfából lőtt.
– Blöki már nem bányász, hanem kötözni való bolond.
Bő húszesztendős emlék rohanta meg. Akkoriban még hittek a fiatalok a bánya által magasztalt jövőben. Messziről fölismerték a megszeppent újoncot a tiszta gúnyájáról és a fényes, betöretlen csizmáról. Lázas tekintettel és suta, semmirevaló igyekezettel próbáltak megfelelni a rájuk bízott munkának. A száz és száz lemezszekrényt körbeölelő öltözőfalak között röhej harsant, és terjedt gáttalanul. Bagót rágó, fekete arccal vetkőző bányászok csapkodták a combjukat, hergelték egymást a nem várt, fergeteges heccbe. Egy pucér, csenevész újonc járt sorról sorra, az arca lángvörös, mozdulatai rendezetlenek, szájsarkán szerencsétlen, elnézést kérő mosoly. Nem találja a szekrényét, üvöltötték az öregek. Pedig régi bányász! Nem ma kezdte!… Tegnap!
– Néha tényleg seggbe durrantotta volna őket az ember.
– Nem értelek.
Fogalma se volt, hányadán áll a lánnyal. A maga számára is csupán dadogva megfogalmazható, szeszélyes mércével mérte az embereket. A kutyafuttában köttetett kapcsolatok során hol a szavak és taglejtések, hol talányos sugallatok alapján tájékozódott, máskor racionálisan fölmérte az illetőt, és megpróbált az eszére hagyatkozni, kevés sikerrel, és olyan is előfordult, hogy valakit menten megkedvelt az őszinte érdeklődése, a sugárzó, nyílt tekintete vagy egyszerűen a külleme, esetleg a neki tetsző viselete miatt. Hosszú távon persze a szabad szellemű, gesztusképes emberekre esküdött. S akiben mindehhez szertelen, olykor akár gyarló életöröm társult, örökre a szívébe zárta. Élünk, gondolta, igyekszünk a bajok közepette is emberek maradni, és néhanap összejövünk a Nemulassban meg az Arany Kapcában, hogy kibeszéljük, mekkora tehertétel is ez… Kriszti mindeddig áttetsző maradt a számára. Vagy már őt is megmételyezte a munkásbetegség; a gondolkodókkal szembeni tartózkodás, a tiszta észlelésnek gáncsot vető bizalmatlanság? Akkor meg miért telefonált neki? Miért avatja a bizalmába? Utóbb hajlandó volt mindezt, amolyan „egyszer élünk” hangulatban, az ital rovására írni.
– Persze, hogy nem érted. A korral jár.
– Nevettetni akarsz?
Kriszti fürgén rágyújtott, az orrán engedte ki a füstöt. Tetszett a fesztelensége. Megmosolyogtatta.
– Ha rajtam múlna, már nem élnék. Öt évet adnék az életemből, ha megkapnám ezt a csajt, ez volt a szavam járása. Ha minden ígéretemet összeadom, meg se születhettem volna.
– Legalább megkaptad őket?
– A fenéket! Pedig a bratyó tanáccsal szolgált. Kaparj össze inkább ötszáz froncsit, azzal többre mennek.
– Bölcs ember.
– Volt. Elvitte egy infarktus.
– Szeretkezés közben?
Kriszti szemében játékosság volt, valami fűszeres derű; talán a hely szelleme csalta elő, talán a kerge fények. A tükrök előtt vetkőzni kezdett egy lány.
– Bocsi, haver! – Testes, lefésült hajú férfi hajolt hozzájuk. – Szabad a kis bugyi?
– Mára foglalt.
– Nem értem Jázmint… Hé, főnök, nincs egy szabad buksza ma éjszakára?
Megélénkült a bárpult környéke, a lány unottan emelgette a lábát a rézrúdba kapaszkodva, mintha a közjáték is a műsorhoz tartozna. Keményített gallérú fehér ing tűnt föl a tükörben, fölötte Nyurga éles vonású, érzéketlen arca. A pulthoz tessékelte a méltatlankodó vendéget.
– Ő az emberünk.
– A selyemfiú?
Intett Nyurgának.
– Bízd rám a beszédet.
A kidobólegény megérezte a feléje áradó ellenszenvet, és távol maradt az asztaltól. Meglehet, alapállás volt, ahogy az arany nyakkendőtű és karperec is elengedhetetlen része a megjelenésének. Egyforma magas volt Jozsóval, sportos és hajlékony, átsuhanó gondolatait az arcizma rángása jelezte.
Félrebillentett fejjel hallgatta Jozsót, töltőtollával a tenyerét verdeste. Aztán vállat vont, és fordult volna a dolgára, ám Jozsó megragadta. A selyemfiú hadart valamit, és megint ott tartottak, ahol a találkozás elején, csakhogy már nyíltan sütött róla a gyűlölet.
A rézrúdba kapaszkodó lány éppen lesodorta a lábáról a harisnyát, haja az arcába hullott, a zene fölerősödött. Nyurga kezéből eltűnt a toll, sötét fényű szeme kutakodó. Az üzletvezető – borotvált fejű, tagbaszakadt férfi – csatlakozott hozzájuk. Éles pillantást vetett Krisztire, a zene viharossá vált, a táncoslány vonaglott, tekergőzött a pódiumon, a három férfi hevesen gesztikulálva a hátsó kijárat felé sodródott.
Kriszti rohant, valaki elkapta a kabátját, egy erős rántás, és a nyirkos, lámpafényes utcán volt. A férfiak tusakodása a kerthelyiségre nyíló ajtó mögül hallatszott, bútor borult, és vödör csörömpölt. Jozsó vérző arccal bukott át a küszöbön, elkapta a lány csuklóját, és vonszolta az árkádok felé.
– Gyere! Ezeknek nem erősségük a megbocsátás!
Kilihegték magukat a toronyházak árnyékában. Kriszti elővette a zsebkendőjét, hogy megtörölje a férfi arcát.
– Szólj, ha tévedek, de úgy tűnt, nagyon meg akarnak győzni!
– Ismersz egy Becskereki nevű pszichiátert?
– Tanított a főiskolán.
– Hol hagytam a kocsit? A francba!
– Gyalog jöttünk. Én legalábbis.
– Blöki, ne írd meg, ha élni akarsz, fegyvert árult nekik. Nem vaskorszaki mordályokat, nagy kaliberű, gyilkos pisztolyokat. Sarat hagyott maga mögött, erre ezek Gusztitól követeltek fedezetet, később kezelésbe vették Livit… Meg kell keresnünk ezt a Becskerekit!
– Jozsó! Éjjel tizenegy van!
– Hozzá járt Blöki kezelésre. És még annyit, hogy csak az anyja közös Gusztival. Blöki apja meghalt a hatvanötös sújtólégrobbanásban, a Pokol ormán.
Vissza akarta adni a zsebkendőt, aztán mégis zsebre gyűrte. A lány megnyálazta az ujját, és letörölt egy vérpöttyöt az arcáról.
– Ennyibe beavat bármelyik elsőéves hallgató. A bánya, jelen esetben az anyaöl. Blöki ott veszi föl a harcot, ahol szerinte egyenlő az esélyük.
– Aha – mondta Jozsó.
IX
A pisztolyt birtokolva már nem érezte szükségét elővigyázatosságnak. Sosem tartott Blökitől. Mintha mindig fegyver lenne a kezében, csak az ő akarata érvényesülhetett.
A gurítóvágat bejárója még nem igényelte, hogy a hajdani vájárok kapaszkodót szögeljenek a középtámozásra, ám lejjebb, a meredek dőlésszög már megkívánta, végül a járat függőlegesen torkollt a harmadik szinti vágatrendszerbe. A szénpor megült az ácsolaton, síkossá tette a támokat, és bizonytalanná a rajtuk eső fogást. Guszti a sarkát vagdosva az aljhoz, kurta léptekkel ereszkedett lefelé, majd mielőtt végzetesen felgyorsult volna, elkapta a következő fát.
Fülét a harmadik szint felől támadó légáramnak fordítva várakozott. Se csorgás, se a fölázással járó áporodott szag nem utalt bányavíz jelenlétére, mely csúszóssá tehetné az aljat; a levegő száraz volt. Az ácsolat meg-megroppant a folytonosan mocorgó hegy alatt, lejjebb, ahol hirtelen bukni kezd a vágat, kő szakadt ki a falból, és görgött, pattogott lefelé.
Guszti újabb támot közelített meg, s mielőtt kicsúszott volna a lába alól a talaj, átkarolta. A figyelmét megfeszítve fülelt, aztán tovább ereszkedett. A légáram tréfálta meg, vagy valóban elfojtott jajongást, lázas, motyogó fohászt hallott? A képzelete játszik vele? Lassított. Háta mögött a fallá tömörödő sötétség, lámpájának messze hordó csóvája az immár meredeken lejtő vágatot elfelező támozáson… A szél szokott így sírni a kiszögelléseken.
Fölkapta a fejét, ugyanakkor, mintha a bánya indulna meg, súlyos test zuhant rá a magasból. Az oldalfalnak csapódtak, a pisztoly kiesett a kezéből, csúszott, szánkázott lefelé, aztán egyre gyorsulva, falról falra pattanva a mélybe zuhant, ők hasonló lendülettel utána, égető fájdalmat érzett a karjában és a derekán, a sisak lesodródott a fejéről, Blöki a fogát csattogtatta, és tíz körömmel markolt belé, a lámpafej a méternyi zsinóron jobbra-balra csapkodott, kusza, kísérteties fényekkel hintve tele a vágatot. Támnak ütköztek, Blöki szorítása gyengült, egy rúgás, és magára maradt, jobbjával az ácsolat felé kapott, de csak lassítani tudott a szédítő zuhanáson, Blöki ordítva elporzott mellette. Kezébe, lábába belemart a fájdalom, még egy szánalmas kísérlet, hogy megtartsa magát, aztán hason, arccal a kemény aljzaton csúszott tovább, bucskázott lefelé.
Nagyot rándult a teste, az elakadó lámpazsinór és a nadrágszíj lefékezte, szemét véres, verejtékes hab homályosította el, de a szörnyű fájdalom és vakság ellenére is kapaszkodóra lelt.
X
A diszpécserirodában székelő vésztanácsnak fél napja nem volt tudomása a mélyben történtekről. Jozsó frissen borotválva kért kihallgatást a kormánybiztostól.
– Mondja, aknaőr, csak leszállni ne akarjon. Elegem van a magánkezdeményezésekből.
Már a belépése pillanatában megütötte a cselekvésben gátolt férfiak feszült, ellenséges hangulata. Kucsera cigarettáról cigarettára gyújtott, már-már elviselhetetlenné téve a megrekedt levegőt, Purgli magába roskadva ült az asztalnál. Jozsó jöttére fölnézett, majd többször is megpróbálta félbeszakítani a beszédben, aztán neki is elakadt a szava. Mindannyiukat hatalmába kerítette a nagy vonalakban előadott történet.
A kormánybiztos intett Sóthnak, hogy nyisson ablakot.
– Úgy veszem ki a szavaiból, családi viszálynak tartja az esetet.
– A közbelépés jogát meg a magunkénak.
– Ravasz ember maga, aknaőr. Bekerített.
Összehajoltak a vágattérkép fölött.
– A mélyfeküben, amerre Blöki az öccsét csalja, a legkevésbé valószínű bármiféle bányaveszély – magyarázta Jozsó. – Lőfegyvert, egymással szembekerülve, másra aligha fognak…
– Vagyis, amitől féltem. Alá akar szállni!
A kormánybiztos körbenézett a segítőin. A zubbonyuk gyűrött, az ingnyakuk átizzadt, és kialvatlan, nyúzott arcukat fölverte a borosta.
– Sokat javítana a kedvemen, ha mi zárnánk le az ügyet – mondta Kucsera.
– Csak a saját felelősségemre engedhetném… Célszerűbb, ha magukkal tartok. Készüljenek a leszálláshoz!
Fertályóra múlva Jozsó föltépte a mélyfeküre nyíló utolsó légajtót.
XI
– Savanyú vagy.
– Mindig arra vágytam, hogy jöjjön valami, szerelem, örökség, költözés, ami megszabadít a belém csontosodott szokásoktól. Most meg mintha mégsem hiányzott volna.
Jozsó kortyolt a narancsléből, tekintete a nagyáruház vásárlásba belefeledkezett, nyüzsgő sokadalmán. A gondolatai… Kriszti türelmesen kavargatta a kávéját. A gondolatai? Másnapos volt, fásult és elcsigázott. Kövér, szemüveges férfi táborozott le a könyöklő végénél, és nekilátott a papírtálcára tett krémeseknek.
– Jozsó! Ne csigázz!
– Egymástól alig húszlépésnyire feküdtek. Blöki ripityára tört csontokkal is élt még, és védekező helyzetet vett föl…
– Maguk újságírók? – A férfi megkaparta a villával a tálcát, aztán a szemétgyűjtőbe dobta. – Azokról a háborodott bányászokról beszélnek?
– Hordd el innen magad!
– Nem értem, kérem…
Jozsó markában recsegve összeroppant a műanyag pohár.
– Eredj arrébb, lóbogár, mert eltaposlak!
Kezeket érzett a vállán, karján, emberek fogták közre, és szavakat hallott, mindenféle, sokszor használt szavakat. Kriszti megsimogatta, hűs, sima kis ujjaival elsöpörte a haját a homlokáról, és megint az arcát, száját nyugtatgatta.
Kiértek a főutcára.
Az árkádok és a pályaudvar felé sodródó tömeg szétnyílt előttük. A toronyházak, akár egy feneketlen szakadékra, árnyékot vetettek a négysávos útra. Az elhúzó autók és tülkölő buszok morajában a lány belekarolt a férfibe, hogy értse a szavát.
– Guszti fölbontotta a kötszeresdobozt, hogy ellássa; jódot és gézt találtunk a kezében. Irgalmas isten! Nem engedte közel magához, mondta Kucsera. Nem bízott benne… Gusztin még segíthetünk, de amaz teljesen kivérzett. Takarjátok be a hordágyon. Szenvedett eleget szegény.
