Kortárs

 

Börtönviseltek

– Az is ült…

Bóklásztam a Vörösmarty téren a könyvsátrak között, leültem az egyik éppen üres, fehér műanyag asztal mellé, méregettem a friss zsákmányt, lapozgattam most vásárolt könyveimet.

Bal keze a zsebében, jobb válla kicsit magasabban, korát meghazudtoló könnyedséggel, ruganyosan lépkedve Darvas Iván halad át a téren.

Feleségem már ott ácsorgott a sorban állók között az Európa Kiadó sátránál, kezében a színész most megjelent könyve.

És ahogy tőlem vagy tíz méterre majd mindenki számára észrevétlenül elhaladt a színész, a hátam mögött a könyvek között turkáló koros házaspár szemlátomást hangadó hölgytagja, megpillantva ifjúsága bálványát, halkan, de roppant lelkesen odasúgta férjének: a Darvas Iván!

A férj fölnézett a kezében tartott könyvből, és szemével kísérve a Vörösmarty-szobor előtt távolodó Darvas Ivánt, csak ennyit mondott: Az is ült… – aztán visszabújt a kezében tartott könyvbe. Néztem a finom arcú koros hölgyet. Tekintetével követte a színészt. Egy könnycsepp csillogott a szemében.

Üldögéltem, lapozgattam könyveimet, leült mellém Kányádi Sándor, beszélgettünk. Megérkezett feleségem, boldogan mutatta – Sok szeretettel – a neki dedikált könyvet. Fölállt, kezet csókolt – mondta. Gyerekkora óta ismeri Darvas Ivánt.

Az is ült – kattogott fejemben az imént hallott mondat. A hölgy és férjeura már rég eltűntek, lehet, hogy épp most álltak be a sorba ők is, hogy autogramot kérjenek a könyvhéten íróként föllépő színésztől.

Évekkel ezelőtt olvastam valamelyik színházi lapban (vagy valamelyik akármilyen lapban) egy interjút Darvas Ivánnal, s a színész régi filmforgatási emlékeiről mesélt. A hetvenes évek elején készült a Szerelem című film, s az egyik jelenetet a Gyűjtőfogházban (vagy a Markóban?) forgatták. Szünet volt, lámpákat szereltek a világosítók, s a várakozó Darvas Iván megpillantotta az egyik börtönőrt, aki annak idején, amikor 1956 után e barátságtalan ház lakója volt, igencsak gorombán viselkedett a rabsorsba taszított színésszel. Darvas Iván – a rá jellemző eleganciával – magához intette a bámészkodó foglárt, előhúzott zsebéből egy tízest (akkor az még pénz volt), s a megilletődött börtönőrnek csak annyit mondott: Hozzon, fiam, nekem egy kávét… Vagy valami ilyesmit.

És a börtönőr szó nélkül hozott neki egy kávét.

Egy pillanat Darvas Iván életéből.

Amikor a színész könyvvé formálta emlékeit, már nem tartotta fontosnak, hogy újra felidézze ezt a pillanatot. Vagy el akarta felejteni? („Rám szól egyszer a buszon egy idősebb nő: – Darvas úr, drága Darvas úr! Mi az, hát nem ismer meg? Halványan felrémlett ugyan valahonnan a sírós pofája, de nem tudtam hová tenni. – Hát a tárgyalásán… az ülnöke! Nem emlékszik?De igen, már emlékszem. Magának [is] köszönhetem, hogy elítéltek három évre. Halálosan megsértődött. A következő állomáson le is szállt.”)

És a foglár? Annak mi járt a fejében, amikor a hajdani ellenforradalmár, akit neki 1957-ben joga volt kíméletlenül megalázni, most – 1970-ben! – mint népszerű színész kezébe nyom egy tízest, és mint taknyos kölköt ugrasztja, hozzon neki egy kávét?

Ha még ma – 2001-ben – él, vajon emlékezik erre a pillanatra?

S ha él, vajon megvásárolta Darvas Iván könyvét?

Dánia börtön – mondta hajdan Hamlet Helsingőrben. Mi nem úgy gondolkozunk – mondják mindig a puha gerincű lakájok.

Az is ült – mondja a hátam mögött a könyvhéten megjelent könyveket elmerülten böngésző idős úr.

Lehet, hogy nem tudja: ő is ült.

Én is ültem. Mindannyian ültünk.

Aztán a börtönőrök időnként hoztak néhányunknak egy kávét.

Ma meg van, aki el akarja felejteni, ki börtönviselt, s ki volt börtönőr.

A börtönőrök mindig felejtenek. A rabok soha.

Szigethy Gábor