Legenda Fodor Andrásról

Domokos Mátyás, Lakatos András, Lator László, Szász Imre, Sárosi Bálint és Tüskés Tibor történeteit összegyűjtötte Albert Zsuzsa

Albert Zsuzsa: Fodor András az én szememben az örök diák maradt, és azt hiszem, hogy ebben nem járok nagyon messze az igazságtól. Aki ennyi naplót tudott írni gyermekkorától kezdve, és aki minden megfigyelését rögzítette versben, abban megmaradt az az igényes diák, aki oda tudott menni az emberekhez, tanácsot tudott kérni és aztán adni, és mindig titkok megfejtésére vállalkozott, akár irodalomról, zenéről vagy képzőművészetről volt szó. Ezért volt sok barátja, bár neki is meg kellett küzdenie azzal, hogy elfogadják, elismerjék olyannak, amilyen.

Szász Imre: Minthogy a jelenlévők közül alighanem én ismerem legrégebb óta Fodor Andrást, mert hiszen egy gimnáziumba jártunk Kaposvárott, egy-két, majdnem anekdotikus dologgal kezdeném.

Én két évvel fölötte jártam, és mentem az utcán, a hónom alatt Horváth János Magyar versek könyve című munkájával, és Fodor Bandi, ki engem ilyen kaposvári középosztályi úrigyereknek gondolt, akit az irodalom nem érdekel, meglepődve megállított, megnézte a könyvemet, és azt mondta: hát te ilyet is olvasol? Erre még felejthetetlenül emlékszem, a másik emlék már a verseiben van. Kosárlabdáztunk, és a mi osztályunknak nagyon jó kosárlabdacsapata volt, az ő osztályuknak meg nem annyira. Én is, mint magas fiú, komoly szerepet játszottam a csapatban, erről írt is egy verset, amiből fölolvasnék valamit, mert több van benne, mint ez az egyszerű emlék. Fodor Bandi karakterének van benne valamilyen része. A vers címe: 109:2.

Egy részletet olvasok csak fel.

És most jön majd az, amiért igazán fölolvasom:

Szóval erre már akkor visszapillantása volt Bandinak.

Meghatározó szerepem volt, azt hiszem, a sorsa alakulásában. Mert a kaposváriak közül – hosszú történet, hogy milyen véletlen folytán – én jelentkeztem évek óta elsőnek az Eötvös-kollégiumba, és azután én beszéltem rá Bandit, hogy jelentkezzék ide ő is. A somogyi diák című könyvében megírta, hogy sokáig habozott, és aztán végül bejött. Ott a szobatársam is lett, két ízben is az együttlétünk alatt. A jelenlévők közül Domokos Mátyást, Lator Lászlót és Sárosi Bálintot ott ismerte meg, valószínűleg megismerte volna őket másképp is, de nem biztos, hogy ilyen szoros barátság alakul ki.

Lator László: Hadd mondjam egy kicsit tovább, amit Zsuzsa mondott: a diák. Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy első pillantásra látszik. Imre emlegette Bandi diákkori naplóját, nemrégen jelent meg, ha azt végigolvassa az ember, az az érzése támad, hogy egy tizenhat-tizenhét éves gyerek olyan hihetetlenül érett ítéleteket mond művekről, emberekről, helyzetekről, politikáról, világról, mint egy kivételesen okos felnőtt. Hajlamosok vagyunk azt gondolni, hogy diákkorában se volt már diák. Ezzel szemben abban teljesen igaza van Albert Zsuzsának, hogy ha viszont később nézem Fodor Andrást, mindig érzik benne valami naivitás, diákosság. Vagyis hogy mind a két tulajdonság megvolt benne: a koraérettség, a túlérettség és valami – akár azt is mondhatnám – éretlenség. Nagyon üdvös tulajdonsága volt az a fajta naivitás, amivel minden új dolgot megcsodált, és meg akart ismerni.

Azt hiszem, itt van a kulcsa annak, hogy ő – sokunkkal ellentétben, sokunkkal megegyezően – szeretett mestereket választani. Hiszen már kaposvári diák korában is volt neki legalább két mestere, az egyik az irodalomtanára, H. Kovács, a másik pedig Takáts Gyula, akivel diák–tanár kapcsolata idővel barátivá változott. De voltak olyan választott mesterei, akikkel mindig megmaradt valami módon a mester–tanítvány viszony, elsősorban természetesen Fülep Lajosra gondolok, de gondolhatnék Németh Lászlóra is, gondolhatnék Szervánszky Endrére és talán még másokra is, Egry Józsefre például.

Ez a mester–tanítvány viszony alighanem diákkorában gyökerezik, vagy még inkább talán az apa–fiú viszonyban. Azt hiszem, Bandinak bajos kapcsolata volt az apjával. Nemcsak hiszem, kiderül ez írásaiból, naplójából. Talán az apahiány is belejátszott, hogy annyira ragaszkodott választott mestereihez, Fülepről ugye kétkötetes nagy naplót is adott ki. Ha meg eminnen nézem a dolgot, köztudomású, Lakatos Andris is tanú rá, hogy Bandi mindig maga köré gyűjtötte a fiatalokat, a pályakezdőket, hihetetlen közösségteremtő erő volt benne, energia, fáradhatatlanul szervezte, nem csak otthon, a házukban, az összejöveteleket, mindig felfedezett valakit, az írószövetségben az elsőkötetes költőket mutatta be, a Fészek Klubban a nem tudom én hány éves írótársakat, zeneszerzőket, festőket és így tovább, vagyis azt kell mondanom, hogy Bandi ösztönösen választott magának mestereket, de ezt a hajlamát meg is fordította: mestere volt a fiataloknak. Olyan mestere, aki nem a mester helyzetéből foglalkozott velük, hanem barátian, de mégiscsak az volt az érzésem, hogy szerette maga körül, mondjuk így, a tanítványokat.

Albert Zsuzsa: Egész költészetében, de egész életében is, a mester vagy akár a tanítvány helyzetében, a szülőfalujával vagy a művészetekkel való kapcsolatában, nagyon lényeges elem a szeretet. A megismerés vágyában is a szeretet.

Domokos Mátyás: Most tűnődöm el, ahogy erről beszélni kezdtünk, hogy mi is az a diákos vonás. Az is, hogy Fodor Bandiban hihetetlen, halálig tartó tudásvágy, tudásszomj, műveltségszomj volt. Tulajdonképpen halálig tanult. Az egyik versében azt írja, hogy „halálig nyitva maradni”, s ez az agyára is érvényes. Egy másik könyvének pedig az volt a címe, hogy Szó, zene, kép, vagyis megnevezett három nagy művészeti ágat, és ez volt az ő igazi világa, s ezt a világot igyekezett maga fölött a mesterekben, és maga mellett azokban, akiket most tanítványoknak mondunk, újra megteremteni.

Ismét egy verset idézek tőle, egy sort, azt hiszem, legnagyobb mesterével, Fülep Lajossal kapcsolatban írta le, hogy „helyére bűvölt egy világot, amely már soha nem lesz”. Ez a művészetek világa, ami az élet realitásai fölött lebeg. Bandiban volt egy önképzőköri idealizmustól fűtött igyekezet, hogy ezt valóságossá tegye a saját életében, a saját mikrokozmoszában, és tulajdonképpen a legtöbb energiája, amióta én ismertem, erre ment el neki. Erre talán azért is szüksége volt, mert egyáltalán nem volt idillikus alkat. Az az érzésem, hogy a verseivel is, a naplóival is és ezzel az egész tevékenységével szerette volna megkötözni valamiképpen az időt. Saját szorongásai ellen is védekezett, és teremtett egy tisztultabb szellemi világot, ahol azok, akik őszerinte idetartoznak, otthon érezhetik magukat.

Szász Imre: Elképesztő műveltségigény volt benne, és elképesztő, hogy milyen energiával, mennyi mindent olvasott. Nemcsak irodalmat, de például emlékszem rá, hogy amikor Bartók az ötvenes évek elején szinte tilalmas szerző volt Magyarországon, s aztán végre volt egy koncertje a Zeneakadémián, akkor olyan, elég botfülű embereket is, mint én és Kormos Pista, Bandi a magyar kultúra iránti elkötelezettségből, küldetéstudatból egyszerűen odaparancsolt.

Sárosi Bálint: A somogyi diák naplófejezetét olvasva egészen… nem is meglepődtem, hanem nem is tudom, hogy mi történt velem, annyira nagy dolog az, hogy akkor, annyi idős korában olyan öntudattal készült az életre, a nagyságra, tulajdonképpen az átlagfölöttiségre. Az ember önmagával hasonlítja legkönnyebben össze. Én is alulról jöttem, faluról, hát én olyan naiv voltam még harmincéves koromban is, amilyen ő talán már csecsemőkorában sem. Fantasztikus, hogy milyen energiával készült már akkor arra, hogy ő ilyen átlag fölötti ember lesz, költő lesz, nagyon művelt ember lesz.

Ezt természetesen a zenében tudom a legjobban ellenőrizni. Én mindig azt néztem a zenében, hogy hogyan készül. Tehát a technikáját. Meg akartam érteni a konyhai felét a dolognak. Bandi pedig az iránt nem nagyon érdeklődött. Őt az érdekelte, hogy ki csinálta, miért csinálta, milyen hatással csinálta. Azon a fokon, amilyen fokon ő egyáltalán a kultúrát érteni akarta, a zenét is értette. Apró dolgokban is mindig kiderült Bandiról, hogy ő mindig egy szinttel feljebb gondolkodott, látott, mint ahogy éppen a realitás megkívánta.

Egy apró kis epizód: ott voltam Lengyeltótiban náluk, és a sógora az udvaron a disznókat terelgette, és sehogy se akartak a disznók bemenni oda, ahova akarta hajtani. Bandi állt az ablaknál, és nézte, eszébe sem jutott, hogy neki ebben részt kellene venni, mert valahogy más világban élt.

Albert Zsuzsa: Pedig lépten-nyomon tetten érhető, hogy ahhoz a tájhoz nagyon ragaszkodik. A Zselicséghez, Lengyeltótihoz, a rokonokhoz, a bátyjához, az apjához, a testvéreihez.

Tüskés Tibor: Bandi személyiségének egy sajátos vonása jut eszembe, amit talán egyik könyvének a címével lehetne jellemezni: révkalauznak mondta magát. Közületek, azt hiszem, időben én ismerkedtem meg vele utoljára. Persze ez is régen volt már, 1959-ben, Pécsen. Ennek is mi volt az előzménye? Az, hogy verse nyomtatásban először pécsi folyóiratban, a Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunkban jelent meg, ezzel az aláírással: Fodor Andor.

Mi Andrásnak ismertük meg. Takáts Gyulától hallottam: „Én mondtam néki, te verseket írsz, költő akarsz lenni, hát már a neved is rímel? Fodor – Andor?” És ezért választotta aztán az András nevet.

Ezen az 1959-es pécsi találkozáson valójában egy emlékkép jutott eszembe: néhány évvel korábban láttam őt a pécsi színház színpadán, amikor a Csillag folyóirat irodalmi estjén vett részt. Király István keze alatt akkor ő a Csillag versrovatát szerkesztette. Még emlékezem az est szereplői közül Tamási Áronra, Sarkadi Imrére. És eltelt néhány év, amikor 1959-ben Pécsett már úgy találkoztunk, hogy ő mint az Országos Széchényi Könyvtár dolgozója látogatta a vidéki könyvtárakat, én pedig az akkor induló pécsi irodalmi folyóirat szerkesztője voltam. És ennek a személyes találkozásnak emlékezem egy kivételes pillanatára is, ugyanaz jutott mindkettőnknek az eszébe: az első könyvemet adtam néki, s ő is egy dedikált könyvvel ajándékozott meg.

Itt kezdődött tulajdonképpen a mi kapcsolatunk, és innét ismerem Fodor András révkalauz szerepét. Hogy hogyan tudott ő embereket megismerni, munkára sarkallni, a folyóirat-szerkesztésbe bevonni, munkatársak segítő körét az általam szerkesztett Jelenkor köré tömöríteni! De így kötött össze a mesterekkel is, mert ott járhattam vele Sajkodon Németh Lászlónál és Tihanyban Illyés Gyulánál, aztán én vittem el őt Borsos Miklóshoz, ő mutatott be Fülep Lajosnak, és emlékezem arra is, amikor már Fülep Lajos nem élt, hogy egy fészekalja fiatal írót – Bisztray Ádámra emlékszem, Csűrös Miklósra, Lakatos Andrásra – magához hívott, és még Pécsről bennünket Bertók Lászlóval kivitt Zengővárkonyba, hogy lássuk azt a miliőt, azt a környezetet, ahonnét Fülep Lajos elindult.

Domokos Mátyás: 1956 őszén a Csillag megszűnt, és ebben a vákuumban 1957 végén vagy ’58 elején megjelent neki egy verseskönyve, a második a sorban, a Józan reggel, amely kötet olyan goromba hivatalos kritikákat kapott, hogy emiatt egy ideig nem kerülhetett a Széchényi Könyvtár állományába – ahonnan aztán, mint Tüskés Tibor említette is, a vidéki könyvtárakat látogatta –, mert azt mondták, hogy akiről ilyen kritikákat írnak, azt nem lehet fölvenni. Kényszerű szabadúszó lett belőle, egyébként haláláig dolgozott, és ez is nagyon jellemző, hogy napi rendszeres munka mellett végezte ezt a szövögető, barátságokat összekötő munkát fáradhatatlanul, a művészet valamennyi területén. Ő hitt a barátság csodájában, egyébként Tüskés Tiborhoz kapcsolódva én tanúsíthatom, mint Németh László levelezésének a szerkesztője, hogy hogyan kötött például össze téged Németh Lászlóval. Írt az érdekedben, illetőleg a folyóirat érdekében leveleket Németh Lászlónak, hogy ott vállalni fogják Németh Lászlót, és azt hiszem, ez a kapcsolat így jött létre.

Egy nagy példát tudok arra mondani, hogy mit jelentett ez a kapcsolatteremtő tevékenység. Fodor Bandinak volt egy zenei szalonja. Ahol hosszú éveken át rendszeresen mutatta be a barátainak és az érdeklődőknek a modern zenét. Úgy rémlik, Sárosi Bálint is megfordult ott, te is, László, én elég gyakran mentem hozzá, hiszen az egész modern zenei műveltségemet, hogy úgy mondjam, ott szereztem. Bandinak köszönhetem, hogy kinyitotta előttem Bartók, Kodály zenei világát, és Sztravinszkijon keresztül Schönbergig és még tovább, Veress Sándorét, Szervánszkyét, Járdányiét, és még sorolhatnám a fiatalabbakat, Durkó Zsolt is megfordult ott, Petrovics Emil is, Jeney Zoltán, Bozay Attila.

Ő ezekre a zenei estekre készült. Nagyon komolyan. Sőt, emlékszem arra, hogy amikor Sztravinszkij Oedipus Rexét bemutatta, képes volt magánszorgalomból lefordítani a szövegkönyvét a barátainak, hogy értsék is, miről van szó. Ugyanezt megtette egy másik Sztravinszkij-művel, a The Rake’s Progress, A kéjenc útja című operával kapcsolatban, azt is lefordította. Ennek a zeneiszalon-életnek van egy nyomtatott tanúbizonysága, méghozzá Németh László naplójában. Németh László írta 1965 kora nyarán a következőket: „Schönberg Mózes és Áronja. Fodor Andrásék meghívtak a házi Schönberg-bemutatójukra. Évenként három ilyen zenei estet tartanak, kivételesen sem játszanak mást, csak modern zenét. Fodor gonddal készül ezekre az estékre, hatalmas hanglemezgyűjteménye van, olvas hozzá, angol barátjának [ez Colin Mason] folyóiratát tanulmányozza. Erre az alkalomra lefordította, és sokszorosította a Schönberg-dráma szövegét… Egyre nagyobb véleményem van erről az emberről. Zenei tudása írók közt példátlan. A társaság Hernádi, Domokos, Vekerdi, Vörös Laci, Kristó, feleségek. Egy szép sejt a társadalom mélyén, a Bajcsy-Zsilinszky úti társasházban. Az Aranykorban felhasználhatom.” [Célzás tervezett, meg nem írt regényére.] És aztán így folytatja: „A darabról. Mózes az eszme, Áron a kifejezés. Mózes Istenbe kapaszkodik, Áronban több a megértés a nép érzéki kívánságai iránt. S a kettő: nyilván magának Schönbergnek a gondolkodói és művészi felfogása, a köztük lévő összhang s meghasonlás. Ez a meghasonlás, mely az igazán nagyokra ritkán jellemző, Adyra tán igen, nála a gondolat küzdte ki a kifejezést. A dráma hallgatása várakozásom, Schönberg híre ellenére semmi nehézséget nem jelentett, annyit sem, amennyit a Bartók-darabok. Miért van hozzám ez a zene közelebb a bartókinál? A bartóki zene, bár küzd a 19. századi zene ellen, a hangutánzásban, a zenei természetfestésben még mindig beethoveni. No, ez az, ami engem a romantikus zenében és a 20. századi utódaiban is zavar. Schönberg nem fest, nem kölcsönöz a természettől, ez, mint a 18. századi tiszta zene, csaknem olyan vékony és tündéri, mintha nemcsak azzal az öt hanggal bővült volna, amely a dodekafóniát a tonális zenétől elválasztja.”

Ezt a hosszú idézetet azért olvastam föl, hogy ilyen hatása is volt Bandi műveltségterjesztő szenvedélyének, hogy ilyen embereket, mint Németh László, ehhez az élményhez és felismeréshez juttatott.

Tüskés Tibor: Ennek a zeneértésnek van egy nagy tanulsága. Fodor András egyetlen hangszeren sem játszott. El lehet jutni a zeneértésnek ilyen magas fokára, a zsoltárok éneklésétől és szeretetétől el lehet jutni a Sztravinszkij-zenének az értéséig is.

Domokos Mátyás: Mikor megjelent a Bartók-verse a Válaszban, nagyon nagy visszhangot váltott ki akkoriban: Ney Tibor, az Állami Hangversenyzenekar első hegedűse azt mondta, hogy lehetetlen, hogy valaki, aki nem tanult zenész, ilyen fokú beleéléssel, empátiával, érzékenységgel tudjon a zenéről beszélni.

Lator László: Matyi kimondott itt egy szót, azt, hogy érzékenység, én hadd tegyem hozzá: az ösztön. Bandiban nagyon kifinomult ösztönrendszer volt, mondhatnám azt is, hogy erősebb volt az életét irányító ösztön, mint – ezt nem becsmérlően mondom – az intellektusa. Abban is ez a biztos ösztön nyilatkozott meg, hogy ő, akinek nem volt különösebb hajlama a politikához, sohasem került abba a helyzetbe, hogy utólag szégyellnie kellett volna magát. A „szociális összetétele”, ahogy abban az időben mondták, nagyon jó volt, mert munkás is volt, meg paraszt is volt, ami csak kellett, minden, ezért próbálták nagyon sokszor odaédesgetni „Pártunk”-hoz. Leszegte a fejét, és mondta a magáét, mondta, mondta, mindig megtéveszthetetlen ösztönnel.

De ebből azért, azt hiszem, a költő, az író Fodor András nem élt volna meg, és itt hadd térjek vissza arra, amit Imre mondott az előbb, hogy mennyit olvasott Bandi. Vagyis hogy a természetes érzékenység, szomjúság párosult benne valami, ha úgy tetszik, önképzőköri, ha úgy tetszik, aszkétikus szorgalommal és becsvággyal. Ha bármelyik naplóját megnézi az ember, akár a diákkori naplóját, akár a későbbit, akkor ott azt látja-olvassa, amitől én hol elborzadtam, hol ámulatba estem, hogy: kitűztem magamnak, hogy nem tudom én melyik regényből, Csehovból vagy Tolsztojból, vagy tudom is én kiből ma százhúsz oldalt fogok elolvasni. És akkor este addig nem oltja el a lámpát, amíg azt a százhúsz oldalt el nem olvasta. Az önépítés, a maga művének építése mögött ez a hihetetlen becsvágyó szorgalom van.

Domokos Mátyás: Közismerten, hírhedten rossz alvó is volt, tehát több idővel rendelkezett, mint, mondjuk, én, vagy akárki itt közöttünk, ő általában hajnali két-három órakor feküdt le altatókkal, és korán reggel már újra fölébredt. Ez így ment hosszú évtizedeken keresztül.

Sárosi Bálint: Most egy adalék a munkabírásához: egyszer szállodában együtt laktunk vagy két-három napig Japánban. Egész nap annyi élmény ért bennünket, olyan fáradtak voltunk este, mikor tizenegy-tizenkét órára már le kellett volna feküdni, hogy én beestem az ágyba, még mosakodni is alig volt erőm. Aztán elaludtam, félóra múlva felébredtem, Bandi ott ült az asztal mellett, és írta a naplóját.

Őt a napi politika valóban nem érdekelte. Egy szinttel magasabban érdekelte a politika, és ez a zenével is így van. Rengeteg olvasmánya alapján ismerte azt a kultúrát, amiben, mondjuk, Schönberg zenéje született. Jobban tudta interpretálni mindazt, amit Schönberg leírt, és talán Schönberg se gondolta mind végig azt, amit Bandi gondolhatott. És ebben én, a zenész, őt sose tudtam utolérni.

Zenészkollégáim időnként kifogásolnivalót találnak zenei írásaiban, hogy nem pontos, meg bizonyos adatokat másképp ismer, legutóbb is volt egy ilyen kisebb vita. Nem ezt kell Bandi zenei írásaiban nézni, hanem azt, hogy jobban értette, mint én például. Ezt nyugodtan el merem mondani nagyközönség előtt, mert mondom, engem sose az érdekelt, vagy nem az érdekelt elsősorban, hogy Sztravinszkij milyen szerepet tölt be, és egy bizonyos művével hogy hat az emberekre, hanem hogy hogy csinálta. Ezért ismerkedett meg a zeneszerzőkkel sorra, mert ha ismerem a zenész életét, ha ismerem a körülményeket, amikor a művét megírta, ha ismerem tágabban is azt a kultúrát, amiben az a mű megszületett, akkor többet tudok a társadalom számára mondani, mintha csak a művet ismerem kottából.

Szász Imre: A naplóírásról: aki valaha is megpróbálta – én nagyon rövid ideig és teljes sikertelenséggel –, az tudja, hogy milyen iszonyatos energia kell hozzá. Hogy hazajön, élményekkel teli, esetleg még némi ital is van benne, mert elvolt mulatni a társasággal, és akkor is leül. Meg a levelezése! Mindig, mindenkinek személyhez szólóan írt. És a dedikációi! Az Eötvös-kollégiumi naplót nekem borzasztó kedvesen dedikálta. Csak egy mondatot olvasok fel belőle: „Szász Imrének… amint látni fogja, az én vallomásom őnélküle meg sem íródott volna.” Colin Masonnel is tartotta a kapcsolatot, akkor is, amikor talán nem is volt nagyon ajánlatos egy angollal levelezni.

Ami pedig a politikát illeti, én egyben csodáltam őt különösen, abban, hogy őneki mély gyökerei vannak a magyar valóságban, ha úgy tetszik, a magyar népiségben. Minden verse, minden naplója ezt mondja. De hogy az európai kultúrában is mély gyökerei vannak, azt sem lehet letagadni, mert minden verse és minden naplója ezt mutatja. Nem volt semmiféle ilyen antagonizmus benne, ezekből a divatos politikai gyötrelmekből ő akkora kultúrát igyekezett befogadni, amekkorát egy mélyen őszintén magyar és mélyen őszintén európai költő befogadhat.

Tüskés Tibor: A levelezésének a terjedelmét még nem ismerjük. Van egy verse is, ami olyan jellemző, csak prózában tudom idézni, hogy megy a postára, és viszi a hóna alatt az aznap feladandó leveleket, és akkor egy előtte vagy mögötte álló hölgy megkérdezi: szintén közület?

Domokos Mátyás: Napi negyven-ötven levél volt.

Lator László: Még valamit szeretnék mondani, és nem szeretném, ha félreértenétek, vagy félreértenék a hallgatók azt, hogy Bandi életében a legfontosabb a feladat – én nagy tisztelettel mondom: a feladat – volt. Vagyis neki, a saját személyiségének a kialakítása, megépítése feladat volt. Szinte gyerekkorától kezdve. A naplóírás neki feladat volt. Sőt, azt is tudjuk róla, hogy a költői életművét – különösen egy idő múlva – úgy írta meg, hogy egész évben egyéb feladatai miatt nem ért rá verset írni, és akkor elment két vagy három hétre Fonyódra, és ott megírta az az évi penzumát, rendszerint egy kötetnyi verset.

Lakatos András: Ez a gyakorlat akkor alakult ki, amikor az ötvenes évek legvégén András könyvtáros lett az Országos Széchényi Könyvtárban, ahol teljes állásban, napi nyolc órában foglalkoztatták, mert előzőleg például a Csillag szerkesztőségében jóval lazább munkarend szerint dolgozott. Az a két esztendő, amit a Csillag versrovatának gondozásával, a fiatal költők kéziratainak átnézésével töltött, neki nagyon fontos két esztendő volt az életében, de 1956 után a folyóirat megszűnt, s ő jobb híján, mert szabadúszó nem akart lenni, fogadta el ezt az álláslehetőséget az Országos Széchényi Könyvtárban. Több kísértés is érte, hogy otthagyja a könyvtárosságot, és szerkesztő legyen: az egyik a Nagyvilág részéről jött a hatvanas évek vége felé, de nagyobb hatalmasságok nem akarták; a hetvenes évek elején pedig Darvas József kezdeményezte egy képes, színes kulturális hetilap megindítását, és az előkészítő tanácskozásokon komolyan szóba került András neve. Eleinte hajlott is volna rá, csak amikor látta, hogy micsoda teljes tétovaság van ekörül, és állandó halasztódás, akkor lemondott róla. (Később, már jóval Darvas halála után, ebből a lapalapítási mozgolódásból született az Új Tükör.) Igazából akkor döntött végleg a könyvtáros-életforma mellett, amikor 1981-ben az Írószövetség alelnöki tisztségét már szigorúan csak társadalmi munkában vállalta, s határozottan nemet mondott akkor is, amikor Száraz György halála után komolyan fölvetődött, hogy a Kortárs főszerkesztője lehetne. Ez utóbbi döntésében, azt hiszem, közrejátszott az, hogy alelnökként már végigélt egy csomó olyan szituációt, amit, ha jól emlékszem, Németh László emlegetett úgy, hogy az írók és a hatalom közé szorult ember konfliktusa.

Tüskés Tibor: Németh László azt mondja, hogy az író vállalkozás. Lator László azt a fogalmat használta Fodor András életprogramjával kapcsolatban, hogy feladat. Én egy harmadik szót is hadd kössek ide, a szolgálatot. És talán ez az, ami bennünket összekötött, hogy volt valami közös élményünk. Mi ezt a szót a vasutas apa családjában ismertük meg. Ahol a szolgálat nem szolgaságot, nem alávetettséget jelentett, hanem valóban a feladat ismeretét és a feladatnak való alárendeltséget.

Albert Zsuzsa: Egyébként a református pap is szolgál.

Tüskés Tibor: És ez nagyon szép szó, és Fodor András életére is nagyon érvényes. Valóban később derült ki, hogy mindkettőnk édesapja vasutas volt, és mindkettő vidéki kisállomáson szolgálatot teljesítő. És volt egy másik közös szó is, amit valószínűleg nagyon kevesen ismernek, a szuntyer, mert az én bátyám is abba a kaposvári vasutasinternátusba járt, ahol Fodor András diákként élt. Állítólag a szuntyer szó éhezőt jelent diáknyelven. Ide olyan gyerekek kerültek, akik vagy vasutasárvák voltak, vagy a szülők messze laktak az iskolától, és azért, hogy városi iskolához jussanak, a kaposvári Szuntyerba lehetett beíratni a gyermeküket.

Domokos Mátyás: Ez a vasutasság szintén nagyon fontos momentum, nemcsak a sorsában és az eredetében, de a költészetében is. Jó néhány szép verse szól a vasútról, a napi életben viszont elég sok pénzébe került az, hogy ő „vasutasgyerek”, mert folyton mondogatta nekünk, hogy ő vasutasgyerek, tehát tudja, hogy ha egy vonat hét óra harminc perckor indul, akkor arra még hét óra huszonkilenckor föl lehet szállni. Azonban a vasút is meg a városi közlekedés is gyakran megtréfálta, és mivel Bandi rengeteget járkált az országban, nemcsak Japánban, hanem Kisvárdán is meg Csornán is, ide-oda-amoda, számtalanszor lekéste emiatt a vasúti filozófia miatt a vonatot, és ilyenkor aztán rendszerint taxival ment le. Egy alkalommal együtt mentünk el így taxival Győrbe és onnan átszállással Csornára, mert a vasutasgyereknek elvben igaza volt, amikor ezt a filozófiát hirdette, csak azt nem nézte meg, hogy a vonat nem a Keleti pályaudvarról indul, hanem a Déliből, és így tovább. Aztán amikor megkérdeztem: – Bandi, hát te hogy bírod ezt? – Ó – azt mondja –, nem először fordul elő. Két héttel ezelőtt Kecskemétre mentem taxival…

Tüskés Tibor: Utazott az országhatáron kívül is rengeteget. Itt még nem említettük, szinte Európa összes országát felsorolhatnánk, még a nehéz, súlyos szívműtétje után is vállalt egy dél-európai utazást, de Indiától Japánon át az északi országokig mindenütt járt. A naplói hihetetlen érdekes forrásai ezeknek az úti élményeknek, és azt hiszem, a naplót is sokszor úgy írta, hogy később költőként hasznosíthassa.

Lator László: Fonyódon, ezt valahol fel is jegyzi, elővette a naplóit, abban verscsírák, versbe való élmények, tapasztalatok is voltak, azokat később dolgozta fel, ha sikerült neki.

Most még egy pillanatra hadd térjek vissza a könyvtárra; én azt hiszem, hogy még egy tulajdonságát érdemes Bandinak megemlíteni, amit az életművében is – gondolom – nyomon lehet követni, ez a hűség. Vagyis ő többek közt azért nem akart elmenni a könyvtárból folyóiratot főszerkeszteni, mert úgy gondolta, hogy ha nehéz időkben befogadta a könyvtár, aklot adott neki, csúnya dolog volna most cserbenhagyni. De ez nem csak a könyvtárra vonatkozik, általában is alapélménye volt a barátság és a hűség.

Domokos Mátyás: Lászlóval és Bandival hárman laktunk együtt egy időben a Székely utca 2–4-ben, 1949-ben, 1950-ben. Ott laktunk hónapokon át, én is tanúja voltam nemegyszer annak, amikor későn mentem haza, hogy Bandi fekszik az ágyban, a Napló, az a nagy spirális füzet kinyitva, és ő a tollával belehanyatlott, mert már ő se bírta, elaludt.

Bandi naivitására nem is tudom, mi volna a helyes szó, hogy milyen kalandokba vitte ez bele! Egy történetet tudok elmondani, amikor itt, a Székely utcában laktunk, ahol egyébként a főbérlőnket a Földművelési Minisztérium egyik koholt pere kapcsán letartóztatták, és az egyedül maradt asszonyság, hogy el tudja tartani a családját, kiadta nekünk a szobát, de arra már nem volt mód és pénz, hogy fűtsük is. Emlékszem arra, hogy egyszer Lászlóval ketten arra riadtunk föl, hogy Bandi fekszik az ágyban – mi soha nem tudtuk megvárni, hogy ő mikor alszik el, mert nagyon rossz alvó volt, és tényleg írta a naplóját –, és megőszült. Aztán később tapasztaltuk, hogy nem őszült meg, hanem belepte a dér a haját. De annyira ki volt merülve, hogy erre már föl se ébredt.

Egy alkalommal Bandink „kicsit ázottan” jött haza, kapuzárás után, és az első emelet helyett, ahol laktunk, a második emelet megfelelő lakásába akart bemenni, és nem tudta a kulcscsal kinyitni. Ebben a lakásban akkor Szűcs Ferenc vezérőrnagy lakott, aki, azt hiszem, abban az időben Washingtonban volt katonai attasé, s a szó szoros értelmében letartóztatta Bandinkat, és igazoltatta, hogy mit keres itt! – Hát be akarok menni! – Hogyhogy? – Hát én itt lakom! Erre: Igazolja magát! – Bandi elővette a bejelentőjét – akkor személyi igazolvány még nem volt –, illetve a bejelentője épp nem volt nála, elővette a villamosbérletet, s abba be volt írva, hogy Nagyboldogasszony utca 11–13., mert azt nem cserélte ki. Úgyhogy valamikor hajnali kettőkor levitte a házmesterhez a vezérőrnagy, fölverte a házmestert, és vele igazoltatta, hogy ez a gyanús fiatalember csakugyan a házban lakik.

Aztán később még egyszer laktam vele együtt, Basch Lóránt házában, a Városmajor utca 48-ban, a földszinten, a volt ügyvédi irodában (ahol most a Nyugat-múzeum található), ahova ő Gyergyai Albert és Fülep Lajos ajánlásával került, ők álltak jót Bandiért, hogy nem dohányzik, rendes gyerek stb. stb., de még az irodalmi nézeteit is ismertették Baschsal, aki adott arra – mivel a Baumgarten-alapítvány kurátora volt, igaz, hogy csak gazdasági kurátora, de annak a szellemét őrizte –, hogy nem akárkiknek adja ki albérletbe az ügyvédi irodáját. Amikor onnan elkerültünk, akkor egy alkalommal Basch meghívott bennünket, menjünk el hozzá egy délelőtt. Elmentünk, becsöngettünk, Basch ott állt az ajtóban, és azzal fogadott (ő olyan nehezen és raccsolva beszélt): „Nahát, Bandi, maga kérném hogy meghízott, fölszedett legalább kilenc kilót. De maga is, Matyi, vagy ötöt.” Erre Bandi: „Milyen jól eltalálta a doktor úr!” „Okleveles marhatenyésztő voltam, kérném!” Nem érezte, hogy mit mond.

Bandinak volt egy kifejezése minden ilyesmire, akár a vezérőrnaggyal való összeütközésről volt szó, akár Baschról, meg aztán László is tudna még ilyeneket mondani, hogy: kunéros. Kunéros helyzetek. Azt hiszem, ez egy somogyi kifejezés. A kunéros helyzeteket mindig valahogy ép bőrrel úszta meg, és valahogy úgy, mint egy gyerek a felnőttek között. Legalábbis mindig ez volt az érzésünk.

Ott laktunk még együtt a Basch-kúriában, mikor Bandi, már a házasság küszöbére érvén, szerzett egy leválasztási lehetőséget, itt, a Bajcsy-Zsilinszky úton – egyébként az ilyen leválasztási munkálatokat egy vállalkozó végezte, és nagyon lassan haladt a dolog, folyton pénzt kért Banditól, mindig határidő-módosításokra került sor, és így tovább.

Egy alkalommal megbeszélte ezzel a vállalkozóval, hogy találkozni fognak valami sorsdöntő ügy elintézése végett, s a vállalkozó odatelefonált Bandinak, hogy sajnos, nem tud megjelenni a találkozón, mert beteg lett. Bandi gyanútlanul megy a Mártírok útján, és egyszer csak meglátja a vállalkozót, amint egy nőbe karolva bemegy a Május 1. moziba. Bandi hazajött, és napokig emésztődött ezen, hogy „be tudott ülni nyugodt lélekkel a moziba, mikor velem megbeszélte ezt a fontos találkozót!”. Egyáltalán, ez az idealizmusa, nem tudott efölött napirendre térni. Viszont amikor ezzel a lakásleválasztással kapcsolatban egy csakugyan sorsdöntő ügy elintézésével megbízta Kormos Pistát, hogy tárgyaljon a vállalkozóval, és a tárgyalás eredményesen végződött, és Kormos Pista lelkendezve jött oda a Városmajor 48-ba, hogy közölje Bandival az eredményt, belépve az ajtón akarta mondani nagy boldogan a jó hírt, Bandi azonban zenét hallgatott éppen, és azt ki kellett várni. Körülbelül félóráig tartott, nem tudom, mi volt a zenemű, Kormos majd szétdurrant a méregtől, hogy lehet ez, hát erre várt mióta, hogy az utolsó akadály is elháruljon, és akkor úgy tesz, mint akit ez nem érdekel.

Lator László: Némelyik kalandjának a vészes következményeitől egyébként én mentettem meg Bandit – meg is van írva a naplójában, úgyhogy ellenőrizhetitek, hogy nem most találom ki –, Bandit is, Matyit is. Weöres Sándoréknál voltunk, Weöres Sándor is szeretett inni, bár Amy rossz szemmel nézte, mi meg folyton ittunk, rettenetes dolgokat összevissza, és Bandi is meg Matyi is berúgtak, felmentünk a Gellért-hegyre, meg különféle tereken megálltunk, leültünk padokra, és akkor egyszer csak Bandi sztentori hangon elkezdte ordítani, majd Matyi is, hogy: „le van…”, és én tudtam, hogy az fog következni, hogy „szarva Rákosi”, ilyenkor megfogtam Bandi haját, belemarkoltam, lehúztam a fejét, és egy irtózatos nyaklevest adtam neki, erre mindig elhallgatott. Ha én ezeket a nyakleveseket akkor nem osztom ki, akkor esetleg börtönbe kerültök! Te is, Matyi!

Albert Zsuzsa: Fodorról azt szokták mondani, hogy józan költő.

Szász Imre: Azért ha a naplóiba néztek, kiderül, hogy bármilyen előzékeny, barátságtartó, hűséges, önfeláldozó, sok indulat is volt benne, és nem úgy, hogy magában elrejtette, hanem össze is vitatkozott olyan emberekkel, akiket egyébként szeretett, és nagyon sok sértődés is volt benne. Ezeknek az anekdotáknak a fényében úgy látszik, mintha egy szelíd, tehetetlen ember lett volna, de nem az volt. Nagyon határozott, kemény véleménye volt bizonyos dolgokról, és azt érvényesítette és ki is mondta, persze nem durváskodott, legalábbis az én tapasztalataim szerint sohasem, és súlyos sérelmeit inkább a naplójába rejtette.

Lakatos András: Nagyon örülök, hogy Szász Imre megemlítette: András korántsem jellemezhető csak azzal, hogy szelíd, simulékony természet: igenis nagyon szenvedélyes és önérzetes ember volt. Ezt a mi kapcsolatunkból vett példával tudom illusztrálni: én fiatal korom óta eléggé magamba süppedő természet vagyok, nem kezdeményezek találkozásokat, és bizony sokszor előfordult – naplóinak publikált része is tanúság erre –, hogy megígértem neki: majd jelentkezem – és ez elmaradt. András mindig utánam nyúlt, és érdeklődött, hogy mi van velem, de lehetett érezni: ha ezután sem mozdulok, akkor már nem fog utánam tovább kutakodni. Ugyanakkor engem minden ilyen alkalommal meghatott, hogy ő, aki idősebb, aki az irodalmi életben már rangot vívott ki magának, egy fiatal bölcsész, egy kezdő literátor, egy visszahúzódó könyvtáros után nyúl ki állandóan, és nem hagyja, hogy teljesen eltűnjön az életéből. Úgy tudom, ez számos más kapcsolatában is előfordult, de ha aztán az illető, a másik továbbra is hallgatott, akkor volt annyi önérzet benne, hogy ne keresse erőnek erejével tovább a folytatás lehetőségét. Az emberi viszonyok ilyenfajta sorvadása, elvékonyodása rengeteg fájdalmának is a forrása volt. Mellesleg ez az önérzettel párosult nyitottság jellemezte a könyvtáros-társadalomba vagy a szűkebb munkahelyi közösségbe való beilleszkedését is.

Lator László: Az életműve is azt sugallja, hogy szakadatlanul írt, szervezett – sikeres író, költő volt, mégis nagyon könnyen meg lehetett sebezni. Szóval kapott ő sebeket, és úgy van, ahogy Imre mondja, beleírta azt is a naplójába, időnként vissza is adta a sértést, úgyhogy amikor a naplók megjelentek, egy-egy égig érő botrány is lett belőle. Sokan a naplók hitelét is kétségbe vonták, kivált azok, akik a napló nyilvánosságra kerülése után úgy érezték, rossz megvilágításba kerülnek. Van, aki azt hiszi, hogy Bandi, amikor kiadta a naplóit, átírta, stilizálta, kihagyott belőle, utólag ezt-azt beleírt. Tanúsíthatom, minthogy én is elég nagy helyet foglalok el Bandi naplójában, mint ti, mindnyájan, hogy Bandinak nemcsak hogy nagyon jó volt az emlékezete, hanem úgy működött, mint egy magnetofon. Ráismerek a mondataimra. Ha leír egy jelenetet, egy kollégiumi kabarét vagy utána a szobában folytatódó mulatságot, filmszerűen hiteles. Réges-régen elfelejtettem, mit mondtam, de ahogy elolvasom Bandi naplójában, felismerem a mondataimat, a stílusomat, a szavaimat. Azt hiszem, azzal, hogy Bandi a jelentéktelen apróságokat is mindennap leírta, nemcsak azt, hogy mit gondol erről vagy arról a regényről, hanem azt is, hogy mi volt ebédre, hihetetlenül hitelessé tudta tenni a naplóját.

Valaki azt írta egy kritikában – úgy emlékszem, Tellér Gyula –, hogy nélkülözhetetlen forrásmunkája lesz az utókornak. Egy másik kritikusa szerint olyan ez, mint a régészeknek az az újabb módszere, hogy az ősember lakóhelyén elsősorban a szemétdombot tanulmányozza. Elvágja a szemétdombot, és akkor ott látja, hogy éltek eleink a vaskorban. Bandi naplójában csakugyan rengeteg ilyen szeméttelepi anyag van, de ha az ember jól megnézi, egy nagyszabású korkép bontakozik ki belőle. Hadd fűzzem hozzá, hogy egyszer Keresztury Dezső tiszteletére a Fejér Megyei Szemle csinált egy külön Keresztury-számot. Domokos Matyi is, én is írtunk egy visszaemlékező cikket, felidéztük, hogy került ki Keresztury a kollégiumból, nemcsak a miniszteri, hanem a kollégiumigazgatói székből is. Mind a ketten jól megírtuk, talán nem hivalkodás, ha ezt mondom. Bandi pedig kiválasztott a naplójából húsz oldalt, és azt úgy, nyersen, ahogy volt, adta oda. Bandival szemben mind a ketten alulmaradtunk. Abban az is benne volt, hogy mi volt ebédre, de az is, hogy Keresztury melegítőben hogy jön-megy a folyosón, és az is, hogy milyen volt az a kor, az a történelmi kor, az a nyomasztó, lidérces levegő, jobban benne volt, mint abban, amit utólag írtunk.

Domokos Mátyás: Keresztury azt mondta erre a naplóra, hogy: ez a gólya kihívó szenvtelenséggel írta le az életet. Ennél tökéletesebb jellemzést azért nem tudok mondani, mert ezzel a hiteles valóságrögzítéssel sértette meg a világ hamis tudatát, amikor megjelent.

Sárosi Bálint: Bizonyos esetekben még a jelen helyzetet is, tehát mikor a napló keletkezett, azt is jobban látta Bandi, mint maga az, aki éppen szerepel a naplóban. Valóban, azt erősen alátámasztom, amit Laci mondott, hogy a naplóban olyan dolgok vannak, amikre én például nem is emlékszem, egyáltalán nem emlékszem, csak azt látom, hogy nagyon hasonlít hozzám. Ha ez nem volna, akkor egy csomó minden kimaradt volna az életemből. A lányaim például a naplókat olvassák, és onnan tudnak meg sok mindent énrólam. Jót is és kevésbé jót is.

Úgy közlekedett az emberek között, mint aki naplót ír. Eljött például hozzánk, végigszaladt a lakáson. S észrevett olyan dolgokat a lakásban, amik nekem nem tűntek fel. Akkor azt is észrevette, hogy miben lehet legközelebb figyelmes. Bandi kitűnő ajándékozó volt például. Mindig megtalálta, hogy mivel lepheti meg az embert kellemesen. És, furcsa módon, nagyon sokan voltunk barátai, de mindenki úgy érezhette, hogy ő az egyetlen. Hogy ezt energiával végig tudta csinálni, ez is egy különleges dolog. Amikor nagyobb ünnepi alkalmak voltak, egy-egy András-nap, akkor három-négy este egymás után jöttek a barátok. Tudta, hogy kiket lehet összeereszteni. Úgy meg volt ez komponálva, hogy ott mindenki jól érezhette magát, mert a maga környezetével találkozott. Bandinak viszont sok ilyen köre volt. És itt akkor érdemes Sárikát is, a feleségét megemlítenünk. Azért Sárikának ezt a tempót tartania kellett Bandi mellett. El kellett mennie vele rengeteg sok koncertre, színházba, ide-oda, elképzelem, hogy ha én lettem volna a feleség, azt mondtam volna, nekem ennyi elég, hetenként kétszer elmegyek, de többször nem.

Albert Zuzsa: Plusz két gyerek.

Sárosi Bálint: Plusz két gyerek, azt már észre se vettük.

Tüskés Tibor: Aki ma Fodor András régi fényképére néz, egy mosolygós, szinte lányos arcú ifjút lát. De Fodor András életének megvoltak a maga konfliktusai is. És a költészetében ott van ennek a nyoma, és ott van a naplóban is. A csalódás például azokban a vélt vagy nem hiteles barátokban, akik nem voltak méltóak az ő szeretetére és támogatására. A napló miatt nagyon sok konfliktusa is támadt. Nekem elmondta, hogy valakinek dedikált példányt küldött, és az becsomagolva, ugyanabban a papírban visszaküldte neki. Ez is hozzátartozik az ő életéhez. És mi most itt úgy beszélünk róla, mint egy élő társról. De valójában az élete vége is tragikus. Hát miért nincs itt, miért nem lehet itt közöttünk? És ebben az ő távozásában is van valami jelképes. Hogy éppen ott, azon a helyen, Fonyódon történt, és abban a Balatonban, ami a verseiben is olyan sokszor visszatér. Szemben azokkal a szinte kék ecsetvonásra emlékeztető, túlparti hegyeknek a látványával.

Albert Zsuzsa: Szép befejezés.

Lator László: Ezt akartam én is mondani. Igazad van, mert minden halál tragikus, de Bandi halálában volt valami, majdnem azt mondanám, hogy derű.

Tüskés Tibor: Költészet.

Domokos Mátyás: Mintha egy költő komponálta volna. A Balaton egyébként egyik legfontosabb eleme az ő költészetének és életének. Emlékszem arra, mert ezt nem lehet elfelejteni, hogy amikor kizártak bennünket az Eötvös-kollégiumból, Bandi, a nagy ajándékozó kettőnket, Lator Lászlót és engem azzal ajándékozott meg, hogy elvitt mind a kettőnket saját zsebpénze költségén, mert nekünk nem volt, a Balatonhoz. Se László, se én nem láttuk addig soha a Balatont, utánanéztem a naplójában, 1949. szeptember 30-án ültünk föl a vonatra, s míg el nem értük a Balatont, Bandi följegyzései szerint folyton ócsároltuk a sápadt Dunántúlt. Tudniillik a kollégiumban – ezt talán Imre is tudja, sőt talán érintve is voltál ebben – valaki, egy ellenséges érzületű személy úgy jellemezte az Eötvös-kollégiumot, hogy az a sápadt arcú dunántúli úrifiúk gyülekezete.

Szász Imre: Az a Lakatos Imre nevű, akkor nagyon erősen kommunista szerző volt, aki azt mondta, hogy sápadt dunántúli úrifiúk jönnek a kollégiumba, ahelyett, hogy a nép özönlene be. A kollégium szétveretése idején jelent meg ez a cikk.

Domokos Mátyás: S akkor, mondom, a vonaton ezzel ugrattuk Bandit, aztán amikor megláttuk Akarattyánál, ahogy egy versében egyébként meg is írta, nem ezzel az úttal kapcsolatban, ahogy az ember elé tárul – elénk bukik – a Balaton, akkor mind a ketten elismertük, hogy a fene egye meg, ez azért gyönyörű. Ez volt az ő ajándéka, amiben egy vigasz is rejlett, hogy rengeteg szép dolog van még a kollégiumon kívül is az életben a tragédiák mellett, és az élet azért nem áll meg, és mindig lehet találni valamit.

S Bandi egyik tanulmányában leírta a következő mondatot: „Lehet-e az emberek, dolgok szeretete esztétikai tényező, művészi stimuláns?” Erre egyfajta válasz az ő egész működése, versben is és prózában is, hogy mást ne mondjak, például a Kettős rekviem, amelynek az ihletője egyszerűen nem az a tragédia, hogy elveszítette a mesterét, Fülep Lajost, és elvesztette angol barátját, Colin Masont, hanem az is, hogy őt ez művekre stimulálta, ez a szeretet, amit sokan idealisztikus rajongásként értékeltek, de nem az volt, mert amit tőlük kapott, azt ő mindig tovább is adta. Tehát Fülep úr köré is kört, sőt köröket szervezett, akiket nemcsak azért vitt el Fülep Lajoshoz, hogy Fülep úrnak hallgatóságot teremtsen, hanem azért is, hogy őket, mint arra érdemeseket, megajándékozza mindazzal, amit Fülep Lajostól tanulni lehet.

Tehát ez a szeretet, mint esztétikai, mint művészi stimuláns, ez is haláláig mozgatta, azt kell mondanom, hogy ihlette őt. És ezen a bizonyos őszi kiránduláson, amely három napig tartott, és bejártuk vele a szűkebb hazájának egy részét, tehát elvitt bennünket Lengyeltótiba is, majd utána Fonyódon Takáts Gyulával ismertetett össze bennünket, aki éppen ott horgászott, és ő is vigaszt nyújtott nekünk, aztán átvitt Badacsonyba, akkor találkoztunk, azt hiszem, László is és én is, életünkben először Tatay Sándorral, aki a Rodostó menedékház gondnoka volt akkoriban, és avval telt az élete, hogy mindennap egy hentesszatyorral tizenöt-húsz kiló húst meg egyéb ennivalót fölcipelt az üdülőbe, és ő is arról beszélt aztán nekünk – nagyon jó bor mellett, a naplóban meg is jegyzi, Fodor András, hogy életében még ilyen jó bort nem ivott –, hogy nem adja meg magát. Mutatta a füzeteit, hogy este azért ő ír és dolgozik.

Ez úgy szétszivárgott bennem, mint erőt adó élmény, hogy csakugyan, tovább lehet élni. Nagy tragédia történt velünk, a mi kis életünkben, hogy kirúgtak bennünket, de nincs vége.

Lakatos András: András költészetének megítélése az irodalmi közvélekedésben korábban is változó volt, finoman szólva: nem egyértelmű. Ennek megtapasztalása egy kicsit magyarázatot ad arra, hogy én megismerkedésünktől kezdve miért ragaszkodtam makacsul az András megszólításhoz, és miért nem tértem át a családiasabb Bandira. Azért szólhatok nyugodtan erről éppen itt, mert ebben a körben nincs nagy különbség az ő költői formátumának megítélését illetően, ám ahogy az irodalmi élet más színterein fölbukkantam, és szóba került a neve, akkor rengetegszer hallottam, hogy ó, a Bandi egy fantasztikusan derék, kitűnő ember, agyba-főbe dicsérték a jó tulajdonságait, de amikor a költészetéről szerettem volna megtudni a véleményüket, akkor mindig valami általánosságba menekültek. Valószínűleg a költői megítélése körüli zavar miatt vagyok egy kicsit negatívan elfogult a naplókkal is: talán az Ezer este Fülep Lajossal András legsikeresebb könyve, ő – akiben az önérzet így is munkált – számolta bizony, hogy hány tanulmány, ismertetés, cikk jelent meg róla; ebből a szám szerinti nyilvántartásból tudom: magasan ezzel a művével foglalkoztak a legtöbbet.

Albert Zsuzsa: Minden író kételkedik magában, ő is kételkedett.

Lakatos András: Igen, ő ezeket komolyan vette, hogy hányan, kik és mit írnak róla, amit természetesnek tartok, de a naplói azóta is sokkal inkább a közbeszéd tárgyai, mint a versei, holott az én szememben legalábbis azonos súlyúak. Tudom persze, hogy a naplók sikerében a művészi kvalitások is közrejátszanak, hogy sorozatuk akár egy fejlődésregény élményét nyújthatja, és teli vannak nagyszerű, igazi szépíróra valló megfigyelésekkel, epizódokkal.

Tüskés Tibor: Személyiségének és költészetének ellentmondásos megítélésére két apró adalék jut eszembe. András az Írószövetség költői szakosztályának volt az elnöke, és szó volt arról, hogy a kritikai szakosztállyal együtt valami közös rendezvényre kerül sor. Erre megszólal egy jeles kritikus, hogy á, nem lesz gond, lesz ott közönség, jönnek majd Fodor András óvodásai. Azokat, akik Andrást szerették, tisztelték, leóvodásozták.

A másik: az Írószövetség egyik közgyűlésén költőtársa ül előttem, odahajol valaki hozzá, és megkérdezi, hogy ki az, aki ott, az elnökség tagjai között, balról a második. Mondja, Fodor András. No és milyen költő? Azt mondja: Pattogatott kukorica. Hát igen, ilyen vélemény is van. Aki az ő költészetében csak pattogatott kukoricát lát. Én azt hiszem, hogy az ő költészete élő, eleven mag, ami a jövő számára is csírát rejt magában.

Ez a költészet nem zárul le azzal, hogy a költő már nem él, ezek a könyvek itt vannak, a napló mellett a verseskötetei és a fordításai is, és ha a Fodor név nem is olyan könnyen megjegyezhető, mert volt Fodor József is, meg van Fodor Ákos is, talán éppen azért, mert nehezen megjegyezhető, a Fodor Andrást a keresztnévvel együtt kell megjegyezni.

Lakatos András: Azt hadd mondjam el, hogy az Országos Széchényi Könyvtár, amikor András odakerült, nagyon különleges zuga volt a magyar szellemi életnek. A Színháztörténeti Tárat például akkortájt az Eötvös-kollégium hajdani igazgatója, Keresztury Dezső vezette, beosztottjai között olyan későbbi hírességekkel, mint Tóth Bálint vagy Hankiss Elemér, s tudnék az olvasószolgálat, a tájékoztatás környékéről is ma már neves írókat, tudósokat említeni, akik akkoriban szintén ott voltak.

Albert Zsuzsa: Például éppen az olvasószolgálatnál Albert Gábor.

Lakatos András: Az Országos Széchényi Könyvtáron belül a Könyvtártudományi és Módszertani Központnak, ahol András dolgozott, további sajátos státusa és légköre volt, ami a társaság spiritusz rektorának, Sallai Istvánnak nevéhez köthető. Róla itt mindenképpen el kell mondanom, hogy 1945 előtt vidéken tanítóskodott, a koalíciós időkben a parasztpárti politika vitte őt a fővárosba, és szerencsére elkerülte az ötvenes évek nagy tisztogatásait, gyakorlatias érzékű, remek könyvtárszervezőként valahogy megmaradhatott a neki kedves szellemi közegben. Ő fogadta az odakerülő Fodor Andrást, roppantul konveniáltak egymásnak. Sallait az a fajta mentalitás jellemezte, amelyet talán egy Szabó Pál-regény címe idéz föl legpontosabban: Ahogy lehet, s amelyben a népiek nem egy kitűnőségével osztozott. Az ő esetében ez azt jelentette, hogy minden rést, minden lehetőséget ki kell használni: ha ez a politika állandóan szajkózza, mennyire fontos számára a kultúra, akkor tegyen is valamit érte, épüljenek a falvakban könyvtárak, legyenek minél képzettebb könyvtárosok, és a könyvtárak állománya is a lehető legjobb legyen. Ez a felfogás hatotta át a Könyvtártudományi és Módszertani Központ munkáját, ilyen közegben született 1964-ben az a ma is élő kiadvány, az Új könyvek, a könyvtárosok állománygyarapító tanácsadó füzete, amelynek András az egyik alapító szerkesztője lett. Az évek folyamán egyre jobban átélte, hogy valóban szolgálat ennek a készítése, és egyre kevésbé érezte robotnak, pedig azért nem egy bizarr helyzetre is emlékszem.

A rendszeresen ismétlődők közül például az egyik: ma már, a számítástechnika korában nem így készül a lap, de régen – évtizedekig – úgy készült, hogy volt egy legépelt, rövid ismertetés, és annak a tetejére került a könyvtári címleírás, a végtermék két eleme a munkafolyamatban sokáig elkülönült. Nos, a mindenkori úgynevezett számfelelősnek volt a dolga, hogy ezt a kettőt a végső stádiumban összehozza, tehát az ismertetések élére csirizelje a címleírást, ami, mondjuk, nem igazán nemes elfoglaltság. Bizony, gyakran előfordult (akkor még nem voltam közvetlen kollégája, de éppen az ő révén az Új könyveknek rendszeresen írtam ismertetéseket), hogy amikor felbukkantam a szerkesztőségi szobában, ott találtam Andrást, amint éppen ragasztós ecsettel pemzlizi a címleírások hátoldalát, majd megfordítja, és simítgatja rá az ismertetések lapjaira.

Sárosi Bálint: Sokan vagyunk olyanok, akik nem tudunk könnyen kapcsolatot teremteni. Mindnyájan hálával tartozunk Fodor Bandinak azért, hogy megszervezett bennünket, hogy baráti köröket szervezett, ez óriási dolog. Olyan emberek ismeretségének legalább felét, akiket én becsülök valamire, Fodor Bandinak köszönhetem. Ilyen szervező ember viszonylag kevés van, annak idején az irodalomban Sárköziné volt ilyen, Soós Jucit tudom még említeni.

Szász Imre: A temetésén ha megnézte a jelenlévő, hogy ki mindenki volt ott az élet legkülönbözőbb területéről, nem kötelességből, nem protokollból, csak személyes kötődésből, az kiváltképp igazolja azt, amit most Sárosi Bálint mondott.

Domokos Mátyás: Egyébként nagyon furcsa, hogy egy teljesen más alkatú költőben, Weöres Sándorban ugyanúgy megvolt ez a költőket terelő hajlam, mint Fodorban. Weöres Sanyi is mindig össze akarta hozni a költőket egy ilyen testvéri nagy közösségben, köztársaságban, Fodor Bandi is, azokat, akikről úgy gondolta, hogy ehhez a világhoz tartoznak, azokat megpróbálta folyton, fáradhatatlanul összeterelni. Vas István azt írta róla: „A magyar költészet egy fontos anyaggal, mondhatnám kötőanyaggal volna szegényebb nélküle.” Ez vonatkozik arra is, amiről most beszéltünk, s arra is, hogy ez valamiképpen átszínezi az egész költészetét. Tehát ez a ragaszkodás és bizalom azokhoz az értékekhez, amelyek nagyon sok esetben emberi értékek is, tehát visszatérek a szeretetnek erre a stimuláló szerepére, minden félelme és szorongása ellenére, mert ez volt benne bőven, csak fegyelmezett volt, azzal a fegyelmezettséggel fojtotta el szorongásait és a félelmeit, illetve helyezte át ebbe a szellemi világba, amit a földre akart igézni. De mindezek ellenére valamilyen bizalom áradt a verseiből, tehát bizalom az életben, az emberi kapcsolatokban, magában a létezésben, meggyőződés, ahogy azért ennek az egésznek van valamilyen nemesebb értelme, ami más irányba halad, mint a 20. század uralkodó meggyőződései és filozófiái. De Bandi ezt el tudta fogadtatni, és én most látom csak, hogy milyen nagy teljesítmény ez. Imre idézte beszélgetésünk elején a verset, a 109:2-t, amelyben a vereséget szenvedettek önérzete és biztatása és megbecsülése is szót kap. Hogy ez is alapmotívuma volt az ő költészetének. A Józan reggel kritikájában az a vers kapta a legnagyobb szidást, amelyik a következő sorokkal végződik (Villámlik a vers címe):

Ez önvallomás is, ugyanakkor valami más is. Hogy én mindig kész vagyok azoknak kezet nyújtani, akik ki vannak taszítva, akik valahol vacogva fáznak. Ez Bandit haláláig jellemezte.

Albert Zsuzsa: Őt nem lehet beskatulyázni, se ide, se oda. A jelen egész magyar költészetével, nem csak az embereivel, volt kapcsolata. Tehát az újholdasokkal éppen úgy rokonságban volt az ő költészete, mint egy Simon Pista-féle leíró népi költészettel, amely persze szintén dunántúli költészet volt.

Sárosi Bálint: Bandinak óriási nagy népzenegyűjteménye volt. Olyan lemezgyűjteménye, amit én, mint népzenekutató, irigyeltem tőle. Ő azt is értette, becsülte, szerette. Csinált például, velem is és másokkal is, interjút népzenéről. Annyira értette azt is, annyira fogékony volt mindenre. Amit elsőre nem értett, azt is pillanatok alatt megértette, ez a költészetében is megnyilvánul. Az egyszerűtől egészen a legelvontabbig.

Szász Imre: Elvont volt, de a közérthetőséget nem adta föl sohasem.

Albert Zsuzsa: A hagyományőrzés és a jövő felé mutatás hogy jelentkezik ebben a költészetben?

Tüskés Tibor: Szeretjük leegyszerűsíteni a dolgokat. Azt mondjuk, hogy a magyar költészetnek, a magyar irodalomnak két iránya van, a népi és az urbánus. Én azt hiszem, hogy Fodor András költészete nem sorolható be ebbe vagy abba. Épül egy irodalmi hagyományokat megbecsülő tiszteletre, de eljut a világirodalom legmodernebb értékeinek a befogadásához is. Még nem beszéltünk arról, hogy Fodor Andrásnak milyen gazdag műfordítói munkássága van. Megtanult már diákként oroszul. Az úgynevezett felszabadító hadsereg katonáiban nem barátokat látott, hanem lehetőséget arra, hogy idegen nyelvhez jusson. És ő nem Lenint, hanem Puskint fordította. És fordította a szomszéd népeket, és fordította a modern angolokat és a franciákat is. Tehát Fodor András költészetében ott van egy tisztelet, egy kapcsolódás, mondjuk a Csokonai, Berzsenyi, Illyés Gyula nevéhez fűződő és tovább folytatható költészethez, de ott van egy igény a modern költői megszólaláshoz is.

Albert Zsuzsa: Ez akkor lehet igény, ha benne magában olyan érzések vannak, ami a modern emberre jellemző.

Domokos Mátyás: Az orosz mellett angolul is megtanult kitűnően, de hogy mennyire szó szerint igaz, amit Tüskés Tibor mondott, nekem megmutatta azt a füzetet, amibe 1944-ben, amikor még a cirill betűket sem igen ismerte, az orosz katonáktól ellesett szavakat magyar jelentéssel beírta, és egy kis szótárt készített magának.

Albert Zsuzsa: Egyébként egyszer Matyiék elmondták, hogy mennyire nem örültek annak, hogy Fodor a naplóit írja és megőrzi, és abban az időben félni kellett attól, hogy elolvassa valaki illetéktelen a naplókat.

Domokos Mátyás: Pedig elolvasták. Egy időben, az egyetem elvégzése után, Bandi valamilyen szakszervezeti művelődési iskolában volt magyartanár. És mivel folyton időzavarban is volt, oda is hordozta magával a naplóját, és a szünetekben írta a naplót. Egyszer elpanaszolta többünknek, hogy bement a szobába, és látta, hogy valamelyik hallgató kinyitotta a táskáját, és elkezdte olvasni a naplót. Mindannyian nagyon megijedtünk, hogy ebből baj lesz, mert mondom, Bandi azzal a hiteles pontossággal írt le mindent, ami – főleg akkor, az ötvenes évek elején – nem volt kívánatos, hogy más is elolvassa, és akkor valóságos vésztörvényszéket ültünk szegény Bandi fölött, nem tudom, Bálint, te talán ott voltál, László akkor Körmenden tanított, de a vésztörvényszék vezetője Kormos Pista volt, aki súlyos szemrehányásokat tett Bandinak, aki egyszerűen nem értette, hát lehet annál fontosabb dolog a világon, mint hogy ő lejegyzi a világ eseményeit, és nagyon nehezen tudtuk megértetni vele, illetőleg nem tudtuk megértetni vele, hogy azért nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy kiknek kerül a kezébe. Ő ezt másodlagosnak tekintette.

Hogy a helyzet súlyosságát jelezzem: akkoriban mesélte el Bandi, hogy az egyik hallgatója megkérdezte tőle, nem tartana-e előadást egy bizonyos zárt körben, irodalmi kérdésekről, talán éppen Puskinról. Bandi mondta, természetesen; és hát hova kell menni? Azt nem mondhatja meg. Hát akkor hogy lesz? Azt mondja, hát majd eljönnek a tanár elvtársért. Azt mondja Bandi: Maga fog eljönni? Nem, azt mondja, arra a helyre én se mehetek. És egészen kalandos körülmények között megmondták Bandinak, hogy az Andrássy út sarkán ekkor és ekkor majd odamennek egy autóval valakik, szólnak neki, és elviszik. Isten tudja, hova vitték. Nem tudta. Lefüggönyözött autóval elvitték, tartott egy komoly előadást Puskinról, nagyon megköszönték, lesötétített teremben, nem látta a hallgatóságot! És aztán hazavitték.

No most én arra kell hogy gondoljak, hogy, mint ahogy Rákosi elvtárs is beletartozott egy alapszervezetbe, és fizetett tagdíjat, ilyen sötét intézményekben is volt kötelező művelődési óra, és valakinek eszébe jutott, hogy itt van a Fodor elvtárs, majd ő tart Puskinról egy előadást. Ezt ő elmondta nekünk gyanútlanul, mint egy érdekes kalandot. Egy kunéros helyzetet, ugye, és ezen aztán Kormos Pista végleg fölbőszült, és azt mondta, hogy el kell ezt a naplót tüntetni, el kell égetni. Mire Bandi azt mondta, hát ez nekem jobban fájna, mint hogyha valamelyik hozzátartozómnak a jobb kezét levágnák. Vágják le a tiedet! – förmedt rá Kormos, majdnem tettlegességre került a sor, de Bandi megígérte, hogy elrejti biztos helyen a naplót, de szerintem nem történt semmi. Ilyen veszélyek is lebegtek, tornyosultak e fölött a napló fölött, és mivel legendája volt már ennek a naplónak már akkor is, szerintem nagyon sokat szerették volna elolvasni.

Albert Zsuzsa: Ebben a korban és ilyen körülmények között az ő költészete valóban harmonikus, nyugodt, kiegyensúlyozott volt, vagy tükrözi valamiképpen ezeket a viszonyokat, amelyek között született. Az ember mégis harmonikusnak érzi. Fölötte lebeg valami fény, a művészet szentsége, a szeretet, a barátság.

Lator László: A harmónia bonyolult dolog, nem tudnám egyértelműen eldönteni, harmonikus-e Bandi költészete. Vannak zaklatott, hasadt versei, például eszembe jut hirtelen a Tilalmas ifjúság, amelyik az Eötvös-kollégium szétveréséről szól, az egy cseppet sem harmonikus, de hogyha megnézi azt a Matyi emlegette Bartók-verset, az is merő nyugtalanság, az egyik vád az volt ellene, amit ma már nem nagyon lehet megérteni, hogy így végződik a vers:

Ez a befejezés botrányosnak számított. Volt egy provokatív kollégiumi költők estje, Bandinak ez a verse is elhangzott, utána azt kérdezték tőle vádlón, és ez súlyos vád volt akkoriban, hogy kinek van itt oka, Fodor úr, a félelemre? De a költészetnek persze nemcsak tartalmi harmóniája van, hanem formai is. Bandi formai szempontból kétségtelenül harmonikus költő, igen. A verseinek a természete, a megformálása harmonikus.

Domokos Mátyás: Engedje meg, hogy a kérdésére Fodor Bandival válaszoljak, versének négy sorával, a vers kezdetével és a végével.

Így kezdődik a Kétarcú világ című vers, és így végződik: