Czigány Lóránt

Fest Sándor öröksége

I

Az angol szellemiséggel nálunk az újkorban elsősorban a peregrinus diákok találkoztak; a protestáns teológiai gondolatokat ismerték meg, és hozták haza Angliából még írók esetében is. Miltontól sem az Elveszett paradicsomot olvasták, hanem híres hitvitázó iratát, a Defensiót; a világi művek és a szépirodalom iránt közönnyel viseltettek. Az angol klasszikus irodalom nagyjai (Shakespeare, Milton, Alexander Pope vagy Young) eleinte leggyakrabban Bécsen keresztül, német és francia közvetítéssel érkeztek hozzánk az 1770-es évektől kezdve. Fest Sándor kutatásai alapján tudjuk, hogy Shakespeare nevét magyar író (Bessenyei György) először 1777-ben írta le (Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi Isván fellépéséig,1917; Festre hivatkoznak a későbbi kutatók is, Maller Sándor vagy Dávidházi Péter). Ugyancsak Bessenyei az első, aki angol filozófusok, köztük John Locke műveit tanulmányozza, noha nem eredetiben. Angol esztétára viszont Batsányi hivatkozik először 1787-ben.

A XVIII. századtól kezdve magyar arisztokraták egyre gyakrabban fordulnak meg a szigetországban, bár egy fiatal kassai iskolamester, Szepsi Csombor Márton már sokkal korábban élvezetes útleírást hagyott ránk Angliáról is (Europica Varietas, Kassa, 1620). A reformkorban vigyázó szemünket Londonra legalább olyan gyakran vetjük, mint Párizsra. Az angol életforma, művelődés és tudományosság apostola gróf Széchenyi István; az utazók (Pulszky Ferenc, Gorove István, Tóth Lőrinc, Szemere Bertalan és mások) felfedezik a nem szépirodalmi szellemiség nagyjait (Bacon, Gibbon, Hume, Locke, Newton, Adam Smith), kiemelkedő angol kortársaikat olykor személyesen is felkeresik. Divat lesz az „anglománia”, angol nyelvmesterek jönnek Pest-Budára, az írók közül néhányan (például Döbrentei) már eredetiben olvassák az angol irodalmat. Még az „otthonülő” literátorok közül is, Pápay Sámuel angol nyelvészeti szakirodalmat idéz (tudomásom szerint elsőnek) A magyar literatúra esméretében (1808), a skót Lord Monboddo (1714–1799) könyvét (The origin and progress of language,1773). A nyelvrokonság elméleti megalapozásáról szóló, a „legmélyebb Filozofiával tellyes” művet német fordításban olvasta Pápay, és vitatkozva idézte (i. m. 38., 54., 153.). Szintén ismerte és használta George Hickes (1642–1715) sok kiadást megért munkáját (Linguarum veterum septentrionalium thesaurus grammatico-criticus et archaeologicus. 1–2. köt. Oxford, 1705, 1703) (i. m. 343.).

E néhány kiragadott, korai példával kívántam szemléltetni, hogy Fest Sándor volt az első, aki az angol–magyar kapcsolatok rendszeres feltérképezésére vállalkozott, a magyar anglisztika az ő „köpönyegéből bújt ki”, de életműve obskúrus folyóiratokban szétszórva lappangott, őt magát pedig elfelejtette a tudományos közvélemény. (Jellemző példa, hogy amikor Korompay H. Jánossal kiadtuk műveinek nagy részét kötetben, az egyik anglicista kolléga a kötetet köszönő levelében a következőket írta: „mindössze meg szeretném köszönni a Fest-kötetet – megdöbbenve látom, hogy olyan utazóimról is tud, akiket, azt hittem, én ástam ki a British Library anyagából”.) Viszont már Fest felhívta a figyelmet székfoglaló beszédében a debreceni egyetemen, hogy akkoriban, tehát az 1930-as években a Kossuth-emigráció angol kapcsolatait „sem ismerjük teljességében”. A Kossuth-emigrációra vonatkozólag azóta természetesen számos monográfia és részlettanulmány jelent meg. Jánossy Dénes (1891–1966) alapvető forráskiadványa volt az első összegezési kísérlet (A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában, 1851–52, 1–2. köt. 1940–48). Az ő munkáját folytatta Iványi-Grünwald Béla (1902–1965), aki Hóman Bálint ösztöndíjával érkezett Londonba 1939-ben a Kossuth-emigrációra vonatkozó anyagot összegyűjteni és kiadni. Mivel a háború kitörése miatt Angliában maradt, kutatási eredményeinek nagy része csupán a BBC magyar adásában előadásként hangzott el, bár páratlan angol hungarikagyűjteménye a Londoni Egyetem (ma már megszűnt) Szláv és Kelet-európai Intézetébe került, a könyvtár különgyűjteményeként. (Ma a University College birtokában.) A Kossuth-emigráció sokoldalú tevékenysége tehát az 1940-es évektől foglalkoztatta a magyar tudományosságot. Joggal, hiszen a Kossuth-emigráció – politikai tevékenysége mellett – sokat tett, mai divatos szóval, az országimázs javítása ügyében: különösen a Pulszky házaspár, Ferenc és Teréz, valamint Szabad Imre, akinek munkássága ma sem eléggé ismert, pedig irodalmunk egyik első népszerűsítője, és Jókai első angol fordítója 1854-ben (Czigány, 136–144.), és mások. Ugyanakkor egyáltalán nincs feltárva Simonyi Ernő (1821–1882) komáromi kapituláns tudományos munkássága, aki Világos után Angliában nevelősködött, és szabad idejét a British Museumban töltötte, ahol a magyar vonatkozású okiratokat másolta ki az Akadémia számára (Magyar történelmi okmánytár, 1521–1717, Pest, 1859; Angol diplomáciai iratok II. Rákóczi Ferenc korában, 1703–1712, 1–3. köt 1872–76.) Fontos szerepe volt az angliai hungarikaanyag feltárásában a szintén elfelejtett Kropf Lajosnak (1852–1939), akinek még a pontos halálozási dátumát is csak az 1960-as években derítette ki Nagy Kázmér. Kropf 1874-ben költözött Londonba, és 1885 óta publikált szakfolyóiratokban angliai levéltárakból. Az anglisztika folytonossága jegyében az ő tanulmányait is kívánatos lenne kiadni, hiszen a szakmában talán valamennyien idézték vonatkozó dolgozatát, de munkássága dimenziót a maga teljességében nem ismerjük.

A magyar országkép alapjait Angliában a reformkori angol utazók rakták le (kiknek munkásságát szintén Fest Sándor tárta fel elsőnek: Angolok Magyarországon a reformkoszakban, [1920?]). Az utazók közül különösen jelentős volt Julia Pardoe (1806–1862) és John Paget (1808–1892). Miss Pardoe találkozik az írókkal, ellátogat a Nemzeti Színházba, tanulmányozza a pozsonyi diéta munkáját, a reformkor pezsgő szellemi élete elbűvöli. (Háromkötetes munkája, mely németül is népszerűségre tett szert: The City of the Magyar, 1840-ben jelenik meg.) Az angol miss Vörösmartyt is elbűvölte, verset ír emlékkönyvébe: „Mit kérjünk születendő nép, magas Anglia, tőled? / Harci szerencsét, vagy békei műveidet? / Adj példát honn s künn jót tenni az emberiséggel, / S e kis nép nyomodon küzdeni s élni tanul.” Az alkalmi vers jól jellemzi, hogy a magyar írók vigyázó tekintetüket egyre inkább Anglia felé fordítják. John Paget, kinek könyve (Hungary and Transylvania) egy évvel korábban jelent meg, s többször kiadták, beleszeretett Erdélybe, ott telepedett le, s hiába dúlták fel az oláhok kastélyát a szabadságharc alatt, könyvtárát barbár módon felégetve, visszatért birtokára, és mindent újrakezdett. E két szerző sokat tett hazánk angliai jó híréért, s nekik is köszönhető, hogy a magyar szabadságharc (vagy ahogy az angolok néven nevezték: a függetlenségi háború) előtt a magyar név ismerősen és jól csengett a Brit Birodalom fővárosában. Volt tehát mire építeni a Kossuth-emigráció tagjainak, akik tudatos propagandamunkával folytatták az angol utazók által megkezdett felvilágosítómunkát.

Az országimázs angliai alakulásában jelentős szerepet játszottak a hazánkban járó angol utazók mellett a pesti angol tanszék magyarul jól beszélő, angol származású professzorai. Patterson Arthur (1835–1899) a pesti egyetem első angol professzora (1886-ban nevezték ki), kinek munkásságát eléggé hiányosan ismerjük (mint ezt a szintén angol, nemrégiben elhunyt Cushing professzor szóvá tette), pedig könyve – The Magyars (1869) – Pardoe és Paget mellett a harmadik igen jelentős munka, melyet hazánkról angolul valaha is írtak. A kiegyezés kori időkben talán ő ismerte hazánkat a legjobban, munkája megérdemelné a magyar fordítást, ugyanúgy, mint ahogy John Paget könyvét kiadta magyarul Maller Sándor (1987). Yolland Arthur (1874–1956), kinek angol–magyar és magyar–angol szótárát a legidősebb generáció tagjai még ismerhetik, hatvan évet élt hazánkban. 1908–46 között volt az angol tanszék birtokosa, és az anglisztika az ő korában felvirágzott, főként a tanszék műhelyében (Angol Filológiai Tanulmányok, 1936–44, melyet Fest Sándorral közösen szerkesztett). A Trianon utáni években zajlott le a kedvező országimázs (nem csak) angliai kialakítására történő kísérletek legnagyobb kampánya. (Egyik előzménye éppen Yolland folyóirata 1912-től – The Hungarian Spectator –, mely a világháború alatt és miatt szűnt meg.) A cél az „elveszett presztízs” (Jeszenszky Géza kifejezése) visszaszerzése lett volna, ám erre nem kerülhetett sor, még oly tiszteletre méltó törekvések ellenére sem, mint amilyet a Magyar Szemle testvérlapját kiadó The Society of the Hungarian Quarterly képviselt (Hungarian Quarterly, 1936–1941, 1944), mert e propaganda politikai vonulatai és „ kapcsolataink egytől egyig csődöt mondtak” (ahogy Gál István megállapította). Angliában a nálunk Scotus Viator néven ismert R. W. Seton-Watson által alakított liberális közvélemény magyarellenes lett a XIX. és XX. század fordulóján, bár magának Scotus Viatornak a figyelme is a negyvennyolcas presztízs fénye miatt fordult Magyarország felé.

II

Erre az időszakra esik, mint hivatkozásaimból már eddig is kiderült, Fest Sándor munkássága. Fest Sándor ahhoz a kiemelkedő szellemiségű tudósgárdához tartozott, mely az 1880-as évek táján született, s amely lerakta a modern magyar tudományosság alapjait. Csak néhány képviselőjét említeném e nagy nemzedéknek, akik közül számosan az Eötvös-kollégium szellemi műhelyéből kerültek ki. Irodalomtudósok: Benedek Marcell (1885), Gulyás Pál (1881), Horváth János (1878), Vojnovich Géza (1877); nyelvészek: Jakubovich Emil (1883), Klemm Antal (1883), Pais Dezső (1886), Mészöly Gedeon (1880); történészek: Hóman Bálint (1885), Szekfű Gyula (1883); nem kevésbé számos klasszikusunk született ezekben az években: Ady Endre (1877), Babits Mihály (1883), Csáth Géza (1887), Gyóni Géza (1884), Juhász Gyula (1883), Kaffka Margit (1880), Karinthy Frigyes (1887), Kassák Lajos (1887), Kosztolányi Dezső (1885), Kuncz Aladár (1880), Szabó Dezső (1879), Tóth Árpád (1886), és folytathatnám a sort.

E nemzedék tudósai még a sokszor ironikus felhanggal emlegetett „boldog békeidőkben” szerezték képesítésüket, és munkásságuk a két háború között teljesedett ki. Az első világháború azonban áldozatokat is követelt közülük (Gyóni, Kaffka), vagy életre szóló traumát okozott (Kuncz). Az 1945. évi rendszerváltozás alaposan belekaszabolt a soraikba, sokan kiszorultak a tudományos életből: Hóman Bálint a váci fegyházban fejezte be életét, a már beteg Szekfű Gyula botcsinálta moszkvai követ lett, Gulyás Pál és a fiatalabbak: Mályusz Elemér félreállítva vegetált, Kerényi Károly csak külföldön kapott elismerést, Thienemann Tivadar emigrációban elfelejtve halt meg. Az anglicistának induló Ullmann István (1914–1976) Oxfordban lett a francia irodalom professzora és a szemantika szaktekintélye. Széchenyi államosított Akadémiáján nem volt számukra hely.

Fest Sándornak talán szerencséje volt, hogy nem érte meg az új világot, melyben kevés elismerésre számíthatott volna szellemi irányultsága miatt, hiszen a hidegháború hisztérikus légkörében kevesebb „angolszász affinitás” is elég lett volna ahhoz, hogy meghurcoltatás legyen a következménye. Amikor ugyanis (szintén a nemzedékéhez tartozó, moszkovita emigráns) Lukács György a magyar irodalomtörténet revízióját követelte a Magyar Irodalomtörténeti Társaság újjáalakuló ülésén 1948-ban, a komparatisztika jelentőségét elbagatellizálva kijelentette: „Le kell számolni a régi típusú, úgynevezett összehasonlító irodalomtörténet módszereivel... véget kell vetni annak, hogy úgynevezett könyvtári vagy levéltári kutatások segítségével felderítünk olyan külföldi magyar vonatkozásokat, hogy X. Y. XVII. századi angol utazónak ízlett-e vagy nem a magyar konyha.”

Lukács kritikájának volt igazságmagva: az idegen nyelvű vonatkozások kutatása és gyűjtése legtöbbször csupán a Trianon után beszűkült országban sérülten vegetáló nemzeti önérzetnek nyújtott alkalmi helyi érzéstelenítést: „lám! itt is tudnak rólunk”, „lám! ide is eljutott a hírünk”. S valóban, a kutatók között akadt olyan is, akinek a tehetsége csupán a „filológiai piszmogásig” terjedt. Ezeknek a „filológiai piszmogásoknak” hatalmi szóval történő megtiltása mégis súlyos károkat okozott a szellemi életben: kis népeknek rendszeres önvizsgálatra van szükségük ahhoz, hogy saját helyzetüket ne a nemzeti önérzet által táplált hamis tudattal ítéljék meg, s ennek része a külföldi „imázs” szemmel tartása. Hogy ne járjanak úgy, mint Shakespeare Macbethjének egyik szereplője mondja: „Alas, poor country, almost afraid to know itself!” (IV/3; Szabó Lőrinc fordítása sarkítottabb, mint az eredeti, de a mai helyzetben rendkívülien találó: „Szegény [Skócia], már-már iszonyodik magától.”)

Fest Sándor elsősorban az angliai magyarságkép történeti alakulását vizsgálta a legrégibb időktől az 1850-es évekig. („A külfölddel való közvetlen érintkezésünknek talán egyik legtermékenyebb kérdése, hogy miképpen tükröződik vissza nemzetünk történelme... az idegenek gondolkodásában, szellemi megnyilatkozásaiban és irodalmában” – az országimázs-kutatás céljának talán legkorábbi szabatos megfogalmazása 1912-ből.) Ugyancsak érdekelte Festet az angol szellem, elsősorban az irodalom térhódítása hazánkban. (A recepciókutatást pedig azért tartotta fontosnak, mert: „Szellemi elszigetelődést, elkülönülést... a modern élet nem tűr... tanulnunk kell a külföldtől, de csak hogy még inkább azok lehessünk, amik vagyunk” – ahogy Maller Sándor emlékezett vissza egyik Eötvös-kollégiumbeli óráján tett kijelentésére.) A magyar országimázsra vonatkozó adatokat és az angol szellem jelenlétét mint irodalmi hatást nevezte együttesen „szellemi érintkezéseknek”. Az angol forrásokban előforduló, Magyarországra tett marginális jelentőségű utalásokat pedig „magyar vonatkozásoknak”, és szorgalmasan tallózva gyűjtötte őket. A legkorábbi „érintkezések” történetében négy fontos témakört járt körül, bár számos apróbb „magyar vonatkozást” is feltárt angol forrásokból. Feltehetően ő volt az első, aki ismertette a Nicholaus de Hungariára vonatkozó forráskiadványokat (Nicholaus de Hungaria volt az oxfordi egyetem első, névről ismert hallgatója, aki Oroszlánszívű Richárd ösztöndíjával 1193–1196 között került Oxfordba.)

Fest fontosabb kutatási témái tehát ezek voltak:

1. Eljutott-e Szent István udvarába Vasbordájú Edmund két fia, és – következésképp – Skóciai Szent Margit Szent István unokája-e?

2. A Magna Charta és az Aranybulla között lévő kétségtelen hasonlatosság merő véletlen szüleménye-e, vagy kimutatható a közvetlen angol hatás?

3. A magyar protestantizmus kapcsolatai az angol puritanizmussal.

4. Mit tapasztaltak az angol utazók hazánkban, illetve milyen tapasztalatokkal tértek haza a mi utazóink Angliából?

(1) Skóciai Szent Margit kérdésében, mint általában a középkori forrásokon alapuló kutatások esetében, a források legtöbbször ellentmondanak egymásnak, vagy legalábbis nem értelmezhetőek egyértelműen. Ennek következtében a legtöbb kutató hajlamos azoknak a forrásoknak a prioritását hangsúlyozni, melyek az ő hipotézisét támogatják. Ilyen esetekben a vita nem zárulhat mindenkit megnyugtató módon, csak holtpontra jut, és egy idő után újra fellángol. Ez történt Skóciai Szent Margit esetében is, a vita azóta sem csitult el, s a legkülönbözőbb légvárak épültek Szent Margit származása dolgában. A vita azonban mégis teljesen meddő, mert arra a ki nem mondott, hamis premisszára épült, miszerint ha bebizonyítható Szent Margit magyar származása, akkor az angolok más szemmel néznek majd ránk, hiszen a két ország időben messzire visszanyúló kapcsolatához újabb, fontos bizonyítékot szolgáltattunk, s ez is segít abban, hogy Trianon igazságtalanságát belássák majd az angolok, és a bennünket ért igazságtalanság megreparálásához is segítségül hívhatjuk őket.

Ugyanilyen akadémikus vita számtalan akad a két háború közötti szakirodalomban, legnevezetesebbje a körül a kérdés körül forog, hogy kik voltak először Erdélyben, magyarok-e vagy románok. A kérdés Anonymus egy vitatott népnevére vonatkozik (blachii, mely ragozott alakjaival összesen ötször fordul elő) a Gesta Hungarorumban, mely a magyar kutatók szerint egy blák nevű ismeretlen törzs, a románok szerint a saját etnikumnevük, a vlachok neve. Trianon után a vita jelentőségre tett szert, hiszen ha a románok előbb voltak Erdélyben, mint a magyarok, ezzel történeti jogcímüket igazolhatják. A vita ma sem csendesült el (angolul utoljára Denis Deletant foglalta össze 1992-ben), pedig már a határozottan magyarbarát Macartney (kinek Magyarországról szóló könyvét éppen Fest Sándor fordította a későbbi miniszterelnök Kállay Miklóssal együtt) rámutatott az 1930-as években, hogy Románia nem „történeti jogon” jutott hozzá Erdélyhez: „Nem tudjuk biztosan, hogy a románok már 1000 körül Erdélyben lettek volna, mint ahogy azt sem, hogy nem voltak ott. Nem hiszem, hogy ez valamit is számítana, ha csak azért nem, mert egyrészt a románok hite saját őshonosságukban érzelmileg ebből táplálkozott, másrészt a magyarok meggyőződése, hogy a román őshonosság téves, arra ösztönözte őket, hogy bátrabban követeljék Erdélyt vissza. Ám amikor Erdélyt Romániának ítélték 1919-ben, ezzel semmiféle ezeréves történeti jog mai érvényességét nem ismert el senki, s ha Erdély valaha is visszakerül Magyarországhoz, remélhetőleg nem azért fog megtörténni, mert az államférfiak úgy döntöttek, hogy a vitában mégiscsak a magyaroknak volt igazuk.” Macartney tehát arra utal, jogosan, hogy politikai döntések esetében a történeti elv vajmi kevés szerepet játszik, illetve alkalmatlan és/vagy elégtelen argumentum a status quo ante visszaállítására. Éppen ezért minden kísérlet, mely arra a premisszára épül, hogy bizonyos politikai célok eléréséhez múltbeli „bizonyító anyag” elégséges, eleve kudarcra van ítélve.*

Ettől függetlenül Skóciai Szent Margit származásának kutatása legitim tudományos munka, ám relevanciája, mint fentebb rámutattam, édeskevés a politikában. Illetve mégsem. Skóciai Szent Margit lehetséges magyar származásának kérdése nagy port vert fel a sajtóban. „Kenéz Bélának, a budapesti egyetem rektorának és Kornis Gyula képviselőházi alelnöknek elnöklete alatt Szent Margit-emlékbizottság alakult, mely zarándoklatra hívta Magyarország angol és skót barátait... Szent Margit feltételezett Baranya megyei szülőhelyére... a közeli Nádasd Árpád-kori templomához, ahol teljesen önkényes elképzelés szerint Margitot megkeresztelték volna” – írja Koltay-Kastner Jenő Fest Sándor-életrajzában. A báró Malcolmes Béla vezette kampányt már a kormánykörök is kényelmetlennek találták, ennek „következtében kapott utasítást Herzog József, az Országos Levéltár főigazgatója a kultuszminisztertől, hogy »vizsgálja felül« Fest adatait, melyekre mások egész romantikus színezésű regényt építettek”. Koltay-Kastner Jenő adatának lényege, hogy Herzog József (akinek véleményét a történész-közvélemény a végső szónak fogadta el) nem a saját jószántából keveredett Festtel vitába. Az utókornak viszont a tények és argumentumok ismerete nélkül is mindig gyanús, ha valaki „felsőbb utasításra” kezd valamit vitatni, mert ilyenkor az eredmény előre megjósolható.

Talán szimbolikus jelentőségűnek is tekinthetjük, hogy Fest Sándor 1938. szeptember 30-án tartotta székfoglaló előadását, azon a napon, amikor a müncheni egyezmény tárgyalásai véget értek, és Chamberlain gyáva megkönnyebbüléssel lobogtatta az egyezmény szövegét a repülőtéren a média képviselői előtt. Ezen a papírdarabon az is szerepelt, hogy az angol politika tudomásul vette: Magyarország a Harmadik Birodalom érdekszférájába tartozik. Éppen ezért székfoglalója angolbarát hangszerelésének „az idő kemény politikai töltést adott: így érezték, akik hallották vagy olvasták, de ő maga is ilyennek szánta a Rajnán túlmutató nyílt proklamációt” – emlékezik vissza Maller Sándor.

(2) Ugyanilyen akadémikus a vita az angol és a magyar alkotmány hasonlóságáról. A vita gyökerei az 1790-es évekre nyúlnak vissza: például Aranka György vagy gróf Török Lajos anonim, sokáig Barits Adalbertnek tulajdonított röpirataiban. (A vita szakirodalma nagy, rövid összefoglalása Kosáry Domokos könyvében: A művelődés a XVIII. századi Magyarországon, 1980.) A Magna Charta és az Aranybulla közötti összefüggésről szólva Fest maga is elismeri, hogy perdöntő, közvetlen bizonyítékokkal nem rendelkezik, ám az általa felhozott közvetett bizonyítékok (1. III. Béla felesége Angliában nevelkedett, s entourage-ában lehettek angol klerikusok; 2. a II. Endre 1217. évi keresztes hadjáratában részt vevő Tamás egri püspök Damietta ostroma során több olyan angol főúrral volt együtt, akik a Magna Charta megszövegezésében részt vettek; 3. Robertus Anglicus magyarországi tartózkodása; 4. János esztergomi érsek angliai látogatása 1220-ban; és végül 5. Párizsban III. Béla kora óta magyarok és angolok együtt tanultak, sőt, egyazon „natio” tagjai voltak) igencsak elgondolkodtatóak, s a kérdésfelvetést indokolják, ha nem is tartalmazzák a megoldást. Azt ugyanis kétséget kizárólag kiderítette Fest, hogy a két nevezetes szabadságlevél szerzői ismerték egymást. A történészek egy része (nagy része) elvetette az angol hatás lehetőségét. A Hóman–Szekfű viszont tiszteletre méltó körültekintéssel fogalmaz: „Az angol Magna Charta és Aranybulla közvetlen szellemi hatáson alapuló forrásszerű összefüggését vitató feltevés a források világa mellett teljesen összeomlik. A két szabadságlevél eszmei rokonságának minden túlzása mellett is legjobb bizonyítékát lásd ... újabban Fest Sándornál” (Hóman–Szekfű, I. 655.).

(3) A magyar protestantizmus kapcsolatai az angol puritanizmussal retrospektíve is vitathatatlanul a legfontosabb szellemi kapocsnak tekinthető Anglia és Magyarország között. Ha áttekintjük például az angol utazók magyarságképét, kiviláglik, hogy megkülönböztetett figyelemmel jegyeznek fel mindent, ami a magyar protestantizmusra vonatkozik, továbbá hogy az angol protestáns egyházak előszeretettel támogatták hitsorsosaikat a legkeletibb végvárakban egészen a legutóbbi időkig (Gál 1963, 14.), s ezáltal a protestáns magyar közoktatás (Debrecen, Sárospatak és Erdély) jelentős segélyekhez és ösztöndíjakhoz jutott. Fest evangélikus családi háttere miatt is predesztinálva volt arra, hogy a protestáns kapcsolatokat ápolja és kutassa. Az erdélyi protestantizmus különösen szívügye volt, ezt bizonyítja közvetlenül az első világháború után írott, szenvedélyes hangú, aggodalmát kifejező cikke a Pester Lloydban (Was geschieht mit der protestantischer Bevölkerung Siebenbürgens?, 1918. nov. 13.), mely pár nap múlva a Budapesti Hírlapban is megjelent (nov. 19.). A témáról írott értekezései értékesek, és ösztönözték a további kutatást, főként a peregrinus diákokkal kapcsolatban.

(4) Fest Sándor vitathatatlan érdeme, hogy az eléggé terebélyes angol útleírás-irodalmat átnézte és kivonatolta (Angolok Magyarországon a reformkorszakban, Fest, 389–417.). Lukács minden élcelődése ellenére arról, hogy ízlett-e vagy nem a magyar konyha az angol utazóknak, angol vonatkozásban mégis ez az első nagyobb imázskutatási munka, melynek eredményei időállóak, még akkor is, ha Fest olykor hajlamos volt prioritást adni a ránk vonatkozó kedvezőbb nézeteknek.

III

Különösen illő, hogy egy debreceni anglisztikai konferencián* visszatekintsünk Fest Sándor életére és működésére, elsősorban azért, mert az ország második (alapítású) angol tanszékének Fest Sándor volt az első professzora Debrecenben, de azért is, mert Debrecen sok évszázados patinás angol kapcsolatainak a hagyományai erre köteleznek bennünket. Arról is szólni kell sajnos, hogy a magyar anglisztika éppen Debrecenben szenvedte el legnagyobb vereségét az 1945. évi korszakváltás után. A háborús romokon újjáéledő intézetet, mely Országh László (1907–1984) hozzáértő és energikus irányítása mellett sikeresen működni kezdett, néhány év múlva bezáratta a hatalom monopóliumát megkaparintó kommunista kulturális politika, azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy elég a budapesti egyetem az angol (és a többi nyugati) nyelvek oktatására (Békés, 16.). A valós ok azonban a kulturális élet centralizálása volt, melynek célja az információk szabad áramlásának megakadályozása, mivel egyrészt Budapesten, közelségük miatt, könnyebben ellenőrizhetők a szellemi műhelyek, másrészt a kulturális politika egyik ki nem mondott célja a vidék „elvidékiesítése” volt: megnehezíteni a vidéken tevékenykedő értelmiség esélyeit a központilag jóvá nem hagyott kulturális értékekhez való hozzájutásra. (Ezt célozta az a rendelkezés is, mely megszüntette a vidéki antikváriumok működését, tehát megtalálták annak módját, hogy az 1945 előtti könyveket kivonják a forgalomból. Ezt a törekvést szolgálta a nagyobb könyvtárak anyagának kiselejtezése és/vagy zárolt anyaggá nyilvánítása is.)

A szellemi élet államosítása idején szétzilált anglisztika a forradalom utáni időszakban, amikor a Kádár-féle ellenforradalmi hatalom az értelmiséget engedményekkel igyekezett pacifikálni, lehetőség nyílt arra, hogy 1957-ben újrainduljon a tanítás a debreceni angol tanszéken a korábban elmozdított Országh László vezetése mellett (Békés, 17.). Amikor az Angol Filológiai Tanulmányok új sorozata is megindulhatott végre 1963-ban, jogosan jelenthette ki beköszöntőjében Országh László, hogy az új sorozatot az 1936-ban indított Angol Filológai Tanulmányok folytatásának tekinthetjük. Majd húszévi szünet után tehát helyreállt, Horváth János kifejezésével élve, az „irodalmi tudat” folytonossága a magyar anglisztikában is. Jogosan került tehát Fest Sándor fényképe az új Angol Filológiai Tanulmányok elejére, Gál István írása és Fest-bibliográfiája elé.

A Fest Sándor által elvetett mag tehát szárba szökkent, még akkor is, ha tanítványai közül egy időre többen kiszorultak a szellemi életből. A tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt, tehetséges Berg Pál (1912–1951) a politikai osztracizmus áldozata volt. Gál István (1912–1982) az angol követségen dolgozott mint könyvtáros, és sokáig nem jutott publikációs lehetőséghez. Maller Sándor (1917–2000) szintén könyvtárakban dolgozott mindaddig, amíg a Magyar UNESCO-bizottsághoz nem került. Szenczi Miklóst (1904–1977), aki szintén Fest hatására kezdett el angol–magyar kapcsolatokkal foglalkozni, miután hazatért Angliából, ahol a Londoni Egyetemen volt a magyar nyelv és irodalom első tanára, 1949-ben kényszernyugdíjazták, s ő is csak 1957-ben kapott újra lehetőséget hivatása gyakorlására. A már említett, szintén anglicistának indult Ullmann István kényszerűségből külföldön boldogult.

Fest Sándor életútjáról és tudományos munkásságáról elsőnek volt szegedi professzorom, Koltay-Kaster Jenő értekezett 1948-ban. Akadémiai emlékbeszédnek szánta, ám az elhunyt, 1938 óta levelező tag érdemeit méltató dolgozatra a függetlenségétől megfosztott Akadémia nem tartott igényt, és 1949-ben, a tisztogatások idején Koltay-Kastnertől is megvonták az 1943. évben elnyert levelező tagságát. Szerencsére a tudománytörténeti jelentőségű kézirat Horváth János hagyatékában fennmaradt, ezért tudtuk szerkesztőtársammal, Korompay H. Jánossal ötvenkét évvel később publikálni a 2000-ben közzétett Fest-kötetben. Így tehát Fest Sándor szellemét elsőnek Gál István igyekezett élesztgetni a már említett, 1963-ban újra meginduló Angol Filológiai Tanulmányokban. Londoni látogatása során a hatvanas években keserűen beszélt az áthághatatlannak tűnő akadályokról, melyek elhárítása emberfeletti erőfeszítéseket kívánt. A nemrég elhunyt Maller Sándor az ELTE „Anglisztikai Napok ’84” konferenciáján beszélt tudományos felkészültséggel Fest munkásságáról, és igényesen rajzolta meg tudósi portréját, mestere századik születésnapja alkalmával.

Álljon itt Maller Sándor jellemzése, hogyan látta tanítványa Fest tanár urat az első órán az Eötvös-kollégiumban: „Az órára pontosan érkezett, mint mindég. Mosolygós, napbarnított arcú, szemüveges, sűrű bajuszú, nyúlánk, a fizikai munkától szíjas testalkatú, gyorsmozgású férfi lépett be az előadói szobába, s kedvesen, közvetlen hangon kérdezgetett, majd ismertette a munkatervet, ami évekre szólónak bizonyult.” (Maller, 655.)

Fest Sándor pályája nem volt töretlen. Tehetsége és indulása többre jogosította fel. A hazafias szepességi családban liberális légkörben nőtt fel. Három nyelv ismeretével indult (a családban a magyar mellett németül és angolul beszéltek). Alkatilag hangyaszorgalmú filológus volt, aki protestáns munkamorált hozott a családjából, ő még úgy tudta, hogy eredményeket csak szakadatlan munkával lehet elérni. Már pályája korai szakaszában sokat publikált, közben tanulmányutakon járt Angliában és Amerikában. Középiskolai tanárként az angol nyelv kötelező bevezetését szorgalmazta a gimnázium négy felső osztályában, tagja volt a Vallás- és Közoktatási Minisztérium különbizottságának, mely 1913-ban alakult az ő elképzelései szerint. A világháború elsodorta a terveket, és csupán 1924-ben került sor részleges megvalósításukra, de ügybuzgó apostola nélkül. Fest ugyanis negyvenegy évesen, markáns tudós- és tanári profillal, még a tankönyvek megírására sem kapott megbízást, professzorságra nem volt kilátása, joggal úgy érezte, hogy mellőzték. 1925-ben lemondott középiskolai tanári állásáról, Graz mellett vásárolt kis birtokot, ott magániskolát nyitott, és gazdálkodott, közel apjához, aki Amerikából költözött vissza oda, mivel Trianon után a Szepességbe már nem mehettek haza. Tudományos elhivatottsága töretlen maradt, ekkoriban kezdett a grazi egyetemi könyvtárban középkori témákkal foglalkozni, és ezeket publikálta sűrű egymásutánisággal, amikor 1934-ben visszatért a magyar tudományos életbe. Hátránnyal indult újra, volt Eötvös-kollégiumbeli kollégái már mind ismert professzorok, közéleti személyiségek voltak. Végre sor került a második angol tanszék felállítására kormányközi egyeztetéssel és a British Council támogatásával a második világháború előestéjén, a Harmadik Birodalom egyre növekvő árnyékában. Fest Debrecenbe költözött, hatévi professzorsága alatt (1938–1944) szellemi műhelyt teremtett, alkotóereje töretlen maradt.

Fest Sándor halála tragikus volt. 1944 kora őszén jött fel Budapestre, hogy a majdani tárgyalásoknál kitűnő angol összeköttetéseivel kéznél legyen. Bombatámadás áldozata lett. Halálának körülményeit nem ismerjük pontosan. Sógora, Horváth János jelen volt a Pálffy téri tömegsír 1948. április 19-i exhumálásánál, az ő adatai alapján írt erről Koltay-Kastner Jenő. Fest a „Zsigmond [ma: Frankel Leó] utca 6. szám alatti házban bérelt szobát. A ház óvóhelyén lett áldozata egész családjával és a ház negyven lakójával december 30-án egy akna becsapódásának” (Koltay, 32.). Gál István szintén jelen volt az exhumálásnál, ő ugyanígy emlékezik vissza a halál körülményeire: „egy eltévedt német akna találta el a bérházat, ahol lakott, s megölte Festet is... az óvóhelyen” (Gál – 1963, 15.; 1963-ban a biztonság kedvéért még helyesebb volt „német” lövedékről beszélni, mint, mondjuk, a Vörös Hadsereg offenzíváját felelőssé tenni...). Maller Sándor Vasady Bélától, Fest professzortársától szerezte értesüléseit, aki Pesten élte át az ostromot: „A Regent-ház udvarán felhalmozott lőszer »belövést« kapott, a ház összeomlott, de az erős pince negyven lakóját valójában légnyomás ölte meg egyetlen suhintással, karácsony után öt nappal.” (Maller, 665.)

Az exhumáláskor Horváth János és Gál István a zsebében lévő villamosbérlet alapján agnoszkálta a magyar anglisztika úttörőjét, Fest Sándort, hogy aztán neve és munkássága feledésbe merüljön a hódoltság korában a hódoltsági területen.

Idézett művek jegyzéke

ANGYAL=Angyal Dávid: Emlékezések. S.a.r. Czigány Lóránt. Szepsi Csombor Kör: London, 1971.

BÉKÉS=Békés Ágnes: The rebirth of the Debrecen English Department after 1945. AFT XI(1977):11–17.

CUSHING=G. F. Cushing: Arthur Patterson. AFT XVIII(1985):5–21.

CZIGÁNY=Czigány Lóránt: A magyar irodalom fogadtatása a viktoriánus Angliában,1830–1914. Akadémiai: Bp., 1976.

DÁVIDHÁZI=Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje.” A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat: Bp., 1989.

DELETANT=Denis Deletant: Ethnos and Mythos in the History of Transylvania: The Case of the Chronicler Anonymus. In: L. Péter, ed. Historians and the History of Transylvania, East European Monographs, no. CCCXXXI, 1992.

FEST=Fest Sándor: Skóciai Szent Margittól a Walesi Bárdokig. Magyar–angol történelmi és irodalmi kapcsolatok. Szerk: Czigány Lóránt és Korompay H. János. Universitas: Bp., 2000.

FRANK=Tibor Frank: The British image of Hungary, 1865–70. Eötvös Loránd Tudományegyetem: Bp., 1976.

GÁL=Gál István: Magyarország, Anglia és Amerika. Officina: Bp., [1945].

GÁL, 1963=Gál István: In memoriam Sándor Fest. AFT I(1963):14.

HÓMAN–SZEKFŰ=Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet. 2. bőv. kiadás. KMENy: Bp., 1935.

IVÁNYI-GRÜNWALD=The Béla Iványi-Grünwald collection of Hungarica. Edited by Lóránt Czigány. Szepsi Csombor Literary Circle: London, 1967.

JESZENSZKY=Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894–1918. Magvető: Bp., 1988; (2. kiad. Magyar Szemle Könyvek, 1994).

KABDEBÓ=Kabdebó Tamás: Diplomat in Exile. East European Monographs, LXI. Boulder, Co., 1979.

KOLTAY=Koltay-Kastner Jenő: Fest Sándor emlékezete (1948) in: FEST, 13–33.

KOSÁRY= Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyaroszágon. Akadémiai: Bp., 1980.

LASZLOVSZKY=József Laszlovszky: Nicholaus clericus, a Hungarian student at Oxford Univerity in the twelfth century. Journal of Modern History 14(1988):217–231.

LUKÁCS=Lukács György: Magyar irodalom – magyar kultúra. Gondolat: Bp., 1970.

MACARTNEY=C. A. Macartney: Hungary and her Successors. The Treaty of Trianon and its consequences, 1919–1937. Oxford University Press, 1937.

MALLER=Maller Sándor: Fest Sándor emlékezete. It, 1984:654–665.

MShT=Magyar Shakespeare Tükör. Szerk: Maller Sándor és Ruttkay Kálmán. Gondolat: Bp., 1984.

SHERWOOD=Peter Sherwood: An Englishman’s sixty years in Hungary. AFT XI (1977):83–93.