Behallatszó égzengés

Lehet, hogy a süket halála
pillanatában újra hall. Aki küldte e március
végi tomboló hóvihart rossz ablaka
elé, azért: hogy bizonyságként lássa. Rá az ég
tiszta zengése, milyen érzékeken át,
nem tudható: léte mélyéig inkább ez jutott –
Isten úgy látja, erre néz föl. Addig fikció,
nem látta ott senki; ott volt, más nem volt nála senki –
a Rajna döntése jött el, szertelen tartomány
rusztikus bolygással, fiaként fogva tartotta. Szerelem
hisztériája táplálkozott, a kétségbeesés
minden szép láttán hadakozott. Messzebb kelt öröm
csengő fodrozása, öröm. Nyilvánvaló; nehéz, de lássad
kedvként rajta, most sem kell Bécs. Nem kezdenek
további pillantásokban sem megrendült tekintetek: bent
erőszakosan ferdítsék, hurcolják kivont derűje felé
viszont, s hogy énük lássa: ím, a nép,
tapsuk, öntudott öröm, kivívott karlengetés,
boldog. Tudva, ott van a hang, derűjében sóhajthatnák, miért?
Ameddig Beethoven elhall: áldatlan élcei
szalaszthattak rég a rangsorokon, szeme távolt orkeszter árnyain,
eszmén: így honnan hall, ezt hallják ők. Szemközt két félelem
mégis, rajtunk sem ormótlan sietség. Carola finom
szándéka nem véti el; nem holtat, de félájulót
fogna kézen a tapshoz, akkor kis, háladatos erény –
a behallatszó égzengés: ennyit pótolhatott.

Esőcsepp-prelűd

Polac ír? Nem lesz túlságos szókészlete
napokig máshoz. Ha még gondolnák. Lopva se néznek
be inkább nyitott ablakán – a zümmögés, kotta-ütés,
mutató- vagy mind az öt ujj munkája levegőben.

Ha mégis, meg nem lepődnek, amint ököllel
sújtana, sem, mégis, leselkedik – tapintat, visszalépnek
a kert fényébe, mályva hangjai mögé. Ma nyelve
lelkesült asztalnál hirtelen kényszer folytán megoldódik –

mégis, ők hisznek a fülüknek. A beszélgetést
nem tennék érte vontatottá, választottá. Adja-e magát,
bosszantja, mégse rosszban nyelvörömük. „Mondd csak, nem akarsz

estig te a kertben kint ülni – hangálni?” Ily enyhe gúny is
„egyre néhábban”. Ördög űz, hogy ellenségesen fecsegni kezdj.
Lelkük lett hozzá. Illően nem voltak fölkészítve rá.