Kőbányai János

A halott arcán növő szakáll

A magyar zsidó történet vége

Kevesen vallják be az igazságot, hogy a történelem- vagy a riportírás ugyanúgy a fikció körébe tartozik, mint ahogy egy regényé. A tények csoportosítása és értelmezése ugyanannak az eseménynek ezer és ezer arcot, interpretációs lehetőséget nyújt. Különösen érvényes ez arra a történelemre, amely még nem zárult le, amelytől nem választ el több emberöltőnyi távolság.

Ha a magyar zsidóság mai helyzetét kívánjuk lefesteni – azaz a kérdést megvilágítani, hogy Magyarországon ma lehet-e, s ha igen, miként zsidóként élni –, akkor az elmúlt tíz év nagy fordulatából elindult folyamatokat kell bemutatni, amelyek még nem teljesen jutottak nyugvópontjukra. A befejezetlen narratívába azért tanácsos az elbeszélő történetét is beleszőni, hogy az olvasó megismerhesse az ő paramétereit is – így maga is önállóan részt vehet a kép- és véleményalkotásban.

*

Az itt elbeszélt történetet és tényeket mint a Múlt és Jövő nevű zsidó kulturális folyóirat szerkesztője ismertem meg. Egyszerre tanultam a magyar és az egyetemes zsidóság történetét és kultúráját, mint a tanár, aki egy leckével halad a diákjai előtt. Tehát egyszerre vagyok kívül és belül a narratívában, amelyet élek és elbeszélek. Számomra „a mindennapi élet” küszködései és kapcsolatainak terepe egyúttal szociologikum is, azaz a társadalmi közeg, amely azzal szembesült, hogy a magyar zsidóság újra megpróbálta folytatni a történetét, amelyet a holocaust, majd a rákövetkező, majdnem fél évszázados diktatúra megakasztott.

Lehet ezt egyáltalán?

A kérdésre válaszolni: erről szól a magyar zsidóság elmúlt tíz évének története.

S erről szólt az elbeszélőé is.

Jómagam, mint szinte majdnem mindenki, aki ma Magyarországon zsidóként vagy magyar zsidóként definiálja önmagát, asszimiláns családból származom. (A nevem, ez az ordítóan frissen magyarosított név is ezt tanúsítja. Apám, aki szintén újságíró, változtatta meg Klauberről, nem sokkal azután, miután visszajött Bergen-Belsenből. Már régen túl voltam baal tsuva – új megtérő – korszakomon, amikor megtudtam, hogy ő maga zsidó elemi iskolába járt, tud imádkozni, és a házban, ahol felnevelkedett, megtartották az ünnepeket, sőt: kóser háztartást vezettek.) Kiábrándulva a marxizmusból valami mást kerestem, ami életemnek, azonosságomnak keretet adhat. Felmerült a zsidóság is, de a hetvenes években mindaz, amit adni tudott – kopott, omladozó zsinagógákat, hasonlóan elhanyagolt népüket s csupán egy szál magas szellemi színvonalon alkotó és tanító rabbit (Scheiber Sándort, aki egymaga képviselte, őrizte a zsidó tudományt Magyarországon), érthetetlen nyelven mondott imákat –, mindezek nem vonzottak egy értelmiségijelölt, beat- és forradalmi korszakán („gyermekbetegségén”) átesett fiatalembert. A véletlen (van ilyen?) Izraelbe sodort 1982-ben – még illegálisan, mivelhogy nem volt a két ország között diplomáciai kapcsolat. A zsidó azonosság megannyi formája és színe tárta fel magát a hátizsákos vándor előtt. Megismertem a zsidó kultúrát és szokásrendszert, a különböző csoportok hagyományos életmódját s persze nem utolsósorban a vallást. Mindent kipróbáltam e fél év alatt: kibucot, mosávot, jesivát. Különösen nagy benyomást tett rám, hogy zsidónak lenni nemcsak a holocaust-túlélést, azaz a trauma elszenvedését jelenti – jóllehet itt hallottam róla nyíltan beszélni. (Azért az én szüleim nem tagadták le zsidó eredetemet, noha ez nem sokkal jelentett többet az MTK-drukkerségnél. Nemzedékem nem csekély részének a zsidó származás tényét a környezetük hozta a tudomásukra, nehezen kiheverhető sokkot okozva.)

Friss tapasztalataim tükrében már nem idegenkedtem azoktól az omladozó zsinagógáktól, sem szomorú hangulatot árasztó látogatóiktól. Bennük fedeztem föl az eltitkolt történelem kapuját, ami – ha akarom, ha nem – alapjában meghatároz engem. S az is tudatosult bennem – vezérlő csillagom, Pap Károly példáján is –, hogy jó (igazi) író csak akkor lehetek, ha azzá leszek, aki vagyok: zsidó. A magam szerepét és feladatát abban láttam, hogy majd én leszek a krónikása a folyamatnak, amelyben a magyar zsidóság befejezi a történelmét, és belesimul az enyészetbe. Láttam minjanokat (az imák elmondásához szükséges tíz felnőtt férfi közösségét) megszűnni, zsinagógát eladni, felszerelésüket szétszórni, sok-sok temetésen jártam, részt vettem az utolsó karizmatikus rabbik (Scheiber Sándor, Salgó László) búcsúztatásain, s rengeteg mélyinterjút rögzítettem magnószalagra (s még többet nem, mert a beszélgetésre kiválasztottak – nemegyszer a beszélgetéssorozat közepén – meghaltak). S jártam abba az egy-két, magánlakásban tartott klubba is (feleségemet is itt ismertem meg), ahol zsidó fiatalok vagy inkább már első házasságuk tönkremenésén túljutott, de fiatalos, új életet kezdeni kívánó középkorúak titokban összejártak, s ahol a viszonyok fokozatos javultával megfordult egy-két Izraelből érkezett látogató is.

Ebbe a lassú agóniába csapott bele 1989-ben a rendszerváltás. Egyszerre minden szabad lett. A beszéd, s majd a tett.

Mámoros, részegítő pillanatok, napok – s talán hónapok. Soha senki nem hitte, hogy ez egyszer bekövetkezhet. Sem azok, akik egy más (a régi) világban születtek, sem azok, akik a szocializmusban. Nekem első dolgom volt, hogy beteljesítsem régi vágyamat: folyóiratot alapítsak. (Korábban jazz-, majd szociográfiai folyóiratról ábrándoztam.) Mivel éppen a zsidó üggyel azonosultam: zsidó kulturális folyóiratot akartam szerkeszteni. Mások iskolát, Talmud Tórát, kulturális vagy szociális szervezetet, vagy valamely nemzetközi zsidó szervezet magyar tagozatát alapították meg, vagy a meglévő hitközség, oktatási intézmény reformálásához vagy csak a pozíció elfoglalásához fogtak hozzá. (Belebotlottam egy, szintén a rendszerváltásnak köszönhetően milliomossá lett, velem egykorú üzletemberbe, aki azt hitte, ha egy zsidó folyóiratra pénzt ad, majd jó üzleteket köthet zsidókkal.) Szinte napok alatt teremtődött meg a csoda: megannyi zsidó intézmény indult útjára, még több új és fiatal arc bukkant fel a korábban oly néptelen szubkultúra terepén. A megújuló, forrongó magyar társadalom ezt az újjászületést pozitív várakozással fogadta. Remélni lehetett, hogy létrejön a nagy kibeszélés. És a végén a nagy kiengesztelődés zsidók és magyarok között. S majd a közös munka: a szövetség újra megkötése, amely oly végzetesen elszakadt a holocaustban.

*

S noha Magyarországon, sőt már az azt megelőző Pannonia provinciában mindig is éltek zsidók – a középkorban komoly gazdasági szerepet is betöltve –, a jelenlegi magyar zsidóság ősei javarészt a XVIII. század végén, XIX. század elején telepedtek meg az országban, amelyet a 150 éves török uralom (1526 és 1686 között) szinte teljesen elnéptelenített. Egy részük német és Habsburg (főként cseh- és morvaországi) tartományokból érkezett, német nyelvvel és nyugatias kultúrával, más részük keletről jött, főként Galíciából, jiddis nyelvvel és a zsidó népiséghez erősebben ragaszkodó hagyományokkal. Ez a friss keletű zsidó tömeg abban a választásban lett magyarrá, hogy egy részük – főként a német haszkala (zsidó felvilágosodás) hatására a környezet kultúrájához alkalmazkodó vagy inkább asszimilálódó műveltebb réteg – a magyarok oldalára állt a Habsburg Birodalommal szemben folytatott 1848–49-es szabadságharcban. (Hogy pontosan milyen arányban, azt a tényre rakódott mítoszok és erőszakos felejtés alól most igyekszik előkaparni néhány illúziókkal leszámolni kész történész.) A tény, hogy Magyarországon körülbelül azonos számú, erejű és súlyú hagyományőrző ortodox és a hagyományokat megújító vagy azoktól elszakadni vágyó reform- (neológ) zsidó élt, az egyetemes zsidó történelemben páratlan szakadásukhoz vezetett 1868-ban, miután az 1867-es (XVII. tc.) emancipációs törvény elfogadása után Eötvös József iniciatívájára megkezdték a zsidó intézmények integrálását a magyar államiságba. (Szinte két külön vallássá szakadtak és fejlődtek szét.) Ez az oka a látványos tulajdonságnak, amit a magyar zsidókról mindenki tud: ők a legasszimilálódottabbak (mégpedig a magyarsághoz: nyelvéhez, kultúrájához, félfeudális viszonyaihoz – Herzl a „zsidóság fája elszáradt ágának” nevezte őket), valamint ők őrzik a Tóra legsűrűbben font kerítése mögött a legelzárkózottabb módon a hagyományokat. Míg más országok zsidóságában hol a reformpártiak, hol az ortodoxok képviselték a többséget, s ezért szociokulturális jellegüket vagy a reform (Nyugat-Európa), vagy az ortodoxia (Kelet-Európa) határozta meg, addig Magyarországon az egymás ellen forduló két egyenlő erő mindkettőt a szélsőség felé taszította. Ez a tragikus belső szakadás és egymást ellenségként kezelő magatartás a legfőbb oka a magyar zsidóság azonosságproblémáinak és gyengeségének a mai napig. (Még akkor is, ha a szélsőségek – éppen azért, mert szélsőségek – a legszebb és a legcsúnyább jellemvonásokat vagy értékeket is képesek felszínre hozni. S ennek nyomán fantasztikus teljesítményekre voltak képesek a művészet, a tudomány, sőt a zsidó tudomány területén is.) Függetlenül a külső társadalom hol befogadóbb, hol kitaszítóbb periódusaitól: ez a meghasonlás okozta a zsidóságtól való szélsőséges eltávolodást vagy a zsidóságba való makacs bezárkózást – mint a magyar zsidóság meghatározó hagyományát.

Az egy évszázad alatt majdnem megtízszereződő zsidóság 1910-ben már milliós népességet számlált, a magyar lakosság 5%-át. A gyors növekedést létszámban, gazdasági, majd társadalmi, kulturális súlyban az a páratlan helyzet tette lehetővé, hogy Magyarországon a zsidóság töltötte be, szinte versenytársak nélkül, a polgári osztály szerepét. Ipar, kereskedelem, bank, vasút, sajtó, technikai újítás, modern irodalom és művészet mind túlnyomórészt az ő nevükhöz (és/vagy hinterlandjukhoz) fűződik abban a társadalomban, amely szinte csak a feudális hagyományait mentette át a középkorból, amelynek végén függetlenségét elvesztette. Nincs még egy olyan zsidóság, amely ilyen beágyazottságot ért volna el az őt befogadó gazdatársadalomban. A magyar zsidók még 1944 tavaszán is, amikor pedig már az egész európai zsidóság elpusztult, szentül hitték, hogy ez velük nem fordulhat elő. A mindig is gyenge erőt képviselő cionistákon kívül senki sem gondolt menekülésre, a hatóságok parancsaival való szembeszegülésre, még ha az a deportálóvonatba utasított is. Eichmann és néhány tisztviselője rövid két hónap alatt – a teljes magyar közigazgatás részvételével – az egész vidék zsidóságát Auschwitzba deportálta. Csak a budapesti gettó úszta meg a „nagy utazást”, nemzetközi tiltakozás hatására. Azután is több tízezren haltak meg a magyar nácik kezétől egészen a körbezárt főváros rettenetes ostromának utolsó pillanataiig, de a Vörös Hadsereg a vártnál gyorsabban érkezett meg, s megmentette a fővárosi zsidók nagyobbik részét, 70 000 lelket.

A magyar holocaust számít az egyetemes zsidó történelmen belül – a lengyeleké után – a legvégzetesebbnek. Ha a zsidók magyar társadalomban betöltött szerepét is számba vesszük: a történelemvesztés még azt is megelőzi. 90%-ban elpusztultak a személyiségek, s velük az intézmények, amelyek a közösségen belül a hagyományokat és a kultúrát – vagyis az azonosságot – voltak hivatva őrizni és fejleszteni. Több mint száz zsidó író, újságíró pusztult el, s több tucat kiváló művész. Ötven rabbi halt meg a közösségével, másik ötven pedig a holocaust után azonnal elhagyta az országot. Nem támadtak fel többé a zsidó folyóiratok, újságok, évkönyvek, kulturális és pedagógiai egyesületek, s az oktatási intézmények túlnyomó része sem. Csak a hitközségek szerveződtek újjá meglehetősen csonkán – s ezek is milyen alapon? Jellemző adat, hogy az egyre inkább szovjet befolyás alá kerülő Magyarországon a hitközségekben is működött kommunista pártsejt.

*

Kik élték túl a holocaustot, s kik maradtak a történtek ellenére Magyarországon? Ők a mi történetünk szereplői. Mint láttuk: a Budapesten rekedt zsidókból tevődött ki a túlélők legnagyobb része. Ez eleve nagy „kiválasztás” volt, hiszen a fővárosban – már a XIX. század közepétől – az asszimilált rétegek éltek túlsúlyban. Elbújni, „hamis iratokkal” élni is az asszimiláltaknak volt nagyobb esélyük. A 600 000-re becsült magyar zsidó áldozatból a vidék zsidóságában történt a nagyobb pusztítás, mert a hagyományőrző népesség túlnyomó része falvakban, kisvárosokban élt. (De soha nem stettlekben, mint Lengyelországban, hanem összeérve – gazdaságilag, kulturálisan s a nyelvben – a magyar társadalommal.) A budapesti gettó túlélői mellé vagy 100–120 ezren érkeztek vissza Lengyelország, Németország és Ausztria koncentrációs táboraiból. A túlélők népe két hullámban hagyta el az országot 1945 és ’48 között. (Többségük Izraelbe távozott, a különböző szervezett aliják – Izraelbe irányuló csoportos kivándorlás – révén, más részük az USA-ba, Kanadába, hosszú évekig várva a befogadásra a németországi menekülttáborokban.) Aki a zavaros helyzet miatt nem mert új hazát keresni, az legközelebb az 1956-os magyar forradalom lehetőségét használta ki, hogy elhagyja az országot. A cionisták mentek el legelőször, majd mindazok, akik gyűlölték a kommunizmust (jelentős részben nagypolgári rétegek, de azért nem egy tagjuk remekül azonosult az új renddel), vagy „csak” nem voltak képesek tovább ott élni, ahol a népirtás velük megtörtént. S mindenki elment, aki vallásos életet kívánt élni. A legvadabb sztálini rendszerben is működtek jesivák, s aki akarta, megtartotta a szombatot és az ünnepeket. A közhiedelemmel ellentétben: volt rá lehetőség, csak azt kellett tudomásul venni, hogy a kommunista diktatúra az élet perifériájára löki mindazokat (keresztényeket is), akik hűek maradtak valamilyen vallási azonossághoz.

Ha a mai magyar zsidóságról beszélünk, erre a rétegre is gondolni kell: ők ugyan már nem élnek Magyarországon, de emlékeikben, szociokulturális meghatározottságaikban magyar zsidóknak számítanak. A magyar zsidóság szellemi elitje már a ’20-as évektől kezdett Magyarországról elszivárogni – közéjük tartoznak a magyar zsidó Nobel-díjasok –, amikor a század első antiszemita törvénye, a numerus clausus korlátozta a zsidók egyetemre való felvételét, s ezért kénytelenek voltak német, cseh, francia, olasz egyetemekre beiratkozni. Jó részük vissza sem tért szülőföldjére, hanem ott telepedett le, ahol diplomáját megszerezte. Erre a különböző hullámokban eltávozott zsidóságra jellemző, hogy rettenetes emlékeik dacára a beszélt nyelvet legalább egy generációval továbbadják, unokáik ugyan már keveset ismernek a magyar nyelvből, kultúrából, de annál hevesebb nosztalgiát éreznek iránta. Közülük sokan találnak alkalmat arra, hogy a gyakori Magyarországra látogatáson kívül olyan munkát, kutatást, tantárgyat, önkéntes elfoglaltságot keressenek maguknak, ami kapcsolatban áll magyar zsidó eredetükkel. Ez a magyar zsidóság: diaszpóra a diaszpórában. Behálózza az egész világot, spontán központjai természetesen ugyanott alakultak ki, ahol az egyetemes zsidóságé: Izraelben és az USA-ban, s kisebbrészt Európa kulturális központjaiban: Párizsban, Londonban, Amszterdamban, sőt: Ausztráliában is. (Nagy feladat lenne egyszer összegyűjteni, hogy ez a diaszpóra-magyar zsidóság mi mindent alkotott, vagy csak mit közvetített a magyar kultúra érdekében, hiszen a magyar kultúra idegen nyelvre fordítása és propagálása, tanulmányok, monográfiák a magyar történelemről, irodalomról és művészetről szinte túlnyomó részben az ő nevükhöz fűződne, már a reformkor óta.) Ez a jelenség még az irodalom elméletét is átíratja: olasz, francia, angol és ivrit nyelven terem nívós magyar zsidó irodalom vagy szellemtudomány, hiszen magyar zsidó élményből, érzékenységből és életanyagból táplálkozik, s ezért joggal sorolható ebbe a kategóriába. A rendszerváltás ezt a szélrózsa minden irányába elszármazott diaszpórát sem hagyta érintetlenül. Nagy részükre jellemző, hogy újra megkötötte vagy megerősítette a fél évszázada vagy még régebben elszakadt baráti szálakat szülőföldjével. Igen sokan vesznek részt közülük valamilyen módon – személyesen vagy írásaik révén – a magyar szellemi, tudományos életben, oktatásban, új társadalmi, internacionális szervezetek létrehozásában és működtetésében. Egy számottevőnek mondható – nyugdíjas – réteg vásárol Budapesten kis lakást, hogy az év egy részét itt töltse. Mert színházba, moziba, vendéglőbe járni, könyvet olvasni – dacára egy másik kultúrába való tökéletes beilleszkedésüknek – magyarul, magyar változatban maradt legélvezetesebb a számukra, bármilyen konfliktusokkal, rossz emlékekkel terhelten is.

*

Kik maradtak Magyarországon, kiknek vagyunk a leszármazottai?

Azoké, akik bíztak az új messiás ígéretében: a kommunizmusban. Azoké, akik lelkükkel – hivatásuknál vagy mesterségüknél (és persze életkoruknál) fogva – annyira a magyar nyelvhez, kultúrához kötődtek, hogy „mindennek ellenére” lehetetlennek tartották a „válást”, s ezért – önkéntes vagy kényszerű meggyőződésből – sorsukat a kommunista rezsimre bízták. Az új hatalom nem a származás, hanem osztályviszonyok alapján rekesztett ki a társadalomból, alázott meg, rabolt ki, zárt börtönbe, s néha gyilkolt, így hát a zsidók számára ezzel a szörnyűséggel könnyebb volt azonosulni.

A magyar társadalom eddigi története során a zsidók nem vettek részt a politikai és közigazgatási hatalomban. (Leszámítva persze az I. világháború végét követő hónapokat s a tanácskormány három hónapját, ami aztán csak felerősítette a rákövetkező, két világháború közötti korszak antiszemita jellegét.) Épp az volt a magyarok és zsidók közötti hallgatólagos egység alapja, hogy majd az arisztokrata és nemesi osztály gyakorolja a hatalmat kizárólagos „történelmi jogai” és folytonossága okán, míg az „újmagyarok” szintén osztállyá – burzsoáziává – szerveződő tömege, minden gazdasági s ebből adódó kulturális ereje ellenére, nem vesz részt a hatalomban. Tehát itt nem mehet végbe egy „Tiers Etat”-ból szervesen kifejlődő hatalomátvétel vagy -megosztás, mint a nyugati társadalmakban, mert ez a réteg vallásilag, etnikailag más, begyökerezettségét illetően pedig nem tekint vissza többre két-három emberöltőnél. A holocausthoz vezető indulatok és torz kanalizálásuk épp a zsidók gazdasági-kulturális hatalomtól való megfosztására irányultak. Most azonban a történelem – ha lehet – még rettenetesebb fintoraként e legyilkolt, megalázott, szellemi elitjétől megfosztott nép maradékának a kezébe került a korlátlan hatalom. Nemcsak azért volt korlátlan e hatalom, mert egy diktatúra keretében gyakorolhatta, hanem azért is, mert a diktatúra természete folytán a politikai hatalom egyúttal magában foglalta a gazdasági és kulturális hatalmat is. A történelem katasztrofális adománya a szovjet megszállók kezéből jött, akiknek egyébként majdnem minden kelet-európai zsidó a puszta életét is köszönhette. Sztálin személyes bosszúja volt a magyarokon. Vagy pedig eredendő bizalmatlansága miatt választott zsidókat a magyarok azonosságának megtörésére és szovjetizálására, mert magyar híveiben nem bízott? Az indítóokokat homály fedi. Tény az, hogy a függetlenségét ismét elvesztő Magyarországon a kommunista fordulatot – a kegyetlen sztálinista éveket szinte teljes egészében – zsidó származású garnitúra vezényelte le. A hatalom legfelső fokán szinte mindenki zsidó volt, s a középszintű posztokon, főleg a hírhedt Államvédelmi Hatóságnál (afféle magyar és kommunista Gestapónál) is magas volt a zsidók aránya.

A zsidóké?

A zsidó származásúaké.

E fogalmat fontos tisztázni. Mert ez a jelzős szerkezet nemcsak egy ténybeli helyzetre utal, nevezetesen, hogy valaki (vagy valakik egy csoportja, rétege) zsidó (vagy szintén zsidó származású) szülők gyermeke, hanem egy viszonyt is meghatároz, egy érzületet, egy magatartást, s a mindezeket szervező-homogenizáló öntudat irányát és orientációját. Pontosabban: a zsidósággal szemben megfogalmazott-érzett viszonyra gondolok. Ugyanis maga a semleges ténymegállapításnak tűnő szó: származás, egy aktust takar: az elszakadást. Elszakadást a több ezer éves létezéstől (a származástól), amit a jelző hordoz. Mert a zsidó jelző (eredeti értelmében helyhatározó, azaz: júdeai) egyúttal behatárolja a jelzett fogalom létének idejét is: egy igen régi és egybefüggő folyamatosságot. S ettől a több ezer éves létezéstől való elszakadás (nem pedig elválás, mint „ágtól a levél”) kételyt, vívódást, harcot, s ha már megtörtént, (ön)igazolást, kompenzációt, nem ritka szélsőséges esetben (ön)gyűlöletet indít el: azaz ha különböző árnyalatokban is, de ellentétet jelent. (Akár a szülő és a gyerek elszakadása egy meghatározott életszakaszban.) Az elszakadás fájdalmának, indulatainak, ellentétének kiheveréséhez sok-sok nemzedék békés életére, fejlődésére lenne szükség, amelyet a viharos magyar történelem egyszer sem engedett meg. Persze már az asszimiláció különböző hullámaival elindult az elszakadás – maga az ortodox–neológ szakadás (Jakov Katz történész kifejezésével: „végzetes szakadás”) is ennek a nyitánya volt, de a leválók, az „elszakadó perem” (szintén Katz meghatározása) alapvető változást nem okozott a zsidóság életében – inkább eróziót. (Ennek modelljét az USA zsidóságának szociológiai jelenségeiben láthatjuk leginkább.) Szakadni: hová? Már ez az „elszakadó perem” is azt mutatta, hogy mindig valamilyen univerzális mozgalom, eszmerendszer felé nyitott csak utakat: kereszténység, humanizmus, munkás- és szakszervezeti mozgalom és a baloldaliság különböző árnyalatai (polgári radikalizmus, szociáldemokrácia, kommunizmus) – de egy másik népbe asszimilálódni csak igen ritka és csak egyedi esetekben sikerült.

A holocaust után azonban egy olyan történelmi helyzet állott elő – az ország függetlenségének elvesztésével, korábbi vezető elitjének széthullásával –, hogy a zsidóságnak azonossága totális megtagadásáért cserébe magát a társadalmi-politikai vezető szerepet kínálták fel. Ismételjük meg: kizárólag olyan zsidóknak kínálták fel a lehetőséget, akik hajlandóknak mutatkoztak megtagadni az eredetüket. Itt nem egy lassú, neológián át több generáción keresztül távolodó folyamatról volt szó, hanem egy hirtelen s mennyiségében számottevő döntésről és átállásról. A reménytelenségből fakadó reménybe kapaszkodás, a düh, a bosszúvágy – sok fiatal azért ment az ÁVH-ba, hogy legális keretek között büntesse meg családja gyilkosait – megkönnyítette ezt az átprogramozódást. Ahogy a magyar zsidóságot különös helyzete neológ és ortodox zsidóvá osztotta a XIX. század harmadik harmadában, úgy a XX. század derekán – megtizedelt maradékánál – megteremtette a magyar zsidó harmadik, a két előzőhöz oly hasonlóan szélsőséges típusát vagy inkább töredékét: a zsidó származásút. Mind a hagyományhű zsidók, mind a zsidó származásúak kérik ki leghevesebben, hogy egymáshoz bármilyen közük lehetne – a megvetett státushoz senki sem ragaszkodik –, de ebben a kérdésben nem ők döntenek, hanem a külvilág, amely őket szemléli. S bármit tesznek is ellene: a külvilág őket egységesen zsidóként szemléli. A felszínen: joggal. Hiszen a zsidó származásúak viselkedése, világnézete is a közös zsidó múlthoz fűződő viszonyból ered. A tagadás is viszony, nem csak az igenlés. S a tartalmát mi határozná meg markánsabban – ha torz és ellentétes formában is –, mint az, amit tagad? S persze szociológiailag – számtalan példa bizonyítja – az is valós, hogy a külön fejlődött töredékek között létezhet kapcsolat és mozgás: ide és oda való visszatérés. Külön pszichológiai vizsgálatot igényelne, hogy ez a zsidóság tagadására épült sorsstratégia mégis miért a hasonló származású zsidóban találja meg házastársát. A rendszerváltás megnyitotta lehetőségek épp a nemzedéki ellentétek kiélésére is módot nyújtottak, amelyben a zsidó származásúak gyermekei vagy unokái tértek vissza a zsidó hagyományokhoz, a szülők elleni lázadásként. Persze bizonyos nehézkedési erők és szociális funkciók okán (öreg- és árvagondozás, a nyilas és bolsevista elkonfiskálás ellenére megmaradt javak [el]„kezelése”, hűség a rabbiszeminárium örökségéhez) maradtak hagyományos zsidók is – de létszámban, súlyban ezt a „köd előttem, köd utánam” zsidóságot érte a rendszerváltás fordulata.

*

A kelet-európai rendszerváltásoknak van egy lényeges, talán kevéssé szembetűnő vonásuk. A volt kommunista blokk országai nemcsak a szovjet birodalomtól nyerték vissza függetlenségüket, hanem lehetőséget kaptak arra is, hogy régi és szerves társadalmukat újjáépítsék. Ugyanakkor a kommunizmus (szocializmus) 50 (70) éves korszaka jelentős elmozdulást vitt végbe e társadalmak szerkezetében. Sokkal mélyebb átalakítást hagytak maguk után, hogysem egy politikai változással vagy az új nagyhatalmi helyzet következtében zökkenőmentesen át lehessen állni egy gyökeresen más – az előző – fejlődésirányra. A világtörténelem először produkált olyan helyzetet, amikor egy társadalmi rend tökéletes kiépülése után békés körülmények között mégis visszalépnek ahhoz, amit meghaladni véltek. A volt szocialista országokban a társadalmi konfliktusok e példátlan helyzet következtében az új kihívásnak való megfelelés körül élesednek ki. Mennyiben folytassák, mit hasznosítsanak, legitimáljanak abból, ami az előző ötven–hetven év alatt jött létre? Értékek, intézmények, vagyonok, sőt: a nemzeti vagyon sorsa forog kockán. Megnyílt a csak száz-kétszáz évente adódó lehetőség, amikor a vákuumba került s darab időre gazdátlanná vált politikai-gazdasági-kulturális hatalomból részt lehet hasítani valamilyen jogra, érdekre hivatkozva. (Mint közeli szemlélőjének az a véleményem a jugoszláviai háborúkról is, hogy a vallási, etnikai konfliktusok leple mögött itt is a szocialista szervezésű társadalomból a kapitalizmusba való visszafejlődés – szélsőségesen megvívott – konfliktusaival van dolgunk.)

Magyarországon ez a szocialista átalakulás ráépült a holocaust „eredményeire”. Ami ezer éve nem sikerült egy rendszernek sem: a kipusztított zsidóság és a kitelepített német nemzetiség helyébe (amely a középkor elejétől betöltötte a prepolgári, parasztpolgári funkciót) föl- és létrehozott egy magyar etnikumú szocialista polgárságot vagy középosztályt, javarészt a szegénysorsú rétegekből. Szocialista polgárságot, amelyet majd a történettudomány és a szociológia – ha kellő távolságban lesz tőle – majd pontosabban leír. Ez kultúrájában, ethoszában, műveltségében jelentősen eltér a klasszikus polgárságtól és középosztálytól, még ha a felszínen sok hasonlóságot mutat is vele. Magában hordja születése körülményeit: az egy-két generációs neofitaságot, a (kommunista) hatalomtól való gazdasági és intézményi függőségét. Az új rendszerben is folytatódó („átmentett”) gazdasági hatalmát a kommunizmus lényegének: a redisztribúciónak, kezdetben pedig a legyilkolt vagy menekülésre kényszerített zsidók és németek elrabolt vagyonának köszönheti. Az 1989 részegítő napjait csakhamar követő ádáz gyűlölködésben – permanens katzenjammerban – zajló harc eme, szocializmus teremtette új osztály és a szerves, régi hagyományok örökösei között folyik – szerencsés esetben egy történelmi kompromisszumba oldódva, valamelyik erő vezetésével és dominanciájával.

Nem nehéz belátni, hogy ha a II. világháborúban történelmi mélypontjára került hagyományos magyar társadalom, valamint a teljes fizikai megsemmisülés közelébe fogyott magyar zsidóság és a katasztrófa következtében támadt űr (vagy: fölszabadított hely) teremtette meg a szovjet megszállás nyomán a kommunista (szocialista) rendszer társadalmi alapjait, akkor e rendszer bukása után ez a kérdés, az úgynevezett „zsidókérdés” előbb-utóbb „a” kérdéssé fog válni. Avagy – mint ez oly tragikusan és színvonaltalanul be is következett – kártyává. A zsidó kártyává, amelyet mindegyik fél kijátszik a másik kompromittálására a hatalomért folytatott harcban, amely a rendszerváltás utáni gazdasági-kulturális folyamatok dominálásáért folyik.

A világ – s különösen Kelet-Közép-Európa világa, a jelenlegi zsidóság egyik fő kibocsátó területe – nem ismeri a „zsidó származású” fogalmát, s ezért nem is várható el tőle a distancírozás. Nem az ő dolga, hogy eldöntse: abban, amit zsidóként ismer, mi az eredeti, és mi a megtagadott. Ez a világ csak zsidót ismer, és ahhoz viszonyul. A régi-új s distancírozással nem bíbelődő viszony a rendszerváltásokat követő tíz évben azt eredményezte, hogy az egész kelet-európai térségből egy csapásra eltűntek a zsidók. A régebbi keletű, tradicionális antiszemitizmus ugyanis nem szűnt meg azáltal, hogy ötven éven keresztül betiltották, üldözték, mint minden más, a szocializmustól elütő nézetrendszert. A szocializmusból kapitalizmusba való visszafordulás folyamatában a kelet-közép-európai országok társadalmai pengevékony gazdag s igen széles szegény rétegekre szakadtak szét. A társadalmat újra élesen elválasztó – nem folyamatban, hanem – megrendítő fölemelkedésben és lesüllyedésben megjelent az új, a tradicionális antiszemitizmus örökségére ráépült zsidógyűlölet is. Lengyelországból már 1968-ban elüldözték a túlélők maradékát. Romániában – ahol a holocaust után a legnagyobb tömbben maradtak meg zsidók – ma már csak néhány ezren élnek. E helyeken – lásd például a 2000-es romániai elnökválasztáson Vadim Tudor eredményeit – a zsidók lététől függetlenül is él, virul az antiszemita nézetrendszer mint a kapitalizmus és a globalizmus elleni érzésvilág kifejezője. A nagyobb egységekből kisebb, nacionalista egységekre bomló országok sem kedveznek a zsidó jelenlétnek: amit a holocaust hírmondónak meghagyott, azzal az újfajta nacionalizmus végzett. Oroszországból és a birodalom egykori tagköztársaságaiból népvándorlásszerűen menekülnek a mai napig: milliós nagyságrendben. Az egykori Jugoszlávia tagköztársaságaiból a háború űzte el a zsidókat, a kis szlovákiai nacionalizmus az utolsó szlovák zsidókat is elvándorlásra kényszerítette. Hitler munkáját – amelyet ő néhány hónapos késedelem miatt nem tudott maradéktalanul elvégezni – most az ő puszta ideológiájának verbális újraéledése rövid úton befejezte, s a térség „végre” judenreinné vált.

Magyarországon viszont, ahol az antiszemitizmus szintén hamar a politikai diskurzus részévé vált, a zsidók maradtak. Szinte elenyésző számban alijáztak Izraelbe, vagy emigráltak máshová. Ennek a „törzsnek” a sorsa még nem „lejátszott”. Helyén marad-e, s folytatja történelmét, avagy teljes fölszívódással (noha ezt a példát eleddig még nem ismeri a történelem) szünteti-e meg önmagát?

*

A mai Magyarországon élő zsidók lélekszámát 100 000-re teszik. Ezt a különböző statisztikai eljárásokkal becsült adatot visszaigazolta a náci korszak üldözéseit kompenzálandó kárpótlásra beadott jelentkezések száma. Mindazok jelentkezhettek, akik ma Magyarországon élnek, magyar állampolgárok, és 1945 előtt – amikor mindenkinek valamilyen vallásba kellett születnie – zsidóként látták meg a napvilágot. Közel 20 000-en nyújtották be az igényt, ami – három generáció képviselőit számolva, és egy túlélőre négyfős szaporodást feltételezve – ki is adja ezt a számot. A 100 000-es létszám egyszerre valós és virtuális. Erre a számra (sokszor még nagyobbakra) hivatkozva próbálnak érvényesülni, saját személyüknek fontosságot és hatalmacskát legitimálni mindazok, akik az új rendszerben mint zsidó vezetők, mint zsidó intézményeket gründolók próbálnak érvényesülni. Azonban látható, megfogható zsidó ebből nincs több, mint 5-6000. Épp e legitimációs problémák okán a hitközségi adatokat (hányan fizetnek oda adót? hányan kérnek zsidó házassági és temetési szertartást? hány bár micvát avatnak az országban? hányan járnak zsinagógába rendszeresen? hányan vesznek részt valamilyen módon a vallási életben?) hétpecsétes titok fedi. S hogy hányan vesznek részt nem – vallásos, hanem – kulturális, közéleti, szociális életben? Persze erre sincs, nem lehet adat, de tizenkét éves folyóirat-szerkesztői és könyvkiadói gyakorlatom folytán ezt a számot nem becsülöm többre 2000-nél. Hasonló titok fedi a Szohnut (Zsidó Bevándorlási Hivatal) adatait is. 2000 alijázóról lehetett hallani az elmúlt tíz év alatt, de ebből néhány év múlva legalább a 70% (!) vissza is tért Magyarországra.

És mennyi az antiszemita? Ez az igazi kérdés. Ez az igazi „zsidókérdés”. Nem a nyílt antiszemita szubkultúra (néhány, egyébként több tízezres példányszámú hetilap, német mintát kopírozó skinhead és neonáci szervezkedés, a futballpályákon elszabaduló antiszemita, sőt náci „újfolklór” és most már a Magyar Igazság és Élet Pártja nevű parlamenti párt, amely többé-kevésbé antiszemita programmal lép fel). Ez megmutatja magát. (A nyugat-európainál jóval „liberálisabb” magyar törvények és igazságszolgáltatási gyakorlat nem kényszerít senkit rejtőzködésre.) De az a tömeg, amely így vagy úgy hajlamos az antiszemitizmusra, amelyből vagy valamilyen régi, vagy új tapasztalat előhívhatja az antiszemita viselkedést, reakciót, bizony ismeretlen. Mennyiben változott meg hatvan-hetven év óta a magyar társadalom, amikor a legkorrektebb törvénykezési procedúrával és államigazgatási eljárással – igaz, hogy már az ország németek általi megszállása idején – küldte a magyar zsidóságot Auschwitzba, s majd a kommunizmust zsidó uralomként élte meg? Meg merném kockáztatni, hogy a magyar zsidóság rövid történetének és társadalmi szerepének súlya és a holocaust kegyetlen repressziója, annak ártatlan nemzedékeket is kénytelen-kelletlen involváló emléke senkit sem hagyott közömbösen mindazzal szemben, ami a zsidó vagy zsidóság fogalmához kapcsolódik.

Az antiszemita vagy egy adott pillanatban antiszemitizmusra fogékony ember – akiről semmit sem tudunk – egyúttal választópolgár is. A hatalomhoz pedig a négyévente egyszer szavazási karneválba hívott választópolgár útján lehet jutni – illetve a hatalom egyik vagy másik klientúrájába szegődve: boldogulni. A magyar társadalom annyiban megmaradt feudális gyökereinél, hogy sem a múltban, sem a most újrakezdett jelenében nem fejlődtek ki a hatalomtól teljesen független gazdasági és kulturális intézményei, és ennek megfelelően hagyományai sem. Ezért minden gazdasági, kulturális siker, fejlődés a hatalmon keresztül vezet, amelyet bármi áron meg kell szerezni. Ez a kényszer helyezte ezt a virtuális (még az is lehet, hogy ad absurdum: nem is létező) antiszemita tömeget kulcspozícióba. Neki parírozik, az ő kegyét keresi a magyar politikai élet. Ugyanis a nem kivívott, hanem a Szovjetunió összeomlása után előállott szabadság vákuumában megindult a harc, hogy ki örökölje a letűnt rendszer politikai, gazdasági s az ettől oly végzetesen nem függetlenedett kulturális hatalmát. S ebben a marakodásban egyik új politikai erő sem emelkedett fel arra az erkölcsi szintre, hogy lemondjon erről a feltételezett antiszemita tömegről – azaz a zsidó kártyáról. Helyette: a zsidókról mondtak le. Ők kevesebben vannak, s 1938-tól, az első zsidótörvényektől sem tömegükben, sem súlyukban nem képviselnek számottevő politikai erőt. A jobboldali pártok, amelyek magukat az ezeréves Magyarország történelmi örököseinek tüntetik fel, lehet, hogy minden bántó él nélkül, józan számítástból vezérelve – az antiszemiták többen vannak, mint a zsidók – mondtak le róluk az antiszemita nézeteknek, személyeknek tett engedményekkel. (Csurka István, a jelenlegi radikális jobboldali párt vezére az először kormányt alakító jobboldali gyűjtőpárt második embere volt, most pedig olyan politikai erőt képvisel, amelyet nem lehet vagy nem akarnak figyelmen kívül hagyni. Ez az udvarlás olyannyira sikeres lett, hogy az 1998-as választásokon az addig nem létező antiszemiták valósággá váltak, mint egy életre lehelt gólem. 5%-os parlamenti erővé nőttek, amely arány elemzők szerint azóta akár a duplájára is növekedhetett.) Az ellenerőket képviselő baloldali pártok, ha „nem tudják, de teszik” alapon is, szintén e fantom-antiszemitizmus előtt lejtik táncukat, és ezért ugyanakkora a felelősségük az antiszemitizmus életre kelésében, mint jobboldali vetélytársaiknak. Sőt: az ő felelősségük sokkal súlyosabb. Ők ugyanis ama valóságos és virtuális antiszemitáknak tett engedményeket kompenzációk formájában a zsidó élet, a magyar zsidó történelem ellehetetlenítésében látják megvalósíthatónak.

Elbeszélésünk alapfonala ugyanis ez a történelem, amelynek az antiszemitizmus csak kísérőjelensége. A másik két politikai erő – a szocialisták és a szabaddemokraták – a fentebb leírt „szocialista polgárság” pártjai. Ez az oldal a zsidó kártyát azzal próbálja visszavágni az ellenfél képébe, hogy a „zsidókérdés” minden politikai, gazdasági (kárpótlás), szellemi felszínre kerülését erőszakosan elfojtja. Csak egy szempontból engedik ébren tartani a zsidó történelem létezését: hogy az ellentáborra – okkal vagy ok nélkül – az antiszemitizmus billogát rásüthessék. (Kétes eredménnyel, mert az igazi antiszemitának csak reklámot csinálnak – ebben látom a magyar antiszemitizmus parlamenti erővé válásának egyik okát –, a nem antiszemitákból pedig jogos elkeseredést vagy akár csakazértis-antiszemitizmust vált ki e stratégia.)

Ama szocialista polgárság politikai-szellemi elitjében jelentős helyet foglal el a történelem viharaiban megszitált zsidó származású réteg. Ugyanis az uniformizáló, a legkegyetlenebbül a társadalmat egyenlőségbe verő kommunista-szocialista rendszerben sem lettek a zsidók gyári munkások, parasztok, s a legritkább esetben kerültek a társadalom alsó rétegeibe. Hiába irtották vagy telepítették ki, kényszerítették emigrációba, rabolták ki a zsidó polgárságot, középosztályt, értelmiséget, tartozzanak volt bármilyen irányzathoz – az életben maradt zsidók újra csak kitöltötték elődeik pozícióit az új rendszerekben. Nem egymást támogatva ugyan (mint ez a folyamat az antiszemiták képzeletében él), hanem épp ellenkezőleg, egymás ellenében, de ez a tényen nem változtat. Mégpedig olyanok leszármazottai, akik a holocaust nélkül nem remélhették volna (akárcsak a nem zsidó társadalom tekintélyes számú paraszt- és munkás-leszármazottai) ezt a felemelkedést. Ők annak a rendszernek a termékei és nyertesei, amely (különösen az 1956-ot követő konszolidációban) elismerte a szaktudást, ha az politikai lojalitással párosult. Ez a származással, sőt már az anyagi lehetőségekkel sem korlátolt versenyhelyzet mozgósítani tudta a túlélők energiáit. Az igazi verseny terepének az egyetemi felvételi vizsga számított, mert a diploma volt ennek a társadalomnak a legkonvertibilisebb tőkéje. Ezt ugyanis egyaránt lehetett politikai és szakmai karrierre váltani. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az egyetemi helyek korlátozott számban álltak rendelkezésre, mert a szocialista társadalom csak annyi értelmiségit képezett ki, amennyinek munkát is tudott adni. (Apám, aki a mai napig csak egy pékmesterlevéllel rendelkezik, vezető újságíró lehetett, erre a holocaust nélkül aligha lett volna esélye. Jómagam pedig semmilyen kockázatát nem vállaltam annak, hogy esetleg ne kerüljek be az egyetemre: sajnos, azóta sem felülmúlt energiakoncentrációval harmadikos és negyedikes gimnazista koromban középiskolai tanulmányi versenyt nyertem, ami felvételi nélkül biztosította az egyetemi helyet. Ebből a bizonytalanságot kompenzáló svungból egy generációval későbbre is jutott, produkciómat egyik unokaöcsém már messze túlszárnyalta: egyszerre három természettudományi tárgyból nyert egyetemi helyet jelentő tanulmányi versenyt.) Nem a zsidók oly kétes módon mitizált kultúrája (hiszen a zsidók már generációk óta szinte minden zsidó kultúrától mentek voltak) vagy még homályosabb génörökségi okok vezettek a sikerre, hanem az a felszabadult energia, amelyet egy olyan verseny megnyerésére mozgósíthattak, amelyben nem volt akadály a származásuk. Ha az ’56-os forradalom után a legfelsőbb politikai hatalomban nem is foglalhattak helyet zsidók (noha a magyar kultúra koronázatlan királya, az egykori cionista Aczél György a rendszer hosszú ideje alatt a hatalom második embere volt), de a zsidó származású réteg a kultúrában, tudományban, felső államapparátusban meghatározó pozícióba kerülhetett és került is.

Ez a pozíció, ez a nyugalom került veszélybe a rendszerváltással 1989-ben.

Riadt zavar, feszült tépelődés állt be a konszolidált, az idők végezetéig berendezkedett zsidó származású rétegben, hogy most mi lesz. A nagyhatalmi és saját elnyomó apparátusától megszabadult magyarság most mit tesz a zsidókkal, mennyiben határozza meg a múltja? (1990-ben, Bécsben körzeti orvosi állást vállaló, Magyarországon sokkal magasabb képesítésű zsidó orvosok meghívtak maguk közé. Mint elmondták, azért mozdultak egy határral arrébb, hogy a közelben, de biztos távolban várják ki az események alakulását. Ismerek külföldi rokonaiknál menedéket kereső s azon nyomban csomagoló vezető újságíró kollégákat, akik viszont mind maradtak, miután kiderült, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”.) A félelem annál inkább jogosnak mutatkozott, mivel ama rendszerváltó karnevál másnapján a hirtelen jött szabadsággal az antiszemitizmus is „láthatóbbá”, sőt: legitimmé lett.

*

A rendszerváltás örömében megmutatkozó úgynevezett „zsidó reneszánsz” tehát nem valami természetes, mélyről jövő vágy és igény terméke volt, hanem a szorongásé és az abból következő kényszeré. Ama belga jelenségé. (Ha valaki nem ismeri a viccet: a brüsszeli kaszárnyaudvaron az őrmester üvölti: Flamandok jobbra, vallonok balra sorakozzanak. Kohn: És mi, belgák?) A rendszerváltozással a magyar társadalom kibújt a szocialista kényszerzubbonyból, s régi társadalmi, kulturális, művelődési intézményei, eszmerendszerei mentén kezdte meg újraszerveződését. Ezeknek a szerveződéseknek nagy része a különböző keresztény vallásokhoz és azok irányaihoz kapcsolódott. (Még a szocialista párton belül is alakult keresztény tagozat, de az új keletű szocialista polgárság széles, nem zsidó rétege előtt nyílt meg a lehetőség, hogy az „alávetett néposztályok” fiaiként 7-800 éves késéssel részt vegyenek a „keresztény Magyarország” vezetésében.) Ebben a „reneszánszban” a nem keresztény magyaroknak – s még inkább a „felekezet nélküli magyaroknak” – nem jutott hely. („Én mit mondjak, hogy mi vagyok?” – kérdeztem otthon ötödik vagy hatodik általános iskolás koromban, amikor azért mégiscsak kiderült, hogy kis társaim katolikusok vagy evangélikusok, s ők megkérdezték, hogy én hová tartozom. „Mondd, hogy te felekezeten kívüli vagy.”) A zsidóság mint identitáskiélés-kifejezés és -lehetőség ezért inkább kényszerűségként, mint nem várt jutalomként jelent meg a túlnyomórészt zsidó származású és nem zsidó előtt. A kereteket persze nem ők, hanem egy, a már a rendszerváltás előtt mozgolódó laza zsidó csoport határozta meg. (Elitet írnék, ha a szónak nem lenne asszociációs kapcsolata a színvonallal.) Ennek a száz főnél többre nem becsülhető csoportnak egy része a valóságos csodaként fennmaradt zsidó zsidókból jött (ki kell emelni ebből Raj Tamás nevét, a kollaboráns hitközségi vezetéssel bátran szembeszálló rabbiét, akinek az illegális bibliai órái, majd a Talmud Tórája homogenizálta ezt a csoportot először), vagy olyan zsidó származásúakból, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak érvényesülni az egyébként a zsidók előtt minden téren szabad pályákon, s elhitették magukkal, hogy ennek zsidó származásuk az oka. Ez az eredendő harmadosztályúság sajnos a mai napig meghatározója mindannak, ami a zsidó címkét visel. A társadalom első nyilvánosságában sikeres s ott rendszeresen szereplő, egyszersmind a zsidó életet élő, a közösségben részt vevő zsidó alig-alig akad.

Emeljük ki újra: a félelem, tétovaság és nem a felszabadulás hozta létre az új zsidó világot – oktatási intézményeket (a meglévő egy mellé két új középiskolát), művelődési házat és mindenekelőtt az úgynevezett „zsidó reneszánsz” hajtómotorját, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületet, amely 1989-es megalakulása pillanatában úgy tűnt, hogy a magyar zsidó történelmet folytatni kívánja. (E törekvést két szimbólum értékű gesztus is poétikusan kifejezte: a MAZSIKE tagsági igazolványának sorszámát 600 001-essel kezdték, utalva arra, hogy azt a helyet kívánja betölteni a magyar társadalomban, amit a holocaust betemetett, s azok nevében is folytatni kívánják a történetet, akik a holocaustban elpusztultak. A megalakuló ünnepélyen elénekelték a magyar Himnusz mellett a Hatikvát is, amelyből nemcsak az Izrael iránti szolidaritást, hanem az önmagukat népként (és nem származásként, felekezetként) való meghatározást is ki lehetett olvasni. (Az első vezetőség tagjává választottak az alakuló közgyűlésen. Tisztemről két év múlva mondtam le, miután sikertelenül szorgalmaztam, hogy a szervezet a zsidó kultúrával foglalkozzon, s ne napi és pártpolitikával.)

A magyar rendszerváltás – minden borzalmas veszekedésével, szennyhullámával, korrupciós machinációjával együtt – vértelenül zajlott le; egy pofon nem sok, annyi sem csattant el. Ezt kívülről nézve hatalmas eredménynek kell elkönyvelni – különösen az előzményeket, a tradíciókat tekintve, s a társadalom minden szegmensében felhalmozott indulat, sérelem és bosszúvágy tükrében. (Persze ha a kimondott és leírt szavak ölni tudnának, akkor egy lélek sem maradt volna életben – ami csak a szavak devalválódását idézte elő: teljesen mindegy, hogy ki mit, mikor és hol mond: a show folytatódik.) Tehát a kását mégsem ették olyan forrón, ahogy sokan, különösképpen a legrosszabb tapasztalatokkal megvert zsidók és zsidó származásúak hitték. Ezért a legtöbben elhagyták a rövid időre átmeneti menedéket nyújtó zsidó szervezeteket, közösségeket. Jóval kevesebb osztály indult az állandó fenntartási gondokkal küzdő iskolákban, a MAZSIKE hétvégi klubbá jelentéktelenedett, s csökkent a zsidó könyvek, folyóiratok vevőinek a száma is, de leginkább a jelenlétük a magyar társadalom első nyilvánosságában és a szellemi élet diskurzusában. Zsidónak lenni egy ma induló fiatal ember előtt ugyanolyan homályos, nem „nyerő” vagy másodlagos, szubkulturális létezéssé süllyedt, mint volt a rendszerváltás előtt. A zsidó származású réteg ugyanis a maga biztonságát a hatalom klientúrájában szilárdabban vélte megtalálni (persze a balliberáliséban). S az is megnyugtatólag hat, hogy Magyarország, a maga kiszámíthatatlan magyarjaival, csak pillanatra maradt megfelelő kontroll nélkül. A Szovjetunió után sietősen az ellenirányú integráció védernyője alá lavírozta magát. Már most a NATO tagja, s hamarosan az elsők között pályázhat európai uniós tagságra a korábbi szovjet övezet országai közül (épp a szinte eminensen levezényelt rendszerváltás következtében). A demokratikus nyugat-európai országok közössége a legnagyobb biztosíték, hogy nekik Magyarországon származásuk miatt nem eshet bajuk (Izrael ázsiója amúgy is minden szempontból meggyengült). Az integráció gazdasági gyümölcseinek leszedése pedig rájuk vár, hiszen a múlt rezsimben akkumulált szakismereti és kapcsolati tőkéjüket a közvetítésben és a lebonyolításában kamatoztathatják a leginkább.

A holocaustban megrendült, majd a kommunista rendszerben javarészt zsidóból zsidó származásúvá vált (tisztult) magyar zsidóság újból páratlan produkciót vitt végbe: anélkül, hogy egy jottányit is közeledett volna 150 éves vágyához, a magyar népben való szerelmes feloldódáshoz, de anélkül is, hogy magát zsidónak azonosítaná, talált életlehetőséget az 1989-es rendszerváltást követő Magyarországon.

Milyen lelki s milyen szellemi kondíciók árán valósulhatott meg ez a különös választás, amely igen logikusan azzal is kellett járjon, hogy a hirtelen elővett zsidó azonossági védernyőt visszatuszkolja a gettóba, de inkább „végképp eltörölje”, hiszen nemcsak eredendően megtagadott múltjára (származására) figyelmezteti, de minapi félelmére is, amelyet még sürgősebben el szeretne felejteni, hiszen más, „biztos talajt” kerített a talpa alá?

A népek és társadalmak történetében mindig is működött egy olyan azonosságot fenntartó – organikusan kisebbségi – áramlat vagy erő, amely független tudott maradni az éppen aktuális politikai és piaci megfontolásoktól – sőt: épp azok percléptékű érdekei ellenében fogalmazta meg önmagát, és vívta ki létjogosultságát. A szellem, a kultúra és az emlékezés sajátos anyaga folytán sui generis kisebbségi helyzetétől függetlenül képviseli az igazi folytonosságot – hiszen magával az oka nélküli (isteni) létezéssel áll közvetlen kapcsolatban. Minden társadalom minden korszaka kitermelte azokat a személyiségeit, intézményeit, szellemi termékeit, akik és amelyek ezt az érdeket, ezt a kontinuitást képviselni tudták. A rendszerváltozás után úgy tűnt, hogy az újkori magyar társadalom e meghatározó részének, a zsidóságnak is ez az életanyaga: a kultúrája, egyre kiteljesedő, az elpusztítottak egyre szélesebb körére kiterjedő emlékezete fent fog maradni, ha a holocaust meghagyta szerényebb keretek között is. S vele mindaz megmarad, amivel a közös történelem során megtermékenyítette az egyetemes magyar kultúrát. E szellemi létezés és azonosság nélkül ugyan lehet élni, de minek?

A holocaustból kiinduló, föntebb elbeszélt folyamatok azonban más irányt szabtak az eseményeknek. Ugyanis, ellentétben a holocaust előtti korszakkal, amikor nagy számban éltek mindenféle életstratégiával megáldott zsidók, s a maguk széles, a magyar társadalomtól (oly sajnálatosan) elzárt közegében mindig ki tudták magukból termelni a kultúra, a vallás: az azonosság hordozóit, addig ennek a holocaust utáni életre lehelése csak az egész társadalom jóindulatú támogatásával sikerülhetett volna.

Az 1989-ben ismét szabaddá vált magyar társadalom nem a szellemmel van elfoglalva, hanem a hatalom megszerzésével, amelyben a zsidó kártya is adunak számít. Ezért aki zsidó azonossága (szellemisége) alapján kívánt zsidó lenni, vagy aki a zsidókkal való bonyolult és fájdalmas történelmi viszonyt szerette volna kibeszélni, annak az élete – így vagy úgy – ellehetetlenült. A zsidó származásúak, újból meglelni vélt nyugalmuk fenntartása végett, tamponként szigetelik el e két világot. A magyar kultúra, jelentékeny veszteségekkel ugyan, de túléli a remélhetőleg néhány éven belül lezáruló hatalmi harcot, a magyar zsidó azonosság előtt azonban – hiszen előbb még újjá kellett volna születnie – ez a periódus végleg becsukta a létezés kapuját.

*

S noha a mindennapi életem, sőt ennek az elbeszélésnek a szerkezete is azt kívánná, hogy a magam és a Múlt és Jövő ellehetetlenülése történetével illusztráljam a már lezártnak tekinthető folyamatot, jobbnak tartom, ha ezt inkább két, az országhatárokon túlra is átcsapott vitával érzékeltetem.

A jelenlegi kormányzó párt második embere egy ankéton, kérdésre válaszolva azt mondta, hogy „a magyar történelem olyan súlyos sorskérdéseiről, mint Trianon és a »zsidókérdés«, jó lenne, ha nem csak a szélsőjobboldal beszélne”. A „zsidókérdés” kifejezést a zsidóknak a legkülönbözőbb országokba való asszimilációjának vagy integrációjának a megjelölésére a világon mindenütt használja a tudomány, a publicisztika vagy a közbeszéd, így a magyar is. A kevés komoly vita vagy tanulmány (például az etalonnak számító Bibó Istváné is) ezen a címen folyt vagy íródott. Mégis, a kormányzó párt második emberének e szóhasználatát (mert éppen – nem véletlenül – az Endlösunggal asszociálták) nácinak bélyegezte az erre egyöntetű felhördüléssel válaszoló mintegy száz újságcikk. Sőt, továbblendülve az asszociációban: magát a kormányzó pártot és rezsimjét – az egész világon a legkülönbözőbb nyelveken megjelenő közleményekben is – antiszemitának és nácinak írták le.

Szabó István, az egyetlen magyar Oscar-díjas filmrendező a magyar értelmiség egyik legbecsültebb, legtiszteltebb személyisége. Mégis, amikor A Napfény íze című filmjében, nem túl hangsúlyosan, azzal zárta az öt nemzedéken végigvonuló zsidó családi sagát, hogy a főhős visszaváltoztatja megmagyarosított nevét az eredeti zsidóra, akkor a „zsidó származású” értelmiség borsóra térdepeltette érte. (A jelenség egyébként él nemcsak a zsidók, de a német származásúak maradékának körében is. Magam is sokat gondolkodtam azon, hogy meg kellene változtatni a nevemet, de nem a fülemnek idegen németre. S ha nem fűznének a nevemet jelentő külvároshoz s az azóta keresztény imahellyé átalakított zsinagógájához – azaz a gyengécske zsidó azonosságom alapforrásához, a „kőbányai” nagymamához – meghatározó emlékek, meg is tettem volna.)

A hatalmi erőcsoportosulással a hátterében és az alig leplezett hatalmi céllal kimondott verdikt üzenete félreérthetetlen: „Azt, hogy ki az antiszemita, azt mi mondjuk meg, azért és akkor, amikor mi akarjuk. Azt, hogy meddig terjed és kinek a zsidó kultúra, a zsidó történelem igazságainak a kimondása, és főként annak a nyilvánossága: azt is. Klezmer, sólet, holocaust: O. K. De ne tovább!”

Itt és most – és nem a holocaustban! – mélypontjára érkezett a magyar zsidó történelem, amely egy olyan sziszifuszi kiürülés történeteként is leírható, amely a keletkezett űrt többé soha nem szüntetheti meg.

Ez az erőtér, kiegészülve a fizikai és belső megroppanással, eldöntötte, hogy az új szabadság lehetőségét kihasználva a magyar zsidóság holocaustig tartó asszimilációs stratégiája nem válthat át integrációsra (mint például a holocaustban sokkal kevesebb veszteséget szenvedett francia zsidóságé). A trendet látva valószínűsíthető, hogy egy szerencsésebb történelmi pillanattal majd nemigen lesz ki éljen. Íme, az évtizednyi harc („fejlődés”) mérlege.

Elsőnek sietek elismerni a vereséget. „Fajelméletesként” (Élet és Irodalom, 1996. nov. 29., dec. 13., 1997. jan. 24., Beszélő, 1996. december), a szellemi élet margójára szorítva, ugyan egy kontinenssel arrébbról (de bárhol a szívemben már emigránsként) tudatosítottam a velem-egy folyóirat 2000/3–4-es száma élén*, hogy az elbeszélés és elbeszélője megértette, hogy hol zárja le mindkettőjüket a náluk hatalmasabb pont.**

Jeruzsálem, 2000. október – 2001. március

*„Szerkesztő és olvasó utoljára találkozik ebben az évtizedben, században, évezredben. Nincs annál lehangolóbb, mint hogy semmi felemelőt nem érzünk a búcsúban. Számunkra, akik az új Múlt és Jövőt csináljuk, inkább az elmúlt évtized eredményeinek az összegzése a jelentősebb, amelynek aktív résztvevői voltunk – éppen ezzel a folyóirattal s a belőle kinövő könyvkiadóval. Sikerült-e ezt a fórumot a magyar zsidó szellemi megújulás szolgálatába állítani? Egyáltalán, megindult-e az a folyamat, amely magát a műhely indítását legitimálná? S ami e kérdések mögött oly nyugtalanítóan áll – akár utat engedünk a kételyeinknek, akár nem –: folytatódik-e velünk a holocaustban megakasztott magyar zsidó történelem, vagy tetszlétezés-e csupán, mint a halott arcán növő szakáll? S noha ez az értékelés majd az elkövetkezendő nemzedékek feladata lesz, az önlátás rögzítésének is helye van. El kell ismernünk, hogy reményeink – minden szellemi és anyagi befektetés ellenére – eddig nem váltak valóra. Sem a szerzők száma és színvonala, sem olvasóink támogató jelenléte nem igazolta a várakozásainkat, amellyel az 1989-ben megnyílt lehetőséget megragadtuk. S noha sok-sok sérelemben, kudarcban, visszautasításban volt részünk, ez nem vakíthat el annyira, hogy a »mindennapi« politikában vagy egyes emberek döntéseiben lássuk a kibontakozás akadályait. Bennünk van ez, a magyar zsidók egészében, akikben a hagyomány tagadásának hagyománya élte csak túl a holocaust cezúráját.”

**A közelmúlt történelmét írom, amelyhez hozzátartozik az itt elmondottak recepciója is. Ezért tartom fontosnak rögzíteni – elsősorban a jövő történészének –, hogy a zászlóshajó balliberális szellemi fórumok – nevesítetten az Élet és Irodalom s a Holmi – a maguk részéről az itt leírt magyar zsidó narratívát ki kívánták zárni a nyilvánosságból.