Történelmi leckék nyara

Van valami kényelmes is abban, ahogy a rendes kerékvágás nyomán próbálunk haladni… Hopp, itt álljunk is meg egy szóra. Éppen erről a kerékvágásról van szó. Hogy is szól az a szépséges, gyermekvilágból átzengő rímes találós kérdés? „A világot átéri, mégis egy tyúk átlépi, mi az? Kerékvágás…” De hiszen éppen ettől prüszköl a jelen: hogy már nincs sehol az a világ, melyben kerékvágás van, legfennebb valahol a rezervátumként megmaradó falvakban, és tyúk se igen maradt, hogy csak úgy szabadon, vízum nélkül átjárhasson a kerékvágásokon. A tyúkok keltetőkben, tyúk-gulágokban, szárnyas-lágerekben jönnek a világra, mesterséges fényben, nem a napos udvaron nőnek fel, s mielőtt a vágóhídi futószalagokra kerülnek, érthetetlen módon, elavult dizájnok alapján még leadnak néhány tojásdad tojást, de már szó van róla, hogy mindent a praktikum és ésszerű kihasználtság felől megközelítő szakemberek megtervezték a kocka alakú tojást, mert azt jobban lehet csomagolni. Hát akkor, a meseórát kivéve, maholnap nincs nemzedék, melynek elő lehet hozakodni azzal a tradíciótisztelő szóképpel, hogy „a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba”. Ugyan hová, hogyha kerékvágás helyett hat-nyolc sávos autópályák szabdalják keresztül-kasul a planétát? Mert ez már nem földből való Föld, ez annál előkelőbb és előállítottabb, és már nem is holmi emberiség lakja, hanem egy részben idegbetegre tenyésztődött, részben elállatiasodott massza, Neander-völgy alá és maga alá gyűrt tömeg. Csak még itt van a nyelv, ez a szerencsétlenkedő, szóképekkel fertőzött, jól bevált metaforákhoz ragaszkodó kommunikáció. Nyilván az általános elközépszerűsödés élteti, hogy ilyeneket hallok még egy-egy szövegben: a vásárral elégedett vevők és eladók végül egymás tenyerébe csaptak. Ugyan hol? Hiszen jelen sem voltak, manapság nem karnyújtásnyira kötik az üzletet, hanem képernyőnyire. Képzeljünk el két kábítószer-kereskedőt a dorozsmai nótás lóvásárban. Bár a Balkán közelsége miatt nem is olyan abszurd börze híján a parolázás. De hát mi az, hogy újabb lapot tépünk le a kalendáriumról, mikor elektronikus reszketegséggel kékes fényű tűk, rugók, számok pöccennek tovább a fejünk felett, a fejünk körül, a fejünk alatt, az éjjeliszekrényeken is? Kész csoda, hogy mégis éjjeliszekrénynek nevezik ezeket az izéket ott, ahol se éjjelünk, se nappalunk, se múltunk, se jelenünk, csak jövőnk van. Az idő nem telik mégsem hiába. Annyi már kiderült volna, hogy ha minden a maga 2 x 2 szabályai szerint viselkedik, akkor se válik be, akkor se megy jól, nem megy simán semmi. Holott nem győzzük arra biztatni egymást, és arra nevelni a gyerekeket: tartsátok be az előírásokat! A használati utasításokat! A betegtájékoztatókat! Miközben szinte mindegy: „Fejletlen bozótlakók, zárkózzatok fel a fejlett társadalmakhoz!” Aztán eljön 2001 nyara, és az árvizek, katasztrófák, vulkánkitörések, vandál verekedések, ostromok, robbantások tökéletesen elintézik az amerikai fejlettséget s a ceyloni fejetlenséget, a chilei tájat s a Visztula völgyét egyaránt. De miért? Mert a dobálózó kedvű, robbantásra hajlamos emberi csapástól még meg lehetne kímélni az ablakokat, de hát ki szóljon rá a felhőszakadásra s a tűzhányóra? Persze nem kell rossz helyre telepedni, alkalmatlan, veszélyes helyen és kockázatos időkben építni hidat, házat. Nem kell a homokóra nyakában vinni véghez honfoglalásokat, ahogy Tőzsér Árpád megfogalmazta egyszer. Nem szeretem az általában olcsó nevelő végcéllal felmutatott konkrét tragédiákat, eseteket, miközben maga a történelem a legrégibb és legnagyobb szappanopera, mely bemutatja ugyan, hogy micsoda veszélyben forog az egész emberiség (nem csak Popescuék és Kovácsék), hogy minden aljas és megvesztegethető, a vizsgálóbírókat és rendőröket is be kell kísérni végül, mégsem a gonosz kerekedik felül. Végül sem, még hogyha úgy néz is ki folyton, mivel az egész kigondolt emberi rendszer, a társadalmi intézmények végül is csak annyira garantáltan megbízhatóak, mint a Párizs–Dakar ralin a legerősebb terepjárómárka. Vagyis ideg-összeroppanást kaphatnak a legjobb rendszerek is, a demokráciák s a forradalmak egyaránt. Minden,végül is, a hősökön múlik igazán. Nem az időzített szerkezeteken és a lesbe állított igazságszolgáltatáson. A rágcsálók ellen a világ összes egérfogója smafu volna, ha nem lenne hős a hős, a kiálló, hőálló, tűz- és vízálló, aki jobban kapaszkodik a felszálló helikopter talpazatába, mint a gyomnövény s az árvalányhaj az érzelmi tanulságokba. Csakis ezért fogjuk megúszni mégis! Tartani kell tehát itthon nemcsak sót, cukrot, szalicilt, kötszert, penicillintablettát, de egy-két hőst is. Aki főállásban csak reánk vigyáz. Télen-nyáron. Mint egy tízparancsolat. Mint egy relativitáselmélet. Mint egy státustörvény. Szent naivságok és szent skizofréniák. Mindkettőről szabad álmodozni.

Azt álmodni, hogy két Dzsingisz kán, két Drakula, két Káin vagy két Hitler voltam, és civakodtam és megöltem egymást. Vagy azt álmodni hogy két Leonardo, két Mozart, két Kant, két Karinthy vagyok, és állandóan gondolok egymásra. Gondoskodni, főleg gondolkodni jó. Legalább elgondolni fontos volna…

Lászlóffy Aladár