Olasz Sándor

Hász Róbert: Végvár

Tiszatáj könyvek, 2001

Hász Róbert második regénye sok szempontból tekinthető kiemelkedőnek, sok mindenben eltér attól, amit mostanában az újabb irodalmi termésben megszokhattunk. Igaz, néhány évvel ezelőtt talán még inkább úgy érezhettük volna, hogy ez a regénypoétika kilóg a kanonizált diskurzusból. Mára viszont egy lehetséges új kánon körvonalai rajzolódnak ki. Ezt a mitikus, fantasztikus struktúrába hajló történetmondást ugyanis sem a hagyományos, történetközpontú, valóságanalóg lélektani realizmus, sem a szövegirodalom felől nem lehet megközelíteni. Dicsérhető ebben az új regényben a vitathatatlan elbeszélői tehetség, a kompozicionális fegyelem, a meggondolt szerkezet, az árnyalt, különféle regisztereket keverő nyelv, a látszólag hagyományos írásmód. Ám ha csak ezeket az önmagukban jelentős írói erényeket értékeljük, a lényeg tűnhet el szemünk elől. Az írói technika az elbeszélői magabiztosság tartozéka, de nem garanciája a jelentős mű születésének. Hász Róbert regényének értéke abban rejlik, hogy a már-már kalandosságig feszített történetmondás ellenére mélyen filozofikus. Ez a filozófia azonban rejtetten, az alakokban és cselekedetekben oldódik föl, az epikai anyag természetes mozgásán belül bontakozik ki. Ez az összehangoltság, összeillesztettség hiányzott az első regényből, az 1997-ben megjelent Diogenész kertjéből. Itt viszont olyan világ- és létmodellt sikerült teremteni, melynek belátása mind a teoretikus, mind az érzéki befogadás számára felkavaró erejű.

A Végvár valahol a Balkánon játszódik, a közelmúlt háborúja előtt, alatt. A hőst, Maxim Livius hadnagyot egy isten háta mögötti helyőrségbe helyezik át. A várhegy létezéséről szinte senki nem tud. Ebben a külvilágtól teljesen elszigetelt, már-már fantasztikus miliőben lényegében semmi sem az, aminek látszik. Az itt élők úgy érzik, nem egyetlenegy világban élnek. Párhuzamos világok vannak, s „maga a valóság is az érzékszervek játéka”. Hász Róbert írói látásának egységére jellemző, hogy a gondolat már a Diogenész kertjében megvan. Ott a „látók” és „vakok” nem érintkező, egymásról nem tudó világáról olvashatunk. Ámde az előző regényben „mindkettő valóságos”. A Végvár ontológiai álláspontja szerint az igazság semmiképpen sem esik egybe a realitással, a valóság pedig a léttel. Ezt a jelenséget persze nem Hász Róbert írja meg először. Annyi világ van, ahány figyelő, látó szem – Proust óta a modern regény nagy felfedezése. Hamvas Béla Karneváljában olvashatjuk: „a valóságot az imagináció teremti, folyamatosan teremtjük, éspedig létezésünk őrületével…” Vagy Raymond Federman szerint: „A valóság mint olyan nem is létezik, vagy inkább kitalált változatában képzelhető el.” De említhetjük Márton László Átkelés az üvegen című regényét, melyben kerek perec kimondatik: nincs átjárás a valóság és a nem-valóság között. Hász Róbert regényének eredetisége természetesen nem csak abban rejlik, hogy az említettekkel szemben éppen az átjárást is fölmutatja gyönyörű prousti ingázás formájában. Írónak nem dolga, hogy gyökeresen új gondolatokkal álljon elő, de kikerülhetetlen feladata, hogy a lét végső kérdéseit szuverén módon közelítse meg. A szövegformálásban föllelhető szentenciák, mondások, verdiktek arra csábítanak, hogy ezekre összpontosítsunk, ezeket csemegézzük. Az olvasó olykor talán bele is sétál az erős jelentések csapdájába. A hősök megnyilatkozásai az egyértelműség és zárt jelentés felé vinnének el? Ellenkezőleg. Hász Róbert metaforikus prózájában a szöveg értelme egyáltalán nem könnyen adja meg magát (igaz, rejtvényfejtésre sem kényszerülünk). Még a krimiszerű bonyodalmakra érzékeny olvasónak is sejtenie kell, hogy itt többről van szó. Persze rejtély, bonyodalom is akad bőven. Valóban határon van-e a végvár? Van-e határ, s hol az ellenség? Ki látja el a hermetikusan elzárt várlakókat élelemmel? Miért építenek alagutat a hegy gyomrában? Ki a mindentudó üzengető? A rejtélyekre aztán folyamatosan fény derül. Megtudjuk, mi van a titkos ajtó mögött. A családtörténet homálya is eltűnik: Cecil és Livius apja ugyanaz. A Diogenész kertjével szemben Hász Róbert prózája most csak fantasztikumba hajlik, de nem fantasztikus. Itt az álmok, tudattartalmak, hangulatok kinagyítása következtében tűnik valami fantasztikusnak. Az álom, nappali álmodozás, emlékezés állapotában múlt és jelen körvonalai elmosódnak, elbizonytalanodnak.

Ha a hősök úgy érzik, kihúzták alóluk a szőnyeget, akkor törvényszerűen nem élhetik meg folyamatként az életüket. Kibillennek az időből, „időficamot” tapasztalnak. A H. G. Wells időutazójához hasonlatos hős „mintha a kaput keresné két világ között”. Murat százados folyó-hasonlatával élve: „amíg együtt futunk a parton az idő-folyóval, nincs semmi gond. A múltunk mögöttünk van, a jövőnk előttünk. De amikor megtorpanunk a parton, a folyó korábbi szakasza, az emlékeink, amik mögöttünk úsztak, utolérnek bennünket.” A „megáll az idő, vagy mi állunk meg az időben” léthelyzete az egzisztencializmus semmi-élményéhez visz közel. „Mi van, ha semmi sincs ott? [Ti. a határon túl.] De lehet olyan, hogy semmi sincs?” A semmi jelentéskörébe tartozhat a múltat és jelent összekeverő Senkiföldje is, melynek megjelenítésében az elbeszélői eljárások a film, a fénykép módszerével társulnak. Maria-Luisa Liviusnak mint „egy leendő film rendezőjének” mesél. Ahogy Maria-Luisa és Livius egymásra néznek, az „állókép volt, akár egy festmény vagy egy régi fotó”. Murat százados eszmefuttatásában ott a Végvár poétikája: „Van itt valami, ami gúnyt űz a világról alkotott fogalmainkból, fölébreszti álmainkat és emlékeinket, összemossa a valóságot a valótlannal, fölcseréli az időket, játszik velünk, játszik az érzéseinkkel, hitünkkel, mint amikor egy csintalan kölyök összevissza cserélgeti a fényképalbumba időrendben beillesztett családi fotókat, hogy a végén már azt sem tudjuk, mi volt előbb és mi utóbb…”

E megbillent állapot jórészt nyelvi természetű. Hiszen a hősöknek a különös helyzetre nincsenek szavaik. A lét megrendült tudata ily módon a megnevezés, megnevezhetőség hiányával kapcsolódik össze. Livius „kereste a szavakat, hogy sértett, zavart gondolatait megfelelő formába öntse, de minden mondat, amely eszébe jutott, túlságosan tágnak, dagályosnak bizonyult, úgy érezte, hogy a szavak hálója, mint hólepel a formás testet, eltakarja a lényeget. (…) Antóniára gondol, neki keresi a szavakat, kínlódik a tollal a kezében és az üres papírral maga előtt…” A nyelvbe vetett bizalom megingása azonban Hász Róbert regényében nem jár együtt a nyelv lerombolásával. Inkább – különösen az emékidéző részekben – fölmagasztosítja, fölemeli. Az általános nyelv- és személyiségválságnak persze része az az etnikai konfliktus is, amelyre finoman utal az elbeszélő. A multikulturális környezetben azonban (kissé ezt érzékeltetik a nevek is) mindenki Jézus Krisztus, mindenki föl van feszítve. Még azok is, akik az albán pék kirakatát betörik, vagy a többségi nemzet tagjaként rászólnak az anyanyelvén beszélő gyermekre.

A Végvár azonban nem a kisebbségi léthelyzet regénye. „Miről szól az élet?” Liviust talán ez érdekli legjobban. Valami metafizikai szemüvegen át néz szét, s az egyetlen és legfontosabb dolog, amivel nem képes megbékélni, a lét látszólagos sivársága, melyben képtelenek vagyunk élvezni azokat a csodálatos dolgokat (például a pazarló hóesést), melyeket átélünk.

A Diogenész kertje hőséhez hasonlóan Livius is rejtélyek sorozatával kerül szembe, de valójában önmagát kutatja. Az én megragadásának kérdése, kérdésessé válása a Végvárnak is egyik fontos konstituáló tényezője. A távlatnélküliség, spleen, elvágyódás, a romantika „évasion hors du monde”-ja mindkét regényben olyan lelkiállapotot teremt, amelyben csak a kilépés, kiválás jelent megváltást. S itt az egymástól függetlenül dialogizáló szövegekre is példát kapva Krasznahorkai László Háború és háborúját említhetjük. A regény hőse – utolsó, kétségbeesett gesztussal – egy svájci tó vizére akarja ráírni: way that goes out. Livius útja is kifelé vezet, s a regény igen komoly mesterségbeli tudásra valló bravúrja e kilépés és újrakezdés megjelenítése a regény zárlatában. Nem tudjuk pontosan, mi történik a hőssel. Meghal? Vagy elveszett illúzióit újakkal pótolja? A tengerparton hajó vár rá, Fabrió papának, a regény szimbolikus alakjának a hajója. A szerző az elutazás egyik legismertebb költői szimbólumát használja föl, s a jelképessé emelt helyzetben a sorsfordító dráma éppúgy benne van, mint az életet féltő líra. Persze a kőgörgető reménytelen reménykedése ez. Livius olyan Odüsszeusz, akinek reménye sem lehet semmilyen Ithakára. Ám Ithakára ettől még lehet és kell is gondolni, minthogy az ember – nem föltétlenül vallásos értelemben – mégiscsak hívő lény. Az illúzióvesztés, illúzióteremtés, menekülési helyről újabb helyre menekülés folyamatát a regény mindegyik szereplője megéli. „Itt már nem érhetnek utol az illúzióink” – mondja a végvárt elhagyó Livius társának, Fedornak. Pedig gyanítható, hogy ez a hirtelen megnyíló másik világ – a napsütéssel, ragyogó kékségével, végtelenbe táguló tengerével – ugyanúgy illúzió. Két világ között kezdődik valami, ám azt, hogy mi kezdődik, nem tudjuk. S Livius itt – reális és irreális között – Fabrióhoz hasonlóan maga is legendává válik. Már a regény elején olvasható: a tengerész a legenda arról, hogy „mégsem minden sors előre elrendeltetett, hogy mégiscsak van kiút a sár és por földjéről”. De ő beszél Liviusnak a menekülési rohamokról, a leküzdhetetlen bujdosási vágyról is. Ha sűrű szövésűnek érezzük a Végvárt, akkor ennek oka éppen ezekben az emblematikus kapcsolatokban rejlik.

A Diogenész kertje körszerűen záruló szerkezete a megtalált új közegben láttatja a hőst. A Végvár talányos zárlata révén inkább hasonlítható kilőtt nyílvesszőhöz, amelyről nem tudni, hová ér. Mindenesetre az énkeresés mindkét regényben szimbolikus helyeken zajlik. Diogenész kertjében, lepusztult romvilágában Atlantisz itt maradt képviselői – újabb apokalipszist sejtve – próbálnak mindent összegyűjteni, „hogy legyen miből újrakezdeni”. A Végvár emlékidéző részeinek is kert a színhelye. Míg az első regényben a hős múltjáról jóformán semmi sem derül ki, itt a varázsos, dzsungelszerű kert „érintetlen vadságában”, „ismeretlen vadonában” a világra eszmélő ember szinte fogható, szenzuális teljessége bontakozik ki. A mítoszok kertjéhez áll közel ez a helyszín is – valamiféle édenkert, nem zavartalan boldogsággal. Mégis, itt még mindenki jól érzi magát. A kert „békés közönye” még védelem a zavaros valósággal szemben. Világmodell, melynek biztonsága a regény másik helyszínén, a várban tűnik el. Két világ látszólagos ellentéte ütközik itt. Ami az egyikben esetleges, az a másikban elvonatkoztatott, felfokozott. A várban mindenki az emlékezés rabja, s elmerülhet az időben. A lenti világtól való elszakadás a század- és ezredvég hangulatának, lelkiállapotának, általános irányvesztésének fölismerését teszi lehetővé. A mű szellemi elődei között A varázshegy sejlik föl – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Thomas Mann a német fejlődésregény hagyományai szerint követi hősét a tudatlanság állapotától a „mindent tudok az emberről” magabiztosságáig. Liviusból éppen a mindentudás igézete hiányzik. Az ő útja fordított: a bizonyostól a teljes bizonytalanság felé tart. S itt a névválasztásról is szót kell ejtenünk. A regény első folyóiratbeli közlése – harmadik rétegként – még egy antik történetet is fölvillantott. Ez a harmadik szál végül egészében kiesett, de maradt a Livius név, amely névről természetesen a dicsőséges római múltat elmesélő történetíró jut először eszünkbe. Ám a regény Liviusa nem egy nagy történet krónikása. Legföljebb arra emlékezik, ami egy nagynak hitt történet széthullása idején közérzetében, idegsejtjeiben megmaradt. (Livius apja is hiába búvárolja az ókort, csupán a história szétszórt mozaikjait gyűjtögeti.) Korváltásnak vagyunk tanúi, melyet a balkáni tematika sem próbál egyetlen térséghez kötni. „Az idők megértek a változásra…” – mondja a regény elején Fabrió. Váltás, de merre? – kérdezhetik a regény olvasói.

Hász Róbert elbeszélője a ravasz síkváltások ellenére sem hagy cserben. A finom áttűnések mindvégig követhetők, az olvasó pillanatra sem téved el. A narrátor biztonsággal jelöli ki a történet fordulópontjait is. A harmadik személyű narratív elemzésbe épített dialógusok oly módon válnak a tudatfolyamat részévé, hogy nincs éles határ a szerzői és a perszonális nézőpont között. A zárlat „hangtalan izzó lobbanása” a korábbi „fényözönt” asszociálja. „És onnét minden más volt” – mondhatnánk az utolsó oldalak olvastán is. Hász jó érzékkel alkalmazza a metaforikus próza eszközeit, a lokális metaforáktól a metaforaláncokig a többletjelentés kialakításának sokféle lehetőségével él. A természeti jelenségek (eső, köd) a valóságvesztéssel függenek össze. A balzaci „elveszett illúziókat” a törött varázsdoboz érzékelteti – ráadásul egy finom erotikájú jelenet után. A varázsdoboz az albán pék betört üvegablakával teremt analógiás kapcsolatot. A doboz belső oldalán a hős önmagát pillantja meg. De önmagát látja Maria-Luisa tekintetében is. Ebben a varázslatban a tükör, tükröződés még az önazonosság jele. Máshol az igazságok tökéletlen megismerését jelenti a „tükör által homályosan” Pál apostoli módján. Van, amikor a tükörmetafora a párhuzamos világokat jelzi („óriási tükörteremben élünk”), de látszat és való egybejátszását, kölcsönhatását is kifejezi. A tükör számos vonatkozásban a fordított, a másik világ határvonala. A rejtélyek kibogozását is segíti: „Fordíts hátat a tükörnek, és meglátod, mi van a tükörben.” Livius a tükörben pillantja meg a fémajtót, amelyen túl, eltolható falak között végül a marsall holttestéhez jut el. S a hófehér admirálisi egyenruhában álló alak természetesen üveglap mögött látható. A tükör jelentése itt újabb jelentéssel gazdagodik: élet-halál jelkép, ideértve az eltűnt, halott világ metaforáját is. A látvány Liviust újfent arra döbbenti rá, hogy senki sem szabadulhat attól, amit (különösen gyermekkorában) átélt.

Végül, de nem utolsósorban azt kell kiemelni, hogy a Végvár ritka egyensúlyt teremt az érdekfeszítő történetmondás, a gondolati igényesség és a kortárs epikában szokatlan líraiság között. Utóbbit semmiképpen sem a lirizálással, az epikába szőtt lírai elemekkel jellemezhetjük. (Jóllehet a képszerűségnek, az affektív nyelvhasználatnak is igen nagy szerepe van.) A Végvár olyan új lehetőségeket hódít el a prózai közlés számára, melyekben a képzelet, a sejtés, a csoda a hagyományos megjelenítés által nem látott tereket nyit meg.