Rentz Mátyás

Az apokrif legenda visszavág

A kötelező szál befűzése előtt átnézem a vékonyka anyagot. Minden rendben, amit estvélig építettem, nem omlott le az reggelig. Most Unterarnolsdorf almanachjából választottam. Exportra is dolgozom. Jobb szeretem a billentyűparancsokat a képernyőn elhelyezhető gomboknál, amiket kattintással kezelhetek. Beállítom tehát a gépet, csöng a telefon. Csöng a telefon, mert klasszikus telefoncsöngések közül választottam. Csöng a telefon, mint egy amerikai krimi hetvenes évekbeli szinkronjában.

– Kecskés Éva – így a női hang.

Nem lepődtem meg. Többször is előfordult már ez, az elmúlt öt évben háromszor, ami ma, amikor egyáltalán nem írnak papírra tintával levelet, és nem is találkozik senki senkivel sem, viszont egy romba dőlt utcarészletet porig bombázott városként közvetítenek – lájv! –, meglehetősen gyakorinak számít. Az egyik nő negyvenes értelmiségi, alsó ajakszélén gyógyuló herpeszvirág, a másik nő fiatal, viszont kövérkés és jellegtelen, fekete posztókabátján pihék, hajszálak. Tartson ingyen előadást egy szemináriumon, adjon instrukciókat szakdolgozathoz, valamint. Négy nő is volt, ötlik föl a hosszú-de-huszárcombú. A gép már rég végzett, a harmadik nőt kutatom, időrendben a másodikról viszont semmi sem kattan be. Lementem a munkát egy álnév alatt, eszem ágában sincs átnézni, annyira nem sürgős, még két nap a leadásig.

Kecskés Évának igent mondtam – találkozni a moszkvatéren? Azt sem tudom, mit akar a nő, elfelejtettem. A telefon melletti jegyzetfüzetben sem lelek többet: Kecskés É., október 5. du 2. Moszkva tér, metrókijárat, rendezői jobb.

Kinek a szemszögéből rendezői jobb – ezt nem tisztáztuk. Kecskés Éva, próbálgatom a nevet, csak erősíti a nő hangja keltette gyanúban kucorgó meggyőződésem: a nő kövér. Kövér, körülbelül huszonnyolc-harminchat éves, barna.
A fffranc! – egy pillantás a jegyzetlapra, mielőtt kitépném. És ha Édua? É. – ebből nem csak Éva olvasható ki.

Rágyújtást fontolgatok, negyed tizenegy. Kizárt, hogy a nő pontosan érkezzék, és egyébként nem én vagyok az, akinek itt várnia kellene.

– Igaz, hogy nem hasonlít – mutat a fényképemre –, de azért megismertem.

Az emberek többsége más hangon beszél telefonba, sőt, több hangot is használ. Barna, kövérkés nő barna posztókabátban, barna csizmában, szöghaja kissé zsírosan tapad – megérinti a vállam. Kecskés Éva hangja dús, erotikusra edzett, mintha pénzét ezzel keresné – nem hasonlít a telefonbélire.

Mindent tudni lélekszomorító. Ez a nő a jegyellenőrök árnyékában várta ki a kötelező negyedóra végét. Keze langyos, s ami meglepő, piszkos. Piszkos a nő keze, méghozzá nem csak úgy, ahogy villamoson, metrón piszkolhatja össze az ember. A nő kezén a kosz tetoválódva, mint a hajléktalanokén. A párnás kéz érintése láthatatlan zsírként tapad, farzsebembe csúsztatom jobbom, kis papírszelet: holnap leadás.

– Bocsánat, elfelejtettem, hogy maguk itt naponta többször mosnak kezet.

Gyönyörködve nézem a szürke aszfaltháttér előtt kibomló enujjaim, ahogy gesztikulálnék, elejtett szavaim a nő udvarias és hízelgő lihegéssel összeszedi, nem példátlanul.

Igen, végül is egy egészen más vetület – megállíttattam a dácsiát. Kiszálltam.
A fekete ruhás lány a névtelen völgyben, fekete kőkorsajában szűz patakvíz. Valószínűtlen alakja, ahogy integetett, lágy vonalú S-t formázott.

Nem figyeltem barátom magyarázatát, miszerint a lány a völgyben csak légvonalban is két kilométer a valószínűtlenül tiszta levegőben, azonkívül élete javából adna egy műanyag diszkóruháért, és nem is végezheti másképpen. Géza, aki a dácsiát vezette, éppen csak beleböffentett az egyoldalú vitába egy élményt az aradi Bikini-koncert utáni hangulatról.

Persze, mondta a barátjának, és visszanyelt gyomornedvéből, persze hogy nem szabad a képet jobban megközelíteni, hiszen a párna kézzel szőtt hideg vászna alatt ott a kazetta Michael Jackson és a Goombay Dance Band felvételeivel – és a krém-sose-érte bőr, szer-nem-érte haj tiszta illata?

– Zü-zü, figyel? – legyez el a nő azokkal az ujjaival arcom előtt.

– Persze – hazudom.

Körülnézek, hová is tehetnék csillagot a történetbe, a két üres sorköz kevés meggyőzni a szerkesztőt a jólszerkesztettségről.

– Túlságosan is kézenfekvő lenne – mutat a nő a metró felé, böködi a levegőt, ha ott, az oldalajtón.

Először látni a nő fogait, tettetett nevetéssel kendőzi bölcselkedését valami oroszról, aki jól odacseszett ezeknek a dolgoknak – megint nem figyelek eléggé –, csúszdáról, kandallóról beszél.

Ha belém karol egy nő, mindig érzek valami izgalmat ágyékom táján – most is ez történik. Na, jöjjön, mondja a nő, és ezen lehet érteni, hogy a férfi vesszejét a maga nedves hasítékába vezeti szépen, mint Moraviánál, vagy rétesevésről van szó, ki ne hűljön.

A férfi a nyitott motorháztetővel a járdán várakozó Zsiguli mellett éppen egy másiknak meséli, miért:

– … különben itt nem állhatnék meg!

Látván bennünket, lecsukja a tetőt, bevágódik a volánhoz, indít, agyagtól kérges ujjain olajmáz, csuklóját nyújtja, ingujja rojtjai szennyesek. Kéziszőttes inget visel a plasztikdzseki alatt: Liszti vagyok.

Nyelek egyet.

Az utcavégeken, árokpartokon, bodzabokrok és villanyoszlopok tövén szeméttel telt, hasított belű, szennybuggyanó polietilén zsákok – Érd, Gyál vagy Pécel –, és aranyos nyuszik ugrándoznak. Hat vak puli-malamut-írszetter keverék kiskutya nyávog.

Liszti vezetés közben a Zsiguli és a Lada közötti különbségekről beszél, a kéttorkú Weber eredeti változatáról, halál unom ezt, de rémületemben hallgatok. Lisztiusz, vérgróf, aranycsinálás, irigy acsarkodás a jó Subic Nikolára, a horvát bánra, szerémi balneára, ezekre a célzásokra Liszti csak vicsorgott – fogairól az aranykoronákat kísérleteihez leszedette.

– Két milláért vettem!

Eléggé hihetetlen, nézem a panorámát a halálút lábai alatt, gazzal vert legendás barackosok végeiben bodegák, tehát Érd. Ez a viskó, mint csigaház, növekedett, először liftakna kovácsoltvas kerítéseiből tekeredett veranda, amit bontott gipszkartonnal falaztak, majd ahhoz bolgárkertészetből való melegágyi ablakok. Felszámolások, bontások, átalakítások hordaléka, szerzések, egyszerű lopások. Az építő százhatvannyolc lehetett, illesztem szemöldököm a szemöldökfához.

Liszti egy háborús öngyújtóhoz hasonló szerkezettel csihol képeket, tenyéréllel hajtotta meg a dörzskereket, a minden fény nélkül való háromdimenziós kép tökéletes illatillúziót sugárzik. A mama a konyhaasztalra emeli hasát, arra dől, a papa a nejlonotthonkát föl, a bordó mackónadrágot a rózsaszín, bolyhos melegalsóval le, majd maga is letűri elöl kissé sötétkék, tábornoki sávos mackóját, hasát a mama farára emeli rá, úgy.

Eddig viccelt a vérgróf, de most komoly. A bőrmellényes látható a képben, 400-as, négyütemű motorkerékpárja mellett állva beszélget alakokkal.

Érzem, érzem, hogy nagyképű vagyok, de most nincs türelmem, persze hogy ismerem, vagyis ismertem, de már nem él, beszéltünk is, de már nem él… szerettem… izé… beszéltünk többször is, kétszer gólpasszolt.

Kecskés Éva lezárja ajkaim kolbászzsír ízű ujjaival. (A polietilén abroszon kolbászzsírcsíkok, kenyérmorzsák.)

– Figyelmeztettük különben a fiút, megjelentünk neki, hagyja a történetünket békén, nem tűnt föl neki, annyian rábukkantak már, de senki nem volt bátor –

Szalay Károly nevét vetem oda ócska rímként.

Belepirulnak. Legalább belepirulnak abba, hogy nem olvasták. A nemolvasás egy fogalom abban a korban, amikor a kiállításodról hallottak, az írásodat látták, a koncertedről beszélt valaki.

Gusztustalanul kopottas, elszennyeződött szóképben Liszti mentőövként ajánlja: Falusi fogorvos, aki: amatőr vőfély, expresszionista költő és festőművész, grafikus, bioart, valamint kovbojcsizmában jár…

Semmi sem szomorít el jobban és szegi kedvem, mint ha történeteket mesélnek el ingyen alapanyagként. Most sem figyelek. Liszti számára láthatóan minden csak jelzésszerű vagy ürügy, eléggé hanyagul vágtázik át előre megfontolt gondolatmenetén, máris apró alkatrészeket gurít ki keserű szagú, alumínium gyógyszereshüvelyből, körmei közé csippenti:

– Afölött nyithatnánk vitát, hogy általában elmondható-e, hogy a dél-amerikai latin elbeszélőktől való, egyenesen Varga Llosától és Gabriel Márqueztől származtatható vagy, de…

Borsszemnyi rubintba ágyazott óratengelynek látszik.

Kecskés Éva combjait csapkodva kacag, ujjával köröz: Gyerünk, a lényegre!

Lisztinek, mint kosztümös filmben a töröknek, karórája van, nézi:

– Indulhatunk!

Nem állhatok ellen – nyilván valamilyen szert alkalmaznak, esetleg hipnotikus trükköt. Beszélni beszélhetek, próbálom: A…

– Parancsol?

Járt úton haladunk, szemeteszsákok kupacai között a halálút felé. Liszti két kézzel magyaráz, hátrafordul, matat a műszerfalon – a hetvenes években volt divat ez a vezetési stílus.

– A realitás ez! – ütögeti a műszerfalat. – Jó kis autó, olcsó alkatrészek, elnyűhetetlen, strapabíró, állja a terepet, nekem csak ilyenre telik.

Ügyes megoldással, tízezerszer járt keréknyomokon, máris a halálúton vagyunk.

– Ezerkilencszázhatvanhatban volt az év autója. Tíz litert fogyaszt. A legendáknak köszönhetően akár húsz éven át üzemben tartható, ám fődarabcsere nélkül legföljebb százezer kilométert bír, míg a visszacsavart kilométer-számlálójú, két-három-négyszázezer kilométert futott, roncsnak mondott nyugati autók kis ráfordítással, fele üzemanyaggal elfutottak még két-háromszázezret a hazai utakon!! – ellenkezem.

Kecskés Éva tapsikol. Liszti elégedett pofával dől hátra, nyújtott karral kormányoz, hetvennel, hetvenöttel haladunk. Minden autó hetvennel, hetvenöttel halad. Eszeveszett száguldók nyolcvannal, kilencvennel. Rutinos halálútjárók beállnak a sorba, mint Liszti is, két teherautó közé. Az út műszakilag alkalmatlan. (Nekünk dolgoznak ezek is! – vigyorog Liszti.) Az autók arasznyi távolságban egymástól, egyszerű durrdefekt esetén nincsen hová kikormányozni az autót, hosszú ívű kanyarok beláthatatlanná téve az állítólagos zajvédő falak által, a táblák következetesen hirdetik: Szeged–Beograd, Szeged–Beograd; aki még nem járta végig, azt elfogja a pánik, mert a poén, Budapest (Süd-, Dél etc.), csak a végén derül ki – a rossz táblázás miatt évente húsz külföldi pusztul bele autójába.

– Tudtuk, hogy nem lesz baj magával. – Liszti a szélvédőnek beszél. Persze hogy, nem vagyunk mi egészen hülyék. – Rálép a fékre, a csomagtérben valami nekiütközik a gázpalacknak, pling!

– Tudjuk jól, gáz ez az autó – kuncog erőltetetten, mintha hepirággyó szintetikus egyenhangra fölkevert bemondónője lenne, telten, Kecskés. – Gáz ez az autó, csak érzékeltetni akartunk valamit.

Nem kell erőltetnem az unottságot, rövidre zárom ezt is:

– Én másik üzletágban vagyok. Én nem a hetvenes évekből, amikor még emberek között éltem emberi életet, veszem elő a konzervjeimet, járok rá a spájzomra, vagyok állati jó, és csak hozzám lehet fordulni, ha a vidéki élet, satöbbi. Én egyszerre ragadom meg a tiszta esztétikát és a történetet… Tessék keresni valami szociográfust, aki…

– Ámit őszekőt áz őrök ámberiiii – bégeti Kecskés. Csuklómat ragadja meg fertőző karmaival. – Tudja, az a baj, hogy ha az ember valamit meg akar ismerni, akkor legföljebb Berkovits György szociográfiáihoz fordulhat. Termelőszövetkezet: mikádós-bőrcsizmás parasztok, a Húsz óra jelenetei jelennek meg, fogalmuk sincsen, mi zajlik a termelőszövetkezetekben – ilyen hiedelmek, hogy ott rend volt, meg a termelés biztosított, bezzeg a kisgazdák, satöbbi. Ebben a korban, amikor rá lehet kattintani Madonna fodrosra kúrt, sápadt szájú bulájára, fogalmuk sincsen arról, hogyan szopatják a bézbólsapkás téesz-jobbágyokat ugyanúgy, mint húsz év’ azelőtt.

Elfordulok. Ezentúl semmi beszéd. Nyilván valamelyik barátom bérelte föl ezeket az illuzionistákat. Bérelte föl, ez, mondjuk, eléggé nevetséges, ki adna pénzt ilyesmire, amikor mindenki semmit sem keres, amikor a levélbélyeg vagy az esti percdíj is sok, viszont szegény határozói-jelzői költők taxit hívatnak, ha vége a bulinak.

– Tudjuk, maga leginkább vonattal utazik, hazamegy a falujába, a kocsmában beszélget, és vasárnap délután a meccsre is kibiciklizik. – Kecskés most slágerrággyó-stílusban beszél, telt, vidám, édes. – A lány, akinek két anyja van. Lehet választani!

Markomba ökrendek. A mosdatlanság égett műgumibűzén ellengő altáji párák miatt fordult föl a gyomrom.

– Marica Ivics három fia – én különben ezt ajánlanám. Öt fia volt és négy lánya, de most hagyjuk, bizonyos dramaturgiai okok miatt. A lényeg: Zvonko a bosnyák SS-be állt, Mirko usztasa, Szasko meg titoista partizán… Jöttek az usztasák, leverte a falról Szasko képét, megtiporta, leköpdöste, nemfiamő. Nyilván ha a bosnyák SS tért be, szintúgy, ha meg a partizánok, akkor két arcképen táncolt, ptfűj! Most ezt így (Kecskés leveri a fejét a hátsó ablakban bólogató bokszerkutyának) kell elképzelni, hoppá, hogy ugyanazok a karok lendülnek Pavo Markovic tizenhat éves rikkancs nyilvános akasztásán 1945. május tizenkettedikén, mint ’41-ben a magyarbevonuláskor, amikor Pavo újságot árult. Pavo valami tíz-húsz parákat keresett ezzel, ennyi-mennyi dinara összejött.

(Erre fölfigyelek, kilóg a mikulás tűsarka, dinar, így a délvidékiek beszélnek, onyóm!)

– Joca Ivics… – böffent Liszti.

– A Jocát hagyjuk, ortodox zsidó nőt vett el, egy svób özvegyasszonynál laktak ólbeerletben a tisztaszobában, később az özvegyasszony vejét kivitte a folkszbund a berlini olimpiára, ezért tehát nem lépett be a folkszbundba, így nem menekült el a nácikkal, így ’45-ben kényszermunkára vitték, a többieket meg koncentrációs táborba, akkor még a zombori zsidó ügyvéd zsidó feleségét meg a méhéből kapával kivágott kis partizánmagzatot sem említem, német neve miatt náciként internáltak 1945 augusztusában a zsidó kendergyáros üzemébe, a zsidó kendergyáros német neve miatt mint náci, ingje-gatyája-helyzete miatt mint burzsuj volt internálva a saját csarnokában.

– Cc!

– Ne cancogjon itt nekem, majd maga odakeni a kötelező váladékokat, ondó, hüvelynedv, nyál, hányadék.

– Könyörgök, ne traktáljanak itt engem! Gróf úr, végre is ön költő is lenne, Pali gróf bikkfaversezeteit mi szépen kicsiszolta…

A kopottas jelenetet Kecskés próbálja eltörölni, balról Scherer Péter és oldalbordája, Mucsi, emitt Andorai dől az aszfaltról felgőzölgő gumifüstre, Eperjes Károly a gróf szerepében rángatja ki és pofozza… Mintha Eszenyi szép ujjai között formálódna át, enyhe csókállórúzsillatban rendeződik minden, a zsiguli visszaimbolyog az útra, egy valamilyen termelőszövetkezet (ma: Agro-Miocén Kft.) rozsdás diadalkapuja alatt hajtunk át… Kecskés letekeri az ablakot. Bádogzörgés. Az utószinkron munkásai piciny patkókat kocogtatnak márványlapon.

– Csi! a kisgazdák verik széjjel a téeszeket.

Bádoglemezeket zörgetnek tehát, emitt, az amerikaiéjszakában a besztboj szája elkenve van, mindazokat a derék téeszvezetőket (káefték tagjait, holdingkezelőket, részvényeseket), akiket fölvezet, a rendező elhajtja a halál kaszájára, deresedő negyvenes–ötvenes embereket, nemmegfelelő pofákat, csak egy torgyáni idiodiktátor gumipofát találna – majd Andorai megvágja, Scherer meg gyógyítja.
A besztboj, mint rocksztár a kukiját, végül dühében a pártpreferenciákat rántja elő, az ócska gyűlölettel szitált süteményeket dobálja.

– Nem dokumentumfilm ez, kérem! – károgja fáradtan a dramaturg.

A Köpcsényi Új Élet Tsz (Kft) Vadászháza – hőha, zsiguli!

Mutatóujjam emelem, Köpcsény mintha nem Magyarországon lenne, de Kecskés a dramaturg mondatát visszajátssza.

Vadászház – a szokott túlzás.

– Az első vendég! – figyelmeztet Kecskés.

A kapus vigyázzba vágja magát.

Derékig fölvizesedett falak, lapos tetejű modern konyhaszárny és garázssor. Vadászlak előtt ladaterepjáró, két égerfa között kötélen ruhák, barnára ázott homokozó, sztórvórz-figurák és transzformeralkatrészek, piros kerekű béemiksz.

Kecskés röhögve (jó, döcögve) csettint, persze hogy a vadász karcsú, méz-színhaj felesége – legyen egy vastag hajfonat? – tereget.

– Én nem vadászom! Lőgyakorlaton a földbe eresztettem az egész tárat (hat lőszer). Én nem ölök állatot!

Liszti elrángat.

– Bazmeg, itt a fele nem vadász, semmit sem lő, vagy nem tud, vagy nem akar. Olyan vadászunk is van, aki egy bogarat sem taposna el.

A vadász peckesen lépdel elő mocsárjáró stílusban, totálkoki – holnaptól nem ihat: figyelnie kell. Azonnal fölméri a vendéget, gyanúsan valamilyen párti pofának alít, tehát lekezel – a fiatal Bárdy György, de szebb.

Liszti benne van a játékban:

– Dr. Tasi Árpád, a fővadászunk. Engedd meg, hogy bemutassam, Ehemebehem Péter, a/az valamilyen párt izémbizé területi koordinátora.

Kecskés Éva már hiába döngeti Liszti hátát, késő.

– A területi koordinátor az olyan, mint a vezető nyugat-európai befektetési cég vezértáborszernagyigazgatója! – Nyájas a vadász.

Mint a zsidónélküli antiszemitizmusban izraelfiát, a megye hat sarkából öt egész valamilyenpártit nem lehet előbányászni, viszont mindenüttottvannak és mindentakarnak, aztmoströgtön.

A vadász most egy igen népszerű mondást rittyent elő, az egyik miniszter nevének hangzásából, bőrének színéből, fülének belevalójából, az apja hiányzó előbőrrel való nemesebb szervéből kombinált, persze ódizással (1996–1997 fordulóján a kormány teljesen visszhangtalanul szerzett be egy usq. 300 darabból álló VW–Audi-flottát) tetejezett mondást. Keze nemdisznóláb, tisztára súrolt, ragyogó rózsaszín tenyérrel.

Rutinosan mászom ki a szerepből, mint terepfutó a nyiladékból, kissé elkaparva, vagy mint a kocsmában, otthon, amikor a sztereotípiákat merő figyelmetlenségből elkerülöm, és letorgyánoznak. Szájerezni nem szájereznek, mert nem tudják a nevét annak a „kispiszokzsidónak”, a „gergeiartúrfejűnek”.

Elő a farbával:

– Apja kaszá’t óbbávikktónak! – azzal belecsapok.

– Az anyja forgatott! – Vasmarokkal szorítja kezem a vadász.

Kecskés szeme villan, a vadász arca pukk, oldallép, kissé hátradől, és szivárványívben hányja ki a sörrel ivott jégermeisztert a virágoskert avarszőnyegére.

– Hoppá! – kuncog Radio Laila stílusban Kecskés, belém karol, Ehembehembe:

– Ide figyeljen, ez az ember még életében italtól nem hányt. Ide figyeljen, Rózsika vagyok, szakácsné. Kaphatónak látszom, in verbalis, de ne ismerje meg senki csárdás pofonomat. Humorom viszont jól fűszerezi a, satöbbi. Ez itt a szobája…

Durr, belök egy folyosószerű, keskeny és penészes zugba, zeng a központi fűtés, port szitál a radiátor, és a heverő mohazöld kárpitján szikkadt tojásfehérjeszerű foltok.

– …szépen meghúzza magát, fölkapcsolja a villanyt, és figyel. A hűtőben talál piát, a szekrényben pokrócot, lepedőt, ne csengessen, el van vágva a vezeték. Villanyt föl, csendben figyel!

…mégis villanyt kell kapcsolnom a falon lógó metszet vagy inkább grafika miatt. A technikáról csak sejtek valamit, de a kép megborzongtat. Kondor Bélához fogható, de nem annak iskolája. A szignót nem lelem, ezért bátrabban hasonlítgatom: mintha Wahornba ojtott Dürer Albert rajzolná fölül tussal Chagall-szerűen El Kazovszkij terveit. Leakasztom a képet a falról, LSZ 77/89. Kos.Tsz.Vh.

Kecskés persze visszanyit, Renocska de Márticsek:

– Affeneseemlékszik, népművelési előadó volt a tanácsnál, egy ilyen részeges hülye, a kocsmába az utcai ajtón lépett be, és a felesége félmeztelenül napozott a kertben, valami barom. Majd adok, a spájzban van egy csomó metszet, leninváros–túrkeve, a paksi atomerőmű építkezése, ilyesmik, azok közül egyre átcserélheti, csak a leltári számot el ne felejtse átmásolni.

Máris a konyhafolyosón zeng a hangja, pinanyalatnyilag Meta Flóra, valakivel pöröl faszállító stílusban.

Őz motozna odakünn az avarban? Őzek?

Kavics koppan az ablakon.

Ülhetnék a rokkant háromláb székre vagy az undorító ágyra, a posztdeco asztalkára gondolok, máris összekoccannak a vízköves poharak a vízköves-algás vizeskancsóval.

– Heéé! Heéé!

Kavics? inkább faággal verik az ablakot. Kilencvenhét éves öntött üveg. Elhúzom a mohazöld függönyt, szemem könnyezik porszitálásban.

– Héé! Héjj!

Gyerekkezet látok.

Durr, az egyik ablakszem bereped.

Rózsika könnyű vacsorát üt össze, hagymás sült vér fekete lepényei a kés alatt borszín-szivacsosan nyílnak, hagymás tojás, előtte bűnrossz pálinka.

Liszti és a vadász odakünn részegen dajdanásznak egy Canned Heat-koncertfelvételre, Live in Koppenhaga. A kazetta másik oldalán Alexis Korner a Marquee Clubban, 1962-ből – mindennap, mindennap a blúzt akarom.

A konyhában – akár egy műtőben műtét után – fájdalmas neonszitálás.

Fehérre mázolt hokedli sarkán görbedek reménytelenül. Kilenc óra van. Holnap délután háromig kell várnom, akkor lesz érkezés, akkor talán eljön ide egy értelmes ember, aki – mint varrócérnát, eltépem a gondolatot.

– Úgy bizon’ – tenyerel az asztalra Rózsika. Vágréti Károly Megyei Kórház – hirdeti fehér köpenyén a piros háromszögpecsét.

Fordul egyet gyomromban az étel, amikor Rózsika jobb kezének mutató-, középső s gyűrűsujjára nézek: mint a delhi koldusoknak: a körömágyakban barna csokoládé, sőt ezen ujjak körömfeketéje is barna.

A szobámba tántorgok, tapogatom a falat a villanykapcsoló után, mint vad a szagra, összerezzenek.

Két szempár villan az ágy felől:

– Ez a mink szobánk. Mit akarsz itt!?

A lány kamaszhangja vénasszonyosan rekedtes. Tizenkét éven át egyszobában, ami konyha is, kell sikítani ételért, életért, hogy ilyenre kopjon.

Összerezzennek a neonvillanásban, hunyorognak a fényre.

Aranypántos szandál. Mint sült szalonna irdalása, terülnek a mezítlábjárástól a retkes, kékre lakkozott körmű lábujjak. A kék bőrharisnya lilul már a melegen. Az egyik lábán fehér forradás. Bocitérdek. Combja gyerekkar-vékony.

Nevezzük ruhának azt a bébidollt, amire iskolai ragasztóval lila és arany flittereket ragasztottak. A fehér lakköv Elvis-modorban üvegkövekkel szikrázik, a krómcsillagok már rozsdásak: a medencék kiálló sarkaitól a melleknél előrebuggyanó ruháig. Karjai kékek, kezei lapátszerűen nagyok. Nyakán petyhüdt a bőr, mint egy huszonnégy éves agg szappanopera-primadonnának, különböző korú szívásokból lánc ékesíti, van még piros, és van alig láthatóan elfeketedett. Arcától hátrahőkölök. Ajkain félrudacska rúzs, amit a nyálával puhított föl, a maradékot kiálló arccsontjaira fente, szempilláiról festékrögök szitálnak alá. Vörös haja föltupírozva. Hátrahúzza pántjait, hogy láthassam, már van melle, kékeslilás kutyacsöcsök böködik a nejlont. Erőltetetten mély hangon beszél, a helyi heőbeörgeő nyelvjárásban. Most látom csak a másikat, pedig már egy perce igyekszik, izomatlettát, rajta kínai műlibapehely dzsekit visel, azt lerántja, jól kottázott izmait meresztgeti, bruceli és svájcenyéger, lábán harmincnyolcas hótaposó, hoppá, a szafárigatya szárai kiugrottak, gyűri vissza, krumplira vert fején a milliméterhaj aranyporként ragyog, alsó ajkán forradások gilisztái, csont és porc nélküli orra laposra verve, arccsontján cementált zúzódások, fejelágyán keresztben bemélyedés, egy seprűnyél éppen beleillene.

– Ggyáegycigit.

A fiú mutatja, két cigit adjak.

Adok két cigit. Elvárásaik szerint magam veszem ki a dobozból, és nyújtom. Rágyújtanak. A lány feláll, különböző pózokat mutat, a fiú visszaül. A pózok különbözősége a csípő balra vagy jobbra kivetésén áll. Térdkalácsai fölött a bőr föltüremkedik. Kölcsöntangája rövidre kötött pántjaival tundrabugyiként buggyantja a ruhát.

Nekem is választanom kell valami pózt, mit kezdjek hjúgrentes hajammal, ez buziköcsög nekik. A hangnemre és a megfogalmazásra is vigyáznom kell.

– Ugyan aggymáide azta doboz cigiritát!

– Nem vagyok én pestiember!

Jól válaszoltam, elismerően néznek össze: jóccsáó e’!

– Testvérek vagytok?

Összevillan tekintetük. A fiú elgyűr egy vigyort.

– Nekem az ű anyja nemanyám! (Mélyíti hangját.) Az enyim ez a: Neő!

A lány szájahúsa rózsállik a rúzs vara alól:

– Nekem nem parancsónak, rohaggyon meg az összes. (Nevet.) Az ű anyja az én anyám. Pockosnak híjják.

– A te anyád a Gírhe! A nyígár!

Műpofozkodást rendeznek, birkóznak, láthatóan kímélik egymást, a lány feneke kivillan, reccsen a műtolldzseki karja. A lány hirtelen föláll, visszakézből irtózatos pofont ad a fiúnak, csont a csonton csattan, a fiú neveti.

– Csi!

Szerencsémre a folyosón Rózsika kocaléptei kurcannak.

Be a szekrénybe, Rózsika kopog, elhessegetem, tudja ő, mi van: Szanaszíjjel hasogatlak benneteket! jobb lesz, ha – különben azt csinálok, amit akarok, de pénzt ne adjak, az nem szokás.

– Miért? Mi szokás?

– Dehogyisnem adnak pézet. Mindenik ad pézet. Nem is akar semmit, akkor is ad. Potyára adnak, semmiért. Oszt ez a magyarasszony is teszi a fejét, mert közbe már a fürdőt csinálja…

– Meg a leöntést! – böffenti a fiú, rögökleit előreveti.

Rózsika hirtelen benyit, kipenderíti a fiút és a lányt, mars fürdeni, leöntés.

Fejbőrömön száztű nyilallások, letérdelek az ágyhoz, a foltszigetek között, a pihék között szürkésfehér pettyes hátú fejtetvecske inal, elkapom. Körmöm fehér holdsarlója alatt furakodik, vesztére, körmeim között roppan el teste, petékkel telt potroha. (A hímek oly picinyek, lehetetlen észrevenni.)

– Asziszi ez a buzi magyarasszony, hogy nekünk nincsen különb ruhánk otthon! – dicsekszik turkabutik selyemdzsoggingjával a lány. Hajáról a maradék festéket leoldotta a petróleum.

A húgyszagú mosdókagylóhoz lép, a rozsdás vizet kiengedi, fejét a csap alá tartja, mossa, mossa. A fiú ujjaival jelzi, adjak cigarettát. Rágyújt.

Mint egy férfi. Nyolc-kilenc éves lehet.

– Apám világlegerősebb, mindenki fél tőle, Bökkőék is félnek. Eladja most a cocpoltot, abbul szamarakocsit vesz.

Fejét a porette frottírköpenybe törli, borzas, magára nevet a vakpikkelyes tükörben:

– Semminemigaz, gyerek még ez. Semmikocsi nem lesz, a cocpolt mán mind le van kamatolva, ha anyám nem lenne…

– Neked az nem anyád!

Megint kezdik a műsort, biztosan népszerű ez itt.

– Neked a Gírhe az anyád!

– A te anyád az! buzi, hogy (szöveggyűjtés helye)!

– Nekem az az anyám, akit én akarok, hogy az legyen, na, copjále!

(És így tovább. Szöveggyűjtés helye.)

Emlékszem, valaha tanító voltam, fölemelem a mutatóujjam, fölvonom szemöldököm.

Csend. Leülnek.

Hányévesvagy, hogyhívnak, kihívottide, ilyesmiket kérdezek. A lány vagy a fiú mindig beköp valami (szöveggyűjtés helye)-t, amire a másik acsítással, karateütéssel, karmolással, pofonnal felel. Kiderül, a fiúnak neve sincsen, Ickinek hívták, most Gyúka, Bolonnégyszem tanétó találta neki a nevet a naplóban. Belga különben, azelőtt nyéma volt. Unokatestvérek lehetnek, egy a papujuk, de már meghalt. A lánynak Hugyos az igazineve (karaterúgás), az iskolában Franciska van beírva neki, ő Anitának nevezi magát. Tizenkét éves lehet, négy éve jár ki a vadászokhoz…

Egyszerre csak a kis bruceli hangot vált, tenyerét a lány kézfejére illeszti, simább hangon beszél, fojtottan, csak a lánynak:

– Állj! Hugyos, állj meg… a csávó… SEMMINEMIGAZ! a csávó nem az, hun a puskája, hun a ruhája, hun az ótója, semmiótó odakint, csak a Rózsika néniék roncsladája!

A lány arca elszürkül.

Bruceli föláll, enyhe terpeszbe, rám mutat.

- …de a magyarasszonynak is! kúannyát! memmontam én, újságíró ez, semminemigaz! Fogja, oszt kiír bennünket az újságba! Azt mondja a Raazsika (szöveggyűjtés helye), aszongya, hogy EZ író itt, tudod, mint Bolonnígyszem szok’ mutatni meg Bolontanárnéni, a Vörössándorbácsi, a Kályaminéni meg Mójaferenc. Áá: SEMMINEMIGAZ!, úgy mint amikor a Kutyaóék kihíjták a mátékrisztinát, oszt kigyütt valami acisztense meg ilyen köcsög csávaók.

A lány szája elkékül, suttog:

– A’ is lehet, a gyivitül gyütt.

A fiú kérleli, kis lovag, nyugodjon:

– Á, níjed mán a kezit, semmi bütykök rajta a sok kokizásoktúl, ilyen nyál csávaót oda be nem vesznek.

– Sok kokizástól… – javítom.

– Sun, dikhele, lehet, a csávaó tanétó.

– Á, semmi, majd én! – éled a lány. – Mutassa, legyen szíves, a kezét… nem a tenyerét, nem vagyok én cigánylány, köszönöm… Na, ehun e… a jobb keze közipső ujján nincsen ott a bütyök. Nem író. Az író ír. Ez nem ír.

Rózsika-Kecskés, minden dramaturgiai szabályt áthágva, a falon keresztül nyújtja be a könyvemet – a fényképem alapján akart fölismerni.

– Igyekezzen, kérem, már a tizenegyedik oldalon jár!

– Nyugalom, énreám nem vonatkozik a hatoldalas szabály, én akármennyit is leadhatok. Különben is, még majd meghúzom kicsit.

– Cö-cö.

Mutatom a gyerekeknek, lássák, ez én vagyok. Én voltam tízév-azelőtt. A könyv különben új. Mivanbenne. Mesék. Tanképpen ilyen legendák, régről…

– Nem magyar…

– Nem számít, magyar is lehetne… A királylány, aki…

A lány mutat valamit a fiúnak.

A fiú hangosan betűzi:

– Fö, a, faa, szö… fasz! Az van ideírva, fasz!

A lány elragadja – a saját kezéből! – a könyvet.

– Níjedmá, várjá, geci! Ehun e! (Szája elé kapja a kezét.)

– Hun! Hun!

A fiú kikapja a könyvet, máshol üti föl.

– O, nö-dö…ó! Ondó!

A lány elpirul. Pirosabb, mint pirosítóval, öregasszonykezeivel takarja arcát.

– Geci! – rikkantja a fiú.

Gyorsan lapoz, a Hoyerswerdai Szaresőnél megragad, olvassa:

– Szö, ar! Szar! Az van ideírva, szar.

Megálljt intek.

A lány elmarja a könyvet, piff, hasad kicsinyt, belekönyököl a fiú orrába, a fiú orra vére elered, gyomorszájon öklözi a könyvet az orráig emelő lányt, aztán rutinosan hátraveti a fejét.

A lány olvas, félnémán, a bagadozások kivehetetlenek, de az arcáról a schwannaui marketánylány története tükröződik, aki szájával elégítette meg a tizenhatodik huszárezredet. „Anyám!” felkiáltással eldobja a könyvet, le a heverőre, saját ölébe dől, a selyemdzsogg alól kilátszik medencecsontja. Szégyelli magát, nyíg, kuncog.

Leülök. Elvégre tanító voltam. Mintha ülnék a kétlábú háromláb széken, ülepemmel egyensúlyozom, föl ne dőljön.

– Tulajdonképpen mesék, de felnőtteknek. Nincsen itt más, mint amivel mindennap találkozhattok, a…

A lány föláll, húzza melléig a melegítőalsót. A fiú nemvéletlenül rálép a könyvre. Levegő vagyok, bár még beszélek. Tulajdonképpen felnőtteknek.

A fiú, mint egy öcs, megfogja a lány kezét: tőle indulhatnak. Vállat ránt rám.

– Megmondtam én, senki nincsen itt, hónap díl előtt senkise. Leghamarább a ríjjódoktor szok’ gyünni, meg a szakállas majom.

– Eriszd el a kezemet, te buzi! – visította a lány az előző mondat közepébe. Azért a fiú kezét nem ereszti el. Kint a folyosón sem. Róóózsika, Róóóóózsi-káááá! Pitty, potty – potyognak utánuk a *-ok. Fölveszek egyet.

*

Kecskés úgy vezet, ahogyan azt a nők közöstudata megköveteli, édesen, darabosan, piff egy kerékvető, reccs a váltó, nyeő-nyeő a kuplung. Azért hamar a főútra kanyarodunk, kanyarodás közben az autó orrát bámulja, milyen ívet ír le, bimmegykamion. Látom, csak mímeli, nem szólok. Pling, plang, a gázpalack.

Mutatóujjával a levegőbe kaszál: tizenkettedik oldal: vége.

A moszkvatéren kiszállok, rávágom az ajtót, nehogymár: én: vége.