A kritikus apologetikájának az alapja
nem lehet más, mint a tényleges művészetélmény…

(N. Frye: A kritika anatómiája)

(amelyről a továbbiakban szó lesz) megengedi az – Alexa Károlyra utaló cím alatt – mottóként kiemelt Frye-idézet folytatását: „…s azoknak, akiket érdekel az irodalom, nem ez az első válaszra váró kérdése: »Mi haszna az irodalom tanulmányozásának?«, hanem ez: »Mi következik abból a tényből, hogy az irodalmat lehetséges tanulmányozni?«” Az első kérdésre racionálisan nem lehet válaszolni, minthogy az irodalom meg a művészet természeténél fogva „ésszerűtlen” és „haszontalan” (kivéve, ha a piacosított értékét tekintjük, aminek viszont csekély köze van a haszontalanságával mért esztétikai értékhez). A második kérdést olyannyira fontosnak tartja megfogalmazója, hogy teljes könyvet szentel a problémakör feltárásának, és ami imponáló elméleti fejtegetéseinek konklúziójaként kimondható, az végül is nem különbözik a premisszájától: „Az irodalomkritikus legelső kötelessége az, hogy olvassa az irodalmat, végezze el területének induktív feltárását, s hagyja, hogy kritikai elvei kizárólag ennek a területnek az ismerete alapján alakuljanak ki.” Magyarán: a kritika felhasználhatja ugyan a „haszonelvű” tudományok eredményeit, de nem vetíthet rá a műalkotásra olyan követelményeket, amelyek fölülkerekedhetnek az olvasás élményszerű és az értelmezés esztétikumra összpontosító természetén.

Témánk tehát a jelenkori kritika és a módszer, ahogyan a kortárs irodalomra reflektál, egészen pontosan: egy olyan kötet, amely sokkal több egymás után sorjázó kritikák gyűjteményénél. Frye szavai pedig azért kerülhettek a bevezetőbe, mert Alexa Károly ugyanazokkal az elvi és elméleti dilemmákkal vállalja a szembesítést az alkalmazott kritikában, mint az amerikai teológus-mítoszkritikus a maga teoretikus fejtegetései során. A valódi, „pragmatikus” kritika hitelét éppen az garantálja, hogy nem engedi hivalkodón előtérbe nyomulni az elméletet, az ideológiát és a tudományos hipotéziseket (mintegy ezek illusztrálására degradálva, ürügyként „hasznosítva” a művet), hanem az értelmezett alkotás öntörvényeinek felismerése végett mozgósítja mindezeket az ismereteket. Ezt nevezzük mindközönségesen és parlagiasabban – nem szolgai, hanem a tudás és (érték)teremtés iránti – alázatnak; ami által a bírálat ismét csak autonóm alkotássá emelkedhet, hogy aztán az olvasó végül is felfedezze magának (ha akarja) az exegéta világképét és módszertanát. Alexa például (módszertanának egyik sajátosságaként) olyannyira szubjektív nyíltsággal fogalmazza meg egy-egy alapelvét, hogy az már életveszélyes, mert soha többé alább nem adhatja. „…a kritika csak úgy lehet okos ismertetés és meggondolásra érdemes ítélet, ha meg is tud felelni színvonalban, érzékenységben annak a tárgynak, ami szaktémaként előtte áll” – írja Rakovszky Zsuzsa költészetére vonatkoztatva, konkrétan, s nem pusztán egy lehetséges kijelentés alibijeként. Tudniillik azzal a közléssel, hogy „a költő véglegesen kiérlelte poétikáját, kiszakította a világ kínálatából azt a tematikát, amihez igazán köze van…”, illetve hogy „a Jóslatok és határidők óta ugyanazt mondja, s majdnem ugyanúgy” – nem az életmű poétikai rangját szándékozik kétségbe vonni (azt éppenséggel magasra értékeli), hanem az irodalomról, a műalkotásról való beszéd szigorú, fegyelmező korlátait veszi tudomásul, az említett alázattal: „Azaz a kritikának, ha nem akar önmutogatóan »frappírozó« lenni, alantas és szánalmas »műtárgy« a művel szemben, nincs más esélye, mint az, hogy ugyanazt mondja.”

Minden egyes mű felkínálja tehát a lehetséges értelmezés tereit, de korlátait is. Alexa pedig úgy tartja tiszteletben ezeket, hogy közben folyamatosan tágítja magának a kritika műfajának a kereteit. Igaz, hogy a kötet minden darabja a művek helyi értékét kijelölő, öntörvényű írás, együttesen azonban szélesebb távlatot rajzolnak meg. Az a korábbi megállapítás tehát, miszerint nem egyszerűen kritikák sorjáznak egymás után, így folytatható: Alexa irodalomtörténeti perspektívába helyezi bírálatait; talán nem túlzás azt gyanítani: a kritikus irodalomtörténetet ír, mely semmivel sem szubjektívebb, elfogultabb, mint a „közlésképesség” hatás- és recepciótörténeti elfogulatlanságát bejelentő összefoglalás, A magyar irodalom története 1945–1991. Természetesen, mint a legtöbb egyszemélyes munka, szelektív és egyéni ízlést közvetít Alexa megfontoltan szűk (a kilencvenes évek második felének termését áttekintő) keresztmetszete: ha jól számolom, tizenhárom tanulmány tizenhét mai szerző tizenkilenc művéről (meg az irodalmár ideillő interjúnyilatkozata); és száznál talán több meghivatkozott író és alkotás – egész panoptikum. A bensőséges hang okán akár a szellemtörténeti iskola kései utódjának is vélhetnők, de már első olvasás után is azzal a lényeges különbséggel, hogy Alexa az előfeltevéseit (ha úgy tetszik: „elváráshorizontját”) mindig bevallja és kifejti, mégpedig kortárs, illetve időben egymástól távol eső művek párbeszédbe („közös horizontba”) vonásával. Azt a – modernitás utáni „paradigmaváltással” minősített hermeneutikai – műveletet végzi el, amit más nyelvhasználattal intertextualitásnak, dialogicitásnak neveznek.

A művek sorát és korszakokat átkaroló szemlélet végett nem a posztmodern elméletek fogalomtárához nyúl, hanem a hazai modernitás kezdeteihez fordul vissza, előzmények és viszonyítási alap után kutatva. Mintha egy dekonstrukció, hermeneutika és strukturalizmus előtti, korán elfeledett (Lukács György által elfeledtetett) hagyományhoz csatlakozna, ahhoz, amely a szerves fejlődés felülbírált elképzelését nem spirális haladással, nem műközpontúsággal és nem a dialogicitás gondolatával helyettesítette, hanem körültekintően helyesbítette és átformálta azt. „Szellemi fejlődés alatt azt a folytonosságot értjük – írta Thienemann Tivadar 1931-ben, az Irodalomtörténeti alapfogalmakban –, mely a szellem világában öntudatos öröklés vagy tudatos átszármaztatás által alakul.” „A művek és olvasók beszélgetése olyan nyelvi tér, amely nem függetlenedhet magától az időtől” – mondja Alexa Károly, mintha a Thienemann óta felhalmozódott ismeretekkel egészítené ki a szellemi fejlődés koncepcióját, de – hozzá hasonlóan – mindenképpen (művelődés)történeti kontextusba helyezve.

Kijelentése ugyanis a kötet (egyik) legizgalmasabb, nagy lélegzetű tanulmányában hangzik el, amely sejtésem szerint három önálló kritikának indulhatott. Grendel Lajos Tömegsír, Bodor Ádám Az érsek látogatása és Czakó Gábor Aranykapu című regényét vonja „közös horizont” alá. A hermeneutika kedvenc terminusát emitt (és több hasonlót másutt) nem egészen jószántamból teszem idézőjelbe; Alexa felfogását kísérlem meg imitálni és nyomon követni, aki folyamatosan tesz bizonyos gesztusértékű utalásokat, ebben az elhelyezésével is „üzenethordozó” (zárlatként, összegzésként időzített) esszében pedig, az iróniával sem fukarkodva, határozottan elutasítja a magát posztmodernnek nevező irodalomtudomány fogalomkészletét. Miután mindazt, ami abból elsajátításra érdemes, láthatólag birtokába vette. Írása tehát nyílt kihívás, és innen, mondhatnám, visszafelé olvasva a könyv egésze a „posztmodern paradigmaváltás” óta „az irodalom (újabb, erélyes) provokációja”.

kívánkozik ide, a megkezdett gondolat folytatása s indoklása előtt. Jelesül az, hogy Alexának volt türelme kivárni azt az időt, amíg kötet(ek)be rendeződtek írásai. Amikor első tanulmánykötetét (Eleitől fogva, 1996) megjelentette, már gazdag és műfajilag sokszínű alkotói-gondolkodói pálya állt mögötte. Ötvenévesen tehát rendelkezett azzal a – keveseknek megadatott – kritikai és önkritikus tapasztalattal, a bölcsesség alázatával, ami egy – összefüggéseiben talán még át nem tekinthető – életmű tudatos megkomponálásához szükséges. Az Eleitől fogva dolgozataiban, esszéiben (és kevesebb számú kritikájában) az a negyedszázadnyi pályakép ismerszik meg, amelynek során egy filológus birtokba veszi az irodalmat, némi szuverén tartózkodással az egymással ideológiailag (is) polemizáló beszédmódokat és értelmezéstechnikákat, majd egyre nagyobb távolságból szemléli a feltérképezett kulturális környezetet. A szerecsen komornyik – saját szavaival – „egy művészeti ág emancipációs küzdelmeinek históriája”, nagy kísérlet, „hogy a hetvenes évek közepétől a rendszerváltozásig tartó időszak irodalmát le lehet-e, le tudom-e írni kritikák, tehát alkalmakhoz kötődő műértelmezések sorával”. A témánk tárgyát képező könyv pedig immár a szorosra fogott kilencvenes évek részben elbizonytalanodott, részben megújuló, életre serkenő irodalmát tanulmányozza. Nem csupán egy ellentmondásokkal teli korszak termésének összefoglaló áttekintése, hanem Alexa munkásságának is szintézise, a pragmatikus kritika lehetőségeinek kiterjesztése az irodalom- és eszmetörténet irányába. A maga függetlenedő útján a szerző megtagadja az utóbbi évtizedek irodalomtudományi irányzatainak minden – felfogása szerint – sallangos hozadékát, és a filológia klasszikus alapjaihoz folyamodik kialakult módszertanának megerősítése végett.

majd mindegyik írása (az egymásba átjátszó összefüggés-rendszerben pedig a teljes egészre érvényesen) átlépi a kritika öröklött műfaji korlátait: a pozitivista tényfeltáró tanulmány meg az intuíciótól, stílusbeli ihlettől és meglepő, de logikus ötletektől áthatott esszéforma között helyezkedik el. Helyük valahol azon a határvonalon jelölhető ki, amellyel Németh László még igyekezett élesen elkülöníteni az értelmezői beszédmódokat: „Szaktudomány és esszé között van egy perdöntő különbség: a szakmunka azért van, amiről szól, anyagát akarja rendezni és megvilágosítani; az esszé túl van anyagán, mindig valami általános érdekű és érvényű elvet akar győzelemre vinni, amelynek a téma csak csatatere. Nem a felhasznált ismeretkincs, hanem a tárgy cél vagy ürügy volta von tehát választ közöttük.”

Ha már magam is (Alexa szelleméhez igazodva) ilyen „korszerűtlen” hivatkozáshoz folyamodtam, talán alkalmazhatom Németh László szempontjait. Alexa írásaiban a tárgy egyszerre konkrét cél (mert analitikus módszerrel, a téma kapcsán kínálkozó, alkalmanként több tudományterület eszköztárával értelmezi a művet) és ürügy (a perspektivikus, jobbára szociológiai, eszme- és művelődéstörténeti, ideológiai, néhol nyíltan politizáló továbbgondolásra, helyzetelemzésre). Ennek a sajátos, de kétségtelenül kritikai műfajnak elementáris példája a korábban (meg)idézett tanulmány, a „Regény és regényítészet”, amely már címével provokál. Tudniillik nem csupán három jelenkori szerzőt beszéltet egymással, de belevon ebbe az aktuális „diskurzusba” (idézőjel: Alexa Károlytól) három 19. századi írót is. Jósika Miklóst (tőle a tanulmány címe), Kemény Zsigmondot és Jókait szólítja ide korunk irodalmának hites tanúja- és ítészeként. Azzal a megfontolással, miszerint „az irodalmi műnek időbeli »egymásutánisága«, az irodalom folyamatossága ha nem nevezhető is könnyed romanticizmussal fejlődésnek, nem is sugalmazza az álló idő képzetét…”. (Vö. Thienemann gondolatmenetével.) „Azaz másfél évszázados nyelvi és széptani tények egymáshoz rendelése nem az idő megállítása, hanem az állandóság és kreativitás, poétikai-történelmi tapasztalatok és új kihívások egységének jelzése, egymástól távoli művek alkalmi együttesének önmagyarázata.”

Olvasói nézőpont és előítélet kérdése csupán, hogy ezt a következetesen érvényesített elvi-elméleti alapállást pusztán a szellemtörténethez való visszacsatlakozásnak, avagy a posztmodern intertextualitás, horizont-összeolvadás, dialogicitás (stb.) játékelvű megnyilatkozásának tekintem-e. Ha tovább akarnám firtatni (de nem akarom), és a stílusban bujkáló iróniát meg játékosságot a posztmodern mellőzhetetlen jegyei közé sorolnám, azt állítanám: Alexa épp azáltal poszt-posztmodern, ahogyan mélységesen alapos és tudós elemzéseinek nyelvi mellékzöngéiben (pozitivista rendszeretettel és rendszerszerűen) fricskázza az olykor önmagának monologizáló posztmodern „közlésképességét”. Végigvitt koncepciójának azonban szerintem az a lényege, hogy a magyar modernitás kibontakozásának szellemi téridejében, elsősorban Keménynél, Jósikánál és Jókainál, megtalálja azokat az irodalomra vonatkozó esztétikai alapelveket, amelyek ma is érvényesek, anélkül, hogy ezeket szembe kellene fordítani a Jakobsontól Heideggerig és Gadamertől Jaussig, Iserig, Ricoeurig, Derridáig (stb.) terjedő vonulat hasznosítható tanulságaival.

Kötetének egészéből az olvasható ki, hogy Alexa az ezredvég irodalmának egyik jellegadó vonulatában nem a tobzódó nyelvi játékosságot kifogásolja, még csak nem is a művekben megjelenő cyberspace-szerű téridő-ábrázolást vagy a polgárpukkasztó ötleteket, a cselekménytelenített epika önreflektáló gesztusait. Mindez lehet(ne) esztétikai érték is, hiszen a játékosság, a nyelvhasználat eredetisége, virtuális világok teremtése, az olvasó szellemes provokálása a szépirodalom és a művészet legősibb funkciói közé tartozik. A kritikust ezeknek az eszközöknek az öncéllá válása zavarja, és az a metaelméleti környezet, amely lobbivá szerveződve ezt az irodalmat, elkülönülő terminológiával érvelve, a korszerűség élenjárójaként minősíti. Ilyen értelemben „konzervatív” kritikus Alexa (idézőjel tőlem – Sz. L.): felelősségtudatot vár el a műalkotástól. Pontosítanom kell. Nem a „képviseleti elvű” irodalom eszményét akarja trónra emelni, de értékrendjében fontos szerepet szán az alkotás etikai üzenetének. Az erkölcsnek arról a különös, kizárólag a művészetben megvalósítható formájáról van szó, amely nem tételes megfogalmazásban, elméleti kifejtésben fogalmazódik meg, de bujkálva, lappangva szétterjed a mű szerkezetében, ily módon tehát nem ideológiaként vagy morális figyelmeztetésként jelenik meg, hanem világképet formáz, és az esztétikum részeként manifesztálódik. Ítéleteiben Alexa számára ez az értékrend a meghatározó, és az olvasásnak olyanfajta fiktív téridejében érzi magát otthonosan, ahol esztétikum és ethosz a teremtett világ szétszálazhatatlan együttvalóságában ölt alakot.

Az egyik: Moldova György három utolsó könyve kapcsán a teljes életművet hihetetlen (majdnem azt írtam: arra méltatlan) alapossággal elemzi, és hogy mennyire idegennek érzi magát ebben a „szociografikus” közegben, azt néhol ironikus, másutt leplezetlenül indulatos stílusa jelzi. Teljességgel ideológiai megfontolások késztették arra, hogy Moldova művészi értékektől mentes, a tömegízlést megcélzó munkásságát sokoldalú elemzésnek vesse alá. Tudniillik éppen felszínességük miatt alkalmasak Moldova könyvei bizonyos társadalmi rétegek politikai manipulálására: „A rendszerváltoztató politikai erők, a rendszerváltoztató sajtó és értelmiség, a környezetvédelem (a glóbusz megmentésének) elkötelezettjei stb. tagolatlan egységet kell alkossanak… ezzel [ti. az Ég a Duna című] könyvvel szemben.” Mi tagadás, magam viszont – a könyv, a fantázia szabadsága és a tolerancia jegyében formálódott ízlésem okán – dermedten torpantam meg az európai keresztény kultúrkörben gondolkodó kritikus némely tompítatlan kifakadásánál. Csakhogy aztán meggyőződését az őszintesége hitelesíti, és az, hogy épp a művészi igényesség hiánya, az esztétikai fegyverzettel bevehetetlen – mégis hatalomra törő – világ(kép) taszítja ezektől a művektől. „Amelyek elég »tisztátalan« állagú szövegekként bizonytalankodnak fikció és riport, mese és pamflet között. Olyannyira telítve vannak napi esetek leírásával, sőt személyekről és személyeknek szóló üzenetekkel, hogy irodalomkritikai szempontú elemzéseket aligha viselnének el.”

A másik: Závada Pál Jadviga párnája című regényéről készített tömör, komplex exegézise, amely akár modellje lehet az egy időben élményközvetítő-empatikus és körültekintő-érvelő Alexa-kritikának. Pontosan körvonalazható rendszerként írható le ez a modell; természetesen nem lineáris haladványként, hiszen a logika fegyelmét maga alá gyűri, jótékonyan fellazítja a stílus. A cím – szöveget átható – erejéből következően, imponáló művelődéstörténeti jártassággal, előbb a párna toposzát kutatja fel a köznapok, az irodalom és a művészetek, a mitológia és a Biblia emlékezetében. A regény közönségsikerének, kritikai visszhangjának tárgyilagos elemzése után a rejtőzködő cselekmény történeti-szociológiai hátterét világítja meg, a jó értelemben vett irodalmi regionalizmus ismérveit figyelembe véve kutatja fel tematikai rokonságát és előzményeit a magyar irodalomban, és mindezek ismeretében már pontosan körvonalazhatóvá válnak a naplóforma műfaji és a kompozíció egyéni sajátosságai. Ez az a mozzanat, ahol a kritikus, józan és célratörő műelemzési technikájával összevonva, személyes ízléspreferenciáit is közbevetheti; amit „a legiszaposabb lelkű posztmodern műbíráló sem tagadhat le magányos, őszinte pillanataiban: jó lenne már egy ízig-vérig normális regény…”. Így épül be a szubjektív értékítélet az elemzés erős szövetébe, melynek során még tisztázódik a fikcionált történet és az utalásos-szimbolikus tényvonatkozások viszonya, a klasszikus jellemtípusok megvalósultságának mikéntje egy (mégis) korszerű kompozícióban, a tradicionális regénytoposz, a rejtély, a titok koherenciát létrehozó különössége stb. A konkrét, objektív értékminősítés tehát végül a szikár, analitikus elemzéstechnika meg a revelatív olvasói élmény összeolvadásából alakul ki.

A kilencvenes évek metanyelvi műelemzés-technikájától talán abban tér el legnyilvánvalóbban Alexa könyve, hogy véleményét, ítéletét nem rejti el teoretikus leírások között. Alkalmanként tételesen is kimondja: „…a marosvásárhelyi író műve igen jelentős darabja az újabb erdélyi szépprózának és …a napjainkbeli magyar nyelvű elbeszélő irodalomnak általában is” (Láng Zsoltról); „…igen, ez egy nagyon jó könyv, mondhatni: ez az a könyv, ami évek, talán évtizedek óta ott mocorgott az író többi regénye mögött…” (Kolozsvári Papp Lászlóról); „Fontos könyv, »svungos«, olvasmányos szöveg, leírás és jelöletlen idézetek (a kor frazeológiájából) szétválaszthatatlan elegye Garaczi új s bizonyára eddigi legjobb, legemészthetőbb könyve”. Természetesen a tézisszerű véleményformálás, amiként a „modellben” tapasztalhattuk, mindig széles kitekintésű elemzés eredménye, s amikor nem hangzik is el kinyilatkoztatásként, az értelmező szöveg mögött felismerhető szubjektív olvasó akkor sem burkolózik kétértelmű vagy semlegesen óvatoskodó fogalmazásmód mögé. Erkölcsi és esztétikai ítélet egymásba játszása azonban semmiképp sem fogalmazható meg egyetlen konklúziómondatban. Jellemző például az, ahogyan Szepesi Attila költészetének esztétikai értékét egy ismétlődő poétikai gesztusban fedezi fel: az információ, a hírözön cyber-világában létrehozza a maga – szigorúan költői – virtuális világát, ahol a hír mint fogalom más (egyszerre poétikai és morális, de mindenképpen metaforikus) jelentéstartományba kerül át. „Amíg az emberi létezés tudatában volt az örömhír (evangélium) létének, addig minden hír hír volt, és nem információ. S akkor még a költő valódi hírmondó lehetett. (…) Szepesi Attilát is ezek között a különös – és nélkülözhetetlen – hírhozók között tartjuk számon… aki mind nagyobb szigorral zárja ki magát abból a »valós világból«, amely egyre ezredvégiesebben örvénylik a maga »virtualitásában«…”

Módszerének egyik eleme, hogy esztétikum és erkölcs összevonása által a művet mintegy kiemeli a poétikum szférájából, és egy második lépésben, az erkölcs fogalmának kiterjesztése útján történeti-szociológiai szempontoknak veti alá. És manapság az irodalmi művek értékelésének ez az egyik sarkalatos, „kritikus” pontja. Több is, mint puszta értelmezés-módszertani probléma; a Frye által feltett kérdés pórias, de lényegre szűkítését jelenti. Mi is az irodalom, ez a története során folyamatosan változó fogalom, napjainkra érvényes megközelítésben? A kérdésre természetesen, mint ahogy több ezer éves történetében soha, ma sincs egyetlen kanonizálható válasz, csupán egyéni ízlést tükröző, csoportérdekeket kifejező vagy a különböző tudományterületek szempontjainak megfelelő válaszok adhatók. A mereven megideologizált, átpolitizált (valóságtükröző) irodalomfelfogás ellenében jött létre az egykori fiatal írók öncélú nyelvi játékba, ironikus travesztiába és (ön)reflektivitásba menekülő sajátos formajátéka, valamint az őket körülbástyázó, érték- és véleménysemlegességet sugalmazó metakritika, amely mára ismét csak normává merevedett. Az új kanonizáció ismét csak ellenállást provokált, és a határon túli irodalmak egészséges beépülésével a meghatározó anyaországiba: mégiscsak, be kell ismernünk, az ezredvégre sokhúrúvá, árnyalatosabbá vált a magyar literatúra. Ebben a polifóniában hatékony megnyilatkozás az Alexa Károlyé, elszántan keresi a gazdagságban a maradandóságot. Lehet véletlen, lehet az irodalmi sajtó ötletszerű választásaival magyarázni, de talán Alexa koncepcióját is sejteti az a tény, hogy mindössze két verseskötetről ír; az évezred végi irodalom lényegi meghatározóit föltehetően a változatos prózai (epikai) formákban találja meg. Erre utal idézett 19. századi komparatisztikai példatára, az a kor, amely az irodalmat még egy viszonylag egységes, keresztény gyökerű erkölcsi világképben tudta elhelyezni, s ennek a világnak az esztétikai „tükrözése” még jószerint problémamentes volt; a másik póluson pedig a Hamvassal, Babitscsal, Ottlikkal minősített műveltségeszmény, akiknek ugyancsak klasszikus, megfellebbezhetetlen értékrendjük volt. Az ezredvég kaotikus „kulturális kínálata” ahhoz hasonlítható, ahogyan Keményék, Aranyék világképét is felforgatta a századforduló; Alexa ezt markánsan kifejti, és egy új reneszánsz alkotó eltökéltségével keresi a káoszban a rendet. Így került hát egymás mellé a három jelenkori meg a három 19. századi író, mégpedig irodalmon kívüli szempontok kényszerű bevonásával. Ha vitatható is, attól rokonszenves az eljárása, hogy kételyeit nem leplezi: „Nem valamiféle »művészetellenes provokáció« az, hogy »külső«, külsőleges szempontokhoz kell folyamodnunk különböző nyelvi és szellemi entitások közös értelmezésekor?” A kritikusnak nincs elegendő tere, s nem is feladata az irodalom jelenkori lényegének valamiféle újabb kifejtése, felfogása azonban jól körvonalazódik: a szokásosnál nagyobb hangsúlyt helyez a műalkotás lehetséges referenciális funkciójára, valóságra vonatkoztatható tényszerűségére; valamiféle közvetlen átjárhatóságot tételez föl a lehetséges (teremtett) és a valódi világ között. „Tehát a regény arra is választ tud adni (megfejtést sugalmazni) a maga sajátos »metaforikájával«, hogy elitváltozás történt-e csupán, vagy még az sem, hogy lehet-e rendszert változtatni az elitek kicserélése nélkül…”

Módszertanában ez az a (szem)pont, ahol megtorpanhatunk, átgondolhatjuk olvasási szokásainkat, és amely éppen ezért vitára is ingerel. Mert elemzése – a fenti igény és lehetőség bevonásával is – mindig sokrétű, körültekintő, ítélete megalapozott, amikor azonban konkrétan ideológiai-politikai tényvonatkozásokat is belesző az értelmezésbe, úgy tetszik, mintha a történész vagy a politikus „kibeszélne” az irodalmi szövegből. Az érsek látogatása kapcsán például az egyik szinten elvégzi a regény igényes, értékközpontú, komparatisztikai és irodalomtörténeti perspektívájú elemzését, egy másikon pedig, bevallott előfeltevéseinek megfelelően, a feltárt metaforikus jelentést ráhelyezi a valóságra. A kialakuló szimultán képből (vagy térképből?) „Bodor írói látomásának politológiai tanulságait” vonja le, ami azért külsőleges szempont, mert csak történetileg, politikailag magyarázza a regényben ábrázolt (tehát metaforikussá átminősített) helyszínt. A virtuális világban bemutatott „virulens fanatizmust” a pravoszláv vallásban gyökerező filozófia és életforma, „tömjénfüstbe burkolózó hagyományai és elemi életidegensége”, „a nyugat-európai kereszténységtől elzárkózó kétezer éves hatalmi rend” logikus következményének tekinti, és csupán emiatt tartja „európai ésszel fölfoghatatlannak” a délvidéki és erdélyi, százötven év során többrendbeli „magyarirtó eseményeket”. Történeti-politikai megközelítésben mindez akár érvényes is lehet, azzal a megszorítással, hogy – sajnos – emberi természetünknél fogva a mi európai kereszténységünk sem múlta alul kegyetlenségben a bizáncit (ha csupán a keresztes hadjáratokra vagy az inkvizícióra, a vallásháborúkra gondolok). Az én személyes olvasói dilemmám az, hogy elsősorban valóban effajta politikai üzenete van-e Bodor könyvének. Vajon nem csupán egy benne, a szerzőben élő szörnyű világot kell-e itt sejdítenem? Tudniillik (és ez zavar meg) Alexa a történeti-politikai értelmezés eredményeként befogadásesztétikai konklúzióra jut: „Bodor Ádám regényvilága oly végtelenül idegen a magyar mentalitástól (történelmi tapasztalattól), hogy ez regényének… mint műalkotásnak a befogadását is erősen megnehezíti.” Állításával mintegy kétségbe vonja az élményszerű olvasás és a világ (esztétikai) megismerésének lehetőségét, azt, hogy egyáltalán átélhetem Dosztojevszkij, Szophoklész, Rushdie (stb. stb.) időben-térben tőlem oly távoli, elképzelt világát. Később azonban maga a kételkedő, az irodalomban gondolkodó kritikus is mintha visszavonná előbbi állítását: „Vagy talán mindez sokkal egyszerűbb és nyilvánvalóbb? Talán csak annyi, hogy ennek a világnak nincs köze a világhoz magához?”

(Jóllehet köztudomású, az alkotó saját művére vonatkozó, személyes véleménye nem „mérvadó”, hiszen a megjelent szöveg már a széles közönség meg a kritikusok ügye és birtoka, mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy legalább zárójelben ne idézzem Bodor Ádám Kolozsváron elhangzott szóbeli nyilatkozatát: „Kész anyagból, mint a saját életem, nem tudok dolgozni. […] Maradjunk hát abban, hogy az a jó, ha egy mű nem behatárolható földrajzilag. De az is jó, ha behatárolható. De jobb, ha nem behatárolható.” Tessék hát választani!)

Tulajdonképpen az egymásnak felelgető – a tágabb szövegkörnyezetben feloldásra is hajlandó – ellentmondások az Alexa által kialakított műfaj természetszerű következményei. A történész alapállású esszéíró alkalmanként általános érvényű kijelentéseket tesz, melyeket a tudós elemző pontosít. Láng Zsolt Erdély-történeti fikciója kapcsán a fentihez hasonló fejtegetés eredményeként ezt a – tényekkel alátámasztható és igazolt – megállapítást teszi: „Ennek az országnak a geográfiai zártsága csak fülledtséget eredményezett, védelmet soha nem jelentett.” A gondolat folytatása azonban, az esszéíró szárnyaló stílusától átszellemülve, sem esztétikai, sem történelmi-szociológiai tényekkel nem ellenőrizhető: „A lélekre vonatkoztatva ez: az erdélyi ember sokszor zárul be saját rögeszméibe, s gyakran fogja rá pótcselekvéseire azt, hogy önkifejezés.” Amennyiben Alexa olvasatában erről szól Láng Zsolt könyve: rendben van; ha azonban ez az esszéíró véleménye, akkor itt az a trianoni katasztrófa utáni közérzet kísért, amely a legnagyobbakat is – Babitsot, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt, Hamvas Bélát – egy hol ostorozó, hol végletesen dicsőítő, de mindenképpen mitizált Erdély-kép, erdélyi „lelkület” megrajzolására késztette. (Valójában az összmagyar irodalom eme régióját sokáig ezzel a mítosszal fosztották meg a – bírálatot is elviselő – egyenrangúság jogától.)

Úgy tűnik, az esztétikum mibenlétén túlmutató (vagy éppenséggel azon belül érvényes?) kérdések sűrűjébe tévedünk, amiken legfeljebb morfondírozni lehet, egyértelmű megoldást keresni nem is érdemes. A fikcióról van szó. Hiszen eddig is, Alexával együtt gondolkodva, ezt firtattuk. Fikció (kitaláció) és valóság (események nagyon is szubjektíven átélt története) között ott az imaginárius tér, ahol eszményi esetben találkozhat az író és az olvasó. Amikor nem lép nyíltan a politikai küzdőtérre, a kritikus is mindig ezen a megnyugtatóan átmeneti helyen tartózkodik, mert – ha helyesen olvasom – az ezredvégi próza (epika) fikcionáltságának kérdése foglalkoztatja legmélyebben. Tulajdonképpen ekörül fordul meg többször emlegetett összehasonlító tanulmányának valamennyi súlyos kérdése és kételye, önálló alfejezetet szán a 19. századi beszély meg az ezredvégi regényváltozatok összevetésének. A Holló úr kapcsán az eleven mesélés, a regény, a keretes szerkezet és betétszerű novella összefüggéseit firtatja. Kovács István és Garaczi László emlékiratairól szólván teljesen jogos a kétpólusú megközelítés, amely bizonyos művek esetében kifogásolható. „Hogy »igaz« történet-e a jó emlékirat…? Ez a kérdés nyilván nemcsak az (amúgy ellenőrizhetetlen) tárgyi hitel kérdése, hanem sokkal inkább az igazmondás látszatáé, stíluskérdés és a kirajzolódó személyiség meggyőző valószerűségének kérdése.” Az a nézőpont, amely a fikcionális regényben politikumot keres, emitt éppen a tényrögzítő prózában fedezi fel az „alakítás szépírói technikáit”, ami miatt „nehéz a fikciós epikától való elhatárolás”. És természetesen helyénvaló, hogy az „emlékiratok olvasása nemcsak esztétikai irányultságú és távlatú befogadás, hanem szociológiai, történészi és pszichológiai is”. Hasonló kérdések vetődnek fel Heller Ágnes–Kőbányai János könyve, a Bicikliző majom kapcsán, kiegészülve az „auktoriális szerző” fogalmának tisztázásával: „… olyasfajta auktori jelenléttel van dolgunk, amely nem a szépírói tevékenység záloga (ahol a szöveg maga az esztétikum hordozója), hanem sokkal inkább a filozófusé. (…) Nem szépirodalom tehát az, amit olvasunk…” E helyt nem pusztán irodalomtudományi kérdés a műfaj tisztázása, annál sokkal súlyosabb. A kritikus egy, a magyar zsidóság sorsáról folytatott valódi párbeszédbe kapcsolódik be harmadik félként, és nem mindegy (láttuk a pravoszláv régió esetét), hogy kitalált, tehát vita tárgyát nem képező, avagy tényleges dialógushoz csatlakozik-e. A műfajelméleti elemzés eldönti: a Bicikliző majom „nem törekszik arra, hogy a beszélgetés tényét a fikció részeként bekebelezze a szöveg alakítása során”, és ennek jótékony (sajnos, folytatás nélküli) következménye van: afféle virtuális kerekasztal-beszélgetést kezdeményez a zsidóság és magyarság közt feszülő előítéletek oszlatására.

Legizgalmasabb talán mégis a Zalán Tibor regényéről (Papírváros) írt értekezése, ami vitára is ingerel; tudniillik itt – áttételesen és ismételten – a „posztmodern” kerül terítékre. Szokásosan alapos, az életmű egészét és annak „intertextuális” hátterét szemügyre vevő elemzése nyomán egyértelművé lesz, hogy Alexának nem az ilyen-olyan izmusokkal és irányzatokkal van baja, hanem kizárólag az esztétikai megvalósultsággal. (Még akkor is, ha némelykor kifelé térül érvrendszere súlypontjától.) Különösen, ha a Papírváros értelmezését összevetjük a Parti Nagy Lajosról írottakkal, akinek esetében ugyancsak a fikcionáltság fogalomköréből indul ki, és a Sárbogárdi Jolán: A test angyala című „szövegtárgyat” – „posztmodernségével” együtt – kivonja a szépirodalom minősíthető köréből, elsősorban „az elbeszélőnek a saját történetéhez” való értelmezhetetlen viszonyulása miatt. Zalán Tibor látszatra hasonló narrációs alaphelyzetet teremt: összemossa (Umberto Eco kifejezésével élve) az empirikus és a mintaszerző kilétét, Alexa pedig ez esetben nem a kritikus, hanem az ecói „mintaolvasó” pozíciójába helyezkedik, és a létrejött imaginárius térben valódi, teremtett értéket ismer fel: „…sikerült létrehoznia egy teljesen szuverén regényformát ennek a történetnek az elmondására.” Indoklása egyik szálán a szerző egész munkásságában felismerhető (esztétikai minőségként beépülő) etikai üzenetet méltányolja; a másikon viszont (s ezen már lehetne és érdemes volna vitatkozni) az imaginárius helyzet, vagyis a regény megvalósultságát a szerző költő mivoltával magyarázza. Általánosságban az „olvasót untató és irritáló ripőkségnek” nevezi a „posztmodern” abbéli erőszakosságát, hogy „az író poétikai magánbeszédeit a szövegtest elemi, tehát »odatartozó« részeként tukmálja” az olvasókra. Okfejtésének első része megfellebbezhetetlen: az olvasó efféle untatása és irritálása „csak egyetlen… esetben fogadható el. Akkor, ha a regény írója meg tud győzni: műve grammatikai és szövegszervezési különlegességei, cselekményvezetési és alakteremtési újdonságai (…) oly nagyságrendűek, hogy az olvasót nyílt szóval is tanúskodásra kell hívnia, be kell avatnia fikció és vallomás mindig kétes végeredményű küszködésébe.” Második részével szívesen és hosszasan vitatkoznék: „S van-e »mentő körülménynél« nyomósabb, mint az, ha költő ír regényt, olyan költő mégpedig, mint Zalán Tibor, akinek líráját aligha jellemezhetni találóbban, mint az efféle jelzőkkel: elementáris és eruptív?” E helyt természetesen már kevésbé irodalomelméleti, mint inkább (a kritikusra és a kritikus kritikájával esetlenkedő, bőbeszédű recenzensre jellemző) ízlésbeli különbségről, eltérő olvasási stratégiákról van szó. Ezért nem tudom elfogadni, hogy „költőemberek prózája” eleve izgalmasabb, hogy „Ady kisprózája” azért érdekfeszítőbb „Kosztolányi epikájánál”, mert költők prózája föltétlenül „az alapvető műnemek közötti poétikai »áttörést« jelenti”. Szemléletbeli különbségünk abban áll, hogy én, ha regényt olvasok, csakis éppen azt a regényt olvasom, abban a pillanatban nem vagyok kritikus, nem érdekel a szerző teljes életműve, sem az, hogy egyébként költő-e vagy drámaíró: átadom magam a pillanatnyi élménynek. Ha tehát Babits, Kosztolányi, Illyés (és valahány „költő”) prózáját olvasom, csakis az érdekel, hogy gyönyörű szöveggel és kompozícióval van találkozásom. (Adynak, mi tagadás, inkább érzékelem a lomposságát.)

e „szöveg labirintusából”, a cikkírónak be kell vallania: azért vált ily terjengőssé, mert a legveszedelmesebb műfajnak tartja kritikáról kritikát írni, és csupán a tisztességes érvelés módszerével lehet hitelessé tenni akár az egyetértést, akár a természetszerű kételyeket. Alexa Károly kötete pedig (amely már címének biblikus alázatával is játék és teremtés szorongató felelősségére utal) van annyira jelentős és élvezetes olvasmány, mi több, „paradigmaváltást” sejtető gondolati építmény, hogy megkövetelje magának a kifejtő ismertetést, hogy alkalmanként vitára, esetenként (lehetőleg megfontolandó) ellentmondásra késztesse olvasóját. Hiszen vita nélkül nincs irodalom. „Egy korszak kánonrendje – mondja a kötetzáró fejezetben Alexa – oly tágas és olyan sokféle, mint maga az irodalom.” És, tegyük hozzá, mint ahány olvasási mód kínálkozik egy korszakban. (Kortárs Kiadó, 2000)