Sok-sok évvel ezelőtt jelent meg a Ludas Matyi valamelyik számában egy Szendrő József által írott versike. Humoros lapban humoros költemény. Szendrő József ollóval gondosan levágta az egyik újságoldal alsó felét, s versét elküldte évtizedek óta Argentínában élő ifjúkori szerelmének, a harmincas években színésznőként pályakezdő Sághy Györgyinek (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, rendezte Deésy Alfréd, 1935), aki már a negyvenes években férjhez ment, pályát módosított, és 1947 óta Argentínában Gina Ionescu néven sikeres festőművészként hódított magának új életet, új hazát. S szorgalmasan levelezett ifjúkori szerelmével, az ifjú Romeóból időközben Falstaff úrrá gömbölyödött Szendrő Józseffel. Így aztán nemcsak a honi olvasók derültek a versikén, hanem talán az argentínai magyar kolónia tagjai is, ha Gina asszony fölolvasta nekik otthon élő színészbarátja bohóckönnyes halottsiratóját.

(Mindez a múlt században, valamikor a hatvanas évek közepén történhetett, mert a lapmaradék másik oldalán olvasható hirdetés szerint egy doboz Fecske cigaretta Budapesten még négy forint negyven fillérbe került!)

Hogy kéne meghalni!

(De csak ha sor kerül rá.)

Hát szóval egyszer… csak úgy… hirtelen?

De nem volna jó elaludni sem!

Haldoklás! Színésznek ez lenne jó!

Költészet. Valóság. Attrakció.

II.

Egy egészen kis közönség előtt

szeretném kapkodni a levegőt,

hogy legyen egyszer egész a siker,

hogy ezt ma így csak én játszhattam el.

Szendrő József az utolsó levelet Argentínába Sághy Györgyinek 1971. október 16-án írta. Néhány héttel később, 1971. november 22-én meghalt. Utolsó levele – éppúgy, mint a korábbiak – alig néhány személyes vonatkozást tartalmaz, legfőképpen arról ír: mi van itthon. „Györgyikém, nálunk most teljesen langyos a légkör, úgyszólván nem történik semmi. Még csak egy érdekesebb könyvet sem láttam a kirakatokban hónapok óta, filmekből is a középszerűek futnak. Nemcsak a szenzáció hiányzik, de a magvasság, mélység és korszerűség is.” Egy éppen megjelent új regény (Sírig tartsd a pofád) kapcsán azon morfondírozik, miért és mennyire aggasztó az a szellemi sivárság, amelynek ez a könyv s a kiürült lelkű főhős riasztó tükre: „Ehhez képest az Antonioni figurái valóságos szentek és tisztalelkűek, az örök reménység inkarnációi.”

Önmagáról, mindenfajta bajairól csak néhány sor: „Nálam egyébként semmi újság, csak a folyamat zajlik az öregedés vonalán… változatlanul. A reuma kínoz újabban, úgy gondolom, hogy most helyezkedik el véglegesen, főként a karizmokban. Ez gyógyíthatatlan, de talán enyhíthető. S kezdek kissé hipochonderré válni – mi jön még? mikor? és milyen fokon?”

Nincs egy éve, hogy megnősült. 1970. december 6-án, esküvője után – Hofi Géza és Ruttkai Éva a két mosolygós tanú – szertelen örömmel látta vendégül a Fészek Klubban barátait, és a nagyszámú egybegyűltek – Honthy Hanna, Bilicsi Tivadar, Latinovits Zoltán… – szórakoztatták egymást s a boldog, ifjú házas Szendrő Józsefet. Szerették a színészek keserédes barátjukat, az öreg komédiást; garmadában állnak a teremben a mindenféle nászajándékok.

Latinovits Zoltán egy régi feszülettel lepte meg valamikori direktorát. Kattognak a fényképezőgépek, s nemsokára már Argentínába is röpül levélbe rejtve a fénykép, hátoldalán egyetlen, mindent megmagyarázó sor: Latinovits ajándéka. 70. dec. 6.

Szendrő József néhány nappal az esküvő után – nagyon hamar kezd rádöbbenni: ostobán és meggondolatlanul elsiette ezt a házasságot – levelet ír szeretett barátjának s imádott asszonyának, Latinovits Zoltánnak és Ruttkai Évának.

ezek a sorok a tettek mezején kelteződnek a feltűnően ritka szünetekben, melyeket feleségem még így is sokall. Jelenleg is a Trabantban fogalmazok, amíg ő másokkal beszél… De a kevesek közt is Ti vagytok legtöbbet eszemben – színes sorsotok, mely most már lehetne néha tartósan meleg-szürke.

A gyönyörű ajándékot sok köszönettel bámuljuk: ez a kis Jézus karácsonykor is igen nagy sztár lesz… és továbbra is!

A karácsonyt tervei-álmai ellenére nem otthonában, hanem kórházban töltötte: alig egy héttel esküvője után rendetlenkedni kezdett a mája, még januárban is nyomta az ágyat, s az orvosok kimondták a megfellebbezhetetlen ítéletet: soha többé alkoholt, egy kortyot sem!

Hát szóval… a nászút… – kezdi írni epés malíciával a beszámolót Argentínába 1971. január 17-én a kórházi ágyon… – az italtól örökre eltiltottak… Vastagon aláhúzza a sort, érezze levélbarátnője ott a távolban, mekkora csapás érte őt itt az Óvilágban házassága első hetében. Ezt azért nem érdemelte! De rögtön kajánul hozzáfűzi: kiadásom is csökken, hiszen az italozás nem olcsó.

Minden rosszban van valami pici jó – kínjában mosolyogni próbál. A mosoly vigyorrá sikeredik. El is megy a kedve a levélírástól, csak egy hónap múlva kerül elő megint a levélpapír. A változatosság kedvéért – örökre megfosztva már a gondűző alkoholtól – most versben panaszkodik:

nincs ennél rosszabb álom

de azért megpróbálom

nem tudom kinek-minek

kérek egy pohár vizet

és hozzá egy kis túrót

sajtot és napi sajtót

ennyi a gond csak velem –

de aztán béke legyen!!!

A versikét záró utolsó sor végén három felkiáltójel. S ha most e szót – versike – így leírom, akaratlanul is bántom a harminc éve halott színészt, aki jól tudta, hogy ifjúkori álmai megcsalták, s nem lett belőle költő („Én is írtam verseket valaha ifjúkoromban… máig sem szoktam erről le. No persze… egyik-másik szerelmes versemen magam is csak röhögni tudok…”), de amikor 1971 januárjában rosszkedvűen, magányosan, betegen feküdt a kórházi ágyon, s leveleket körmölt, verseket írogatott régi-régi szerelmének, biztos, hogy nagyon komolyan gondolta: nem tudja, kinek-minek kér még egy pohár vizet, de ha csendben marad, ha beletörődik a rá szabott sorsba, akkor legalább legyen béke. Bent, kint, benne s körülötte.

De azért elképzelhető: a már megírt levelet átfutva csak röhögni tudott Argentínába röpített rímes sirámain. Úgyhogy gyorsan komolyra fordítja a szót, s írja a szokásos honi beszámolót. Ruttkai is kórházban volt, de már újra játszik, s nyáron Bukarestben (Györgyi-Gina ott kötött házasságot éppen harminc évvel korábban) fog fellépni. Latinovits színházalapításra készül, talán Székesfehérvárott lesz rá lehetőség. Ő maga szorong: ma este – 1971. január 18-án – mutatja be a magyar televízió a Thomas Mann-novellából készült tévéjátékot, a Lujzit, Szendrő József főszereplésével.

Valamikor Latinovits Zoltán szeretett-becsült igazgatója volt a debreceni színházban, s még ifjan és karcsún, mint verseket fabrikáló trubadúr – a negyvenes évek végén –, Ruttkai Éva reménytelenül szerelmes lovagja. Most már sok-sok éve mindhárman nagyon jó barátok. Egy 1962-ben, a Fészek Klubban tartott baráti vacsorán készült fénykép hátoldalára írta magyarázatul Ginának: A legnagyobb magyar s a világ legjobb színésznőjével, Ruttkai Évával 25 éves jubileumi vacsorámon. Régi fotó, rajta Szendrő József kézírása: Latinovitscsal otthon, 1966. június. Ez a legtehetségesebb fiatal színész ma. Roppant művelt, de nagyon szertelen, kicsit monomániás fiú. Szívből szeretjük egymást.

Amikor Gina a hatvanas évek végén hazalátogat, Szendrő József első dolga, hogy hajdanvolt szerelmének büszkélkedve bemutassa mostani két legjobb barátját. S a hetente Argentínába röpített levelekben szinte mindig említi barátait. Személyes életében éppúgy főszereplő Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, mint néha fagyos, néha forró, sokszor langyos színházi életünkben. Latinovits és Ruttkai – életük minden pillanata esemény, érdemes az Argentínában élő magyaroknak is számon tartani, mi történik e két csillaggal idehaza.

De most – 1971 kórházban végigkínlódott tavaszán – itt az új asszony s az új élet. Hirtelen minden nagyon megváltozott Szendrő József mindennapjaiban. Kevesebb idő jut a barátokra, ritkábban röpülnek a levelek Argentínába.

Szendrő József – ifjú házas öregember. Nem neki való szerep. Valószínűleg már nem is emlékezett arra, hogy öt évvel korábban furcsa képeslapot küldött Ginának. Egy tévéjáték forgatásán készült fotó: kopott, ósdi családi ágyban, hálósipkában-hálóruhában két mogorván-gorombán egymásra bámuló öregember – Szendrő József és Komlós Juci. Kézírásos üzenet Öregségországból: Mit szóltál volna hozzá, ha egyszer megéljük ezt a percet? Szabad-e idáig eljutni?

Akkor: szerep, feladat, játék; most: hirtelen jött valóság. 1971. március 15-én ír újra Ginának. „Györgyikém, most valamit az új környezetemről. Ezt stílszerűen az anyóssal kell kezdenem. Röviden: ez is egy szörnyeteg.”

Megszokhatatlan számára az új életforma. Nincs külön dolgozószobája, gonosz anyósa egész nap dühödten szidja a feleségét, akinek kiskamasz lányát folyamatosan az édesanyja ellen hergeli, s ő egyet tehet: hallgat. Ráadásul hamar kiderül: felesége nem társa, s nem is lehet társa sem testben, sem lélekben. Csordultig a pohár: feltűnik az asszony korábbi szerelme, s nyíltan, erőszakosan szerelmével ostromolja Szendrő József feleségét.

Színészként is kielégítetlen: a nagy szerep, a Lujzi nem hozott számára igazi elismerést, megint kimaradt a kitüntetettek sorából. (Egysoros vers, Kitüntetések idején: Istent értem, a Minisztériumot nem.)

Nem sokáig bírja. Már május 20-án arról számol be, hogy új lakásba költözött, újra egyedül él, boldogan, szabadon. „A feleségem az utolsó percig korrektül viselkedett, az átköltözésben is segítségemre volt, a »javak« elosztásában nem volt vita.”

Mintha mázsás kő hullana le a szívéről. Ginának egyértelműen bevallja: házassága tévedés volt, rettenetesen nagy tévedés. Most jobb így, újra egyedül. Dolgozni akar, írni, szellemiekkel bíbelődni. Terveket sző, álmodozik, verssorokat fogalmaz.

Siófokon nyaralt 1967 augusztusában, színészbarátaival a Balaton-parton kártyázott, s a jókedvű társaságról hirtelenjében készült fényképet alkalmi levelezőlapként küldte el Argentínába. „A nyár utolsó napjai! Ezen a képen még 52 éves vagyok, egy hét múlva már eggyel több. De most már oda se neki… ha a maradék ésszel nagyobb baj nem történik.”

Talán épp a maradék ésszel történt baj, amikor ész nélkül, meggondolatlanul (de roppant boldogan!) fejest ugrott a házasságba. 1971 májusában még magának sem meri igazán bevallani: fél, nagyon fél az öregségtől, az öregedéstől, az egyedülléttől, az élet egyedül-újrakezdésétől – egy üres lakásban. De szorgalmasan írogat Ginának Argentínába. Ha most nem is hetente, de kéthetente tollat ragad, s küldi a beszámolót a déli féltekére. Most már kicsit többet ír zaklatott lelkéről, mindennapjainak apró-cseprő bosszúságairól, gondokról, fájdalmakról, de azért tartja jó szokását: mint Cyrano szombatonként a kolostorkertben Roxánnak, ő is beszámol távol élő barátnőjének az itthon történtekről.

1971. július 27. „A legújabb tömeghalálnem: a közlekedés változatai. Aki vigyázott: meghal, aki száguldott: él – vagy fordítva… de az eredmény azonos – egy ember meghalt…”

1971. augusztus 10. „3. hete pokoli hőség van, kb. 34–36 fok. Ez nekünk maximális, nehezen alkalmazkodunk hozzá. Sok a rosszullét, bágyadtság, ételmérgezés, karambol…”

1971. szeptember 9. „A múltkor szabadtéren léptem föl, 36 fokos hőségben, és úgy volt rendezve, hogy a színészeket hintókon körbeviszik a futballpályán. Panem et circenses. Indulás előtt az egyik kocsis (öreg paraszt) azt mondja: hinnye de meleg van – és meghalt… abban a pillanatban. Ezt bizony irigylésre méltóan csinálta. Ma sem tudja, hogy meghalt. A bácsi mellesleg annyi idős volt, mint én…”

Vajon Gina – amikor ezt a levelet olvasta – sírt vagy nevetett? És mire gondolt? Észrevette, hogy barátja leveleiben minden bekezdésben, így vagy úgy, de ott lapul a halál?

És Szendrő József? A halálra készülődik? Menekül előle? Barátkozik vele? Október 16-án írott, utolsó levelében mintha kibékülne sorsával. Mintha egy pillanatra el merné hinni: magányos, de békés, dolgos öregkor vár rá. „Csak a memóriával ne legyen baj, s az ujjaimmal, hogy írni tudjak… a többit bírni kell… nem lehet abbahagyni semmit, mert hol ez jön, hol az – és kár kihagyni, ami esetleg tálcán érkezik.”

Színész – ha hívják, boldogan színpadra lép. Ha kell, naponta utazik két-háromszáz kilométert. Kell a pénz, még inkább a taps, és az a furcsa, lélekbizsergető, szívet melengető érzés, amit a közönség előtt meghajló színész érez: szeretik. Itt és most őt, a komédiást.

Utazik, föllép, könyveket vásárol, egy verseskötet megjelentetéséről ábrándozik. Ír. („Én jelenleg többet írok, mint olvasok – és rögtön a gépbe fogalmazom. S ez leköt… nincs panasz.”)

Gina talán magyar újságokból, talán hazalátogatók beszámolóiból tudta meg: öreg barátja már halott. Levelet írt Ruttkai Évának és Latinovits Zoltánnak, írják meg, mit történt, hogyan történt.

Nos, megpróbálok röviden válaszolni. – Jóska tavaly decemberben »nászútjáról« egyenesen kórházba került máj-környéki fájdalmakkal. – Házasságáról csak annyit, hogy senki sem tudta lebeszélni erről, részben önmagához képest is rettenetesen sokat ivott akkoriban, részben, mint a későbbiekben kiderült, valamely önpusztító szándékkal tette ezt. A hölgy a budapesti éjszakai (zenész) alvilág egyik hírhedett személye volt.

A kórházban igen jól érezte magát tavaszig, ekkor máj-cirózist, zsugort állapítottak meg nála, de nem volt veszélyes fokon. Tavaly december óta nem ivott egy kortyot sem.

Újdonsült feleségéhez költözött, ahol annak 14 éves lányával és összeférhetetlen anyósával lakott együtt. Az anyós halálos ellensége volt saját lányának. Mindezt két kis szobában. Jóska végképp nem bírta ezt az áldatlan helyzetet, a nőről is kiderült, hogy sem feleségnek, sem társnak nem alkalmas.

Szereztünk egy bérlakást neki nyáron a Bajza utcában, melynek boarding-house jellege láthatólag nagyon megfelelt neki.

Szomorú, deprimált ember lett belőle, jóformán senkivel nem érintkezett, és egyre jobban nyomasztotta a budapesti színházi lét kietlensége, Nemzeti színházi mellőztetése.

Azt gondoltuk, hogy az ital megvonása miatt borult fel kedélyállapota. Nem beszélt halálközelség-érzetéről, melyet azonban várt, áhított, de erről már csak írásaiból értesültünk.

Fokozatosan visszavonult a világtól egy garçon lakásban, ahonnan még a főbérlő, aki Ny-Németországba ment férjhez, nem költözött ki teljesen. Az utolsó 5 napban vitte el összes bútorát, úgyhogy Jóska szobájában az egész lakásban nem maradt más, mint 1 ágya, 1 fotel, egy szék, egy komód meg egy asztal. 10-15 képet akasztott fel a szobában (színészportrék és a Maga betlehemi képe; mi is ott voltunk a képek között).

November elején súlyos gyomorbántalmai voltak, influenzával és nikotinmérgezéssel egybekötve. Nevelőapám belgyógyász, megvizsgálta, nem talált semmi komolyabbat, vittem neki ebédet, ennivalót. 3 nap után ismét elkezdett enni. Feltűnt, hogy mennyire elhagyja magát.

Aztán megint összeszedte magát, kirándult, kedélyállapota is jobbnak tűnt, úgy gondoltuk, a szervezet kezd magához térni és egyensúlyba kerülni az italelvonás után.

A főbérlő költözése nyomán akartam rendbe hozni a lakást, berendezni, hogy otthon legalább derűs világ várja haza. Ő azt mondta, tavasszal akar majd festetni.

Sajnos, erre már nem kerülhetett sor. 1971. nov. 20-án Nyíregyházára kellett mennem. Ezen a napon került tragikus állapotba, melyről SENKI SEM tudott. A portásnő de. folyamán fent volt Nála, szódavizet vitt fel Neki rendszeresen. A nő nagyon rossz állapotban találta, de nem szólt senkinek. Tőle tudjuk, hogy már de. 11-kor lila kezekkel és eltorzult arccal nyitott ajtót. Jóska azt mondta, ne szóljon orvosnak. Ez a barom nem szólt senkinek. Este 7h-kor rátörték az ajtót, mert a szomszédban volt a telefon-iker, akinek feltűnt, hogy két óráig nem tud telefonálni, és a szomszéd szobából furcsa zajokat hall.

A gondnokot értesítették, aki rátörte az ajtót. Az egész szoba csupa vér volt, a fürdőben beáztatott véres ruhák. Eszméletlenül találták. HAGYTA ELPUSZTULNI MAGÁT. – Mentők vitték kórházba, ahol 10 liter vért kapott, de már nem tért Magához, 14 óra után, 22-én, 0.30 perckor itthagyott bennünket.

Öt nap múlva temették a Farkasréti temetőben, ahol illő módon elbúcsúztattam, kalapja mellé 10 szál piros rózsát dobtak barátai.

Nehéz erről, ilyen röviden, ilyen messzire írni. Hiányát nem tudjuk megszokni. – Mi ketten voltunk a hozzá-tartozók… A feleség az örökös, aki azóta is volt argentin vagy brazíliai magyar szeretőjével él…

Nehéz szívvel küldjük ezt a szomorú-szomorú levelet az Óperencián túlra, szeretettel, barátsággal

Jóskát szeretni nem volt nehéz! igaz? De az Ő szeretete mérhetetlenül hiányzik. Drága, pótolhatatlan lénye. Szerbusz, Gina, szeretettel csókol

Az akkor egyetlen színházi hetilap elfelejtett megemlékezni a halott színészről.

Gina asszony szépen sorba rakta ifjúkori szerelme sok száz levelét, összegyűjtötte az évek során Argentínába érkezett, a hátoldalukon mindig üzenetet is hordozó fényképeket, fiók mélyére rejtette az örökre mozdíthatatlan múltat.

És néha eszébe jutott az a karcsú, magas, verseket írogató, irodalomért, írókért lelkesedő fiatal színész, akivel Miskolcon talán-igaz-sem-volt régen, 1935-ben felhőtlenül boldog volt. Amikor azt hitték: ők örökre fiatalok és boldogok maradnak.

Külön őrizte Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva levelét, a levelet, amely arról hozott hírt: valami végérvényesen befejeződött az életéből. 1971. november 22-én meghalt az ifjúsága.

Az időrendből kiemelve, a levélcsomag tetején egy fotó: ősz maszkban a színész. A fénykép hátoldalán Szendrő József kézírásával a magyarázat. „66. VIII. 10. Ez az első próbamaszk a most készülő Utószezon c. filmből. Zorkay Stób Alfréd volt kúriai bíró. Ilyen lennék… ha megérhetném a szép öregkort, de nem sok kedvem van hozzá. Inkább eljátszom.”