A Vándorlások könyve című ciklusból

Útrahívás

Felejtsen el egészen arra
a hosszan tartó pillanatra,
amíg egyenesen haladva
új meg új ébredéshez ér.

És csak járkáljon szabadon,
csak vándoroljon elhagyottan
zsúfolt, idegen városokban,
ahol csúcsíves ablakok
rejtelmes lámpafénye lobban.

Előtte oly sokféle út van,
járhat lejtőkön, szakadékban,
de ne csak fákra, tengerekre
láthasson rá még friss figyelme.

A vidék csonthéját lefejtve
oda nézzen, ahol lakoznak
a föld alá lesüllyedt falvak,
szénfák, áterezett kövek.
Mi ott egyszeri és veszendő,
azt mind világosan kicsengő
néven nevezze meg.

A kis tér

Jártában szürke házfalak
közeiben egyszerre csak
nyílik egy poros kicsi tér.
A nagyvárosi alkonyatban
meg-megrezdül a szél,
suttogva, alig hallhatóan
lehet, hogy csak hozzá beszél.

Szélszavakat himbálva lassan
fölé hajlik, körülkeríti,
és kopott padjaival az a tér
még nem ismert, kimondhatatlan
létének közepéig ér.

A lányarcok

Míg más utakra, más terekre,
más évszakokba látogat,
már nem gyanútlan képzelet
lát távlatos kalandokat.

Ami csak ábránd vagy esély volt,
élőn történik meg vele.
A tiszta érverés igérete
valóra vált: a tengertorkolat,
a forró port verő lovak
trappolnak, és a szikla peremén
a széllökés hajába markol.

S az eddig oly titokzatos aranyból
kiválnak a világos arcok.
És csapzott fürtök fellegében,
találkozásba, elveszésben
sodródva aláhullanak,
akár egy rejtett vízesésben.
Méltóságot hoz minden pillanat
vágy s kétely színt váltó terében.

Fiatal nyár

Aztán jönnek a könnyű hárfa-lányok,
kik füsttelen világosságú lángot
izzítanak s még be nem járt világot
úsztatnak ott, átlátszó vizű, gyöngéd
öblöket és kavicsos szélű szigetet.

Kis tenyerükkel mintha lesöpörnék
könnyeiket, vagy hajnalok havát
tüntetik el. Szeles, sokszínű ifjuság,
új tájaidon most cikáznak át,
kettészelve nyílt tengert, zárt köríveket,
a keresztes zászlóraj hamva ott lebeg,
és ég felé suhannak a kövek.

A jövőben sorakozó évtizedek
törzsébe e más-más világosságú képek,
jégtiszta víz, vasszürke kő, mind beleégett.
Mi fénnyel fonta körül őket nemrég,
lesz egyszer hűvös, párafödte emlék.

Cluny

Eljöttek ide ketten, de nem az apátság
arányos tömegét látják, csak a hiányát.
Két torony áll. Itt-ott bezúzott csontjai
nyugton hevernek a meszelt házak tövében.
Az ő csodálkozásuk most lapozza át
az oszlopokról letört mészkő-bibliát.

Az ívelt töredék, kicsorbult kőidom
vagy hasadt kapuszárny alig is sejteti,
mily tervben lángolt itt lélek és hatalom,
s mily kőtömeg ébredt a barbár hajnalon,
mikor még testközelben dübörgött a sátán.
De a hűs szférákból alászállt a Látvány.

Most csak üresség. Csak repedező kövek,
miket az egykori láng át nem égetett.
Ásók súrolják a lesüllyedt falakat,
a földben lappang néhány dongaboltozat.

Mindennap vereség. De fény ég a kudarcban.
Azzal küszködünk, ami helyrehozhatatlan.