Balázs Géza

Egykori országgyűlések színhelyén

A hely, ahol születtem

A Rákos mezeje

Az egyetlen egészen biztosan magyar valami a nyelvünk, írja egy helyen Karácsony Sándor. A kultúra legfontosabb hordozója, összetartója, cementje pedig „a” nyelv. A mienké a magyar nyelv. Horváth Sándor kárpátaljai költő megindító egyszerűséggel így fejezi ezt ki: „Az én hazám pentaton ének / Ha közelebb hajolsz, eléneklem néked”.

„Az emberélet útjának felén”, ha helyet, szülőhelyet lehetne választani, az önmítoszteremtés jegyében mást választanék, mint amit kiszabtak. Mondjuk (Eötvös Károllyal) „a világ legszebb vidékét”, a Balaton-felvidéket, annak is Szigliget vagy Badacsony körüli részét, esetleg rálátással a Szépkilátó, azaz Vonyarcvashegy, Balatongyörök felől, avagy a minap megismert második legszebb balatoni panorámahelyet, Zamárdit, persze az ősi kultikus hellyel, a Szamárkővel. Szívesen választanám bármelyik hegységünket, vagy kis engedménnyel valamelyik dombságot, lankát (a Gödöllői-dombvidék egyik turistafelfedezője, turistajelzés-festője vagyok), de nagyon tudom szeretni az Alföldet is, talán egy kis tiszai vagy dunai kapcsolattal (a törteli temetőben nyugszik keresztapám, Vígh Árpád, húsz méterre a neves nyelvújítótól, Helmeczy Mihálytól – ezt egyébként az irodalom- és a nyelvtörténet sem tudja, de én már törekedtem néhány helyen közzétenni).

Mit tehetek, ha szülőhelyem Budapest – persze nemcsak így egészében, hanem nagyon is körülhatárolva az egykori „kis” Budapest szegélye, Kőbánya, a X. kerület, annak is Zugló felőli része. Maga az út neve, ahol harminc évig laktam: Keresztúri („nyilván” ez az én keresztutam), s ott születtem a házunktól háromszáz méterre, a Méhes utcai szülőotthonban (ma öregek elfekvő kórháza), a sarokszobában, az első emeleten.

Persze itt Kőbánya-Zuglóban megvan minden kicsiben, amit egy esetleges választott szülőföldön nagyban szerethetnénk. Ez a hely tulajdonképpen nem is Kőbánya, hanem Rákosfalva és Felsőrákos találkozópontja: Rákosfalva korábban a főváros X. kerületéhez, Kőbányához tartozott, gyermekkoromban pedig valódi falu volt – akkor lerombolták, s ma helyén áll a Füredi úti lakótelep. Közepén a templom, az Álmos vezér téri kis templom megmaradt, emlékszem, édesapám végig ezért szurkolt, merthogy eltűnt a Rátkai mozi, eltűnt a patika, sok-sok kis üzlet, a szikvizes – miért is hagynák meg „ezek” a templomot. De a templom, ahol 1959. november 3-án, három nappal születésem után megkereszteltek, megmaradt hírmondónak. Édesapám gyászmiséjét is itt mondták 1990-ben. Rákosfalva Felsőrákos felőli részén állt tehát a családi házunk: falusias és kertvárosias környezetben, a Rákos-patak partján, a Rákosmező szélén. Voltak ott kastélyok, az éppen most valaki által megvásárolt és csodálatosan felújított Cziráky-kastély és az éppen most (kinek az engedélyével?) lebontott Kopottbáró; ott található a 137 méter magas Király-domb (amelyet az új Budapest-térkép Király-hegyként tisztel), kiserdők, mezők, lápos rétek (turjánosok), patak, régi patakág, még tó is, a Dréher-tó, valamint két régi pataki fürdő maradványa és egy gyakorlótér.

Házunk az egykori Brösöc-focipályával szemközt állt, az ősidőkben heten laktuk három szobáját, majd később utolsó, egyedüli gyermekként maradva, tizenhat évig a legszebb, három égtájra ablakkal nyíló szobában éltem. A Brösöcről sokszor ír Gyurkovics Tibor is, el kell mondani, hogy a „brösöc” valójában BRSC, és eredetileg a Budapest Ruggyantagyár SC-t jelentette, de ki tudja ma már, hogy a ruggyanta (ejtése rug-gyanta!) a gumi nyelvújítási magyar neve volt – 1843-ban bukkan fel Bugát Pál Szóhalmazában. Ma már ne keressék a Brösöc-pályát, nem ordítanak ott magukból kikelve az általam békés honpolgároknak és honpolgárnőknek ismert szomszédok, egy ügyes mozdulattal privatizálták, és benzinkút, valamint áruházak vannak a helyén.

Hogy a genius loci, a hely szelleme megidéződjék, föl kell elevenítenem néhány történeti-művelődéstörténeti tényt a Rákos környékével kapcsolatban. A patak Gödöllő északi részén ered, majd Gödöllőn átkacskaringózva, Isaszeg felé csodálatos tavakat képezve a Rákos völgyében halad Pécel és a „Rákosok” felé: Rákoscsabát, Rákoskertet, Rákoskeresztúrt, az én kis Rákosfalvámat, majd pedig Zuglót érintve Angyalföldön folyik bele a Dunába. Minden kilométerét gyalog és biciklivel sokszor bejártam. Elméláztam Isaszegen a patak partján álló óriási tölgyfánál, amelynél a híres isaszegi csatában előbb Windisch-Graetz, később Görgey, Damjanich, Aulich, Nagy Sándor és Klapka állomásozott.

Pécelt én neveztem el a „második Széphalomnak”, éspedig a következők miatt. Pécel központjában, kis dombon magasodik a Ráday grófok kupolás, barokk kastélya. A kastélyt Ráday Pál építtette a 18. század elején. Az a Ráday Pál, aki 1703 októberében csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz, s hamarosan Rákóczi Ferenc legbizalmasabb embere lett. Nevét a szépirodalomban is nevezetessé tette szerelmi és vallásos költészetével. Ő hozta létre a híres Ráday-könyvtár alapjául szolgáló könyvgyűjteményt. Irodalmi munkásságában emlékezetes a Rákóczi-szabadságharc kiáltványának, a Recrudescunt vulnerának (Felújulnak sebei…) megfogalmazása. Irodalmi jelentősége van fiának, Ráday Gedeonnak is. Az ifjú gróf 1755-ben átépítteti a péceli kastélyt, a kor ízlését meghatározó gödöllői Grassalkovich-kastély mintájára. Ráday Gedeon a felvilágosodás előkészítőjének is nevezhető. Váczy János ezt írta róla: „Vannak írók, kiknek emlékét nem annyira az tartja fenn, milyen műveket alkottak, mint inkább az, mily hatást tettek másokra, kik nyomukba léptek.”

Kazinczy említi, hogy példaképének tartotta Ráday Gedeont. Rádayt úgy is számon tartjuk, mint a rímes-időmértékes verselés meghonosítóját. Első, klasszikus metrumban írt verse 1735-ben született, a Tavaszi estve. Tevékeny része volt a Magyar Museum című folyóirat elindításában. Pécel harmadik tudós egyénisége nem a kastélyban, hanem mellette, egy parasztházban született. Szemere Pálról van szó, a nyelvújítás harcosáról, a reformkor ritkán emlegetett szervezőegyéniségéről. 1815-ben a nyelvújítást támadó Mondolatra ő írta Kölcsey Ferenccel a Feleletet. Elkészítette a nyelvújítás szótárát, de kiadatnia nem sikerült. Az általa alkotott sikeres szavak száma megközelíti a százat. Ilyen pl. a divat, az eszmény, az elnök, az irodalom, a jellem, a regény, a színész, a telep, a titkár szó. Támogatta a fiatal írókat. Örömmel üdvözölte Petőfit, és atyai gesztussal meghívta magához Pécelre. De barátja volt Fáy András, Döbrentei Gábor, Kisfaludy Károly is. Kazinczy Szemere sürgetésére írta meg a Pályám emlékezetét. Édesapám, P. Balázs János ekképp méltatja: „Szemerének igen szép vonása volt állandó segítőkészsége. Nem anyagilag támogatott másokat, mert abból neki is kevés jutott, de jó tanáccsal, buzdítással, könyvekkel, kéziratokkal mindig segítette barátait.” Emlékezzünk tehát Kölcsey szavaival Pécelre: „A Rákos partján, hol szép és nagy emlékezetek hosszú sorral emelkednek a lélekben, hidegen ne járjatok el Pécel mellett.”

A pesti „Rákosok” között előbb Rákoscsaba (korábban: Csabarákusa) említendő (részben azért, mert templomában esküdött meg Jókai Mór és Laborfalvy Róza, s néhány méterrel ettől a helytől én festettem az első pesti turistajelzést), Rákoskeresztúron laktak felvidéki kitelepítésük után az ötvenes években a szüleim. Rákosmezőn több évszázadon keresztül, 1277-től (más forrás szerint 1286-tól) 1540-ig tartották az országgyűléseket (a király sátra állt azon a bizonyos Király-dombon), a 20. század elején pedig itt volt az első magyar repülőtér. Kisfaludy Károly verset is írt a Rákosmezőről (Rákosi szántó a török alatt):

Politikai jelentősége utoljára 1848-ban volt Rákosmezőnek. A márciusi ifjak ama Rákos mezejére népgyűlést hívtak össze, amelyet csak az időközben kitört forradalom miatt nem kellett megtartani. Bizony elkelne egy emléktábla a Rákosmezőn az egykori országgyűlések színhelyének megjelölésére! S talán egy kis park is születhetne, amelyben sétálva elgondolkodhatnánk a régmúlt emlékein.

A Rákosmező volt a magyar repülés szülőföldje is. Az első világháború alatt itt végezték az első próbarepüléseket, 1916-ban pedig Mátyásföldön már vadászrepülőgép-gyár működött, s itt, a Mátyásföld és a Rákosmező között nyílt meg az első közforgalmú repülőtér. Ezekre az eseményekre legalább utalnak emlékművek (a rákosmezei repülésre az Örs vezér téren, a mátyásföldi reptérre a Pilóta utca végén).

Szinte minden négyzetméterét ismerem e tájnak, és még a Rákos-patak vizét is ittam. A Rákos-patak a kertünk végében folyt. Ez a történelmi patak azonban majdnem elvette tőlem a lehetőséget, hogy róla, s kis pátriámból kiindulva hazámról, anyanyelvemről s egy kicsit magamról is beszélhessek. Ha édesanyámmal fölidézzük az eseményeket, ma is csak nyugtatóval alszik. 1962 hideg áprilisában egy szombat délelőtt történt, hogy anyukám maga horgolta sapkát tett a fejemre, majd a nagymamára bízott, és elment vásárolni. Ezután a két és fél éves gyerek (én) kimászott hátul a kerítésen, állítólag a pipik után (voltak tyúkjaink), majd beleesett az erősen sodró Rákos-patakba, amely egy alagúton, egy betonzuhatagon át kb. egy kilométert elsodorta. Tán még ma is sodorná, de a zuglói részen (közeledve mai házamhoz) még nem volt kibetonozva a patak, s egy lelógó bokorba beleakadt a sapka. Az így fennakadt gyereket egy közeli gyaloghídon járó ember észrevette, kifogta, és a Remény (!) utcai ún. bikaistállóba vitte, ahol volt orvos – igaz, állatorvos. Onnan kezdve az életem meg volt mentve. Anyám hazaérkezvén nem talált, fejvesztve keresett, Rákosfalván az asszonyok mesélték, hogy egy gyereket nemrégiben fogtak ki a patakból, és elvitte a mentő… El lehet képzelni. Minden baj nélkül megúsztam a fürdést, a zuhanást. Én később úgy emlékeztem, hogy kis vödörrel vizet akartam meríteni a patakból, s a patak sodra elrántott. Quem dii pendere iubant, non mergitur aquis. (Kit az Istenek akasztani szántak, nem fúlhat vízbe.)

Később kicsit macerás volt a kádban a hajamat mosni, mert nem viseltem el, ha a fejem víz alá kerül. De megtanultam úszni, s átúsztam jó párszor a Tiszát, a Holt-Dunát, a Balaton-átúszás még hátravan. Ha miniszter leszek, egészen biztosan indulok, de lehet, hogy nem várok addig.

A környéken mindenki tudta, hogy ki az a „nagy úszómester”. Még a Nyelvtudományi Intézetben is e néven tartották számon édesapám legkisebb fiát.

Szüleim

Szüleim a Felvidékről kerültek Budapestre. Édesanyám Érsekújvár mellett egy szlovák községben, Pudmericen született, gyermekkorában Grácba német nyelvet tanulni is elküldte nagyapám, a Felvidék első autószerelője és Opel-szakműhelyének tulajdonosa. Édesanyám máig kiválóan beszéli ezeket a nyelveket, legutóbb Vas megyében, ahol nyugdíjasként tíz évig lakott, az osztrákoknak és a hollandoknak segített tolmácsolni. Édesapám 1910-ben, Pozsonyban született. Az ő édesapja asztalos volt. Szüleim Érsekújváron találkoztak össze, ahol édesapám magyar–latin szakos gimnáziumi tanár volt, anyukám pedig a tanítványa… 1946-ban azután kitelepítették őket: sem a latin, sem a magyar szakra akkoriban nem volt nagy szükség arrafelé. A latinra Magyarországon se nagyon, csak az 1949-ben megalakult Nyelvtudományi Intézetben. Édesapám 1953-tól dolgozott ott, édesanyám pedig nevelte a három gyermeket, s amikor 1959-ben én is megszülettem negyediknek, már igen szűkös volt a kenyér, tehát elment ő is dolgozni. Mindvégig a nyelvtudása segítette. Mind a négy gyerek továbbtanult, diplomás lett.

A Keresztúri úttól…

Csak én folytattam édesapám útját: csak én lettem bölcsész. Hogyan is? Azt hiszem, véletlenül. Vagy nem.

A Keresztúri úti általános iskolába jártam, családias és barátságos iskola volt. Már az alsó tagozatban vittek bennünket mindenhová szerepelni, az valahogy természetes volt, hogy szavalni, énekelni kellett. Az iskola most vette föl Keresztury Dezső nevét. Nyolcadikos koromban elindítottam a Keresztúri Úti Híradót. Már ekkor becserkésztük a Rákos-patak környékét, bandaháborúkat vívtunk, s kertünkben földből, téglából, fából várat építettünk, amelyet még a Pajtás újság is bemutatott. Tizenegy éves koromtól a Pajtás újság tudósítójának számítottam. Édesapám azt szerette volna, ha Pannonhalmára kerülök középiskolába. De a felvételin nem feleltem meg. Így a kőbányai I. László Gimnáziumba iratkoztam be. Tartalmas, szép négy év volt. Német tagozatos voltam, s már elsőben kezembe adták az iskolarádió vezetését. Tulajdonképpen a rádió miatt szerettem gimnáziumba járni. 1974-től számítom rádiós múltamat, a rádió műszaki és szakmai vezetésén túl saját műsorokat is készítettem (Hétvége, László Magazin, Ady-emlékműsor). Nyaranként rádiós táborokba jártam, ahol Pogány György csoportjaiban tanultam meg a szakma fortélyait.

Igen, a legszebb évek ezek voltak – s ma is tartanak, mert a gimnáziumból kikerülvén csak rövid időre maradtam rádió nélkül. 1982-től diákújságíró- és diákrádiós táborokat szervezek mindmáig, igaz, ma már jórészt a tanítványaim tanítványai vezetik ezeket a táborokat, s én csak mint „nagy öreg” vagyok ott, de ott vagyok. 1989-től a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének megalakulásával országos, sőt határon túli, európai mozgalommá fejlesztettük a diákújságírást, -rádiózást. Idén, 2001-ben Balatonfenyvesen és Balatonberényben volt táborunk.

Persze időközben azért elvégeztem egy valódi egyetemet is. A gimnáziumban nagy vágyam volt, hogy magyar szakra jelentkezzem a bölcsészkarra. A másik szak szinte mindegy volt. A felvételi pedig igen nehéz, a jelentkezők száma sokszoros. Így néztem ki magamnak az ELTE magyar–népművelés szakát, amelyre tehát érettségi után jelentkeztem – s 19,5 pontos eredménnyel (20 volt a maximum) fölvettek. Madarat lehetett volna velem fogatni. Gimnáziumom még azon az 1978-as nyáron elküldött egy kéthetes UNESCO-útra Svájcba, a vasfüggönyön túlra, majd hazatérve rögtön el is vittek katonának tizenegy hónapra, Hódmezővásárhelyre. A kontrasztok éve volt.

A katonák rendszerint nem szeretik állomáshelyüket. Bennem sem volt sok ragyogó érzelem, amikor Vásárhely felé döcögött velünk a vonat (és egy állomáson az előre megcímzett lapot kiadtuk, hogy szüleink legalább tudják, hová is kerültünk…). Este, amikor megkaptam az injekciót, eleredt az orrom vére. Talán a génjeimnek, talán az injekciónak köszönhetően tizenegy hónapig nem voltam beteg. Mesélhetnék a kiképzés első és későbbi „szívatásairól”, az összeszorított fogakról, a nagy fölfedezésekről, hogy „ilyenek” s hogy „milyenek” az emberek, ha vészhelyzetben vannak, vagy ha egy cseppnyi hatalmat kapnak. De aki volt katona, az mindezt ugyanígy megélte. Én fogadkoztam, hogy ha feljebb jutok (május elsején őrvezető lettem!), soha nem leszek olyan, mint „ők”. Ehhez azóta is igyekszem magam tartani. (Voltam már fennebb, éppenséggel egy főiskolai kar tagozatának vezetője, sőt dékánhelyettes is. Semmiség egy ilyen beosztás az őrvezetőéhez képest!)

De most a „hely” a lényeges. Két hónapig mezőgazdasági munkára vittek bennünket a vásárhelyi pusztákra. Szedtük a szőlőt, a cukorrépát, műtrágyáztunk. Ott ismerkedtem meg Szabó Pállal, egy vásárhelyi fiatalemberrel – születésnapomon megtisztelt azzal, hogy kis időre átengedte az IFA vezetését –, akinek a családjával még évekig tartottuk a kapcsolatot. Ott hallottam meg először a csodálatos vásárhelyi nyelvjárást: merthogy Vásárhelyen ö-znek a legszebben, és szebben zárt e-znek, mint bárhol az országban. Édesapám is megkülönböztette beszédében a nyílt és a zárt e hangokat, sajnos, a zárt e-t én már nem tanultam meg, de máig a fülemben cseng. Amikor a Bárczy Géza Értékőrző Kiejtési Alapítvány ülésein kollégáim gyönyörűen zárt e-znek, félóra múlva már nekem is rááll a szám. Komoly bizonyítéka ez a nyelvhasználat lelki és közösségi kötöttségének!

Amikor az egyetemen a magyar és a népművelés mellé fölvettem a néprajz szakot is, sokszor eszembe jutott a vásárhelyi puszta. Szenti Tibor összes könyvét elolvastam az ottani tanyákról, később filmet is forgathattam a vásárhelyiekről (épp Szenti Tiborral), s legkedvesebb író barátomtól, Gulay Istvántól (ma a Magyar Konyha főszerkesztője) úgy hallgattam a vásárhelyi adomákat, mintha a saját szülőföldemről szólnának. Nem volt újdonság számomra a megannyi tájnév: Tabán, Tarján, Hódtó, Csúcs, Susán, Csomorkány (ezt persze az Égető Eszterből is ismerjük), Kopáncs, Görbe-szik, Sóshalom – vagy a vonatállomások nevéből alkotott szójáték: Kútvölgy – Székkutas – Kakasszék… Bizony az országot szépen össze lehetne rakni ilyen névmozaikokból, pl. Őrökből, Megyerekből, Lövőkből, Karácsondból és Kerecsendből, Velemérből és Zelemérből, s ki tudja még, hogy milyen rejtett összefüggésekre derülne ekkor fény. Máig legkedveltebb foglalatosságom a névfejtés, persze megtanultam tudományos határait.

Említettem, hogy szerettem a gimnáziumot, s igaz ez az egyetememre is (igen, így egyes szám első személyben), mert a pesti bölcsészkar, hivatalos nevén az ELTE Bölcsészettudományi Kara 1979 óta második otthonom. A magyar szak választása értelemszerű volt. Bicskei Gábornénak köszönhetően, aki a gimnáziumban a magyartanárom volt, az irodalmat és a nyelvet rendszernek, logikának tekintettem, amelynek fölfedezése folyamatosan izgat. A népművelés kicsit kényszernek indult, de a szak megvalósította az úgynevezett „szabad bölcsész” életformát: a felnőttoktatás elmélete kevéssé izgatott, de a művelődéstörténet, a kultúraelmélet, a szociálpszichológia, a tömegkultúra-elmélet, a művészettörténet annál inkább, s később nagy hasznát vettem a terepgyakorlatoknak is. Csak egyetlen példa: közművelődési gyakorlatra jártunk pesti építőipari szakmunkásokhoz. Meg kellett ismernünk életüket, világukat. Még szabolcsi szülőfalujukba is elkísértük őket – Rézműves Ferenccel akkor kerültem jó baráti kapcsolatba.

A két fő szak nem kötötte le összes energiámat, ezért második évben fölvettem a néprajzot is. Életem legfontosabb és legjobb döntésének bizonyult. Tálasi István vett föl a szakra, de utána azonnal nyugdíjba vonult, engem már nem tanított. A tanszék meghatározó tanárai voltak az én időmben: Dömötör Tekla, Barabás Jenő, Katona Imre, Papp József, Voigt Vilmos, Paládi-Kovács Attila, de a néprajz szakon előadott minden jelentős néprajztudós: Andrásfalvy Bertalantól Balassa Ivánon, Martin Györgyön át Scheiber Sándorig. A pesti és a debreceni néprajzi hallgatók jó kapcsolata révén a debreceni tanszéket is megismertük: többek között Ujváry Zoltán professzort. Egy hónapos terepgyakorlatra Miskolcra mentünk, ahol Viga Gyula fogadott nagy szeretettel bennünket. Azt hiszem, hogy a legtöbb néprajzi tanulmányom Miskolcon jelent meg.

Út a néprajzhoz és a nyelvészethez

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi vezetett a néprajzhoz. Végtére is Budapesten születtem, szüleim ugyan felvidékiek, de nagyszüleim szakmunkások, a népi kultúrához közvetlenül nincs közük. Azóta persze már tudom, hogy a „népi” nagyon széles kategória, s nem csak a parasztit jelenti. Minden „népi”, ami nem központi, ami nem felülről jövő. Később e felfogás jegyében láttam hozzá a „modern” és a „városi” folklór kutatásához. De ezt a szakra jelentkezés pillanatában még nem tudhattam. Ha az emlékeimben a legmélyebben kutatok, eszembe jut, hogy édesapám könyvespolcán ott volt A magyarság néprajza négy kötete. Ezeket a hosszú téli estéken a kályha mellett olvasgattam (ez lehetne az a bizonyos, műveltséget igencsak gazdagító kályhasut), s belőlük a rajzokat kimásoltam. Tévét tízéves koromig nem láttam, volt idő. De arra nem találom a magyarázatot, hogy miért nem a magyar történetet, földrajzot, művészet- vagy vallástörténetet, esetleg magyar nyelvtant olvasgattam. Mert az is mind-mind ott volt a polcon.

Az egyetem alatt annyira megfertőzött a néprajz, hogy néprajzkutatónak készültem. Néprajzi gyűjtésekre jártunk (kiemelkedő volt ezek közül a Papp József által vezetett közép-Tisza-vidéki gyűjtés), néprajzi lapot szerkesztettünk, több tudományos diákköri konferencián indultunk, és nyertünk is, tanulmánykötetet készítettünk Dömötör Tekla hetvenedik születésnapjára (Folklór, életrend, tudománytörténet, Budapest, 1984).

A diplomát, sőt a kandidátusi tudományos fokozatot is megszereztem ugyan néprajzból, de egy véletlen a nyelvészet felé vitt el. Mint említettem, édesapám nyelvész volt, a Nyelvtudományi Intézet munkatársa. Szerény, csöndes, munkás ember, soha kitüntetést, elismerést nem kapott, egyszerűen csak szerették. A hiteles tanú, Szépe György így emlékszik rá: „P. Balázs János. Magyar nyelvtörténész, szótárkészítő és rendkívüli szorgalmú (magyar és latin) filológus. Felvidéki magyarként indult; az intézetnek alighanem a legszerényebb munkatársa volt. Sérülékeny egészségi állapotában – a saját körében – feltehetően hibátlan kutató volt.” (Színes eszmék nem alszanak… Pécs, 2001. I/16.)

Édesapám soha nem akarta, hogy nyelvész legyek. Annál sokkal jobban megbízott gyermekeiben, hogy bármi konkrét célt kitűzött volna eléjük. Otthon persze beszélt a nyelvészetről. Úgy emlékszem, hogy rosszat soha, egyetlen munkatársáról sem mondott. (Ma már nem is egészen értem, hogy állhatta meg.) A Nyelvtudományi Intézetben élénk közösségi élet folyt (országjáró kirándulásokkal, összejáró kollégákkal, a betegek, nyugdíjasok meglátogatásával és nagyon sok humorral). Wacha Imrét (akinek a térdén kétéves koromban lovagoltam) és Szűts Lászlót folyton unszolom, hogy gyűjtsék össze ezt a nyelvtudományi „folklórt”.

De engem akkor sem vonzott a cédulázás, a jegyzetelés, a könyvtári böngészés. Persze a mesék, a beszélgetések valamit elültethettek bennem. Jó volt hallgatni, hogy az első magyar könyv, „regény”, a Jókai-kódex – amelynek édesapám legalaposabb kutatója és közzétevője volt – mennyi titkot rejteget, s hogyan fejti föl évről évre, tulajdonképpen egész életében a titkot, amely közelebb visz hozzá. Ha Gyöngyösön jártunk, hirtelen izgalommal vette be magát a ferences könyvtárba: mert ott is lehet valami változat vagy latin eredeti.

Rácz Endrének, édesapám barátjának köszönhetem, hogy nyelvész lettem. Magyarból egy évvel korábban végeztem, s akkor munkahelyet kellett választanom. Rácz Endre javasolta, hogy pályázzam meg nyelvészetből a tudományos ösztöndíjat. Amellett elvégezhetem még a maradék évet néprajzból. Így is lett, az ösztöndíjat megnyertem, s ezzel a Mai Magyar Nyelvi Tanszékre kerültem, ahol elkezdődött oktatói és nyelvészeti (!) tudományos pályám. Befejeztem a néprajz szakot, ám eközben kineveztek tanársegédnek a Mai Magyar Nyelvi Tanszékre. Még évekig nagyon szoros kapcsolat fűzött a néprajzhoz. Balassa Iván, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke fölkért titkárnak, s örömmel kapcsolódtam be a társaság centenáriumának megünneplésébe. Sorra jelentek meg „modern folklór”-tanulmányaim, majd pedig a pálinka-monográfiám. De Fábián Pál atyai és baráti vezetése alatt egyre jobban kezdtem magam érezni a nyelvészeti tanszéken. Édesapám sírjánál Rácz Endre mondott gyászbeszédet, rá két évre, Rácz Endre váratlan halálakor napokig nem tudtam aludni.

Ahogy az szokás, adjunktusnak, majd docensnek neveztek ki. Tudatosan készültem a tanári pályára, mert bár „benn maradtam” az egyetemen, fél évig tanítottam egy szakmunkásképző iskolában, majd pedig egy évig – még osztályfőnök is voltam – egy szakközépiskolában. Az egyetem mellett hat évig főiskolán tanítottam, sőt a Gödöllői Képzési Helynek vezetője is voltam. Egyszer megszámoltam, hosszabb-rövidebb ideig csaknem egy tucat felsőoktatási intézményben oktattam Miskolctól egy svédországi népfőiskolán át egészen Amszterdamig. 1996-tól négy éven át az ELTE bölcsészkar dékánhelyetteseként tevékenykedtem.

A nyelvművelés, a nyelvi kultúra művelése

A legtöbben nyelvművelőnek ismernek. Olyan embernek, akitől nyelvi kérdésekben tanácsot lehet kérni. Ez azonban csak a tudományos életem egyik része. Tudományos munkám alapja a néprajzból következően az antropológia, annak is az antropológiai nyelvészet nevű ága (illetve egyik egysége: a folklórlingvisztika). Ehhez kapcsolódik legkedvesebb modern nyelvészeti tudományágam, a szövegtan: a szöveg a nyelvi egységek csúcsa, a megvalósult kommunikációs közlés. Ennek minden összetevője érdekel: a nyelvtani szerkezet, a jelentések és a használat világa, a stílus, a szövegtípusok rendszere. Idetartozik az általam az általános iskolától folyamatosan gyakorolt újságírás és rádiózás; tudományosabban: a tömegkommunikációs szövegek tana.

Az újságírás folyamatosan kísér. Az egyetem végén az Utazási Magazinban szerkesztői állást kínáltak, Gulay Pista azonban azt mondta: „Gondold meg, tudósból még mindig lehet újságíró, de újságíróból sohasem lesz tudós.” Maradtam a kis összegű tudományos ösztöndíjnál.

A Magyar Rádióban egyetemistaként már riportokat készítettem. A Kis magyar néprajz című ötperces ismeretterjesztő műsorba Kósa László hívott meg. Fehérvári Győző 1992-ben önálló nyelvi műsort bízott rám: ez a most tízéves Tetten ért szavak. Nos, ekkor kezdődött igazából nyelvművelői munkám, amelyet a televíziós nyilvánosság előtt követett a Mondolat, majd a Duna televíziós Hej, hej… sorozata, újabban az MTV Szószólója Grétsy Lászlóval.

Röstellem bevallani, de gyermekként egyetlen nyelvművelő írást sem olvastam el, s Lőrincze tanár úr ötperceit se nagyon hallgattam. Pedig édesapám is írt ilyeneket, s Lőrincze tanár úr néhány írását föl is olvasta. A gyerekeket érdeklik a nyelvi játékok, de természetszerűleg nem érdekli őket a nyelv helyzete, állapota. A nyelvért érzett felelősség tudata felnőttkorban alakul ki (néha akkor sem, néha pedig kórosan túlfejlődik).

A nyelvművelő sokszor „kétfrontos” harcot vív. Érvelni kell a „hagyd békén a nyelvet!”, mindent magára a „természeti”, „öntörvényű” fejlődésre bízó szemlélettel szemben csakúgy, mint a mindent kívülről, akár törvénnyel szabályozni akaró törekvéssel szemben. A nyelvben mindent hagyni és támogatni kell, ami ösztönös, megújuló, és óvatosan, türelmesen segíteni, irányítani a jobb, hatékonyabb kifejezést, s lehetőség szerint visszaszorítani a nyelv és a társadalom törvényszerűségeivel ellentétes nyelvi jelenségeket. Mert a nyelv ma már nemcsak öntörvényű folyamat, hanem szüntelen kapcsolatban van a kultúrával, a társadalommal. A nyelvművelés tudományos alapokon áll, ezért bár mindenkinek van és lehet véleménye a nyelvről, különösen az anyanyelvéről, árnyalt véleményt csak a tudományos ismeretek birtokában mondhatunk.

Ne feledjük, a magyar nyelvművelés nagyon sokat tett a magyar nyelvért. Ma azt mondhatjuk, hogy a magyar nyelv fejlett, életképes nyelv. A tudományok mindegyike művelhető magyar nyelven is. A magyar nyelv azonban nem csak magától ilyen jó. Hanem a nyelvészek, azon szótár- és nyelvtanírók, írók, költők, politikusok és tudósok munkájának eredményeként, akik látva a magyar nyelv helyenkénti szegényességét, cselekvési programot dolgoztak ki és hajtottak végre. A nyelvújítás előtti magyar nyelven nem születhetett volna meg a reformkor megannyi csodája, s nem kezdődhetett volna el a polgárosulás, mai modernizációnk alapja. S most, amikor az eddigi legjelentősebb kommunikációs-technológiai átalakulás (az informatikai forradalom) küszöbén is átléptük, s már sejtjük, hogy miként fogja átgyúrni mindennapjainkat az új technológiai környezet (a tömeg- és a telekommunikáció összekapcsolódása,
a mobiltelefon, az SMS, a villámposta, az új média – újmédia?, polimédia? –, az óriási adatbázisok és a keresőprogramok stb.), s mindez erősen meghaladja a megszokott emberi léptékeinket, a befogadás emberhez szabott gyorsaságát, nem feledkezhetünk el a nagyon is hagyományos természetű, az ember léptékéhez szabott és a végtelenségig nem gyorsítható, legfontosabb kommunikációs eszközről, a nyelvről.

A nyelv, a nyelvek, a kommunikációs környezetek már most is jeleznek: felgyorsult beszédtempó, megértési zavarok, konfliktusok, érintkezési formák (szavalás, mesemondás, felolvasás, éneklés, levél, napló) és műfajok (mese, regény, vers, hangjáték, népdal) válsága, lényegében egy új nyelvi minőség, az írott beszéd vagy másodlagos szóbeliség létrejötte (amelynek az alapja tehát írás, de vagy a beszédhez közel álló szerkezetű, vagy valóban emberi hangon szólal meg), általában a kommunikációs környezetben felbukkanó riasztó jelenségek (a nyelvi hagyomány pusztulása, a zaj növekedése, az eldurvulás, a külső és a belső nyelvi sokféleség felszámolódása) stb.

Mindezekről elsőként szól a (nem nagyon létező) kommunikációkutatás szerepét is vállaló nyelvművelés; feltár, kutat, figyelmeztet. Ma már egyébként nem is elég egyszerűen nyelvművelésről beszélni, hanem a teljes nyelvi kultúrát kell magunk előtt látni, amelyre legmagasabb szinten a nyelvpolitika (nyelvgeopolitika) hat, ezt követi a (talán már létező) nyelvstratégia, majd pedig a nyelvművelés és a hasznos nyelvvédelem.

Tőlünk, nyelvészektől okkal várja el a társadalom, hogy a nyelvvel kapcsolatos kérdéseket kutassuk, és az ezekre vonatkozó fölvetésekre válaszoljunk. A magyar nyelvművelés ezt a feladatát mindig hibátlanul ellátta, s nagy egyéniségei sokat tettek azért, hogy ma a magyar árnyalt és fejlett nyelv lehessen. De sokszor a saját szaktudománnyal szemben is érvelni kellett. Egyik jeles nyelvtudósunk például a következő buta szóviccet találta ki: „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány.” El lehet képzelni, hogy ez a távolságtartás hány tehetséges nyelvészt tántorított el a hasznos nyelvműveléstől!

Persze a válaszok mögött alapkutatásra is szükség van. Nagyon sok jó szándékú, okos és tudós kutatást ismerünk. Sajnos azonban nincs olyan Magyar Nyelvi (vagy Anyanyelvi) Testület, amely ilyen komplex megközelítésben az elemzés és a terápia céljával tárgyalná a nyelvi jelenségeket. Korunk nyelvi problémái összetettebbek és messze hatóbbak, mint gondolnánk. Részben a világ minden nyelvét érintik, a többségét tragikusan (mert a világ nyelveinek túlnyomó része kihalásra van ítélve!), a magyar nyelvet csak figyelmeztetően – de ez éppen elég, hogy komolyan vegyük a dolgunkat. (Magam 2000-ben megalapítottam a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportot, de aligha lehet egyetlen ember vagy egy lelkes fiatal nyelvészcsapat magánügye a magyar nyelv közeljövője!)

A magyar nyelvkultúra előtt álló feladatok jegyében és érdekében született meg nyelvstratégiai trilógiám: Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón (1998), Lehetséges nyelvi szabványok (2000) és Magyar nyelvstratégia (2002). Örömmel tölt el, hogy az utóbbi két munkát a magyar nyelv ápolásáért létrehozott Magyar Tudományos Akadémia is támogatta.

A minap megszámoltam: eddig huszonöt saját könyvem jelent meg. A huszonötödik a Magyar nyelvhelyességi lexikon (Budapest, 2001), amely sok száz szócikkben tartalmazza a legmaibb magyar nyelvi problémákat, és persze bemutatja nyelvművelő alapelveimet is.

Hogy melyik könyvemet szeretem a legjobban? Nem tudom, de büszke vagyok arra, hogy az első (inkább kis füzetnek kell nevezni) a kazári népi erdőgazdálkodással foglalkozik, azután egy egész sorozat a mai folklórral (kezdve a firkálásokkal, folytatva a tetoválásokkal, majd pedig a húsvéti locsolóversekkel). 1983-tól kezdődően ezek a munkák úttörőnek számítanak a „modern folklór”-téma „fölfedezésében” és dokumentálásában. Ezeket a folklórkutatásaimat azóta is folytatom, s nagy vágyam, hogy egyetlen könyvben is összegezzem mindazt, amit a firkálásokról, a tetoválásokról, a feliratfolklórról, a jelszóról, a modern szólásokról és az új „beszéltnyelviségről” eddig gyűjtöttem és írtam.

Türelmes vagyok, mert a nyelv kimeríthetetlen kincsesbánya, másrészt mindenhez idő kell. 1991-ben megszületett kandidátusi értekezésem, A magyar pálinka is csak 1998-ban jelent meg. Egyik – nem nyelvész és nem néprajzos – egyetemi kollégám szerint az egyetemen csak néhány „normális” ember van: aki a borral, a sörrel és a pálinkával foglalkozik. Nos, talán nekem is sikerült feliratkoznom a névsorba, ráadásul anélkül, hogy az alkoholizmus lejtőjére csúsztam volna. Az alkoholizmus ellen egyébként leginkább jó itallal (borral, pálinkával) lehet küzdeni.

Egyszer azt mondtam, hogy százötven évre van tervem: ez igaz. Mivel ezt teljesíteni aligha tudom, nem sajnálom az ötleteimet másoktól. Ezért kellemes munkahely számomra az egyetem, ahol naponta ütköztethetem gondolataimat a legkritikusabb nemzedékkel, s jólesik, ha gondolataim visszhangra találnak, s örülök, ha hallgatóimnak segíthetek. A legnagyobb öröm persze az, hogy nemcsak hallgatóim vannak, hanem tanítványaim is.

Homo turisticus

Szüleim neveltek a túrázásra is. Kisebb kihagyásokkal mindig turista voltam, és persze vagyok ma is.

Fölhívtak az imént, nem megyünk-e túrázni. Persze hogy megyünk. Túra nem maradhat el! Ez a mondat még gyermekkoromból cseng vissza. És valóban, a kitűzött túrákat mindig megrendeztük. Ha „jó” volt az idő, sokan voltunk, ha „rossz”, kevesen. De élmény volt mindig. Hiszen a kirándulásban éppen a kizökkenés, a mást csinálás a szép. Élmény az elázás, a sárban elesés, a kitikkadt száj és torok, talán még a bokaficam is. A feltört láb föltétlenül.

És vajon mi a „jó” és mi a „rossz” idő? A média tudja csak: a jó idő, ha süt a nap, de azért nem nagyon; a rossz idő, ha esik, ha havazik, de azért nem nagyon.

Van-e egyáltalán tökéletesen jó vagy rossz idő? Természetesen nincs. A bimbó persze velünk együtt nem örül az áprilisi hónak, de lehet, hogy valakinek, valaminek mégiscsak jó ez.

Egy táj fölfedezése, megismerése és viszontlátása részben az időjárás miatt ad új és új élményt. A más időjárásban és persze más és más életkorban látott táj – élménytöbbszörözés. A modern befogadásesztétika gondolatmenetével: egy túrán a táj a „szó”, s mi, a turisták vagyunk a „jelentés”, amely ismeretünkből, eddigi élményvilágunkból fakad. A tájnak önmagában nincs jelentése, csak a vele folytatott dialógusunkban kap tőlünk, általunk értelmet. Az élmény tehát bennünk van, s éppen a táj, a hagyományok, a viszontlátás összetartó erejének felismeréséből fakad. Együtt lesz belőle befogadás: megérintő üzenet, katarzis. Nincs végleges olvasás, megismerés. Mindig csak aktuális olvasat van; egy életben többször is. Ezért kell a nagy műveket sokszor elolvasni. Ezért kell egy túraúton többször végigmenni. Új élmények a régiek nyomán sarjadnak. Magunkat is „belevisszük” a tájba. Nemcsak mi járjuk az utat, az út is alakít bennünket. Az új, az idegen táj fölfedezése, megismerése önmagunk megértésévé válik.

A természetjárás talán ezért is az egyik legösszetettebb emberi cselekvés: sport, mert fizikai teljesítmény; szellemi igyekezet, mert látvány, mert „érzemény” – amelyben a táj természeti, történeti, kulturális hatásait összeolvasztjuk, egybeszikráztatjuk a saját élményeinkkel. Ebben a befogadásban sajátos oszcilláció figyelhető meg: a környezet és a személyiség egymásra találása. Mint a nyelvi jelentésekben a jel alakja és tárgya között. Mint az olvasásban a szöveg és a magam élményanyaga között.

Van, aki az erdőben hangosan rádiózik; akad, aki fákat tördel, szemetel. Még nem tudott elszakadni civilizációs megrögzöttségeitől. Még nem jutott el a természet jelei által az emberre sugárzott „nembeliség” állapotába. De már úton van efelé. Talán majd ha ablaka alatt rádióznak és káromkodnak, talán majd ha az általa ültetett kis fát tapossák el az előkertben… Talán majd ha megfogják a kezét. Az út lehet folyamatos, lassan előrehaladó, és hirtelen fölismeréses. Azért érdemes tehát túrázni, hogy a tájban a magunk arcát is fölfedezhessük.

Antigenius loci, avagy a hely ellenszelleme

A turista tudja a legjobban, hogy mi is az a hely szelleme. A genius loci. Ami megfogja, megragadja, körülveszi, körüllebegi az embert az adott helyen. Látvány, illat, íz, hang, esetleg egy tapintás. Vagy az a bizonyos hatodik érzék. Egyszóval valami érzemény. Némely helyeknek kisugárzásuk van. Látványukkal, hangjukkal, illatukkal, ízeikkel ragadják meg a turistát, a vendéget. S ez megérinti a lelkünket. Erre emlékezünk, ezért vágyunk vissza. Ez tehát a genius loci.

S vannak helyek, amelyek taszítanak. Ahonnan az ember menekülni szeretne, és soha vissza nem térni oda. A helyeknek van bizony „szellemtelenségük”, „ellenszellemük” is. Ez az antigenius loci. (E kifejezésért a latin nyelv szaktekintélyéhez, Adamik Tamáshoz zarándokoltam el; rábólintott, lehetséges ez a képzés; lám, talán nem is annyira „holt nyelv” a latin, ha még én, a magyar nyelvész is újítója lehetek.)

Az antigenius loci a szellemi és fizikai műveletlenség, az elhanyagoltság, a riasztó környezet. A genius loci a turistacsalogató, az antigenius loci a turistariasztó. Ha az első a vendégszeretet, akkor a második a vendégriasztás. Ki ne ismerne ilyen helyeket?

A tájrombolás, a környezetszennyezés, a környezeti kultúra hiánya vagy tudatos tönkretétele, az ezzel együtt járó ijesztő magatartásformák, a mentális leépülés, az ön-, a lokális és a közérdek fel nem ismerése, a lokálpatriotizmus teljes hiánya jelenti az antigenius locit. Jeleire figyelnünk kell, mert az antigenius loci fertőző kór. Határokon túl is terjed, egyik-másik jelenségét olykor balkanizálódásnak nevezik.

Szaporodnak bennünk az ilyen és az olyan emlékek. Az érzelmek és az indulatok is, amelyek egy-egy helyhez kötnek bennünket. Megfigyeltem magamon, hogyha valahol nem érzem jól magam, akkor oda nem vágyom vissza, s ha csak tehetem, messze elkerülöm azt a helyet évek, évtizedek múltán is. S az ellenkezője is igaz: a kellemes emlékű helyekre akár nagyobb fáradság árán is visszatérek.

A Balaton mellett voltunk áprilisban, és nagyon fáztunk. Gondoltuk, egy kis fölmelegedésre átruccanunk Hévízre. Áztatni a meleg vízben csontjainkat. Az ugyan egy kicsit gyanús volt, hogy már a gyógyfürdő közvetlen közelében találtunk parkolóhelyet. De a pénztári feliratok derűvel töltöttek el: háromórás és egész napos fürdőzést ígértek; igaz, meglehetősen borsos áron. Óvatosan a háromórás fürdőzést választottuk, éhesek is voltunk, gondoltuk, majd fürdés közben harapunk is valamit. Egy „harapásnál” valóban nem lett több, mert a fürdő területén csak egyetlen, nagyon szűk kínálatú büfét találtunk. Sebaj, gondoltuk, a meleg víz majd kárpótol. Gyanútlanul ereszkedtünk bele a vízbe. A víz hideg volt. Talán huszonöt fokos. Amiben úszni éppenséggel lehet, de hosszabban tartózkodni aligha. S amint kiúsztunk a nyílt tóra, tovább csökkent a hőmérséklet. Félóráig bírtuk. Azután vacogva menekültünk kifelé. Fázva és éhesen hagytuk el a tavat. Közben persze eszembe jutott, hogy nem messze volt ide a nyírádi bauxitbánya („Nyírád – a tavat kinyírád” – volt a jelszó egy tüntetésen), de ha már ez a „hagyatéka”, nem lenne-e becsületesebb már a bejáratnál felhívni a figyelmet a tényekre? Föltétlenül meg kell téveszteni ősszel, télen és tavasszal a vendégeket a háromórás és az egész napos fürdőzés ígéretével? Nem lehetne nagy betűkkel kiírni a bejáratnál a vízhőmérsékletet? És esetleg félórás, egyórás belépőket kínálni? A téli, tavaszi Hévíz föliratkozott az antigenius loci-listára.

Különösen a vendégriasztó szokások azok, amelyek egy helyet antigenius locivá tesznek. Ezek között első helyen áll a szíveslátás ellentéte, a „nemszíveslátás”, a vendég hülyének nézése, átverése, kihasználása. (Meg lehet kopasztani egy vendéget úgy is, hogy az örömmel költ, kedves kezdő, „gyorsgazdagodni” vágyó vendéglátók! De hát ahhoz tudás, elhivatottság kell, meg talán egy kis művészet!)

Lassan már térképre rajzolhatók a helyek, ahová semmiképpen sem szeretnék visszamenni.

Szerencsére az ellenkezőjére is van példa!

Fenn a hegyen

Megejtő emlékeim fűződnek a hegyekhez. Soha nem volt tériszonyom önmagában a magasságtól. Kiálltam egy-egy várfok legszélére; kiültem egy meredeken leszakadó sziklafal tetejére – és bámultam a lábam alatt elterülő tájat. Még verset is írtam róla: „Alattam a táj, s én újra úr vagyok a magas táj felett…”

Most, hogy fölelevenítem a hegy, a magasság, a lefelé nézés emlékeit, először a Bükk, majd Szigliget, végül friss, minapi emlékként a Pilis és a Börzsöny jut eszembe. Helyesebben: ez utóbbiról jut eszembe az összes. A jelenből a múlt. S persze a jövő. A friss élmény előhívja a többit. És elképzelteti a lehetőt. Ha mélyebben kutakodom, akkor svájci hegyek, valahol Schwyz kantonban, no meg a Magas-Tátra kopár bércei tűnnek elém, pontosabban én vagyok rajtuk, s alattam körvonalazódik a táj. Az objektumok közül talán a tatai Károly-kilátó (imbolygó lépcsősoraival), a Halászbástya, a berlini tévétorony, a párizsi Eiffel-torony és a Szent Péter-bazilika teteje bukkan elő. Ha jól belegondolok, minden templomtoronyba fölmennék. Ez az elementáris érzés bizonyára sokakban él: ezért szednek pénzt a kilátóhelyeken.

Vajon mi hajtja, űzi az embereket – fölfelé? A hegyekre turistaösvények, később már szélesebb utak, országutak visznek. A megközelíthetetlenebb helyekre fogaskerekű vagy függővasút (drótkötélpálya) segít föl szédítő mélységeken át. Kapaszkodnak fölfelé a hegymászók, a turisták, kifulladnak-lihegnek a kirándulók, nyomják a gázpedált, és tekergetik a kormányt a szédítő U-kanyarokban az autósok. A szép látvánnyal megajándékozó helyeken, hegyeken pihenők, kilátók épülnek. Elnevezzük a tájat Látó-hegynek, Prédikálószéknek, Urak-asztalának, Szépkilátónak.

A hegy veszélyeket rejt; de megajándékoz. Kiemel, föltámaszt, nagyobbá tesz, látni és láttatni enged. A hegy: kapcsolat egy remélt világgal.

Fölfelé menet a hegyre, majd fenn a hegyen a mindennapi, fizikális és társadalmi helyzetünket változtatjuk meg. A kisebbek is nagyok lesznek, de a nagyok is nagyobbak.

A hegy – rajta a kilátó, a torony, egy kiemelkedő kő – így válik szimbólummá. A magasság, a fentlevőség, az élet erejének szimbólumává. Ősi elképzelésként az égbe törő hegy kapcsolat a földi és égi világ között. Sok hegy az istenek lakóhelye. Hegy alakú a piramis; a megnövelt és időben is meghosszabbított nagyság, tekintély szimbóluma. A hagyományos temetők mindig a templomdombra települtek, vagy legalábbis domboldalra. Hollandiában, ahol nincsenek dombok, a település mesterségesen létrehozott legmagasabb pontja a temető.

Azért szeretünk mi is – turistaként, kirándulóként – fölfelé törekedni, hogy átmenetileg egy kicsit fenn lehessünk: amikor alattunk van a táj, a mindenség; s úgy érezzük, mi vagyunk fölül. A helyzet magaslatán. Mindenki fölül is akar lenni. Minden fölfelé törekszik.

A hegyenlét jó érzés. Ezért érzéketlen iránta a fényképezőgép objektívje. Ha a hegyről körbe- vagy lefényképezünk, általában érdektelen felvételeket kapunk. A fényképezőgép lencséje nem tudja visszaadni azt, amit érzünk. Nem tudja nyújtani az emelkedettséget, a felüllétet.

A legjobb: ülni kinn a sziklameredély szélén, és lógatni lábunkat a mélybe. S lefelé tekintve szemlélni: az erdőket, utakat, házakat, embereket – mint egy játék világot, makettet.

A magasság mindig relatív. Szigliget kétszázharminc méter magas várhegyéről körbenézni ugyanaz az élmény, mint Svájc háromezer méteres hegyeiről. A legyőzött mellén térdelve sem azt méricskéljük, hány centiméterre vagyunk tőle.

Óriás Liliputban! Mint amikor Hágában, a Madurodamban, a makettvárosban, a „kicsinyített” Hollandiában járunk a térdig érő házak, templomok között. Gyerekek és felnőttek egyaránt szeretik. A gyerekek jobban értik. „És ijesztő volt odalentről, / hogy olyan nagyok a nagyok, / hogy mindent tudnak és erősek / s én gyönge és kicsi vagyok. / Minden lenézett, megalázott, / és hórihorgas vágy emelt / – föl! föl! – mint az első hajóst, ki / az egek felé szárnyra kelt.” (Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz)

Ott fenn ülve az ember megtelik erővel. Nem tud elszakadni a látványtól. Hiába gondol bármi rosszra, hogy csak azért is visszarántsa magát onnan: minden próbálkozás hasztalan. Az unt, gyűlöletes dolgok, személyek előgondolása ott fenn nem idegesítő, nem kelt feszültséget, nem csorbítja az élményt. Ez a nembeliség állapota. Amikor az ember elszakad a mindennapiság nyűgétől, s megérzi azt, ami az isteni.

Az öngyilkosok kedvelt helye a magaslat. S onnan a gyors alázuhanás. Ezt utánzó őrület: a bungee-jumping. A gumikötél-ugrás. A daruról való leugrás, a majdnem (!) földbe passzírozódás, hiszen a lábra erősített gumikötél az utolsó pillanatban megfogja az embert, és néhány percig himbálja. Azt mondják: a zuhanás, a repülés, a himbálódzás valódi katarzis, sőt már-már szexuális élvezet. Láttam fiatal párt együtt, összeölelkezve ugrani.

A természetes mégis az, ha a lefelé út is fokozatos. Időnek kell eltelnie, hogy visszavalósuljunk önmagunkba, mindennapjainkba.

Végső soron a hegy életünk egyik legalapvetőbb jelképe. A templom, a kápolna nemcsak azért van szinte mindig kiemelkedésen, hogy messzire lássék, hanem azért is, mert a hozzá vezető és a tőle elvezető út: az életút jelképe. A hegyre fel: a fiatalság, az érett kor. A hegyről le: az idősödés. Az ősi magyar archaikus népi imádságban ez a golgotai életút fogalmazódik meg: „Hegyet hágék, / Lőtőt lépék / Kő kápolnicskát láték…”

Visszatérés

Időközben – nemcsak itt, a szövegben, hanem fizikailag is – visszatérek a Rákos-patakhoz. 1999-ben, negyvenéves koromban nem messze egykori szülőházunktól, itt telepedtem le ismét. Li Taj-po mondta: „Ülj, ahová löktek, s ne vágyakozz semmire!” Nos, egyre inkább igyekszem ennek megfelelni. Persze azért még hátravan valami. Mert egy másik mondás szerint a férfinak negyvenéves korára kell hogy legyen hírneve, maga építette háza és maga nemzette utódai.

Mindennap átmegyek vagy átsétálok a Rákos-patakon – csúnya, városi patak lett, tele szeméttel. Bár a minap vadkacsákat is fölfedeztem benne. Tervezik a patak revitalizációját, életre keltését. Ennek örülök, de csak mosolyogni tudok rajta. Magyarországon mindent el kell rontani, hogy azután egyszer csak visszaállítsák az eredeti állapotot. Ráadásul mindezt tudományosan bebizonyítva. Leszűkítették, körbebetonozták a Balatont, ettől teknővé vált, most arról cikkeznek, hogy a betonfalakat meg kell szüntetni. Kibetonozták szinte végig a Rákos-patakot, ettől csatornává vált, most azt mondják, föl kell törni a betont, s újra természetes, kanyargós, kavicsos-homokos mederben kell vezetni. Mondják, írják ugyanazok, akik nemrég még betonoztak. Mi pénzbe került ez! Nem szeretem, ha ilyen példák után a bölcsészetre azt mondják: „puha” tudomány. A bölcsészethez ugyanis alig kell pénz, igazából egy „ülőalkalmatosság” is elég.

Abban bízom, hogy a mi nyelvi gondolataink, tanácsaink nem egy-két évre, évtizedre szólnak, hanem hosszan tartó érvénnyel. Mert a magyar nyelvművelők már akkor szóltak a nyelvi környezetvédelemről, amikor a környezetvédelem még nem volt jelszó. Lehet, hogy nem minden úgy alakul, ahogy azt mi elképzeljük vagy gondoljuk, de a szent cél előttünk van, amelyért már több tucat nemzedék tett valamit. Szerencsére nem kell hozzá költségvetés, adó, beruházás, újraberuházás, csak tudás és szent jóakarat. Annak sem kell különösen heroikusnak lennie, az akarat ugyanis mindennapi nyelvi önmegfigyelésünkben, a jobbért való erőfeszítésünkben mutatkozik meg. El soha nem érthető cél, csak törekvés.

Ahogy Panek Zoltán oly találóan fogalmazta meg egyik beszélgetésünkben, s azóta gyakran hangoztatom, mert ars poeticámmá vált: „Anyanyelvünket csak együtt tudhatjuk jól!”