Utóhang az Orpheusz–Eurydiké sorozathoz

„Hozzám már hűtlen lettek a szavak”
(Babits)

Vagy én távoztam tőlük messzire,
repedt tojáshéjat, elhagytam őket.
Fészkem már nincs, repülni nem tudok,
a porban lent érzem a levegő
örvényeit. Gondolat- és üresség-
foszlányok a szétszakadt messziségben.
És félelem. A halál: félelem,
s az élet is, az új meg új haláltól.

A mélység és a tömeg összeolvad
a mágneses erejű feketébe.
Oly anyaggá, mely sűrűbb az anyagnál,
hol a zsúfolt atomok nem mozognak.
S ha nem is az a fekete, sötét
szemcsék ikrásodnak a levegőben.
Pedig itt nincs hideg, és nincs meleg sem,
az érzékelhető itt ismeretlen.

E semminek nevezett létezésben
már nincs rés a részecskék rácsa közt,
hol a lelkekbe életet lehelne
egy lélegzet sötét-világosa.

E világban nem látszanak a képek,
a fény, kontúr, megkülönböztetés.
A reszketés egymásra préselődik.
Lehet, hogy ez az Isten. A teremtés
előtt vagy után várakozó massza.