Biernaczky Szilárd

Kós Károly regényei és a néprajz – történelmi vetületben

Az elmúlt százötven év néprajzi kutatásai nyomán meglehetősen világos kép alakult ki a legtöbb európai és jó néhány Európán kívüli nyelvi-kulturális közösség „népéletéről”. Az élesebben figyelő szem azonban hamarosan észreveszi: a mérhetetlenül nagy adattömegben mérhetetlenül nagyok a hiányosságok, helyenként kideríthetetlenek az összefüggések. Sőt, sok esetben csak halovány, töredékes benyomásaink lehetnek a múlt bizonyos korszakainak „néprajzi” valóságáról.

Ami a magyar népélet múltját illeti, ne feledjük, erre a hatalmas hiányra való ráérzés váltotta ki Arany kétségbeesett erőfeszítését az elveszett „naiv eposz” rekonstruálására. Az Árpád-kori királyok idejéből fennmaradt nyelvemlékek legfeljebb csak sejtetnek valamit a korabeli népnyelvből, de a néprajzi képhez szinte még adalékokkal sem szolgálnak. A krónikák forrásadataival kapcsolatos bizonytalanság közismert tény. A Bornemisza lejegyezte ráolvasások meggyőző bizonyítékai a létező népéletnek, de önmagukban – esetleg más szórt adatokkal kiegészülve – ugyancsak kevésnek bizonyulnak a teljes áttekintés megalkotásában. A 17–18. századi verses füzetek már jóval gazdagabb költészeti anyaga is csak egy szempontból – a népi líra kialakulása szempontjából – ad támpontokat.

Ha hirtelenjében támadt emlékképeinket összevetjük Kósa László idevágó tudománytörténeti adalékaival, akkor sem módosul a kép. A népi kultúra emlékei a régi magyar irodalomban fejezetrész Bornemisza művén kívül Temesvári Pelbárt és Pázmány Péter prédikációira, az inkább csak a 15. századtól megmaradt naplókra, beszámolókra, levelekre és topográfiákra hivatkozik. S egy újabb ugrással már 1760-ba érkezünk (Bod Péter Szent Hilariusához, amely Kósa szerint valóságos kis folklórlexikon). De még ha hozzávesszük is az – általa érthetetlen módon nem említett – „krónikák” adalékait vagy a latin írásbeliség folklorisztikai szempontból teljességgel feldolgozatlan adatáradatát, akkor sem jutunk sokkal előbbre.

Mindemellett népélet volt, népéletnek kellett lennie, a népéletnek magában kellett foglalnia mindazokat az elemeket, foglalkozásformákat, helyi közösségi együttélési módokat, szokásokat, tárgyi és szellemi kultúrát, amely minden létező tradicionális társadalom szükségképpeni velejárója. Minek alapján állíthatjuk ezt? Az elmúlt másfél évszázad néprajztudományának eredményei alapján, amelynek rendkívül gazdag adattárai jól extrapolálhatóak, nemcsak sci-fi módjára az időben előre, hanem az időben visszafelé is.

Ezzel a módszerrel a szaktudomány berkein belül elsőként az etnológiában éltek, mondván, hogy a kezdetleges fejlettségű hagyományos társadalmakban még történelemről sem, legfeljebb csak lassú elmozdulásról, változásról beszélhetünk (lásd többek között az E. E. Evans-Pritchard által is teoretikusan körüljárt change kifejezést). Tehát e kezdetleges kultúrák állapota messzi korokra is visszavetíthető. E módszer, illetve az ókori kultúrák relatíve gazdag írásossága tette lehetővé az ókori folklór körvonalainak helyenkénti megrajzolását.

Esetünkben, Kós Károly történeti regényeit kézbe véve fontosabb az a felhasználási mód, amely az irodalomban jelentkezik. Hiszen ahol a szaktudományok csak töredezett képet tudnak festeni, a maga szabadabb, fantáziaelemekkel telített eszköztárát alkalmazva szükségszerűen az irodalom lép előtérbe, és igyekszik szolgálni az emberi szemléletformálódást.

Ha megmaradunk most csak a történelmi leírás, illetve regény műfaján belül, akkor is jól kitapinthatjuk, már az ókori történetírók (Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón, Josephus Flavius, Plutarkhosz, Tacitus, Titus, Livius és mások) is vélt és valós népismeretek garmadáját közlik korfestéseikben: olyan adatokat, ismeretelemeket, amelyek a vezetői csoportok mögött elhelyezkedő széles rétegek életébe engednek bepillantást. Fel is használja ezt egy sor rokon tudományszak, tudván tudva, hogy a felbukkanó adatok sok esetben valószerűek ugyan, de többnyire nem a pontos valóságot nyújtják.

A magyar irodalomban, mint bármely irodalomban, a múlt minél teljesebb megismerésében bizonyosan jelentős szerepet tölt be a történelmi regény, még akkor is, ha megírásának oka nem feltétlenül az Aranyt jellemző hiánykésztetés. Valószínűleg Kós Károly esetében sem a múltról való hézagos képünk pótlása volt az elsődleges motívum, amely őt arra sarkallta, hogy az Országépítőt, a Varjú nemzetséget vagy a Buday Nagy Antalt megalkossa. Mindemellett kétségtelen, hogy e művek – Németh László kifejezésével szólva – érzéki anyagában, környezet-, társadalom- és történelemfestő, képzeleti eredetű vagy valóság- (valóságpótló) rajzában benne foglaltatik a múltbéli világ hiteles megfestésének szándéka.

Kós a Varjú nemzetségben igazából nem a parasztság, nem is az Országépítő hátteréből felvillanó jobbágyság, hanem a „hétszilvafás” kisnemesség, törpebirtokosság hagyományos életét eleveníti fel. A regény egyik rejtett, nagy tanulsága éppen az, hogy ez a társadalmi réteg – ellentétben az elmúlt évtizedek hivatalos besorolásával – nem az uralkodó osztályhoz, hanem kulturális jellemzőit tekintve az alávetett osztályok körébe tartozott. Az író korrajzában igen tanulságos módon a 16. századi erdélyi kisbirtokosok világát felidézve a magyar parasztságnak azt a „pontosabb” arcát mutatja meg, amelyhez a falusi ház fenntartása, a földdel és állatokkal végzett nehéz munka mellett a gyermekek iskolába járatása vagy némely könyvek beszerzése és az olvasás is hozzátartozott.

De lássuk, miben véljük felfedezni az irodalomtörténet legjelentősebb és éppen ezért külön nyilván nem tartott izmusának, az irodalmi folklorizmusnak a megnyilvánulásait Kós műveiben, pontosabban a két regényben.

Már az is mellbevágó, hogy a szöveg egy egészen sajátos stílusú mondattal kezdődik:

Ebben ugyanis az állítmány nélküli mondatokkal operáló, úgynevezett nominális stílus megnyilvánulását érzékeljük. De a folytatásban is a rövidítéses-kihagyásos (bizonyos elemeket elhagyó-elhallgató) szövegkomponálás módszerével találkozunk, ami többek között például Hemingwayre jellemző. A szöveg sorai szinte versekké alakíthatók át:

Ezt az átalakítást az is elősegíti, hogy az írásfolyamat maga – a népköltészetre jellemző módon – egyszerű mellérendelő szerkezetekből, még inkább úgynevezett egymás mellé tevő mondatokból építkezik. Hadd említsük meg, Jókainál előfordul az a megoldás is, hogy a prózai szövegbe ismert vagy kevésbé ismert népdalok sorai illeszkednek.

Ez a szinte népköltészetet idéző balladás stílus gyakran kapcsolódik össze Kós tájleírásaival:

Ha már a regény stíluselemeit feszegetjük, nem térhetünk ki az archaizálás kérdése elől, mivel ezt a feladatot Kós – valószínűleg ösztönös ráérzéssel és így az esetleges buktatókat elkerülve – rendkívül finoman oldja meg. Mindössze annyit tesz, hogy eredeti anyanyelvi kultúrájából tájszavakat, régiesebbnek ható kifejezésformákat, dialektális jellegű szólás- és mondástípusokat mozgósít. Így például a VI. fejezet indításában, ebben a történelmi esszé műfaját is kimerítő leírásban a következő jellemző példákra lelhetünk:

De e népies-dialektális kifejezésekből álljanak még itt az alábbi példák:

Gazdagon vonul végig a regényen a szokások megjelenítése: ilyen az öreg Varjú Miklós halotti torának a leírása. Még színesebb, bár drámai elemekkel összeszövött a táncmulatság felelevenítése. Különösen jelentős részt alkot az építések leírása, amely nyilvánvalóan Kós eredeti szakmájával, másrészt a népi építészet történeti vonatkozású felderítésére tett kísérleteivel áll szoros összefüggésben. Rövid, de igen élvezetes leírást kapunk arról, hogyan épült meg a Pojánán a Varjúak nagy háza:

Néhány lappal később felbukkan a monostori szent eklézsia nagy elhatározásának, a templom újrazsindelyeztetésének a leírása (34. old.).

Sőt, feltárul a kisbirtokosi házbelső is, amikor a mű két szereplője, Basa Tamás és lánya, Anna – a Varjúak távollétében – Pojánára vetődnek:

Ha már a szokásoktól a munkatevékenységek felé fordultunk, nem lehet meg nem említeni a palántázásnak azt a néprajzilag is pontos leírását, amely Varjú Gáspárnak a molnárleány Ilonhoz, Vitéz Ilonához, későbbi feleségéhez való érkezésekor köti le figyelmünket:

S nem mehetünk el szó nélkül a falusi iskola Kós-féle megidézése mellett sem:

A néprajz egyik legújabb kívánalmának tesz az író itt eleget, amennyiben a paraszti kultúra nem egyoldalúan a szóbeliségben, hanem a szóbeliség-írásbeliség sajátos együttesében tárul elénk.

A regény elemzésének végére hagytuk az irodalmi folklorizmus legárulkodóbb jegyeit, a nem is kisszámú versidézetet, amelyek között találhatunk balladaindító szakaszokat, ráadásul ismétléssel (95–98. old.):

És találhatunk régies borköszöntőt egy újabb táncmulatság leírása kapcsán (227. old.):

Egy fájdalmas szavú rabéneket, amely a tatár fogságba esett erdélyi fiatalok váltságának gyűjtésekor hangzik el (242–244. old.):

Végül pedig egy csokorra való igen régies, a II. Rákóczi György-féle zavaros korszakot jellemző történeti éneket (232–234. old.), íme közülük az egyik:

Az Országépítő című regény hasonlóan gazdag paraszti világot idéző mozzanatokban. Jóllehet itt a mezőgazdasági munkák a korhűség jegyében természetesen a szolgák, jobbágyok kapcsán bukkannak elő, míg a tradicionális társadalom más szegmentumai (hadviselés, fejedelemválasztás, a régies társadalomstruktúra „hatalmi” megnyilvánulásai stb.) az úgynevezett szabadok, tehát a vezető osztállyal összefüggésben tárulnak elénk.

De hadd kössünk itt is egy csokrot az archaizálást helyettesítő régies és népies kifejezésformákból:

Ami a paraszti életet idéző munkaleírásokat, szokásmegjelenítéseket illeti, ezúttal is gazdag példaanyagra lelhetünk.

Kós írói telitalálata az, ahogyan a nagybeteg Géza fejedelem megidézésével indítva a regényt elvonultatja előttünk a mezőgazdasági munkák egész sorát (7–15. old.). Ebbe a jelenetbe illeszkednek bele az építés (a templom felhúzásának) mozzanatai, majd a képsor végén a főszereplők egy része is elénk lép (István maga, anyja, Sarolt meg Csanád ispán).

A másik, néprajzilag is értékelhető jelenet a vásározás leírása, amelynek különös érdeme egyrészt, hogy érzékelteti, a tradicionális világban mily sokféle nyelvet beszélő nép (székelyek, besenyők, kabarok, bolgárok, szlávok, görögök, böszörmények, zsidók, lengyelek, oroszok) találkozhatott össze és érintkezhetett egymással; másrészt a régies kézműves-foglalkozásokra is utaló és a vásári árukat bemutató felsorolás elemi erővel érzékelteti a népélet jelenlétét (82–84. old.):

A szokásokat illetően elsősorban a fejedelemválasztásnak, István pajzsra emelésének előkészületeit és beteljesítését, vagyis a magyar történelem utolsó nagy pogány ceremóniájának a leírását (103–120. old.) kell említenünk. Ennek az írói szempontból is remekbe szabott nagyjelenetnek bizonyára érdemes volna egyszer a néprajzi-etnológiai elemzését elvégezni.

Úgy tetszik, Kós eredeti foglalkozása ezúttal is át- meg átszűrődik a regényen. Az építmény-, építkezés-, épített környezeti leírások egész sorára bukkanhatunk például Géza, majd Ajtony várudvarának és környékének jellemzésénél (7–14. old., 41. old.). Az utóbbit idézzük:

Az író az Ajtony vezér területén felhúzott görög templom épületét is felvillantja:

A Gyula székhelye, Gyulafehérvár városias környezetének a vásározás bemutatását követő megelevenítésénél (84–85. old.) ugyancsak elénk rajzolódik az épített környezet:

Mindehhez a vár környezetében élő szolgák szálláshelyeinek a számbavétele is hozzátartozik:

S persze nyilvánvalóan szó esik egy helyütt várkastélybővítésről:

Sőt, a nagytemplom építésének mozzanatai is az olvasó szeme elé tárulnak (262–263. old.).

A regény különös értéke, hogy minduntalan megidézi azt a magyar őstájat, amely lényegében a Tisza szabályozásával tűnt el Magyarországról a 19. század folyamán. De ebbe a hatalmas ártereket, vizes-lápos vidékeket magában foglaló őstájba Kós nem átall belehelyezni egy olyan kőutat, amelyet persze a honfoglaláskor magyarjai bizonytalanul emlegetnek. Mi viszont sejtjük, hogy egy vélhetően római kori terepműről lehet szó. Jól illik ebbe a képbe a tutajok leúsztatása a Maroson:

Mindennek alapjául újkori (vagyis 19–20. századi) néprajzi ismeretek szolgálhattak. De ennek az akkor még jelen lévő és tudatosan megjelenített őstájnak köszönhető az is, hogy István képes megfutamítani Konrád császár mindjobban a sárba beléragadó hódító hadait:

Néprajz és történelem sajátos összefonódásának lehetünk tehát tanúi Kós két irodalmi főműve esetében. Nem kétséges, hogy a szerző nagyfokú tudatossággal illesztette be regényeibe mindazokat az elemeket, amelyek a magyar paraszti kultúra feltárása során váltak ismertté. Még akkor is, ha egyrészt nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy amit alkot, az az irodalmi folklorizmus kategóriájába tartozik, illetőleg nem volt szándékában semmiféle izmust megjeleníteni, amikor regényt írt.

Ha e néprajzi mozzanatoknak a forrásait vizsgáljuk, akkor világosan kell látnunk, hogy más írókhoz – Móriczhoz, Kodolányihoz vagy a legújabb időkben például Szentmihályi Szabó Péterhez – hasonlóan írásainak alapjául a teljes magyar művelődéstörténet szolgál. Talán nem olyan erőteljes esetében a tudományos érdeklődés, mint Kodolányinál, nem olyan elmélyült alapossággal igyekszik könyvei nyelvezetében archaizálni, viszont benyomásunk szerint az eredeti környezet hatása jóval erősebb, mint az említetteknél. Kodolányi – egyébként kétségtelenül nagyszerű – régi magyar kultúrát idéző betétei (például a Julianus barátban sámánénekek, a Fehérlófia-mese vagy a Virágnak virága kezdetű ének stb.) egyképpen olvasmányélményekből (finnugor sámánénekközlésekből, krónikákból, mesegyűjtésekből, szöveggyűjteményekből) származnak. Kós esetében viszont a Varjú nemzetség énekes példáit az Országépítőben felfedezhető egészen különleges példával, egy István szájába adott bibliás-népi példabeszéddel egészíthetjük ki (379–380. old.):

Mindezek láthatóan eredeti kultúrájából fakadnak. (Talán csak a Varjú nemzetség történeti énekei mögött rejlik olvasmányélmény.)

A történelem/művelődéstörténet/nyelvészet és a néprajz mellé Kós esetében egy különleges érdeklődés, illetve ismeret párosul: a történeti népi építészetre irányuló vizsgálatainak az írói lecsapódása. Elemzéseinkben többször is érintettük, az író milyen gazdagon jeleníti meg a régies épített környezetet, amelyből sem a jobbágyság, sem a bocskoros nemesség szálláshelye, lakóháza, sem a különféle felekezeti templomok, sem a régi magyarokra jellemző föld- vagy palánkvár, sem az István kori vagy II. Rákóczi György kori vár és környéke nem hiányozhat. E leírások igen nagy értéke, hogy rendkívüli szakmai pontossággal rajzolódnak ki az építési munkák módjai, eszközei, anyagai. S mindehhez kapcsolódik néhány épületbelső ugyancsak erőteljesen atmoszférateremtő bemutatása.

Ezek tehát a források, amelyeket az elemző első olvasásra megállapíthat. A források valóságos, filológiai alaposságú gyökeréig lenyúlni – ez lehet majd a kutatások egy újabb lépése.

Most inkább egy folklorisztikai szempontú irodalomesztétikai megállapítást szeretnénk kimondani. Mégpedig azt, hogy – bár Kós vonzódásai és elköteleződései folytán aligha írhatott volna mást és másképpen, mint éppen ezeket a nagyon magyar témájú regényeket, és éppen ilyen megközelítésben – ezekben a nagyszerű alkotásokban a legnagyobbak szintjén építi be a mű szövetébe az úgynevezett „néprajzi elemeket”. Egyetlen pillanatra sem tűnik úgy, hogy üres díszek arzenáljáról, afféle couleur locale-ok alkalmazásáról lenne szó. A Varjú nemzetségben a direkt folklórforrások, a versbetétek ugyanúgy a drámai építkezésmód előrevivő elemei közé tartoznak, mint a két regény gazdagon sorjázó táji-történeti-néprajzi színekből kikevert kor- és környezetfestései.

Külön elemzés tárgya lehetne, milyen szervesen épülnek be ezek a háttérteremtő leírások a művek drámai menetébe, abba a szerkesztésmódba, amelyet illetően általában véve is mintha a már említett és Hemingwayre ütő kihagyásos (vagyis bizonyos eseményelemekre való utánagondolást az olvasóra hagyó) írói technika valósulna meg.

Befejezésül egy egészen különleges jelenségcsoportot szeretnénk feltárni az Országépítő sajátos összetételű nyelvi szövetéből. A jelenségcsoport és a ráérzés vélhetően folklorisztikai, műfajelméleti jellegű, a számba veendő jelenségeknek a regény menetében betöltött szerepe viszont bizonyára az irodalomtudomány eszköztárát igényli. Arról van szó, hogy az Országépítőben egész sor olyan leírástípus szerepel, amelyet jobb híján a homéroszi és bizonyos ma élő szóbeli eposzok egy szerkezeti elemére, epizodikus típusára utalva „seregszemlének” (más terminológia szerint: katalógus) nevezhetnénk.

Az Iliász megfelelő pillanatában a vak lantos felsorolja a Trója alá érkező seregeket, számba véve a vezért és néhány jellemző vonását vagy családját, a hajóit, legénységét, kiegészítve ezt a jellemzést néha egy-egy sajátos további mozzanattal. A gaboni-kameruni bulu-fang-beti csoportok az egyiptomi korból eredeztethető és mvet névre hallgató hangszerrel kísért eposzaik között máig életben tartanak egy olyan szövegtípust is, amely a halandóknak a halhatatlanokkal vívott küzdelmét, a halhatatlanság megszerzésére irányuló, nyilvánvalóan bukásra ítélt törekvését állítja a középpontba. E szövegekben egy helyütt a rituális vétség miatt a halhatatlanok világából a halandókhoz száműzött főhősnek a varázsló jelöl ki büntető célú tartózkodási helyet. Miközben a törzsi varázsló varázsszereit alkalmazva képzeletben végigjárja a lehetséges nemzetségek szálláshelyeit, egy valóságos eposzi seregszemle rajzolódik elénk. Ugyanebben a szövegben találhatunk egy különös szépségű lírai részt, amely viszont a hajnalban ébredő madárvilágot idézi ugyancsak seregszemle formájában.

Vegyük szemügyre most Kós Országépítőjének a szövegtestét. Elsőként a fejedelemválasztás előkészületeinek leírásából idézünk egyetlen elemet:

Ugyanez a motívumépítkezés és fogalmazási mód bontakozik ki a koronázási előkészületek esetében:

A koronázási szertartás menetében egy másik mozzanat, az ajándékok és levelek átvétele is a seregszemle típusú felsorolást jeleníti meg:

De nem tudunk nem említést tenni arról a felsorolásról, amely a marosi püspöki székhely, pontosabban a frissen megépített templom felszentelésekor történik meg, ezúttal persze az előbbitől némileg eltérő szereplőkkel, hiszen az István király élete jóval későbbi időszakában zajló eseményen már az elmúlt időben kiszélesedett keresztény vezető réteg is megjelenik, másrészt – nem fejedelemválasztásról lévén szó – az egyházi ünnepen az alávetett osztályok legkülönfélébb rétegei is helyet kapnak:

Amint az előzőekben is azon akadtunk el, vajon pontosan honnan is meríthette ismereteit Kós Károly, ezúttal is felmerül a kérdés, nincs-e valamilyen előképe ennek a vélhetően nem csak egyszerűen írói spontaneitásból fakadó szerkezeti megoldásnak.

Egy tény: e sajátos, nem eposzi, hanem regénybeli „seregszemlék” egyrészt hatásos támpillérei a Kós-regényt jellemző, rendkívül erőteljes formában megvalósuló epikai folyamatnak. Másrészt bizonyítékul is szolgálhatnak némely irodalomesztétikusok (gondoljunk például Szerb Antalra) kezében. Mégpedig arra vonatkozólag, hogy íme, minden kétséget kizáróan a mitikus elemekből épülő és hősmesei jellegű archaikus eposz, a mitikus és történelmi elemeket egyaránt magába foglaló és részint írásossá váló klasszikus, dinasztikus, ókori vagy feudális eposz, majd az írásosság megerősödésével megtermő számtalan átmeneti, romantikus, lovag- és kalandregény típusú, széphistória jellegű eposz/epikus alkotás, illetve a mindebből felépülő műfajsor legvégső szegellete: az újkori regény. Az a műfaj, amelynek történeti típusában a jelek szerint igen régies szerkesztési megoldások is felbukkanhatnak, és e megoldások jelentékeny szerephez juthatnak a drámai események kiteljesítésében.

Felhasznált művek listája

ARANY János

BELINGA, Samuel Martin Enő

BIERNACZKY Szilárd

BORNEMISZA Péter

ERDÉLYI István

EVANS-PRITCHARD, E. E.

FRISNYÁK Sándor

GALL, Anthony

GULYÁS József

HERCZEG Gyula

HÉRODOTOSZ

HOMÉROSZ

JÓKAI Mór

KATONA Imre

KERESZTURY Dezső

KESZEG Vilmos

KODOLÁNYI János

KÓS Károly

KÓSA László

KOVÁCS Endre – SZEPES Erika

MÓRICZ Zsigmond

NYIRI J. Kristóf – SZÉCSI Gábor szerk.

ORTUTAY Gyula

SOLYMOSY Sándor

SOMOGYI Sándor

SÜKÖSD Mihály

SZABÓ László

SZENTMIHÁLYI SZABÓ Péter

SZERB Antal

TACITUS

TOMPA József

TRENCSÉNY Károly

ÚJVÁRY Zoltán

VOIGT Vilmos