|
Marsall László
1956. június 6-án találkoztam először Weöres Sándorral a Vadrózsa eszpresszóban. A hozzá vezető láncolat (mint kultúrtörténeti aprólék) talán érdekes lehet. Első feleségem, a Semmelweis utcai konzervatórium növendéke adta át verseim egy adagját lélektan- és pedagógiatanárának, Spitz Verának, Ligeti György zeneszerző feleségének, aki a Tyeplov-féle doktriner tanok helyett inkább általános művészettörténetet adott elő; szívesebben beszélt Sztravinszkijról, Picassóról, a „Bécsi Kör” filozófusairól, mint például a Materializmus és empiriokriticizmusról. Ligetinek bizonyára megtetszettek a verseim, mert meghívott egy szombati összejövetelre, azzal az üzenettel és kéréssel, hogy írnék-e szövegkönyvet neki egyfelvonásos operához, az olvasott versek szellemében.
Amikor beléptünk a lakásukba, Ligeti, látván szorongásos ábrázatomat, vállon karolt, sietve bemutatott a kis társaságnak (Hajdú András zeneszerzőnek, az éppen csak betérő és egyéb helyt hivatalos Kurtág házaspárnak és Lakatos István költőnek), majd leült a zongorához, és előadást tartott az úgynevezett „díszítő szünetek”-ről.
Utána a terítékre került verseimet Lakatos elemezte, s a maga módján mint képzetlen dilettánst jól megdorgált. Közben Ligeti hosszasan rám hunyorított-kacsintott. Ennek jelentését Spitz Vera adta értésemre: Ligeti a zeneszerzés olyan professzionistája, hogy a dilettánsnak minősített szövegek inkább érdeklik, mint a jól formáltak.
A kávézás, eszegetés idején röppent föl Weöres Sándor neve, „nagy mester, nagy varázsló” titulussal. Írtam W. S. mesternek, önéletrajzfélét.
Kedves Barátom – levele valóban ijesztő. Az ilyen életmódban való öntetszelgés, olyan valakinek, aki festőnek vagy költőnek készül, súlyos méreg. Zsenialitás helyett zseniskedésre vezet. Ha módja van egyetemre járni, okvetlenül folytassa; a művészethez éppúgy rendszeres tudás kell, mint bármilyen épkézláb emberi teljesítményhez.
Kérem, küldjön a verseiből. Előbb elolvasnám, és majd aztán találkozhatnánk, ha meg nem ijed attól, hogy ábrándjai lelepleződnek. Szeretettel üdvözli
1956. máj. 29.
Weöres Sándor
Hogy mit írhattam „ijesztőt” Weöres Sándornak? Arra csak félnótásan emlékszem. Ilyesfélét: az egyetemi pedagógiai tárgyakat utálom, csellózok, amatőr zenéket szerzek, a földön térdelve kartonokra festek, verseket és értekezéseket (filozófia) írok. NB I-es röplabdás vagyok, vagont rakok ki a Józsefvárosi pályaudvaron, szenet és fát hordok idősebb kuncsaftoknak, darab időre el-eltűnök otthonról – és hogy bizonyára nem ismerem tér-idő-képességbeli és szellemi kiterjedésem határait.
Néhány akkor írt soromat idézném W. S. második válaszlevelét értelmezendő, nem osztentatív célzattal (mondhatta volna Füst Milán), hiszen soha meg nem jelentek, néhány barátom ismerhette csak.
| „Torkon ragadlak, te mocskoslábú Város, hogy kidülled fényes kirakat-szemed, kurváid fröcskös harisnyája sáros s villog pofádon neon-ékezet” |
Más:
| „Esztike, jöjjön a Presztibe, mert ott kettesben jó, Esztóka, jöjjön egy Presztóba, hol táncol meggy-szín ló” |
A „városellenség” legalább annyira volt fintorgás a „nagy bűz” ellen, mint izgága vágyakozás egy akkor „nagy formátumúnak tetsző” élettér vad-kamaszos földerítésére.
Kedves Barátom,
versei sokkal érdekesebbek, mint vártam. Először is mélyen-átélt élményen alapulnak, ha ez az élmény szűk is: a mai Budapest. Tud látni és láttatni: a körömre és lépcsőfokra hulló neonfényt, a verébszerűen nyüzsgő városi embertömeget, a lányként karoló félhomályt, az embereket beszívó-kiköpő forgóajtókat; van szeme, mint festőhöz illik. De nemcsak részleteket, hanem egészet is jól érzékeltet: a város moloch-bálvány természetét, a penetráns rohadtságot, a lakosok folytonos szomját, sóvárgását, az egésznek hamis kulissza jellegét, s hogy mégis minden vérbe-velőbe kerül. A narkotikum utáni vágyat, s a budapesti szerelmet, mely narkózissá züllött, és alig különbözik másban a cigarettázástól, mint hogy két személy kell hozzá, többnyire különnemű. Verseiben félelmetes kritika, sőt vád van; talán nem is tud róla, hogy mennyire moralista, tán akaratlanul. Juvenalis rokona, a városostorozóé; s még inkább rokon Martialisszal, aki maga is együtt-vonaglik az egész nyüzsgéssel. Továbbá: felismerhető saját hangja, látásmódja van, ami nagy ritkaság.
Nekem tetszenek a versei; nem tudom, hogy a mostani versértőknek is tetszhetnek-e; annyira megszoktak valami uniformizált hangot és a dolgok elkenését; annyira shoking, hogy a versben a slágerszövegek szavai, fordulatai szerepeljenek.
Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy el ne küldjem néhány versemet; ritkaság, hogy valakinek valamit mutathassak abból, amit csinálok.
Ha ideje engedi, jöjjön el hétfőn délután 6 óra felé a Vadrózsa eszpresszóba (Pentelei Molnár utca eleje, a Rózsadombon; a 11-es autóbusszal jut ide). Szívesen látom jó erős Rocky-sörre, vagy feketére. Ha hétfőn nem ér rá, jöjjön valamelyik következő délutánon; írja meg, hogy melyiken. Üdv, Weöres S. 1956. jún. 6.
Kedves ifjú költő,
magam részéről Bambira hívom meg, éspedig nem ifjúságára való tekintettel, hanem Weöres mester alkohol-teherbíróképessége, jobban mondva képtelensége miatt. Ha nem ismerne fel minket kézírásunkról, az espresso személyzet majd útbaigazítja.
Köszönti Weöres Sándorné
(A verseket bevezető sorok egyszer már megjelentek a Hitel 1994. decemberi számában. – A szerk.)
| A fosztogató-osztogató dala Csorbafedelítem
a korsóságot
Őszi est a Duna-parton Villamos-sínpár közt
szivárványló folt
Építkezésen esőben Mint a jampi-szomorúság
Kedélyes munka délelőttje Vonít a szomszéd gyársziréna
Gazdag leszek Ülepemből lóg ki barna
spárga
Mínusz húsz fokos hidegek idején Húsz mulató
Nyári tekergés Nyári szünet,
parkok-utcák
A részeg virágárus Anyák napján részegen
A Szikra mozinál Szikra mozi: arcom tépik
„Úttörődal” („Írj
valamit az úttörőkről ionikusz Ha mozsárban koca csontja |
