Monostori Imre

A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században

Bíró Zoltán: Két nemzedék

Bíró Zoltán e vállalkozása talán még azok számára is meglepetés, akik kötetről kötetre végigolvasták korábbi műveit. E szelíd meglepetésnek két oka is van. Az első természetesen az „ötlet” maga: az egyszemélyes irodalomtörténet megírásának – még ha az „csak” a 20. század első felét (időnként kétharmadát) öleli is fel, illetőleg „csak” a két nagy nemzedékkel foglalkozik is, azaz korántsem „mindenkivel” –, tehát a vállalkozásnak a nagysága. Másrészt a leírt irodalmi világnak valamiképpen mégis kibomló teljessége. Ez utóbbin azt értjük, hogy Bíró Zoltán ebben a gondolati szintézisnek szánt művében nagyfokú érzékenységet, befogadói sokszínűséget és esztétikai hajlékonyságot árul el. Korábban ugyanis azt láthattuk, hogy a szerző inkább a nemzeti sorsirodalmakra, sorsköltészetekre figyel, s kisebb affinitást tanúsít az ettől eltérő irányzatok, világképek, életutak, művek iránt. Holott persze az a természetes, hogy valaki egyforma örömmel és meggyőződéses tudással beszéljen – mondjuk – Babitsról és Illyésről, Kosztolányiról és Szabó Dezsőről, Veres Péterről és Szabó Lőrincről, Németh Lászlóról és József Attiláról (és így tovább). Azonban elszoktunk tőle. Nem mindennapos jelenség manapság ez az esztétikum- és gondolatközpontú irodalomtörténészi megközelítés, amely annak a vizsgálatát tekinti elsődleges feladatának, hogy az emberi érzések és gondolatok magas szintű esztétikai értékként is megragadhatóan nyilvánulnak-e meg egy-egy műben (egy-egy életműben). Mert hiszen nincsen semmi más fontos az emberben, csakis az érzelmei és a gondolatai. Melyeket persze – kivétel nélkül, minden esetben – a „géneken” túl valamilyen emberi környezet, család, lakóközösség, nemzet, ország, „emberiség” befolyásol, színez, határoz meg. Nem létezik tehát külön (netán egymással szembeállítva) az úgynevezett „szabadságelvű” és az úgynevezett „közösségelvű” művészet, költészet, irodalom; csakis átmenetek, gyönyörű keveredések, színek, változatok, különböző „alesetek” vannak.

Ezt is jól tudja Bíró Zoltán, s innen nézve a fentebb jelzett „meglepetésünk” egyik oka már el is oszlik, viszont erőteljesebben ötlik szemünkbe a másik: az önmagát egy ilyen „életveszélyes” munkára, vállalkozásra rászorító tudósi és persze magánemberi „virtus”. A feladatot ráadásul „nehezített terepen”, tanárként kellett teljesítenie: a tankönyvírás igényének és korlátjának megfelelve, s ez nagyobb fegyelemre ösztönöz ugyan, de másfelől némi egyszerűsítésre kényszerít.

*

A kötetnek szilárd váza, világos szerkezete van. A történelmi periodizáció a magyar köztörténet jól ismert korszakhatárai mentén szerveződik („Két évszázad határán”, illetőleg „Két világháború között”); az irodalmi (szellemi) jelenségek pedig e két nagyobb időbeli periódusban – sajátos tagolás szerint – helyezkednek el. (Az 1945 utáni politikai cezúra – a fő téma szempontjainak megfelelően – nem jelenik meg külön történelmi fejezetként, az egyes életművek ide átnyúló szakaszai vizsgálatainak során viszont arányosan és praktikusan „jelen van” ez az időszak is.)

A századelő egyetlen fejezete – méltán – Ady Endre költészete. Ezt követi a 20. századi magyar regény leginkább jellegzetes és meghatározó útjainak a bemutatása, majd a Nyugat-mozgalom jellemzése és a „nyugatosok” alkotói pályájának a megrajzolása. A nemzedéki határon „áll” Szabó Dezső és Kassák Lajos. A második nemzedék többnyire már a népi írói mozgalom és a Válasz köre. Szinte klasszikus módon simulnak e vonulatok mellé (tehát maga az irodalom „nem szakad” széjjel) ebben az ábrázolásban „a város új hangjai”: bizonyítván és képviselvén is egyszersmind az irodalom „köztársaság”-természetét. A kötetet az elcsatolt területek magyar irodalmának vázlatos képe zárja.

Az írói-költői portrék felépítése, megszerkesztése ugyancsak következetes logikai rend szerint történik. A bevezető mondatok, részek az életrajz legfontosabb – az életművet is befolyásoló, netán meghatározó – elemeit ragadják meg, ezt követi a „tárgyalás”, az alkotói pálya ívének, irányának és legfőbb jellegzetességeinek a kibontása, majd – befejezésképpen – tömör összefoglalás és értékelés következik. Megbízható, jó módszer ez, kivált egy tankönyvnek szánt műnél.

Egy ilyen jellegű összefoglaló kötet írásakor, megszerkesztése közben óhatatlan szembekerül a szerző (később az olvasó is) az arányok fölöttébb kényes kérdésével. Vagyis azzal az értékszemponttal, hogy melyik alkotó kap kisebb vagy nagyobb teret (ezzel egyszersmind jelentőséget) a nagy egészen belül. Azaz: az egymás után következő portrék terjedelme óhatatlanul értékszempontot jelent. Különösen kényes részek ebben a szóban forgó irodalomtörténetben a mindössze egy-két flekk terjedelmű rajzok, jó néhány jelentős, nagy írói, költői életműnek a csupán egy-két bekezdésbe foglalt tömörítvényei. (Nem is szólva a kimaradottakról: arról, hogy a szerző kiket „vesz be” a „nagyok” közül, és kiket nem.) Az arányokról szólva végül is azt lehet mondani, hogy Bíró Zoltán a legtöbb esetben elfogadja a magyar irodalomtörténet-írásnak az utóbbi évtizedekben nagyjában-egészében megállapodottnak tűnő értékrendjét; szembefordul ugyanakkor – nagyon helyesen – azokkal a szélsőségesnek mondható vélekedésekkel, amelyek nagyságrendekkel (tehát nem részletkérdésekben) próbálják meg növelni (vagy éppen csökkenteni) egy-egy író művének súlyát, azaz a 20. század szellemi életében és esztétikai kultúrájában betöltött valódi szerepét.

Vitatkozni persze lehet(ne) Bíró Zoltán némely döntésével (az arányok, illetőleg a kötetbe való „bekerülés” egyes konkrét kérdéseiben), ámde a méricskélésnek és a hiánylista benyújtásának egy ilyen nagyságú és színvonalú munkát értékelve vajmi kevés értelme van. Nyilvánvaló, hogy ez az egyszemélyes irodalomtörténet Bíró Zoltán élményéből sarjadt, s ha az egész megnyugtatóan kiegyensúlyozott és – amennyire lehet – objektív, a részletek, rész- vagy többszörösen is alkérdések tekintetében nemcsak „megengedhető”, de egyenesen természetes a személyes vonzódás szerinti irodalomtörténet-írói gyakorlat: a kisebb horderejű döntések egész sora. Fogadjuk el tehát a könyv bevezetőjében a szerző által írottakat: „Szükségképpen kiemel tehát életműveket, másokat elhagy, vagy éppen csak megemlít, mert ebben a hatalmas irodalomban egyebet nem is igen tehetne, nagyobb terjedelemben sem.”

*

A kötet indítása kitűnő: az Ady-portré az egyik legkiérleltebb, egyszersmind az egyik legösszefogottabb, legtömörebb írás. „Ady Endre sorsköltészete” – hogy a szerző korábban megjelent Ady-könyvére utaljunk – bontakozik ki az olvasó előtt, magabiztos, szép előadásban. Bíró Zoltán végképp szakít az ideológiaközpontú (akár „jobb-”, akár „baloldali” volt is az) megközelítésekkel, sőt – az adott terjedelemhez képest – végig vitázik ezekkel (valamint a polgári liberális Ady-értékelésekkel). Alapkérdésekre felel lépten-nyomon a szerző, józan, lényegi, közérthető és meggyőző érveléssel. Szépen bontakozik ki Ady-élményében ennek az egyszemélyes irodalomtörténetnek az egyik legfontosabb strukturáló elve: az élet és a mű elválaszthatatlan egységének az axiómája. Bíró Zoltán meggyőződése, hogy pusztán csak a művet figyelembe venni, értékelni a szerző személyiségének (és az e személyiséget döntő módon befolyásoló emberi és szellemi környezet milyenségének) figyelembevétele nélkül sterillé teszi (vagy könnyen teheti) a műalkotás, az életmű megközelítését. Nem is szólva arról az ugyancsak figyelembe veendő – már említett – szempontról, hogy ez a könyv egyik célja szerint – ha nem is teljesen kezdő, de mindenesetre – tanuló és tájékozódó olvasóközönség számára íródott. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szerző igyekezne valaminő örökkévaló igazságokat megfogalmazni. Éppen ellenkezőleg. Bíró Zoltán látható módon az életművekben megvalósuló teljesség szerkezetére, fölépülésére, eszmei, gondolati, érzelmi összetevőinek esztétikai megnyilvánulásaira, ezek összességére figyel és figyelmeztet. Irtózik bármely irányú és szándékú sematizmustól, éppen azt hangsúlyozza úgyszólván végig a könyvben, hogy az egy életművön belüli (fent nevezett) értékek – miként lényege szerint minden szellemi jelenség – bonyolult, sokszor ellentmondásos különbözőségek, finoman egymáshoz simuló ötvözetek; olyan ötvözetek, amelyekben a különbözőségek nem ellentmondanak egymásnak, hanem kiegészítik egymást.

Bíró Zoltán Ady-portréja is ezt a szabálytalan szabályosságot mutatja meg, tárja föl, számos apró fölfedezéssel, finom megfigyeléssel. Ugyancsak ebben a tanulmányban hangsúlyozódik az a szintén általánosítható művészetszociológiai jelenség (törvényszerűség?), amely azt mutatja, hogy a valódi alkotói nagyság magába fogadva, magába asszimilálva a közvetlen élethatásokat, igazán nagy műveiben (hiszen éppen ettől válhat egy mű remekművé) mindig túllép a konkrét (szociológiailag egyébként hiteles) közvetlen determinációkon, és képes a tágasabb „nagy közösségek” (haza, nemzet, „emberiség”) képviselője, reprezentánsa lenni. Ady forradalmisága – például – jól mutatja, hogy a forradalmi radikalizmus általános nemzeti sorskérdésekre adott válasz, nem pedig valamely privilegizált osztály kiváltságos életérzése. Ugyanígy: Ady magyarsága egyszerre nyugati és keleti, egyszerre „úri” és plebejus; magyarságversei, istenes versei is sokrétűek, több szólamúak.

*

A szabadon gondolkodás, a saját tapasztalatok és élmények formálják e megbízható irodalomtörténeti összefoglaló további tanulmányait is. Terhelő és torzító ideológiától mentes, belülről, az előtte lévő „anyagból” láttató és szuverén módon gondolkodó szerző műve ez. Markáns tükre az efféle elkötelezettségnek – például – a Nyugatról, a nyugatos mozgalom ellentmondásos voltáról szóló fejtegetés. Bíró Zoltán higgadtan (már-már szenvtelenül) ragadja meg – itt is – a lényeget: a Nyugat vitathatatlan és pótolhatatlanul nagy érdemeit kellőképpen hangsúlyozza a magyar szellemi élet újjászövési kísérletében a századelőn, de kendőzetlen nyíltsággal szól e folyamat problematikussá válásáról, majd – a húszas évek végétől a harmincas éveken át – ennek az egyesítő erőnek a gyengüléséről, sőt, a Válasz megjelenésével jelentőségének lényeges csökkenéséről. Ehhez az irodalomtörténészi látásmódhoz pediglen már nemcsak tudósi meggyőződés, de személyes kockázatvállalás is szükségeltetik, hiszen a magyar irodalomtörténet-írás egyes képviselőinek évtizedek óta dédelgetett egyik mítosza éppen a Nyugat mindenek feletti tökéletességének a doktrínája (kijátszva a népi írói mozgalommal és a Válasszal szemben). Nos, Bíró Zoltán rámutat arra, hogy az előző nagy nemzedék egyáltalán nem volt azonos a Nyugattal, nem annak művészi (irodalom)filozófiáját vallotta, nem a Nyugat indította vagy nevelte föl (jóllehet – jószerivel – valamennyien megjelentek ott). Másrészt: a Nyugat kényesen (nemegyszer: kényeskedve) kijelölt esztétizmusa egyáltalán nem vált szigorú gyakorlattá magának a Nyugat szerkesztésének mindennapjai során, sőt – ez viszont előnyére vált – „gyűjtőmedencéje” lett minden jelentősebb irodalmi törekvésnek. (Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy a fennen hirdetett minőségelv feltűnően sokszor sérült meg azáltal, hogy a Nyugat úgyszólván rendszeresen közölt meghökkentően gyenge, nemritkán dilettáns műveket – főleg verseket – is.)

*

A Szabó Dezső-portré Bíró Zoltán könyvében tisztességes és méltó rehabilitáció. Igaza van: Szabó Dezsőt bármikor lehetett – és lehet ma is – „becsmérelni olvasatlanul”. Igaza van abban is – több irodalmi kánon ellenében, amelyek szerint Az elsodort falu ma már olvashatatlan –, hogy bár nyelve „helyenként dagályosnak tűnik, vagy valóban az is, képei, expresszivitása helyenként túlfűtöttnek, de nyelvi-képi láttató ereje magával ragadó, társadalombírálata pedig alapjaiban igaz, meggyőző a történelmi visszatekintésben is”. Ugyancsak kiemeli az életműből az Életeimet, amely „a század egyik legjelentősebb, de mindenképpen legszellemesebb önéletrajza”. Hasonlóan méltányos „rehabilitációnak” érezzük a Juhász Gyula-portrét is (azzal a különbséggel, hogy az ő költészetének valódi értékeit – legalábbis prekoncepciószerűen – nemigen vonták kétségbe). Nagyon szép a Veres Péter-fejezet is; a szerző értékrendje szerint ő sokkal jelentősebb író annál, semmint azt az irodalmi „köztudat” számon tartja, s újra fölfedezteti velünk a Pályamunkások világirodalmi rangját. Elismerő s ugyanakkor kritikus is a Tamási Áron-rész, ettől a kettősségtől még inkább nő a hitele.

Az Illyés Gyuláról írt tanulmányt olvasva erősödik meg az olvasó „gyanúja” arról, hogy Bíró Zoltán legizgalmasabb, legolvasmányosabb pályaképei éppen a legnagyobbakról szólnak. (Egyébként tán érthetően és természetesen.) A recenzens legszívesebben idézné az egész (159.) lapot, ahol a szerző az alábbi gondolatot fejti ki részletesebben: „Illyés fontosnak látja […], hogy szóljon arról a kényes egyensúlyról is, mely közösség és egyéniség, rend és szabadság, szabály és szabálytalanság között kell hogy létrejöjjön, mert az emberi és a nemzeti létezés éppúgy nem viseli el az egyformaságot vagy egyszólamúságot, mint ahogyan a közösség hiányát, a mindenki számára elfogadható és érvényes törvényeket sem.” Az Illyés megfogalmazta „Jogot az árnyalatnak”-kívánalom ugyanis mindenféle türelmetlenséget, a diktatúrák mindenféle válfaját (beleértve a liberalizmus diktatúráját is) elutasítja; nem igaz tehát a reá (Illyésre) sütött „erőszakosan kollektivista” „nemzeti próféta” szerep (sem).

A kötet erősségei közé tartozik a Németh László-pályakép. Az életmű valamennyi lényeges kérdését tárgyalja, nem kerülve meg a „kényeseket” sem: belülről, az írói gondolkodás alapforrásai felől közelíti és világítja meg azokat. („Fajiság”, „híg magyar – mély magyar”, „kisebbségben” stb.) Megrendítően hat az olvasóra Bíró Zoltán József Attila-portréja. Talán azért, mivel a szenvedő, a vergődő, a folyton csak vágyakozó, de a vágyaiban be nem teljesülő embert – s nem az „osztályharcost”, nem a „forradalmárt” a „proletariátus nagy költőjét” – mutatja meg. Szépen kidolgozott tanulmány ez is: jól láttatja és érezteti ennek a költészetnek világirodalmi rangját, jelentőségét: gondolatiság, érzelmi fűtöttség, játékosság és esztétikum olyan egységét – öntvényét –, amely egyetemesen érvényes törvényeket fogalmaz meg, illetőleg tesz „érzékivé”. Ugyancsak szép, őszinte és igaz a Radnóti Miklósról írott tanulmány. Különös fénytörését az adja, hogy a szerző a Radnóti-versek egy csoportját hangzásbelileg rokoni kapcsolatba hozza a Nyugat legjobb költőivel, s „mintha Juhász Gyulához kerülne legközelebb.” Méltó, beleérző portrét kapunk Kassák Lajosról, akinek nemcsak írói munkásságát tartja nagyra Bíró Zoltán, de kiemeli egyéniségét, az „erkölcsi tartásban és önállóságában nehezen követhető példaember” mivoltát.

Egészen más ok és más végeredmény miatt fontos a Márairól szóló rész. Mintaszerű illusztrációja egyben annak a már többször említett szabadon gondolkodásnak és szuverén ítéletalkotásnak, amely a Bíró Zoltán-i irodalomtörténet-írás egyik meghatározó sajátossága. Az utóbbi időben ugyanis mérhetetlenül eltúlozták a Márai-életmű jelentőségét – politikai-ideológiai okok miatt is –, jószerivel a 20. századi magyar próza etalonjának kiáltva ki, s megfellebbezhetetlen igazságnak minősítve gondolatait, véleményeit, megjegyzéseit. Bíró Zoltán józan eleganciával mutat rá arra, hogy „maga Márai teremtett polgármítoszt a magyar irodalomban, s teremtette vele a maga mítoszát mint polgárét”. Életének „tragikuma, hogy világpolgári eszményeket dédelgetett, s végül rá kellett jönnie, hogy világpolgárnak lenni nem lehet, csak átutazónak, emigránsnak, azaz idegennek, hazátlannak, magányosnak a nagyvilágban”.

Vitatkozni is lehet(ne) persze Bíró Zoltán némely állításával, véleményével, hangsúlyával. Csak jelzésként utalunk egyikére-másikára. Az Ady-reviziót elindító Kosztolányi-cikk megítélésünk szerint több és más, mint „otromba, kicsinyes, féltékeny támadás”; tehát érdemben kellene megvizsgálni, vajon nem volt-e némi igazság abban, ahogyan Kosztolányi az Ady-verselés bizonyos modorosságait szóvá tette. Továbbá: jelezni kellett volna, hogy Illyés oroszországi útijegyzete egyértelműen elfogult, nem a tényleges valóságot tükrözte. Illyésnél maradva: erősen problematikus a Fáklyaláng besorolása a „Kegyenc”-típusú drámák közé; minthogy az illyési „plebejus forradalmiság” ebben a művében is ellene fordult mind a reális történelmi szituációnak, mind pedig az esztétikai érték hiánytalan érvényesülésének. Közismert, hogy Veres Péter regényfolyama, A Balogh család története regénypoétikai szempontból mindig problematikus műnek számított, de talán – mint a század egyik legszebb, legvonzóbb nagyregénye – mégis több figyelmet, alaposabb méltatást érdemelt volna.

Nem soroljuk tovább a teljes mű szempontjából csak részleges érvényű ellenvetéseinket. Megállapítjuk viszont, hogy a Két nemzedék, Bíró Zoltán személyes látomása a 20. század első kétharmadának magyar irodalmáról jó véleménnyel fogadható, és az olvasóban valódi szellemi nyomokat hagyó, értékes szakmunka. Továbbá: áramló gondolatai és szép nyelvezete miatt igazán szeretni való könyv. (Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., 2001)