P. Sebők Anna

Az erdélyi 1956-os per

Beszélgetés az egykori rab Dávid Gyula irodalomtörténésszel

P. Sebők Anna: Ki is vagy te valójában régi, kolozsvári ismerősöm, Páskándi Géza volt rabtársa és barátja?

Dávid Gyula: 1928. augusztus 13-án születtem Árapatakon, Háromszék megyében. Tízéves voltam, amikor édesapámat, aki a faluban református lelkész volt, áthelyezték Székelyudvarhelyre, tehát tízéves koromtól kezdve Udvarhelyen éltünk. Aztán 1947-ben felkerültem az egyetemre Kolozsvárra.

Az egyetemet 1951-ben végeztem el, azonban már 1950-ben bekerültem az Állami Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének az érdeklődési körébe, ahol harmadéves koromban helyettesítettem Bajor Andort, aki szabadságon volt, így hát ott némiképpen ismertek. Amikor 1950 decemberében az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónak Kolozsváron magyar szerkesztősége alakult, Földes Lászlót bízták meg a vezetésével. Körülnézett az egyetemisták berkeiben, és fél esztendő alatt kiépített egy öt-hat tagú szerkesztőséget, nagyobbrészt egyetemi hallgatókból. Negyedévesként odakerült Bustya Endre és jómagam, egy hónapig Fodor Sándor, aki akkor már elvégezte az egyetemet, és előzőleg Nagyszentmiklóson tanított. A következő fordulóban, de még mindig ’51 tavaszán, Keresztesi Éva és Székely János – akik harmadévesek voltak – lett a szerkesztőség tagja. Itt kötött ki Marosi Péter, akit nem sokkal azelőtt tettek ki a Állami Magyar Színház igazgatói székéből, és Kacsó Sándor bácsi, aki Bukarestben volt a Magyar Népi Szövetség országos elnöke, és amikor kirakták, illetve más elnököt választottak, leküldték ún. társadalmi munkára, Kolozsvárra. Így állt össze a kolozsvári szerkesztőség. 1953 őszéig dolgoztam itt, ’53-ban viszont lehetőség adódott arra, hogy ösztöndíjas aspiráns helyre felvételizzek, és így ’53-tól a Bolyai Egyetem kötelékébe kerültem.

Ez az időszak lényegében számomra nem jelentett szorosabb kapcsolatot az egyetemmel, mert jártam ugyan néhány előadásra, de hát itt a hangsúly inkább a könyvtári kutatómunkán volt. Az egyetemmel és az egyetemi élettel tulajdonképpen 1956 őszén kerültem közelebbi viszonyba. Ugyanis 1956 szeptemberében Varró Jánossal és Lakó Elemérrel – akik szintén ösztöndíjas aspiránsok voltak, és előzőleg tanársegédek – útlevelet kértünk azon a címen, hogy a dolgozatunkhoz Magyarországon gyűjtünk anyagot. Konkrét tervvel utaztam oda, hiszen Tolnai Lajos marosvásárhelyi éveiről készítettem a dolgozatomat. Amellett volt bőségesen időnk és lehetőségünk arra, hogy Pesten és vidéken eljussunk minden olyan helyre, amely minket érdekelt.

1955–56-ban már kezdtek kialakulni a magyarországi egyetemi ifjúsággal és a fiatal írókkal való kapcsolatok. Legelőször szintén ösztöndíjas aspiránsként Czine Mihály járt Kolozsváron, és Varga János volt a hivatalos kísérője. Amikor Czine Mihály „Móricz nyomán” kutakodott, hogy az író erdélyi kötődéseit felderítse, Varró János kísérte végig Erdélyen. Utána két történész aspiráns jött hozzánk, akik szintén Varróékhoz kerültek valami módon közel, s én is rajta keresztül ismertem meg Varga Jánost és Csatári Sándort. Czine Mihállyal a kapcsolatom baráti viszonnyá mélyült, amely – minden viszontagságon keresztül – egészen haláláig fennmaradt. Miska kiváló ember és kiváló irodalomtörténész volt, kutató elme, neki köszönhető, hogy az erdélyi irodalom iránti érdeklődés Magyarországon megélénkült, elég sok baja is lett belőle.

Varga Jánossal pedig 1956 szeptemberében kerültünk közelebbi kapcsolatba. Minthogy dékánhelyettes volt az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, az ő révén bekerültünk abba az egyetemistákból és tanszemélyzeti tagokból álló kirándulócsoportba, amelyik a Dunántúl román kori építészeti emlékeinek kutatását tűzte ki céljául. Bercsényi Dezső, Zádor Anna voltak a szaktanárok, ők vezették a fiatalokat. Tóth Zoltánnal is – aki 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűz következtében halt meg – ezen a kiránduláson kerültem közelebbi ismeretségbe.

Ezenkívül még nagyon sok olyan helyen megfordultunk, ahol már meglehetősen forrtak az események; kezdve az Írószövetség közgyűlésén, ama híres-nevezetes tisztújító közgyűlésén, folytatva a mindenféle egyetemi baráti körökkel. Mindenesetre a XX. kongresszust követő olvadás légkörében mindenütt eléggé éles és szókimondó kritikai hang fogalmazódott meg a rendszerrel szemben. Ez az atmoszféra volt az, amely végül is a forradalomhoz vezetett. A Petőfi Körben, emlékezetem szerint, nem jártam (nem tudom, Varróék jártak-e), de az általános légkör, a hangulat magával ragadott. A különféle beszélgetéseken a szocialista rendszer hatalmi visszaéléseiről, gazdasági és politikai abszurditásairól volt szó, s mindez már a széles nyilvánosság előtt zajlott.

Pestről október 5-én egyedül jöttem haza, Varróék még maradtak egy napig, mert ott akartak lenni (ott is voltak) a Rajk temetésén október 6-án. Én azért igyekeztem haza, mert közben megtudtam, hogy kineveztek minket tanársegédnek a magyar tanszékre. Nekem a XIX. század irodalma jutott, mert ez volt a szakom. Mivel azonban Jancsó Elemér kinn rekedt a forradalom alatt Magyarországon, nekem kellett az ő előadásait is megtartani. Majd miután hazajött, továbbra is rám bízta ezt a feladatot. Így a másodéves magyar szakosoknak, valamint az elsőéves magyar–pedagógia és történelem szakosoknak tartottam az előadásokat. Alaposan fel kellett készülnöm az előadásokra, s akkor találtam ki – és nyertem el ehhez a tanszék jóváhagyását is –, hogy „Városnéző tanulmányi séták” címszó alatt megismertetem a diákcsoportot Kolozsvár magyar irodalmi nevezetességeivel. Végigjártuk az egyetemi könyvtárat, egy másik alkalommal felkerestük mindazokat az emléképületeket, amelyekben valamilyen magyar irodalmi esemény történt. Aztán meg a Házsongárdi temetőbe mentünk, meglátogatni azokat a sírokat, amelyekről azt gondoltam, hogy ismerniük kell. A temetőn végigsétálva láthattuk, hogy sajnos elég sok elhanyagolt sír van, melyben írók nyugosznak. Akkor fogalmazódott meg bennünk az ötlet: minthogy közeleg a halottak napja, illenék nekünk ezeket a sírokat rendbe tenni, hiszen a család nélkül maradt íróknak végeredményben az irodalom szakosok a hozzátartozóik. Tehát úgy képzeltem el, hogy ebből hagyomány teremthető, vagyis a mindenkori egyetemi hallgatók legyenek a gondozói a kolozsvári Házsongárd ezen sírjainak.

Így indult, talán kétszer mentünk ki még a temetőbe október 23-a előtt és után is, letakarítottuk a sírokat. November 1-jén, halottak napján természetszerűen adódott, hogy virágot vittünk rájuk, és gyertyát is gyújtottunk. Diákjaim között olyanok is voltak, akik később ismert emberek lettek, mint például Szilágyi Domokos, Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Boros Zoltán, Szilágyi Júlia, Jászberényi Emese. Az első tanítási évem alatt ezzel a másodéves csoporttal csináltam végig a temetői akciót és a városnézést. Az egésznek akkor volt már egy eléggé feszült hangulata. A feleségem mondta is: te ne menj ki, mert ebből baj lesz! Azt feleltem: éppen azért megyek ki, hogy ne legyen baj! Kimentünk, és végiglátogattuk a sírokat. Ott akkor nekem is feltűnt – a diákoknak még inkább, mert nekik volt szemük az ilyesmire –, hogy elég sok olyan alak ténfereg a temetőben és körülöttünk, akiket nem feltétlenül a halottak napja csalt ide.

P. S. A.: November 1-jét írjuk. Október 23-án és 24-én a Képzőművészeti Főiskolán már mozgolódások voltak, a diákok már tárgyaltak. Ezekről a dolgokról tudtál-e? Tehát: a diákság a magyarországi eseményekről tudomást szerzett-e?

D. Gy.: Hogyne. Akkor szakítsuk meg a temetői történetet, és térjünk erre vissza, mert az egésznek, annak az atmoszférának a megértése szempontjából ez csakugyan fontos. Október 23-án este mi már otthon hallgattuk a rádiót, s abból értesültünk, hogy Budapesten a délután folyamán történt valami, hogy a Bem térre, a szoborhoz gyalogló tömeg tüntetni készül. Másnap reggel, illetve még akkor este hallottuk Gerő beszédét, amelyben lehuligánozta a diákokat. Máskülönben ez nem az első és nem az utolsó eset volt a hatalom részéről, hiszen az ilyenfajta minősítés nagyon könnyen elhangzott a vezérek szájából: mindenki huligán volt, aki akart valamit csinálni. Tehát a Gerő-beszédet is hallottam. Másnap reggel, amikor felmentünk az egyetemre – a tanársegédi kör, a fiatal tanárok és a felsőbb évfolyamos diákok egyaránt –, még nem tudtuk, hogy mi lesz az egészből. Október 24-én egy frissen kinevezett román gyakornoklányt, aki tökéletesen beszélt magyarul, váratlanul kitettek a bentlakásból. Ő a teljes ruhatárával, valamint a rádiójával beköltözött a tanársegédi szobába, amely egyébként nekünk – 1956-tól függetlenül is – a főhadiszállásunk volt. Ez persze azt jelentette, hogy attól kezdve a rádió állandóan szólt, hallgatta mindenki, aki bejött, vagy akinek nem volt egyéb dolga, esetleg tudott egy kis időt keríteni magának. Természetesen beszélgettünk is, és lépésről lépésre kommentáltuk az eseményeket. Együtt drukkoltunk, együtt izgultunk, amikor egy-egy kedvezőbb esemény mutatkozott. Üdvözöltük Nagy Imre kormányba való bevonását, örültünk Gerő eltávolításának. Ezt azért mondtam el, mert nem volt véletlen, hogy az a gyakornoklány igénybe vette a szobánkat. Később elég gyászos szerepet játszott Varró tárgyalásán, hiszen János perében a vád tanújaként jelent meg. Tehát világos volt, hogy ezt a lányt rádióstul a Szekuritate költöztette be hozzánk. Így zajlottak le végül is az események. Persze a diákság is mindenről tudott, a forradalom mindent mozzanatát nyomon követte. Október 25-én vetődött fel – most már nem emlékszem, ki hozta a hírt, de úgy rémlik, mintha Varró lett volna –, hogy a Babeł egyetem diáksága kezdeményezte, hogy ki kéne vonulni az utcára, tüntetni a magyar forradalom mellett! És ezt természetesen a bolyaistákkal együtt képzelték el. Az egyik verzió, amit a Babeł hangoztatott, és amire én emlékszem, hogy nyilvánvalóan mi mennénk elöl, vagyis a magyar egyetem, mert ez a mi forradalmunk. Ez ebben a megfogalmazásban már erősen provokációízű volt. Egyrészt azért, mert elégedetlenek voltunk a hazai helyzettel, kiváltképpen a magyarság és a kisebbség helyzetével, másrészt meg már akkor világos volt: abban a pillanatban, mihelyt az egész nemzetiségi színezetet kap, nagyon könnyű lesz a románokat a magyar forradalom ellen fordítani. Tehát a tüntetés tervét mi igencsak gyanakvással fogadtuk. Végül is végigjártuk a bennlakásokat, a diákotthonokat, és lebeszéltük a fiatalokat a gyülekezésről. Az istenért, nehogy valakinek eszébe jusson az utcára menni! Mert baj lesz ebből. És ha lőnek, először azokat találják el, akik elöl menetelnek.

A hatalom ki is használta ezt a helyzetet. Ez akkor derült ki, mikor a rákövetkező napon, 26-án már összehívták a Babeł Egyetem tanszemélyzetét egy közgyűlésre. Raluca Ripan, az egyetem akkori rektora – a magyarországi hivatalos álláspontot fújva: ez nem forradalom, hanem ellenforradalom – beszédében ecsetelte a szörnyűséget: a hitleristák vezetésével felkelés tört ki a szocializmus ellen. Figyelmeztette a résztvevőket, vigyázzanak, nehogy szolidárisak legyenek a magyar forradalommal, és figyelmeztessék erre a diákságot is, mert a magyarok Erdélyt akarják elvenni tőlük. Aki a rádió híradásait végigkövette, az tudta, hogy ez nem igaz. Semmi olyasféle nem hangzott el, ami erre akár csak utalt volna. 1956-ban a magyar forradalomnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy tetézze a baját azzal, hogy a szomszédos országokat maga ellen hangolja.

A következő napok lényegében így teltek el. Rádióhallgatással, őrködéssel. Október 23-án este volt egy gyűlés a Képzőművészeti Főiskolán. Erről mi másnap már tudomást szereztünk; arról is, hogy hármat letartóztattak az ottani diákok közül. 1956 tavaszán már felvetődött egy hivatalos kezdeményezés, hogy az Ifjúmunkás Szövetség mellett létre kéne hozni az egyetemisták és a főiskolások diákszövetségét is. Akkor ezt a XX. kongresszusnak a demokratizálást meglobogtató szellemében úgy képzelték el, hogy a diákszövetség alulról fölfelé építkezzék. Először létre kell hozni a legkisebb sejteket, az évfolyamok diákszövetségeit, amelyekből aztán összeáll a kari diákszövetség. Tehát a felfelé építkezés alapján alakult volna ki az egyetemi központok diákszövetsége; nem titkoltan azzal a céllal, hogy a diákság bátran fogalmazza meg elképzeléseit.

Magyarországon a diákmozgalmakból nőtt ki tulajdonképpen a forradalom. Nálunk tehát a szervezkedések virtuális veszélyt jelentettek a hatalomra. Temesváron például az események odáig mentek, hogy egy diákszövetségi gyűlés során a fiatalok nyílt összetűzésbe kerültek a hatalommal. Háromezer diákot tereltek össze, és közülük harminc-egynéhányat le is tartóztattak, akiket azután mint a diákmozgalom fő szervezőit elítéltek. Tehát ott egészen élesbe fordultak az események. Kolozsváron ez nyilván már a diákság nemzetiségi összetétele miatt sem volt lehetséges; és nem is lett volna kívánatos.

Visszatérve a Képzőművészeti Főiskola diákgyűlésére, ez voltaképpen egy előkészítő gyűlésnek indult; és végül az is maradt. Elhangzott egy-két olyan felszólalás, amely a diákprogramokat feszegette, és még a diákéleten belül is politikai követeléseket tartalmazott. A hivatalosan szervezett diákszövetségi mozgalomnak lényegében ez volt az egyik megnyilvánulása. A Szekuritate nyilván értesült arról, hogy október 23-án a délutáni és esti órákban mi történt Pesten. S amikor a gyűlés folyt, már – tudomásom szerint – körülvették Mátyás szülőházát, amelyben a főiskola volt. Még aznap éjjel letartóztattak három diákot: Balázs Imrét, Tirnován Videt és még valakit. Közülük kettőt elítéltek, és a tárgyalásukat november közepén már meg is tartották. Elég kis büntetéseket kaptak: háromévi börtönt*, de akkor ez még súlyosnak számított.

A Bolyai Egyetemen a diákszövetségi szervezkedés ezekkel párhuzamosan folyt. Szeptember közepén megkezdődött a tanítás, és a történelem–filológiai karon hamarosan kialakult az a helyzet, aminek a következménye egy újabb diákper lett. Várhegyi István volt a kari diákszövetség ideiglenes elnöke. (Jóllehet Magyarországon a forradalmat leverték az oroszok, november 4-től jött a megtorlás, nálunk a diákszövetségi mechanizmus ment tovább.) A történelem–filológiai kari diáktanács a programját az egyetemi tanács elé terjesztette. Ott szembekerült a tanárok egy részével. Csehi Gyula – tudom konkrétan – próbált a diákokkal szemben érvelni. Eléggé heves vita kerekedett, aminek az lett a vége, hogy Várhegyi kijelentette: ezt a programot a diákság állította össze, és ő nem illetékes arra, hogy bármelyik pontjáról is lemondjon; közgyűlés elé fogja vinni az egészet, majd ott döntenek. A közgyűlés, azt hiszem, november 18-án lett volna. Előtte való éjszaka Várhegyiéket letartóztatták, és megkezdődött a kihallgatásuk. Február végén volt a tárgyalás.

P. S. A.: Térj vissza, kérlek, a halottak napjára.

D. Gy.: Kimentünk a temetőbe, végignéztük a sírokat. A csoportomban nem volt semmiféle éneklés, versmondás. Úgy éreztem, a halottak napi kegyelettel összeegyeztethetetlen, ha mi ott elkezdünk szavalni meg énekelni. Valójában nem történt semmi. Jöttünk lefelé a temetőből, és akkor tűnt fel nekem igazából – már eléggé sötét volt, mindenütt égtek a gyertyák –, hogy a temető előterében ott téblábolnak, csellengenek mindenféle alakok. És akkor azt mondtam – azt hiszem, Nagy Kálmánnak –, hogy ez az egész úgy néz ki, mint amikor a zápor után lefut az árvíz, és a kövek ott maradnak. A kihallgatásomon ezt lefordítva egy román közmondásig jutottak. „Apa trece pietrele rámân”, vagyis „a víz lefut, a kövek ott maradnak”, aminek a magyar megfelelője: „a kutya ugat, a karaván halad”. Tehát megy minden tovább, annak ellenére, hogy ezek a bunkók itt vannak még. A Szekurtitate ezt így akarta értelmezni. Ez volt az az egyik ellenséges tartalmú beszélgetés, amit konkrétan a nyakamba tudtak varrni azon kívül, hogy végül is az egész temetőbe való kimenetelt tényleg én szerveztem meg. Jó néhány ilyen önkéntesen szerveződött diákcsoport is kint volt a temetőben. Ők már az egész temetői akciót úgy értelmezték, hogy halottak napján tisztelegniük kell a forradalomban elesett fiatalok emléke előtt. Egyik-másik fekete szalagot és kokárdát viselt. Nekem eszembe sem jutott ez, az én természetemtől az ilyen külsőségek távol állnak. Megtudtam, hogy az egyik csoportnak Bartis Ferenc volt a vezére, mindenesetre Bartis is köztük volt; elmentek Reményik Sándor sírjához is, és ott ő elszavalta Reményik egyik költeményét, majd elénekelték a Székely himnuszt. Tehát az egésznek már tüntetésjellege volt. Erről már másnap hallottam, és tudomásul vettem. Akkor mondta be a Szabad Európa Rádió, hogy az egyetem diákjai tüntettek a Házsongárdi temetőben a magyar forradalom mellett. Ez igaz, mondtam én, a tüntetés kivételével, mert az egésznek tényleg az volt a célja és az érzelmi tartalma, hogy kifejezze a forradalommal való szolidaritásukat. A forradalommal én is teljes mértékben együtt éreztem, céljait igazaknak tartottam, főképp a Magyarországon szerzett tapasztalatok alapján és a hazai körülmények ismeretében. De nekem eszembe sem jutott volna, hogy tüntetni kell, és hogy amit csináltunk, az tüntetés volt. Ezt mondom én most, amikor rengeteg hős születik utólag, a csata után, és mindenki (bocsánat, majdnem mindenki) igyekszik magának minél nagyobb szerepet tulajdonítani. Nagyon szép lenne most felvállalni egy ilyen tüntetés megszervezését, és azt mondani, én voltam a zászlóvivő, de én ezt ma sem mondom, mert nem igaz.

Várhegyiék letartóztatása után meghűlt, megcsendesedett a légkör, mindenki meg volt riadva. A vizsgaidőszak vége felé, már januárban kezdődtek a perek. Lezajlott Balázs Imréék pere – az megint megriasztotta a diákságot –, majd február végén elkövetkezett Várhegyiék tárgyalása is. A tárgyalás utáni napon jön Bodor András, a filológiai kar dékánja, és hív, hogy menjek be hozzá, beszélni akar velem. Bementem, és azzal kezdte: „Na, lezajlott a Várhegyiék tárgyalása, és tudja-e, hogy ott magáról is szó volt?” Hogyhogy? – kérdeztem. Azt feleli: „kérdezték a diákokat, hogy voltak-e a temetőben, mondták, hogy igen, és kérdezték, kivel mentek ki, és mondták, hogy Dávid Gyulával. És hogy Dávid Gyula szervezte meg őket.” Ehhez annyit fűztem: engem nem kérdezett meg senki, viszont ha megkérdeztek volna, elmondtam volna nekik, hogy mi történt ott tulajdonképpen; nem volt semmiféle tüntetés, hanem ez és ez volt.

Nem telt el két hét, és jöttek értem. Hajnalban felverték az egész házat, berohantak vagy hatan; egy Király nevezetű százados volt a vezetőjük, akiről utólag azt hallottam, a többieket is ő tartóztatta le, talán erre a munkára volt szakosítva. A kapu be volt zárva, ám úgy jöttek be a kerítésen keresztül, hogy senki sem vette észre őket, csak amikor az ablakot zörgették. Először felmutatták a házkutatási parancsot, majd végignéztek mindent; rendkívül aprólékosan és lelkiismeretesen fellapozták a könyveket, mindet, az a gyanúm, hogy röpcédulákat, újságokat vagy ilyesmiket kerestek. Nem találtak végeredményben semmit. Amit elvittek, az egyik rokonom levelét, az egyenesen nevetséges. Én az idő tájt szerkesztettem a kuruc költészet antológiáját, és volt egy csomó gépelt oldal nálam, amelyen kuruc versek voltak; egyik-másik arról szólt, hogy milyen nehéz az élet. Úgyhogy amikor a kihallgatásra került a sor, előszedvén a papírokat, a kihallgató tiszt rám nézett, és azt kérdezte: meg tudnám-e mondani, hogy ezeket miért hozták ide. Én végképp nem tudtam. De aztán nem is volt érdekes, visszaadták őket, az egész semmit sem nyomott a latban.

A letartóztatásom ’57. március 12-én történt, 13-ra virradó éjjel. Megérkezésük után a szekusok nyilván elküldték az autókat, amivel kijöttek, hogy ne keltsenek feltűnést. S ahogy ballagtunk lefelé a Pata utcán, volt bennem egy kis elégtételféle, magamban kuncogtam is, hogy egy kicsit megsétáltatom őket.

P. S. A.: Megbilincseltek-e?

D. Gy.: Nem. Ketten közrefogtak, a másik kettő a hátam mögött jött, és szépen sétáltunk – lassan hajnalodott –, mintha mi sem történt volna. Mentünk békés polgárokként befelé. Az Árpád útra vittek, a régi hadtestparancsnokság épületébe. Én az épületet valamennyire ismertem, mert annak idején, 1944 előtt az erdélyi cserkészkerület elöljárósága abban székelt, akkor jártam ott. Hogy cserkész voltam, a vádpontjaim között is szerepelt. De a pincét nyilván nem ismertem. Egyenesen oda vittek. A fogda parancsnoka Bárány elvtárs névre hallgatott, más változatok szerint Báránescunak hívták. Első nap nem történt semmi. A számbavétel után egyszerűen betettek egy cellába, a 18-asba, amelyben már ott ült egy idősebb rab, Rusu görög katolikus érsek, cellatársával, egy háborús bűnös volt szakaszvezetővel. Később az újratárgyaláson kiderült, hogy ez utóbbi tulajdonképpen besúgó volt. Odatették az érsek mellé, akit az 1956-os, nyári görög katolikus szervezkedések miatt tartóztattak le. Rusu volt a motorja annak a mozgalomnak, amelynek célja 1946-ban az ortodoxia által megszüntetett görög katolikus egyház visszaállításának a legalizálása lett volna.

A kihallgatásom azzal kezdődött, hogy felvették a személyi adatokat, a szokásos módon ujjlenyomatot vettek tőlem, és lefényképeztek – ez hozzátartozott a bűnügyi nyilvántartáshoz. Első kihallgató tisztem egy Oprea nevezetű főhadnagy volt – ő tudomásom szerint egészen 1989 decemberéig, a forradalom kitöréséig a Szekuritatéban szolgált, a végén ezredesi rangban –, aki eléggé keményen, tettlegesség nélkül, de rámenősen vallatott. A személyi adatok végigkérdezése után hamar eljutott oda, hogy megkérdezze: voltam-e külföldön. „Voltam.” „Mikor?” „1956 szeptemberében.” „Mikor jött haza?” Mondtam. Egyszer csak szemembe vágja: „milyen utasításokat kapott Nagy Imrétől az itteni ellenforradalom megszervezéséhez?” Én akaratlanul elkezdtem nevetni, mert hát ez annyira abszurd dolog volt. Hogy én és Nagy Imre, hogy én, a kicsi, névtelen egyetemi tanársegéd és Nagy Imre miniszterelnök, a valahai központi bizottsági tag… Egyszóval nevetségesnek tartottam a kérdést. Azt mondja, „ne nevessen, mert ez nagyon komoly dolog; tessék gondolkodni rajta, és válaszolni”. Ezzel visszaküldött a pincébe. Nem volt min gondolkodnom, Nagy Imrével nem találkoztam, és nem kaptam tőle semmiféle utasítást. Később aztán a temetői látogatásunkkal kapcsolatban kérdezősködtek. Én elmondtam, hogy nekem lényegében nincs eltitkolnivalóm. Úgy éreztem, amit én elmondok, az mind a javamra, a dolgok tisztázására szolgál. Akkor valahogy olyan érzés kavargott bennem: amikor Pesten százak haltak meg ezért az ügyért, becstelenség volna, ha most hazugsággal próbálnám a magam bőrét menteni – és válaszoltam becsületesen. Az volt a véleményem, hogy igenis ez nem ellenforradalom, hanem forradalom. Ezért és ezért.

Oprea egy hét után átadott egy Harasztosi nevezetű hadnagynak, akivel – pedig magyar volt és kolozsvári – románul folyt a beszélgetés. Minthogy a vallomásomat jegyzőkönyvbe kellett venni, neki is egyszerűbb volt, ha románul beszélünk (és bizonyára kínosabb lett volna, hogyha magyarul beszélgetünk a forradalomról). Igaz, néha-néha magyarra is fordította a szót, amikor valamit nem értettem. Nos, ez a Harasztosi szelídebb ember volt, mint az elődje, illetve valószínű, úgy érezték, hogy már be vagyok törve. Elég hamar számoltam azzal, hogy én itt mondhatok akármit, úgyis megpatkolnak. Attól kezdve a legegyszerűbb dolog volt az igazat, illetve a véleményemet mondani. Harasztosi belevitt mindenféle, a gazdasági, politikai, kulturális, irodalmi, tudományos életről, az egyetemem helyzetéről, a könyvellátásról való beszélgetésbe. Kérdezett a magyar kultúrától való elzártságról, a kollektivizálásról, az iparról, mindenről az égvilágon. Nekem mindenről megvolt a magam véleménye, ő pedig mindig szorgalmasan lejegyezte. Egy dologra vigyázott: amikor én közöltem vele, hogy nekem ez a véleményem, akkor megállt, és azt mondta: „nem jó”. Mondom, mi nem jó benne? „Az a nem jó, hogyha azt mondja, magának ez és ez a véleménye, azért senkit sem lehet elítélni. Csak akkor lehet elítélni, hogyha azt mondta is valakinek. Tehát nevezze meg azokat, akik előtt mondta.” Mit válaszolhattam volna erre? „nem emlékszem, hogy kik voltak ott.” Arra nagyon vigyáztam, hogy másokat lehetőleg ne mártsak be. Tehát nevek sosem hangzottak el a számból, hogy ez ezt mondta, az azt mondta. Ebből a szempontból a lelkiismeretem tiszta, én csak saját magamat áztattam el. Amikor a végén lezárták a dossziémat, és az a védőügyvédem, Tunyogi Gyula kezébe került…

P. S. A.: A védőügyvédedet kirendelték, vagy a család fogadta fel?

D. Gy.: A család kérte. Ezt már utólag tudtam meg, amikor hazakerültem. Akkor mesélték el, hogy amikor Tunyogi Gyula elolvasta a nyilatkozataimat, a nyolcvan oldalt kitevő jegyzőkönyvet, akkor a fejéhez kapott, és azt mondta, képtelenség… mi mindent összevissza nem beszélt ez az ember!

Harasztosinak a kihallgatás közben megjegyeztem, hogy nem baj, engem elítélhetnek, de itt én most a legilletékesebb helyen, legilletékesebbek előtt mondhatom el a problémákat, amik az országban vannak, és maguknak az a dolguk, hogy a bajokon segítsenek, és azokat a problémákat, amiből egy forradalom támad, megoldják. A XX. kongresszus atmoszférájában éltem, azt hittük, sőt meg voltunk győződve arról, hogy a szocializmus hibái kijavíthatók. Hittük, hogy a forradalom megmentheti a szocializmust, a magyar szocializmust. Azóta tudjuk, hogy mi történt. Mindenesetre énbennem akkor ez munkált, és emiatt hordtam én össze annyi mindent. És elkövetkezett a tárgyalás.

A benti, a Szekuritate-cellában eltöltött életről nem beszélnék, mert arról sokan sok mindent megírtak. Én ahhoz a magam egyéni helyzetét és sorsát tudnám csak hozzáadni. Ami nem különösebben érdekes, bárkiével behelyettesíthető.

Visszagondolva: nagyon érdekes, sőt tanulságos volt számomra a sokféle emberrel való együttélés. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy az érdeklődésemmel egyikben-másikban akaratlanul is azt a látszatot kelthettem, hogy én tulajdonképpen besúgói céllal érdeklődöm a dolgaik iránt. Amikor rájöttem erre, abbahagytam a kérdezősködést. Ez egy olyan momentum, ami számomra a benti életet egy kissé megváltoztatta.

P. S. A.: Egy pillanatra álljunk meg! A vizsgálati fogság alatt, tehát a tárgyalás előtti időszakban volt-e testi fenyítés?

D. Gy.: Én nem kaptam verést. Fenyegetni fenyegettek. Ordítani ordítottak egy-egy fázisban, főleg az első héten. Közvetlenül a tárgyalásunk előtt volt egy eléggé feszült időszak, amikor olyasmit akartak belőlem kiszedni, amit nem csináltam. De egyébként tettlegességre nem került sor. Különben az egész hét esztendőt megúsztam úgy, hogy nem kaptam egyetlen pofont sem. Viszont azt hallottuk, hogy másokat megvertek. Bartisnak a jajgatásait a cellából végighallgattuk, nem tudtuk biztosan, hogy ki, de valaki félhangosan folyamatosan könyörgött, hogy „édesanyám, édesanyám, édesanyám”. Azon a cellasoron „laktam”, ahonnan Volcsinszki próbált megszökni. Ezt megelőzően együtt voltam azzal a Criłan nevezetű mohácsi román fiúval, aki Volcsinszkinek a cellatársa volt, és akit agyonlőttek a szökés során, és Volcsinszkit „csak” elfogták. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy amit ő kap, azt a verést mindenki fogja hallani. De általában a kihallgatások során nem folyamodtak veréshez.

Elkövetkezett a tárgyalás időpontja, illetve az az időpont, amikor már a kihallgatásnak vége van, és gyakorlatilag az embert fel kell készíteni a tárgyalásra. Ekkor voltam én együtt a Volcsinszki-féle csoport két tagjával meg egy Tuga nevezetű tanársegéddel – aki, azt hiszem, a marxista tanszéken volt tanársegéd, különben jogot végzett, utána pedig egy Ganea nevezetű hatodéves orvostanhallgatóval. Tugával is, Ganeával is eléggé szabadon és normálisan tudtunk beszélgetni. Nekem sem voltak velük szemben fenntartásaim. Annak idején a Józsa Béla diákotthonban szintén voltak román szobatársaink, azokkal is nagyon jól megértettem magamat.

Ganeát mellőlem vitték ki a tárgyalásra, s amikor visszajött, így szólt: „Készülj fel arra, hogy ami rosszat el lehet mondani rólad, azt most mind el is fogják mondani.” Az ő szemükben elég sok rossz lehetett a rovásomon, mert menet közben nyilván kiderült, hogy édesapám pap, tehát klerikális származású vagyok; és az is elképzelhető, hogy a mellém ültetett besúgónak említettem először, én cserkészként jártam ebben az épületben. De ha rákérdeznek, úgysem tagadom le, hogy cserkész és levente is voltam. A tárgyaláson elhangzott a vádbeszéd, ami szerint én egy rettenetesen ellenséges elem vagyok, nyilvánvalóan a rendszer ellensége. És felhozták ellenem a korábbi kihallgatáson elhangzottakat. Már említettem, hogy Bartisnak a hangját hallottam. Nekem nagy meglepetést okozott, hogy a tárgyaláson a ketrecben lévő Páskándi Gézával és Bartissal találtam szemben magamat. Gézát én elég felületesen ismertem, hiszen nem arra az évfolyamra járt, amelyhez nekem valamilyen közöm lett volna. Az Írószövetségben ugyan egyszer-kétszer találkoztunk, de semmi közelebbi kapcsolat nem volt közöttünk. Már elhagyatták velem a kiadót, amikor az első verseskönyve, a Piros madár készült. Tehát lényegében mi odabent ismerkedtünk meg, és kerültünk nagyon közel egymáshoz. Bartist korábbról mint elsőéves egyetemi hallgatót ismertem.

Október közepén, amikor itt volt Kolozsváron Tamási Áron, és meghívták az egyetemre, az aulában volt egy nagy diákgyűlés – ha jól emlékszem, Balogh Edgár vezette fel –, amelyen Tamási tartott egy beszédet. Nekem egy csöppet sem volt szimpatikus az, amit elmondott. Egy kicsit megjátszotta magát, szerepelt, székelykedett. Én nagyon szerettem őt mint írót, s az írásai alapján elképzeltem magamnak az embert is. Ám ezen a találkozón nem azt kaptam, amit vártam. A gyűlésen felszólalt Bartis is, aki drámai – vagy inkább melodramatikus – hangon fordult Tamási Áronhoz: „ha visszamegy Magyarországra, mondja el a magyar testvéreknek, hogy élnek itt még székelyek, és vannak székely hegyek.” Ez a hang teljesen idegen volt tőlem. Úgyhogy Bartissal – azon túlmenően, hogy az előadásokon ott ült a tömegben – ez volt az egyetlen élményem. Most pedig hárman vádlottként egy ketrecbe kerültünk.

A tárgyaláson a névsorolvasás után beazonosították a védőügyvédeket. Az én családom Kibédi Csapó Gyulát kérte fel – aki jó nevű kolozsvári ügyvéd volt, és a református egyházkerületnek, úgy tudom, jogtanácsosa is talán –, hogy vállaljon el engem. Gézának a védőügyvédje Reich Miki volt, aki nem sokkal azelőtt a Szovjetunióban végzett, és az ott diplomát szerzettek biztonságával s a XX. kongresszus szellemétől teljesen eltelve védte Gézát. Olyan módon, hogy szinte vádolta a bíróságot, a Szekuritatét: egyáltalán, miképp lehetett ezt a drága, becsületes és nagy költőt és igaz kommunistát vád alá helyezni! Miki keményen, nagyon keményen rájátszott, és utána ezt vissza is fizették neki.

P. S. A.: Ahogy Géza mondta: Reich olyan volt, mint Danton.

D. Gy.: Igen, igen. Csodálatos volt. A sorban a harmadik, és egyúttal a harmadrendű vádlott, Bartis volt. Az ő védőügyvédje – egy nyeszlett emberke, dokumentumokból kisüthető, hogy kicsoda – mindjárt az elején felállt, és kérte, hogy Bartist küldjék orvosi vizsgálatra, tekintettel arra, hogy a kihallgatások során elveszítette a hallását. Ő azt állítja, hogy a kihallgatás során bántalmazták, és ez annak a következménye. Erre fel – se szó, se beszéd – Bartist kivették a perünkből. Maradtunk ketten Gézával, és attól kezdve kettőnkkel folyt az egész dolog.

Nyílt tárgyalás volt, megtelt a terem. A családból ott volt a feleségem, aki akkor épp a harmadik hónapban volt. Veszélyeztetett terhesként azokban a napokban kellett volna a kórházba bevonulnia. Úgyhogy a kihallgatásom közben eléggé aggódtam, nehogy történjék vele valami. Ott volt, jól volt. A családból még édesapámék is ott voltak, igaz, csak kint, őket nem engedték be az épületbe. Katicával, a leányunkkal együtt a törvényszék előtt álltak. Amikor vittek be minket, akkor pillantottam meg őket. Nagy tömeg rekedt kívül, köztük sok ismerős. Engem ott nem a félelem vagy a szorongás töltött el, hanem nagy-nagy öröm, hogy végre látom őket. Úgyhogy nem is vettem igazán tragikusan az egészet. Meg voltam győződve arról, hogy az a szellem, ami a XX. kongresszussal elindult a szovjet rendszer abszurditásainak a revideálására és jóvátételére, az folytatódni fog. Most ugyan vannak letartóztatások, de előbb-utóbb el fog jönni az ideje annak, hogy a hibákat ők maguk teszik jóvá. A vallatásom során mindezekről beszéltem, mondanom sem kell, nem arattam vele nagy sikert. Most már nem tudnám reprodukálni teljes részletességgel a kihallgatásomat, inkább Géza kihallgatásának egynémely momentumára emlékszem. Macskási volt a bíróság elnöke; az a hírhedt Macskási, aki jó néhány monstre perben elnökölt, és hozta sorra a halálos ítéleteket. (A Szoboszlay-perben, úgy tudom, a Sas Páléban, és talán a Dobai-perben is eléggé cinikusan és fölényesen viselkedett.)

Íme a Páskándi-eset, azóta is derülök rajta, ha eszembe jut. Macskási bíró a vád tanúját mindenáron bele akarta hajszolni abba, hogy Géza nacionalista elem; mert ez szerepelt a kihallgatási jegyzőkönyvben, és erre kérdezett folyamatosan. Kálmán elmesélte, hogy társaságban együtt volt Gézával, aki a Krasznahorka büszke várát énekelte. Akkor Macskási ingerült lett, s azt mondta: „Jó, jó, de azt, hogy nacionalista elem, mire alapozza?” Erre Kelemen Kálmán ijedten megszólalt: „Hát magyar.” Óriási derültség a teremben. Szegény Koczka Gyurit és Kelemen Kálmánt vonultatták fel vádtanúnak ellenünk. Koczka és Kelemen elismerték, hogy igen, együtt voltunk a temetőben. Ugyanarra az évfolyamra jártak mind a ketten, mint Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán.

A felszabadult hangulatú tárgyalás aztán a védőbeszédekkel folytatódott. Tunyogi, az ügyvédem azzal próbálta a helyzetet kivédeni, hogy – nem tudom, milyen perrendtartási cikkely szerint – a vádlottnak önmaga ellen tett vallomása nem bizonyíték. Tehát hogy a Szekuritaténak fel kellett volna kutatni és előállítani azokat, akik előtt az inkriminált kijelentéseket tettem!

A mi tárgyalásunk időszakában még helyt adtak a védőtanúk kihallgatására irányuló kérelemnek. Tehát a vád- és a védőbeszédek után a tárgyalásunkat elnapolták, majd egy hétre rá, május 29-re kitűzték a második tárgyalást. Amelyen a javamra megjelent Márton Gyula azt volt hivatott bizonyítani, hogy a tanszék tudtával történt a házsongárdi sírok gondozása. Jelen volt Balogh Edgár is egy levéllel, amiben írva állt: az egészet ő kezdeményezte. Szigeti Jóskát szintén kihallgatták, és nem is tudom, még kiket. Géza védőtanúi között volt Baróti Pali, aki többek között bebizonyította, hogy az inkriminált pont – amivel Géza kiegészítette a diákszövetségi programot, vagyis hogy lehetővé kell tenni a romániai egyetemek ifjúságának a más országok fiataljaival való kapcsolattartást – a Demokratikus Ifjak Világszövetsége határozatában is szerepel. (A találkozó az előző év tavaszán volt Prágában, amelyen Baróti Pál küldöttként vett részt.) De végül is semmi sem számított, mert el volt döntve, hogy minket el kell ítélni. Akár a vádlott, akár a tanú mondhatott, amit akart, nem volt foganatja. Az én esetemben csak annyi történt, hogy a Szekuritate nem idézte be azokat, akikkel együtt hallgattuk a rádiót. Ha valaki a véleményét kimondta, csupán abból lett vád. Így a bűneim lajstromában kizárólag csak a temetőlátogatás maradt mint konkrét tény. Ennek a hinterlandja pedig erkölcsi, nem perrendtartási bizonyíték.

Aki ilyen szellemben nevelkedett, és ilyen beszélgetéseket folytatott ’56 őszén, mondták ők, az egyértelmű, hogy szándékosan és tudatosan vonult ki a temetőbe tüntetni a forradalom mellett. Úgyhogy ezzel ez a rész lezárult. 29-e után sem volt még ítélethirdetés, csak júniusban.

Június 13-a – az ítélethirdetés napja. Előtte öt vagy hat nappal egyszer csak kirántottak bennünket a cellából, és vittek a katonai törvényszékre. Gézával együtt beállítottak egy bokszba. Vártunk a jelenésünkre. Egyik nap valamelyik katonaszökevény perének a szünetében mindkettőnk előtt felolvasták az ítéletet, amit alá kellett írni, és el volt intézve. Utána következett az az epizód, ami engem rendkívül megviselt. Mégpedig másnap, amikor az ítéletet kihirdették. Felhívott újra a vizsgálati osztály vezetője, aki egyszer-kétszer a kihallgatásokon is részt vett, tehát már ismertem, és ő is nyilván tudta, hogy én ki vagyok. Egy nagyon barátságos négyszemközti beszélgetésben – kezdve attól, hogy ő is papfiú, ne búsuljak a családom helyzete miatt, tudja, hogy a feleségem gyereket vár, tehát az összes érzelmi szálon végigzongorázva – végül eljutott addig, hogy kibökje: tudunk segíteni azon, hogy a családoddal fenntartsd a kapcsolatot, és azt is el lehet intézni, hogy ne kelljen leülnöd a hétéves büntetést. Én akkor ösztönszerűen azt mondtam, tudom, hogy nem fogom leülni a hét évet. Erre, mint akibe kést döftek, felugrott: „Mi az, várod az amerikaiakat?” „Nem őket várom, hanem tudom, hogy maguk fognak engem kiengedni.” Aztán elkezdődött a győzködés. Lényegében arra akart rávenni, hogy legyek besúgó bent, a Szekuritate pincéjében. Amit én ott helyben rögtön kategorikusan elutasítottam. Abban maradtunk, hogy még gondolkozzak az ajánlaton. Nem volt mit gondolkoznom, egy pillanatig sem. Viszont utána még vagy két-három napig egyedül voltam a cellában – előtte való nap már kivettek mellőlem mindenkit –, tehát volt időm lelkileg felkészülni az elkövetkezendő beszélgetésre. Azon kezdtem el gondolkozni, mert fölöttébb furdalt a lelkiismeret, hogy mit csináltam rosszul, egyáltalán, mitől tételezhetik fel rólam, hogy én hajlandó volnék a besúgói szerepre. Aztán rájöttem, amikor másokkal voltam együtt, hogy ezt az ajánlatot sokaknak megtették. Ez nem volt különleges dolog, de nekem olyan rettenetes volt az a néhány nap, amíg valahogy emberek közé nem kerültem, és fel tudtam magamban dolgozni, hogy mi is történt itt tulajdonképpen. A tárgyalás, illetve az ítélethirdetés után engem nem vittek el Szamosújvárra, de azt hiszem, Gézát mindjárt elvitték.

1958 tavaszán végre bevágtak egy szamosújvári transzportba. Így kerültem a szamosújvári börtön egyik nagytermébe, ahol körülbelül százhúszan voltunk. Az érdekesebb ismerősök közül László Dezsőre, a belvárosi református lelkészre, édesapám testi-lelki jó barátjára emlékszem, vele különben a Szekuritatén is együtt voltam egy rövid ideig. Várhegyi Pistával és Virág Ágostonnal ugyancsak Szamosújváron találkoztam. Az utóbbi csíkszentimrei falusi ember, akit az ötvenes évek elején tíz évre elítéltek, és azóta raboskodott már. Visszaemlékezései nemrégen jelentek meg. Most is él, bár én azóta, sajnos, nem találkoztam vele. A kemény székely embert a börtön sem tudta megtörni.

Ott voltam egészen 1958 késő őszéig. Közben lezajlott a szamosújvári, úgynevezett börtönlázadás, amiről azóta elég sokfélét összeírtak. Az egyik periódusban Gézával voltam együtt ugyanabban a szobában, meg Bartis Ferivel, és az unitárius csoport, az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége) embereivel. Amikor az a bizonyos börtönlázadás történt, Bereczki Andrással és a Dobai-féle csoportból Sipos Jánossal voltam együtt. Közvetlen előzménye? 1958 nyarára már meglehetősen romlott a koszt. És egyre nagyobb volt a zsúfoltság, úgyhogy már ketten aludtunk egy ágyban, ami eléggé kényelmetlen volt. Naponta próbálták valami módon fegyelmezni a rabokat, mivel az ablakokon, a berúgott ablakredőnyön keresztül az elítéltek között folytak a süketnéma ábécével való beszélgetések, és tartott a csöveken való morzézás.

Ezek miatt egy adott pillanatban a börtön vezetősége arra az elhatározásra jutott, hogy a zsalugátereket behúzzák, így azok teljesen rátapadtak a falra, az ablakkeretre. Ebből az következett, hogy a benti levegő zártabbá, még elviselhetetlenebbé vált. Már a nyár elején voltunk, meleg volt, a börtönt állandóan átszervezték, hogy a foglyok ne tudjanak összeszokni. A határátlépők között elég sok volt az izgága, egyébként semmiféle politikai meggyőződéssel nem rendelkező ember. Ezt a társaságot egy nagy szobában különítették el a többitől. El tudom képzelni, hogy ott mennyivel nehezebb volt az együttélés. Itt tört ki tulajdonképpen a börtönlázadás.

Az első emeleti, a konyha fölötti szobából a rabok ledobálták a redőnyöket, amik dróttal oda voltak erősítve az ablakrácsokhoz, és elkezdték kiabálni: „Szabadságot akarunk, több ételt akarunk!” Ezután riadó, készültség, katonaság felvonulása, tehát rendkívül feszült állapot alakult ki. Senki sem tudta, hogy mi történik, a kiabálás átterjedt más szobákra is, mindenki az ablak köré gyűlt, volt, ahonnan szintén ledobták a redőnyt.

A mi szobánkban egy Moldovából, valószínűleg Iałi-ból való egyetemi hallgató, miután ledobta az egyik redőnyt, kiállt az ablakba, és mivel ez a nap a nagy francia forradalom évfordulója volt, elkezdte énekelni a Marseillaise-t. Persze azonnal riadót rendeltek el az egész börtön területén. Mindenki le a földre. És be kellett feküdni az ágyak alá. El lehet képzelni, hogyan néz ki, amikor az egész tömeg – egy négyemeletes ágyon nyolcan aludtak – a földön fekszik.

Már késő délután volt, de az ebédet még mindig nem adták be. Egyszer csak a lázadó szoba felől fegyverropogás hallatszott. Ahogy utólag hallottam, a foglyok eltorlaszolták az ágyakkal a bejárati ajtót, az őrök így nem tudtak bemenni, és akkor belőttek a kémlelőablakon. Később mégiscsak sikerült valahogy betörniük az ajtót, és iszonyatos megtorlás következett. Az őrök elsősorban azokon töltötték ki a bosszújukat, akik ebben a százhúszas szobában voltak. Bikacsökkel, léccel, vasrudakkal ütlegelték az embereket, kit ahol értek. Az őrök elég kis távolságra álltak egymástól, és ahogy a rabok futottak le az udvarra, nyilván parancsra, agyba-főbe verték őket. Aki leérkezett a földszinti nagy csarnokba (az egész börtön belseje körbe van véve, egy zárt földszinti fedett udvarnak is lehet nevezni, amelyben jobbról-balról cellák vannak, középen pedig a nagy űr, egészen fel a második emeletig), a cementen kellett hasra feküdnie, és úgy folytatódott a verés. Utána sorra járták a cellákat és szobákat, kiszedték az embereket, és ütötték őket végig, egészen a földszintig. Ott egymás hegyén-hátán hevertek a vérző, jajgató és üvöltő rabok.

Ez késő estig tartott. Másnap reggel bedobtak hozzánk egy Tota nevezetű fiút, láncra verve, véresen, aztán ott is maradt velünk. Az egyetemista, akit név szerint szólítva kiemeltek, nem került vissza hozzánk, nem tudom, mi történt vele.

Ma sem tudom pontosan, hogy hányan haltak meg a verések következtében, de mindenesetre szörnyű nap volt. És még szörnyűbbek következtek. Többé már nem büntettek zárkával; akit a legkisebb szabálytalanságon rajtakaptak, veréssel büntették. Az ütések száma fokról fokra emelkedett – az elején kevesebbet, aztán többet mértek –, egy idő után a huszonöt bot teljesen mindennapos volt. Aki semmit sem csinált, az is huszonötöt kapott. Nem mindig csak seprűnyéllel, hanem bikacsökkel és néha vasrúddal is. Nos, vagy két hónapig még sétálni se engedtek ki, a silány koszttól rendkívül gyenge lettem.

1958 őszén ebben az állapotban vittek vissza a Szekuritatéra. Akkor nem tudtam mire vélni az „átirányítást”. Aztán 1959 januárjára kiderült, ugyanis tanúnak idéztek meg Varróék tárgyalására. Őket tulajdonképpen a temetői sétájukért és az 1956-os forradalommal való szolidaritásukért ítélték el: Varró tizenhat, Lakó tizenöt évet kapott. A csoportban volt Péterfi Irén, akit tíz év börtönnel sújtottak az Egy mondat a zsarnokságról lemásolásáért és terjesztéséért. Vastagh Lajost meg azért fizették ki nyolc évvel, mert egy egyetemi KISZ-gyűlésen arra a kérdésre, hogy: „Valójában mit csinált volna 1956 őszén, ha fegyver van a kezében?”, azt felelte: „Főbe lőttem volna magamat!” Ez a kijelentés a hatalom szemében lázításnak számított. Ebben a társaságban a legkisebb büntetést Páll Lajos kapta – akit szintén az 1956-os magyarországi újságok terjesztéséért ítéltek el, mert Irénkének továbbította őket –, ő csak, azt hiszem, hat évet kapott. A tárgyalás után, másnap beraktak minket egy közös szobába. És aztán elvittek Szamosújvárra. Egy hónapig együtt voltunk a Dobai-per két fővádlottjával, Dobai Istvánnal és Varga Lászlóval, ők is a vád tanúiként voltak megidézve. Lényegében ott derült ki, hogy Dobai noteszében találtak egy olyan névsort, amelyben Varró János neve is szerepelt, és ezen az alapon valamilyen összefüggést próbáltak kreálni Varró és Dobai között. Dobaiék – Dobai, Varga Laci és Bereczki – akkor már el voltak ítélve hazaárulásért.

Mindannyian a vád tanúi voltunk. Valamiféle fegyveres összeesküvésben való részvételt akartak a nyakunkba varrni, de én a tárgyaláson mindvégig tagadtam. Az egésznek az lehetett az alapja, hogy Varrónak, mégpedig legálisan, volt puskája. Kiváltotta a vadászfegyver-tartási engedélyt, és eljárogatott vadászni. Már hazakerülésem után tudtam meg, hogy egyszer megjelent a feleségemnél – aki nagyon megrémült – egy egész őzgerinccel, mondván, ezt hoztam nektek ajándékba. Szóval Jánosnak voltak ilyen úri gesztusai. Arról nem beszélve, hogy az alatt az idő alatt, amíg ők kint voltak, én meg el voltam ítélve, a kollégák nagyon szépen kiálltak a feleségem mellett. Szintén csak a hazatérésem után tudtam meg, hogy amíg az ítéletet ki nem hirdették, a tanszéken folyósították a fizetésemet; és Kacsó Sándor bácsi a kiadómnál elintézte, hogy valami honoráriumomat kifizethessék Katinak, a feleségemnek, annak ellenére, hogy már bent csücsültem, sőt el is voltam ítélve. Utólag aztán megpróbálták fegyelmi úton visszaszerezni a pénzt. A tanszéken mindenki egy bizonyos százalékot adott a havi fizetéséből, azt szépen összegyűjtötték, és Székely Erzsike elvitte a feleségemnek, lévén, hogy állás nélkül volt annak idején. A múltkor olvastam Péterfi Irénke visszaemlékezését, amelyben írja, hogy őt is azzal vádolták, hogy adományokat gyűjtött Kati számára, pedig ez nem volt igaz.

Néhány kulcseseményről, amik a következő öt év történetét, vagyis az életemet meghatározták, feltétlen szólnom kell. Arról is, hogy miképp lehetett ezt az egészet megélni.

Varróék tárgyalása után visszahoztak megint Szamosújvárra. Egy hónapot töltöttünk itt, ebben a felállásban.

Akkor már – jó néhány év tapasztalatával a hátam mögött – tudtam, hogy a karanténszobába besúgókat is tettek, akik a beszélgetések nyomán bizonyíthatták volna, hogy igenis volt valami köze a Dobai-csoportnak Varróékhoz. Ez semmiképpen sem sikerült, próbálkozásuk kudarcot vallott. Lakó Elemérrel összekerülvén, megtudtam, hogy feleségem fiút szült, mindnyájan egészségesek, és jól vannak.

Egy hónap múlva megint csak szétdobáltak bennünket, de májusban – amikor kiválogatták a munkába menő első, politikai elítéltekből álló csoportot – újra összekerültünk jó párral ebből a társaságból meg a korábbi ismerőseim közül. A hónap végén egy szállítmánnyal kivittek bennünket a Duna-deltába, Peripravára, illetve a Grind-kolóniára. Ott raboskodtunk Páskándi Gézával, Páll Lajossal, Papp Gézával, Csiha Kálmánnal és a tíz évig terjedő ítéletesekkel, egészen 1959 szeptemberéig.

Szeptemberben volt egy részleges amnesztia, amikor a kollektivizálás kapcsán elítélteket eleresztették, minket pedig átvittek a Bráilai-szigetre, Salciára. Salcián továbbra is együtt voltunk Gézával (egy ágyban aludtunk több mint fél esztendeig). Ott gátat építettünk, vízlevezető kanálisokat ástunk, tavasszal pedig a mezőgazdasági munka következett. 1960 májusában átkerültünk Luciu Giurgeni-be, ahol őszig egy rizstelepen dolgoztunk. Ősszel, októberben átvittek bennünket Grádinára – az szintén a Bráilai-szigeten egy kolónia –, ott viszont én csak három hetet voltam, mert hastífuszt kaptam, és bekerültem a konstancai kórházba.

Sok jó történetem van. Különös dolog – én ezen később sokat gondolkoztam: hogyan is van ez –, hogy a rettentő nehéz, válságos helyzetek valahogy elfelejtődnek. Legalábbis én elfelejtettem őket, valahogyan kihullottak belőlem. Viszont azok az elemek, azok a történetek megmaradtak, amik segítettek az egészet kibírni, túlélni. Ha a börtönnek egyáltalán van szép oldala, közülük megannyi idetartozik.

Sose felejtem el az egyik ilyen, Páskándi Gézával kapcsolatos történetet. Salcián a gátépítésnél hárman dolgoztunk egy brigádban: Géza, jómagam és egy Simon nevezetű szatmári zsidó iparosember. Simon cionizmusért volt elítélve. Hárman alkottunk egy munkacsoportot. Géza azt mondta, hogy ő vállalja a talicskázást. Ki kellett ásnunk fejenként három köbméter földet, s neki azt talicskával fel kellett vinnie a gátra. Ez volt a napi munka. A gát persze csak nőtt-nőtt, magasodott, és az idők folyamán mind nehezebbé vált a talicskázás. Géza azt mondta, mi csak lapátoljunk és ássunk, mert azalatt, amíg ő a talicskával megy fölfelé, és jön visszafelé – amíg mi a gödör szélén megrakjuk a következő talicskát –, remekül tud gondolkozni. Megtörtént olykor, hogy a gödör szélén állva elmondott valami történetet, esetleg egy részletet abból a novellából vagy versből, amit a talicskázás közben magában kigondolt. Bár csupán verstöredékekre emlékszem, nekem ezek az emlékfoszlányok ma is sokat jelentenek. A gát a falun kívül volt, viszont róla be lehetett cserkészni a környéket. Időnként azért én is talicskáztam, és az egyik alkalommal megpillantottam a gát túlsó oldalán egy deltai, illetőleg szigeti halászfalu jellegzetes házát. A házikó virágoskertje pontosan a gát aljáig ért. Kijön a házból egy olyanforma kicsi leányka, mint az én lányom. Bár fájdalmas emléket idézett fel bennem, a pillanat szépsége egy kicsit visszavitt a régi, mindennapi életembe. Mire emlékszem még? Egypár gyönyörű naplementére vagy napfelkeltére, amilyen csak a deltában látható, és csak a Bráilai-szigeten tud lenni. Ezek azok a dolgok, meg az emberi gesztusok, baráti kapcsolatok, emberségről tanúskodó megnyilvánulások, amiket megőrzünk magunkban. Azt hiszem, azért váltak legbensőbb élményemmé ezek az emlékek, mert valahol segítették az embert: hogy meg tudjon maradni, és ne adja át magát a kétségbeesésnek és a reménytelenségnek.

A lágerben is van a napnak programja. Reggel felkelünk, megmosakszunk, megreggelizünk, felsorakozunk, kimegyünk a kolónia udvarára, onnan ki a kapun, elindulunk a munkahelyre, dolgozunk, eljön az ebédidő, verik a kolompot, szétosztják az ebédet, újra dolgozunk. Tehát van egy mindennapi ritmusa az életnek, ami az embert mindig viszi előre, valami konkrét felé. Számomra az volt a legnehezebb, hogy 1962-ben, a tífusz után visszakerültem Szamosújvárra, és néhány hónapot zárkában kellett eltöltenem, mert nem voltak hajlandók kivinni minket munkára.

1962 tavaszán a bútorgyárba kerültem, és ott dolgoztam egy kis megszakítással – mert közben sárgaságot kaptam, és néhány hónapot a kórházban töltöttem – egészen a szabadulásig. Az ember munka közben függetleníteni tudta magát mindentől. Igaz, lassan könnyebbé vált a helyzetünk; úgyszólván minden hónapban kaptunk csomagot. Ami nem annyira az élelem miatt jelentett sokat, hanem azért, mert hazulról küldték; mert mindig volt benne valami, ami jelezte, hogy a család jól van. Az itt kapott első csomagban legfelül például benne volt a fiam fényképe, akit én sohasem láttam. Nem is adták ide, csak megmutatták; az őr azt mondta, hogy majd a csomagomba beteszi, amikor szabadulok. Szinte hihetetlen: 1964-ben, amikor kiszabadultam, és kezembe adták a civil ruhámat s a csomagomat, ez utóbbiban benne volt a fénykép is. Az a fénykép engem elkísért elég hosszú időn keresztül, a mai napig is őrzöm, ott látható a könyvespolcom vitrinjében.

A börtön nem más, mint a normális életből kiszigetelt világ. De ennek is megvan a maga rendje, megvan a mindennapi ritmusa, sőt, megvannak a kis örömei is. Amik eléggé rudimentáris örömök, mert rendszerint az étkezéssel vagy az étel minőségével állnak összefüggésben, de mindenképpen ezen belül is vannak olyan momentumok, amelyek az embert megerősítik. Gézának az egyik versében szerepel egy ilyen sor: csorba csuporban maradj te ép; pont erről van szó, nincs az a képtelen helyzet, amiben az ember lelki integritását meg ne tudná őrizni. Aki átadta magát a búslakodásnak, az belepusztult. Nem lehetett azzal a tudattal élni, hogy reggeltől estig azon gyötrődöm, hogy miben vagyok.

P. S. A.: Sok-sok év telt el azóta, hogy kijöttél a börtönből. Minden kedvessé vált emlék mellett is fájdalmas-e, ha erre így visszagondolsz? Fáj-e, hogy ez megtörtént? Holott vétked, ugye, nem volt.

D. Gy.: Azt a kérdést, hogy volt-e vétkem, fel sem tettem magamnak. 1969-ben, amikor megkezdődtek a rehabilitálások, ugyanaz a bíróság, ugyanazoknak a vallomásoknak, ugyanazoknak a tanúknak alapján megállapította, hogy nem történt lázítás, következésképpen törölték a büntetést. De én egy pillanatig sem éreztem ettől magamat könnyebben. És úgy gondolom, hogy azért, amiért én a magyar forradalommal együtt éreztem, nekem az a hét év tényleg kijárt. Tehát ami megmaradt ezekből az évekből, a családban vagy a barátok között időnként szóba kerül. Nemcsak mostanában, hanem már 1989 előtt is, bár én is aláírtam, hogy soha nem fogok beszélni arról, ami odabent történt. Viszont amit elmeséltem, az rendszerint a börtönélet szebbik, az anekdotikusabb része volt; azok a helyzetek, amik számomra jellemzőnek vagy érdekesnek tűntek. Íme egy Gézával kapcsolatos epizód. Amikor Peripravára, az első kolóniára kikerültünk, meglehetősen sanyarú sors elé néztünk. Többévi börtön után mezőgazdasági munkát végeztünk olyan helyen, ahol egy szem árnyék sincsen, kapálni kellett a kukoricát a nád között; olyan nád között, ahol a kukorica egyujjnyi volt, s a nád mindössze arasznyi magas. Hét ágra sütött a nap, víz nem volt, illetve ott a parcellák végén volt Duna-víz, amit három nappal azelőtt vittek oda. Attól is kaptuk a hasmenést, a véres hasmenést. Ez fizikailag is megviselt, és fokozatosan szépen lefogytam, kezdtem nagyon elgyengülni. De azért erőltettem magam, mert láttam, hogy a többiek mennek; a többiek is csinálják, és miért pont én ne? Gézával az egymás mellett lévő soron párhuzamosan kapáltunk, és ő észrevette, hogy milyen állapotban vagyok.

Rögtön idézte nekem azt a József Attila-sort: Nem igaz fájdalom kell, hanem festett vérzés – jelezvén, hogy ne fojtsam magamba, hogy én le vagyok gyengülve; ha tudok, egy kicsit játszszak rá erre a tehetetlen testi állapotra. Egy adott pillanatban azt mondtam: egye fene, miért ne? S akkor délelőtt, úgy 11 óra körül, amikor meglehetősen erősen tűzött a nap, fogtam magam, és hanyatt vágódtam a két kukoricasor között. S amikor jött az őr, és löködött, hogy keljek fel, azt mondtam, nincs erőm, nem bírok felkelni. Ehhez tartottam magamat. Nagy nehezen elvonszoltak a pihenőhelyre, a hordó mellé, ott reám terítettek egy sátorlapot. Ott feküdtem estig. Időnként rám locsoltak egy kis vizet. Este, amikor vége volt a napnak, és be kellett menni a kolóniára, szépen beletettek a sátorlapba, megfogták négyen a négy sarkát, Géza fogta az egyiket, és úgy vittek a kolóniára, mint a feltámadt Lázárt. A kolónia bejárata előtt a kapuban letettek. Kijött az orvos, aki különben egy drága jó ember volt, egy Romitán nevezetű temesvári gégész, szintén rabtársunk. Megfogtak, és bevittek a betegszobába. Vagy három héten keresztül feküdtem. Vitaminokat kaptam, kikúrálták a hasmenésemet. És ezalatt a kukorica annyira megnőtt, hogy amikor három hét után kimentem kapálni megint, már árnyéka volt, és a munka nem volt olyan elviselhetetlen.

P. S. A: Hadd kérdezzek még valamit! Könnyű szeretni, könnyű gyűlölni. Megbocsátani a legnehezebb. Megbocsátottál-e azoknak, akik végül is ide juttattak?

D. Gy.: Az ember nem felejti el a dogokat. Időnként ma is találkozom két őrmesterrel – már rég civilek –, akik annak idején a fogdában őrök voltak. Nem érzek velük szemben semmit, azonkívül, hogy nem kívánok velük találkozni, és soha szóba nem állnék velük. Ezeket az embereket én egyszerűen leírom, számomra nem léteznek.

Szerintem az, ami történt, kívül esik az erkölcsi kategóriákon. Fel sem vetődik az a kérdés, hogy megbocsátok-e vagy sem. Az egész egy embertelen mechanizmus volt. Annak az embertelen mechanizmusnak a részei, kerekei voltak azok, akikkel nekünk alkalmunk volt találkozni. Az egészet valahol ennek a gépezetnek a történelmi mérlegelése és a történelmi felelőssége oldaláról lehet megközelíteni. Persze vannak olyanok, akikre rossz érzéssel gondolok, de még többen vannak azok, akikre jó érzéssel.

Részlet a Hamvas Intézet kutatási programja alapján megjelenő, 1956 – Kolozsvári perek című kötetből. (Az interjú 2001. június 4-én Kolozsvárt készült.)