Víz és só

Dúl kánikulás, féktelen
hőség az ablakon túl.
Reám izzad a kórterem,
hogy lihegjek bolondul.

Se félelem, se gondolat,
csak töltözhetnék csönddel,
de a mosdónál, távolabb
hörög az öregember:

káromlás száján az ima
fuldokoltató nyálban.
Testnehéz ez az éjszaka
a testtelen homályban.

Fejem a párnára zuhan,
orromból lóg a szonda.
Hanyadszor mentesz meg, Uram?
Tán rászolgáltam volna?

Hisz vétkem volna rengeteg –
ezt mi tudjuk csak ketten.
Látomások kerengenek
infúziós üvegben:

mintha filmbéli részletek,
groteszk mesék és arcok
örvénylenék életemet,
amit valóvá alszok.

Hanyadszor zuhanok ide,
hol halálos a mértan,
kiszabva percre, centire –
és a pokol belül van.

A kín nem túl nagy fájdalom,
amíg ki lehet bírni.
Fekszem keresztként ágyamon,
s betűzöm föntebb: INRI.

Pankreatitisz – érkezik
a kórisme –, de távol
nem a sebész ítélkezik,
hanem a Pantokrátor:

néz trónjáról Krisztus-király,
kit újraföst a múltam –
rubljovi tömjénfüst-homály
a templommúzeumban;

hol gyertya gyúlt mindazokért,
kik nélkül itt se lennék:
egybekönnyedző arcokért –
mindegy ikon – vagy szentkép

a barcsi ház sötét falán:
hogy Jézust óvja Mária.
Így tart ölében most anyám:
élő s holt Pietája.

Míg törülheti homlokom,
tudom, hogy itt vagyok még,
és ő csak túl csillagokon.
Nem hív, hogy odamennék;

csak jön ilyeskor, mosolyog
álomimához áment.
Ötvenkilenc éves vagyok,
annyi, mint mikor elment,

és visszalopta titkait.
Eszerint harminc éve
virraszt miattam hajnalig,
másutt, míg alszom végre.

Vagy éppen: újra ébredek,
hogy önmagammá fájnék.
Az infúziós üvegek –
megannyi gyerekjáték;

s nem látomás, mint éjszaka.
Csak látható valóban,
mint játszik el a technika
vízzel, színnel meg sóval –

Isten velem. Hétévesen
sejthettem ugyanígy már,
s nem másként harminc éve sem.
Nem telt be még a naptár:

maradjon csak a nyugtalan
kérdés így menedékül:
hogy mért mentettél meg, Uram,
majd elárulod végül?!

2001. július

Előérzet

Öreg kutyám sütkérezett a napon.
Vakkantott, hogy elűzné a bánatom.
Aztán kimúlt, és itthagyott – védtelen.
Sütkérezem. Nincs már bennem félelem:
vakkantását mert belülről hallgatom.

2001. június