Balogh Robert

Kenyeret hoz elő a földből

„Liszje, ich bit’ dich, kep mer Ervet!”

Nagymama végiggurította az asztalon a rúdra feltekert viaszosvászon abroszt, tenyerével simította el a hepehupákat. Mindig vártam, mikor készül el az ebéd. Mikor jön már be apám a hostelról, anyámmal, nagyapámmal, bátyáimmal és nővéremmel. A kisöcsémre vigyáztam, és a vásznakat locsolgattam napközben ötször-hatszor, hogy kifehéredjenek. Már két hete öntöm rájuk a vizet, ha száradni látszanak. A kerekes kútból vizet húzni, a nehéz öntözőkannával elmenni az udvar közepére a karókhoz, és a kanna rózsájából finoman permetezni a vízcseppeket. Már vártam az ebédet. Amikor sokan üljük körül az asztalt ott hátul, a nyári konyhában.

A hűvös földpadlón álltam, és bámultam az öreg kakast, ahogy forgatja a szemét, pislog, tekergeti a nyakát. Bámultam nagyanyám, ahogyan rálép a kakas lábára, egyetlen mozdulattal átnyalábolja a szárnyait, ráhajtja a nyakát a szárnyaira, a nyaka a begye fölött előredomborodik, a tál fölé tartja, egyetlen mozdulattal átvágja az ijedt állat torkát, az rugdos, és ahogyan verdesni próbál, pulzál a vér a nyakából, belefolyik a tálba. Anyám le nem vágna egy tyúkot sem, ha nincsen itthon senki, a szomszédba is átmegy segítségért. Egyszer kicsúszott egy átvágott nyakú, öreg tyúk a kezéből, és csapkodott, szédelgett az udvaron, imbolygó lábakon, amíg össze nem esett. Anyámat összefröcskölte vérrel, ami kevés a tálba csurgott, abba piszok került. Nagyanyám egyedül le tud vágni egy kakast.

A macskák, amikor csak meghallották a tyúkrikácsolást, már rohantak is. Nagyanyám leveszi a sparheltről a forró vizet, kijön a konyha elé, székre állított vájdlingba teszi az elerőtlenedett kakast, leforrázza, bal kezével a sárga lábát fogja, jobbjával a tollait tépi. Iszonyú büdös a forrázott toll. Soha nem értettem, hogy nem kavarodik fel az asszonyok gyomra ettől a szagtól. Késsel kaparja a kakas vértelen bőrében maradt tollcsonkokat. Kis szalmán lepörköli a pehelytollakat. A kakas bűnös, nekirontott a kisöcsémnek. Nagyanyám nem bocsátja meg senkinek, ha az unokáit bántja, most már te is megtanultad, te kakas. Nagyanyám felhasítja az állat begyét, átvágja a bordák alatt a bőrt, a mellét felhajtja, a kakas csak szétnyílik, odadobja a még meleg beleket a macskáknak, csak úgy döngenek a döglegyek, és az a három-négy macska addig huzakodik, míg mindegyiknek jut valami, olyan ügyesen esznek, csak a bél tűnik el, a sár ott marad.

Nagyanyám felaprítja a kakast, először a lábairól húzza le a sárga hártyát, levágja a karmait, balról jobbra halad módszeresen, kikanyarintja a nagy combokat, kettévágja őket, gyors mozdulatokkal bele-belevág a tátongó testbe, levágja a szárnyakat, a bőr alatt látszik a sárga zsír, abból lehet finom paprikást főzni – mondja, kitép egy-egy darabot, megreccsenti a csontokat, a hát és a mell különválik, de nyiszálnia is kell ezt a fene vén csípős állatot, aki tegnap nekiment az ő unokájának. Nagy tálon fekszik az a valami, ami fél órája még nézett. Nagyanyám felaprítja azt a rengeteg hagymát, amit nekem kellett behoznom, de hát attól lesz finom a taugesz, felszel néhány paradicsomot, és a piros héjú, húsos paprikát ki se csumázza, úgy, ahogy van, magostul karikákra vágja. Gyorsan jár a keze. A sparheltbe aprófát dob, meg dióhéját. A véndőből zsírt szed a legnagyobb fakanállal, jaj nem is, mert a legnagyobbal télen a töpörtyűsütéskor keveri nagypapa üstben a forróságtól kiolvadó, bugyogó, áttetsző zsírt, és van egy kicsit kisebb, amivel a dunyhákat simítja.

Ómama előbotorkált a szobájából, már lassan tud csak járni, de zöldbabot aprítani, borsót, diót pucolni még szeret. Mindig kérdezi, mit csináljon, meg sóhajt, nyög, omárijázik. Ezt csinálja egész nap, csak reggel még hurákol is, odaköp a széke elé, már egészen ezüstös színűre száradt, mintha csigák mászták volna össze a szikkadt földet.

– Üljön le, anyi – mondja nagymama, és ómama leül, nyög egy kicsit, összekulcsolja a kezét, és két hüvelykujját mozgatja. Malmoz. Mindig malmoz, mert nem bír nem csinálni semmit. Serceg a zsír. Nagymama először a húst dinszteli, majd belezúdítja azt a rengeteg hagymát, paradicsomot, paprikát, kevergeti, jól megsózza, leszalaszt a pincébe, hozzam el a kenyeret és a bort. Leszaladok a lépcsőn, nem kell gyertya, így is tudom, hol állnak a kenyerek, hol a krumpli, hol a répa és a bor. Kettesével szedem a lépcsőt, nagymama megsimogatja az arcom, könnybe lábad mindkét szemem, még hagymás a keze, azért. Vizet merített nagymama, felönti a húst, aztán csak kevergetni kell. Egyre jobb illat terjeng a levegőben. Ómama néha nyögdösött, csak akkor élénkült meg, ha a fekete macskakölyköt látta. Jól elzavarta, éles hangon, ijesztően siccegett, a kissöprűt hajította utána. Csak aztán mindig visszajött a kis kandúr, a belek helyét szagolgatni, a bajszát nyalogatni.

Nagymama végiggurítja a viaszosvásznat az asztalon, tenyerével elsimítja a hepehupákat, közepére állítja a fa alátétet, ráteszi a gőzölgő lábost. Mindig tudja, mikor harangoznak, mikor érnek haza apámék a mezőről, mikor kell készen lennie a taugesznek, pont amikor kinyílik a zöldre mázolt kapu, forrón gőzölögjön a taugesz. Apám kezébe prüszkölve mosta meg az arcát, én tartom a törülközőt neki, rám néz kék szemével, én remegek, pedig soha nem bántott, ha rossz voltam, akkor se, csak nézett rám a hideg szemével, és nem szólt hozzám. Úgy érzem, ilyenkor látta, jó voltam-e aznap. Amíg megtörölte a kezét, a szemembe nézett, ekkor szólalt csak meg, azt mondta, sokat álmodoztál, keveset dolgoztál, mi lesz így belőled, ha jövő nyáron már vizet fogsz hordani nekünk a mezőre? Utána nagyapám mosott kezet, nem sokat törődött mostanában velem, ahogy semmi mással sem, amióta fájt a foga. Percenként szívogatta utolsó, szuvas zápfogát, nyelvével mindig meglocsogtatta, cuppogtatta a lyukat.

– Még nem megyek a fogászhoz, messze is van, a harmadik faluba – mondta –, meg különben is, egy hét, és elmúlik, csak ezt kell kibírni. – A pálinkát olyan lassan szopogatta, és olyan sokáig, amíg ki nem oldotta a fájdalmát, csak közben mindig elaludt. Anyámnak már nem kell törülköző, kötényébe törölte két kezét, bátyáim a melegtől eltikkadtan is tartották magukat, nemhiába mi voltunk a legkeményebb nyakú svábok a faluban, legalábbis ómama szerint.

Az asztalt körbeültük, nagy szelet kenyeret kapott mindenki, a férfiak választottak a húsból, de mi, gyerekek is szépen kaptunk, nem azt ettük, ami maradt, mint ahogy az a szomszéd faluban szokás. A kenyérre rátettük a húst, úgy tunkoltunk a szaftból. Körbejárt az üveg bor. Mindenki meghúzta. Aztán ettünk gyümölcsöt. Az árpakörte már leérett, a zabkörte utóját szürcsöltük el, pedig a zabnak még pár nap elkelt aratásig. A trágyadomb mellett állt az öreg fa, de mindig volt rajta bőven, ha elfogyott, éppen érni kezdett a dinnyekörte, a piros bélű, aztán jött a muskotályos körte, a Magdaléna körte, az volt a legfinomabb az összes közül, csak hamar megbarnult.

Ez volt az utolsó közös nyarunk. Apánk meghalt a következő tavaszon. Aztán pár év, és sorban jöttek a behívók. Lelőtték a szerbek a Ferenc Jóska menyét és a fiát. Ezért háborúznak ezek? – mondták az öregek először a faluban. Apám otthon maradt a temetőben, két bátyám valahol olasz föld alatt nyugszik, a legfiatalabb fogságba esett, egyszer jött tőle lap. Én lettem volna a következő, akinek el kell menni. Nem akartam lefényképezkedni, pedig mindenkit odahajtott valami a tanító masinája elé, ott álltak hatan-nyolcan, kalapjuk a kezükben, nem akarom, hogy örökké úgy maradjak, ünneplőben, feszesen ülve, nemzetiszín szalag keresztben átkötve a mellemen, csak a kép őrizze lassan fakuló árnyékomat. Bevettem magam az erdőbe, mikor megérkezett a behívó. A falutól jó fél óra gyaloglásra, a szőlőkön és a búzatáblákon túl, az erdőben a dombok között a járhatatlan szakadékok közé, ahol még kölyökkoromban ástam egyszer valami lukat, hogy legyen hová elbújni a világ elől, hát most kibővítettem, igazi lakóbarlangot vájtam, nem lett túl tágas, de száraz, és elfér ott minden, ami kell. Vittem szőnyeget is, szalmazsákot, Bibliát és az ómama óráját, mert szépen üt. A lánc egyik végét kell meghúzni, a másikon ott a súly. Minden félórában üt. A harangot is hallom reggel ötkor, délben és este nyolckor, a vonatfüttyöt is naponta négyszer. Más emberi zaj nem ér el ide. Ilyenkor, hajnalban még a kakasok hangját is idefújja a szél. Az öregebbek hangja szépen, hosszan zeng, kerek, az ideiek rekedten kukorékolnak. Háromkor kezdenek rá, hármat szól minden kakas, vagy pár perccel óraütés előtt, vagy utána, aztán reggelig hallgatnak, de ha egy rákezdi, a többi mind folytatja. A mi kakasunk hangját kihallottam a többi közül. Amióta éjszaka vagyok fenn, a nappalt átalszom, felcseréltem a világosságot a sötétségre, a hold lett az én napom. Az éjszaka vendége a sírás, ha félek, a magas ég felé emelem a kérőn a kezem. A csillagok helyét átveszi a szürkület. Lassan ébred a falu, a mezőn harmattól nedvesedik a harisnya, hajnali szél lebegteti a leveleket, libasorban szaladnak az őzek a sűrű felé. Ilyenkor repülnek ki a fecskék, nem félnek a vörös égtől, Szűz Mária születésnapjáig minden reggel ott cikáznak az égen. Ilyenkor hajtják ki a teheneket a patak felé, a mi vöröstarkánk szeret a sövényhez dörgölőzni, lábait szétveti, néha még a farkát is felcsapja, annyira élvezi. Kis füstkígyók indulnak az ég felé, szegény bolyongó lelkek, mire szétoszlanak az égben, kialszik a tűz, és én is alszok. Nem lehet csinálni semmit, csak aludni. Nézni a hangyákat, ahogy az ösvényükön járnak. Elropogtatni egy almát, barackot enni, vagy cseresznyét, meggyet, mandulát, diót, ami éppen érik. A szőlőhegy tavasztól őszig ellát. Félóránként hallom az órát, lehet tudni, hogy ütni fog, mindig kattan egyet előtte. Ha a szél a falu felől fúj, álmomban is megérzem az illatát. Az embereket is észreveszem, ha közelednek: döng a föld a lépésektől, másként énekelnek a madarak. A nővérem mondta, keresnek a csendőrök, ne nagyon menjek egy darabig. Éjjel be-benéznek, leskelődnek, nem vagyok-e ott. Kérdezősködnek a faluban. Az egyik kapás látott az erdőszélen, elterjedt a hír, merre is lehetek, másnap jöttek is az erdőbe a csendőrök. Négyen-hatan kerestek, puska a kézben, kakastoll a kalapon. Egyre hangosabbak a lépések – elhallgat minden madár, a közeli tücskök se ciripelnek –, közelednek a dombhoz, talán már fölöttem is állnak. Le kell fognom az órát, mert kattan egyet, mindjárt ütni fog. Beszélgetnek a csendőrök, én fogom az órát. Tompán hallom a hangjukat. Zúg a fülem. Fogom az órát. Nem tudom, meddig. Öt percig, fél óráig vagy fél napig. Csak fogom, amíg a kezem bírja. Amíg be nem lilul. Apám halála jutott eszembe. Akkor se tudtam rendesen figyelni. Feküdt az ágyon. Az utcán valaki kiabált. Apám szuszogott, nehezen vette a levegőt, izzadt erősen, láza is volt, és furcsa szaga. Mi ez a lárma, lépek az ablakhoz, de nem látok semmit. Mire visszafordulok, apám nem lélegzik. Nem értem, hogy halhatott meg ilyen hirtelen. Vakon kell hinni. A tanító mindent el tud magyarázni, ami megmagyarázható, de ezt még a pap sem. Ha legalább egy kicsit tudok kételkedni, az jó? Mindig mindennek oka van, mondta az apám. Hát ennek mi volt az oka? Miért halt meg pont akkor, amikor nem néztem oda? Megigazítottam a gyertyát. Megfogtam apám kezét. Milyen más így, ha nem fog vissza. Meleg még az apám, de idegen lett, valami hiányzik belőle. Meggörbült az egyik gyertya. Anyám öltöztette apámat, egyik bátyám a paphoz ment, a másik kettő a rokonokat értesítette. Emlékszem anyám vörösre duzzadt szemhéjára, ahogy felemeli a tenyeréből a fejét. Rám pillantott, de nem engem nézett. Most én is így néztem. A csendőrök elmentek. Az egész életemet már apám nélkül élem le. Még érzem a tekintetét. Kék szemét. Vajon miért görbült meg a gyertya? Azóta sose görbül? Megérintette isten az ő ujjával? Apámat is ő vitte el? A legvékonyabb gyertya aludt ki legelőször, a kanócból finom fehér füst szállt fel, birizgálta az orrom. Elengedtem apám merev kezét, hogy megdörzsöljem az orrcimpáimat. Ómama még azóta is csoszog, malmozik a szobájában. Azt mondja, nem tud elaludni. Az öregség szerinte visszájára fordítja az életét. Megtanulja a halottak szemével nézni az élőket. Egészen addig, amíg a sűrű sötétség le nem fogja az ő szemét, addig napról napra csak elszámol az emlékeivel, apámmal, a férjével, gyerekkorával, mindig studírozni kell, hogy mi volt. Amikor a csendőrök elmentek, az a hír járta, hogy lemondtak rólam, szerintük én nem ebben a határban bújtam meg. Megszűntem létezni a hivatalnak.

Már nagyon éhes lehettem, amikor újra bemerészkedtem a faluba. Nem volt több gomba az erdőben, több bogyó, amit meg nem ettem. Haza nem mertem menni, lassan lépkedtem a vékony holdsarló fényében. Bementem az első rokon háza udvarára, megkerestem a pincelejárót, elhoztam két kenyeret, pár üveg bort, ami egy zsákba befért. Az égbolt csillagmintás bársonyruháján lassan csúszott a hold, kitanultam az égi óra járását. Rászoktam a faluba való bemászkálásra. A kertekből gyűjtöttem gyümölcsöt. A határban is tudtam, mikor mi érik, hol dinnyét loptam, hol kukoricát. A pincékből elhoztam kenyereket, kötelekről az éjszakára száradni kinn hagyott ruhákból válogattam. A faluban mindenki tudta, én járok rá a javakra, a pincék riglijére mégis lakat került, zárni kezdték a pajtákat, a ruhákat beszedték napszálltakor, még a rokonok is. A legveszedelmesebb éjszakáim teliholdkor voltak. A kutyák ismertek, alig ugattak, csak beszélni kellett hozzájuk. A sűrű, tapintható sötétséget szeretem. A homályban is lehet látni, más a fénye a friss fűnek, más a búzának, a kukoricában legkönnyebb sétálni, vezetnek az éles levelek. Csak a köd félelmetes, az olyan sűrű köd, amikor már a kinyújtott kezemet sem látom. Úgy el lehet tévedni az erdőben, hogy semmi sem ismerős abból, ahol naponta járok, mert semmit sem látni, de tényleg semmit, csak úgy gyalogoltam bele a homályos sötéten átderengő hófehér semmibe, amikor harapni lehet a ködöt. A lépéseim is furcsán hangzottak, a ruhám átnedvesedett, de az Úristen megkönyörült, felbotorkáltam a legmagasabb dombra, felértem a köd fölé. Alattam gomolygott a néma pára, mint a tej, képen láttam ilyesmit. Az égbolt ugyanolyan néma, mint a köd. Reggelig énekelve hazabotorkáltam.

Egyszer kora reggel néztem a falu fölött gomolygó füstöt, s még kinn maradtam a mezőn, mert olyan magányosan telt ez a pár reggeli óra, jó embert látni ilyenkor, ha csak messziről is, hát jött az a lány, akivel korábban többször táncoltam, mindig úgy mosolygott, mint az angyalok, három lépéssel a föld felett pörögtünk. Nem látott tavaly nyár óta, amikor elloptam a zsebkendőjét. Piros szőlőt hímzett a két sarkába, és verset is, hogy „Kora ifjúságom óta, csak téged várlak...” Tovább már nem tudom. Rongyos lehettem, meg csapzott, kecskeszagom is lehetett, már négy nap is elmúlt, hogy a patakban megfürödtem. Nevetett. Nem mosolygott, kinevetett. Közel léptem hozzá, megszólítottam:

– Hát te hogy nézel ki?

– Hát így!

– Megasszonyosodtál, tudod?

A lány elpirult. Hallgatott. Elkezdtem húzni az erdő felé. Hagyta magát. A barlangba nem volt hajlandó bejöni. Benézett, de nem bírta ki.

– Rókavárban laksz? Te bolondos!

Nevetett. Az őzek kifeküdték a füvet, mi is odaheveredtünk. Megígértem neki, ha ennek vége, a feleségem lesz. Én komolyan néztem, ő nevetett. Nem értettem, mit lehet ezen nevetni. Elütötte a tizenegyet az óra, mikor is elment. Azt mondta, ősszel lesz a lakodalma, engem szeret, de az anyja azt mondta, hogy mit akar egy olyantól, mint a bozsoki padláson lakó ember. Mit is akarna. Azért néha még eljött, hozott fokhagymás húst, szappant, ruhát. A nővérem is üzent vele, hogy nyugodtan menjek haza már éjszakára, ne legyek olyan, mint az a bozsoki bolond öreg. Miért lennék olyan, mint az, aki felment a szénapadlásra, és nem akart lejönni többet, se télen, se nyáron, csak sétálgatott a padláson fel-alá? Vödörben adták fel neki a vizet, egy másikban ő adta le a székletet. Ilyen lennék már?

Teliholdas tavaszi éjszakák voltak, a békák brekegtek, belém meg mintha egy madár nyugtalansága költözött volna, nem tudtam megmaradni sehol. Éjjel mindenféle dolgokat láttam. A csupasz fák alatt kis halmokban hevertek érmék, lehajoltam felszedni, de emberek ültek az ágakon, mérgesen lekiabáltak, hagyjam ott a pénzüket. Egy almafa alatt is találtam pénzkupacot, már felnéztem a fára, de nem volt ott senki, felvettem hát a pár fillért, rázogattam a markomban, egy pillanat múltán a templom hátsó padjában ültem, előttem rázogatták a perselyt, beleejtettem, ami a markomban zörgött, hallottam, ahogy fémesen csörren a pénz, de akkor már megint az erdőben voltam. Lázas lehettem. Csak hanyatt feküdtem. Néztem a fákat felettem. A mókusok üzekedtek a fejem fölött, mint emberek. Madarak búbolták egymást, gyíkok összeragadtak, kígyók egymásra tekeredtek, minden állat szerelmes. Még a verébcsipogás is idegesített. Jó pár napig egyáltalán nem aludtam. Csak kódorogtam az erdőben, mentem a vaddisznók csapásán, elengedtem a csapdába esett nyulakat, ha még éltek, nézegettem a fenyőrigókat, az aranymálinkót, a sárgarigót, a harkályokat. Aztán felmásztam egy magas diófára, megriasztottam egy pelecsaládot, onnan ugrottam le, vagy nyolc méterről, de nem lett bajom, csak egy hétig sajgott az oldalam, és sántikáltam, ugyanúgy megmaradt a belsőmet émelyítő zsibongás, egy csupor mézhez öntött csupornyi keserűség. Rikító tollakat találtam, búbos banka meg gyurgyóka farktollát, de az se segített. A legjobb volt elnézni a szélben ringó, hullámzó fakoronákat, ez megnyugtatott. Csak hát ahogy véget ért a nyár, úgy az ősz is, és a telek nagyon kemények erre. Nemegyszer napokra betemetett a hó. A bőröm elvörösödött a fagytól. Vadcsapásokon közlekedni derékig hóban, az őzek véres lábnyomait követni. A hollók, rókák elől elenni a dögöt. Vagy marék havat elrágni szalonnához. A téli éjszakákon csak a hideg zavaró, a hótól egészen világos a határ. A nővérem mindig kéri, hogy költözzem hozzá, már évek óta nem keresett csendőr. De én félek, félek az emberektől. És megvagyok egyedül is. Esős idők előtt faklumpát csináltam. Hosszú sétákra nem a legjobb, de a baromfiólakból ha elloptam egy tyúkot, hogy ne lármázzon éktelenül, eltapostam vele a csőrét. Én tudom, aki bűnös, eltöröltetik ebből a világból. Én tudom, hogy a májusi vaj a legsárgább, a virágok sárgája a vaj sárgájává lesz. Az ételt ha elviszem, bocsánatot nyerek-e? Ha beleiszok az aludttejes csuporba, a Mindenható azt is számon tartja? Hogy nem gyűjtöttem semmit ezen a világon, az baj? Hogy nyomorú kis szalmán fekszek, bűzlök, ez baj? Vajon késő, ha azt mondom, éljen Ferenc József, a császár? Hogy anyám temetését csak messziről néztem? A fájdalomtól mostanában gyakran összegörnyedek, s hiába kapok a mellemhez. Szúr, itt belül. Most a nővérem elszalasztja egyik fiát orvosért. Már késő, mondom neki. Már késő. Csoda kellene, hogy megfoltozza a szívem. Édes orvosság, nem keserű almamag íze, amilyen a nyálam. Egy angyal dörömböl a mellkasomon, belül meghasadt valami. Ahogy feküdtem a nyári konyhában, a nővérem valamiért kisietett, megéreztem a nagymama taugeszillatát. Hát valahogy így haltam meg. Még hajnal előtt, fogyóholdkor, egyedül, a nyári konyhában. Tudom, hogy az eső ha meleg, ha hideg, folyton ismétlődik. És ez annak a jele, hogy mégiscsak van örökkévalóság. Reggel apámat biccentéssel üdvözöltem. Ő engem tréfás szóval, kacsintással.

– Ma te vagy az apa, holnap én leszek – mondta, elém térdelt, cúgos cipőt húzott a lábamra, eltűntek a bütykeim, a bokám sem volt már dagadt.

– Micsoda éjszaka volt, fiam! Virrasztottunk veled – lép hozzám anyám. – Ez az első napod itthon. Gyerek vagy még. Hancúrozzál a réten. Idén a patak mellé feszítjük ki a nyers vásznakat, nem kell majd a kútból vizet húzni. Na, menj! Szaladj kicsit! Most nincs iskola. Várj, gyere csak közelebb, fiam, mi ez a maszaték itt az arcodon?! – Megnyálazta az egyik ujját, letörölte az arcomról a piszkot. – Várj még! – mondta, benyúlt a zsebébe, adott egy kis pénzt. – Vegyél magadnak valamit a zsidónál, amit akarsz. Na, mit állsz még mindig, te bámész? Eridj!