Bodri Ferenc

Apokrif Krúdyról

Hősei nem laktak Esztergomban, ritkán látogatták a környéket is – lapálya domború, bércei alacsonyak. Mindössze akkor kerültek errefelé, amikor sorsuk vagy tisztük, ügyeik vagy társasági forgolódásaik szükségessé tették ezt valamiként. Inkább a nyíri rónaságon éltek, a hósipkás szepességi ormok völgyei mélyén kergették az időt. Utóbb a fővárosban sétálgatnak vagy hancúroznak, felverve a port a budai fogadók nyikorgó pádimentumán. És mint megálmodójuk, ebből a macskaköves világból kalandozgatnak a Kárpátok csúcsai, az erdélyi hegyek alá, a Hortobágy szittyóihoz, még inkább Várpalota vagy Podolin hálófülkéinek gondosan reteszelt zsalugáterei mögé. Az előbbi vidékről a mesékkel glóriázott nagymama, Radics Mária származott, az utóbbi táj őrizte a tiszta gyermekkor illatát. Az író felettébb ragaszkodott „az indulás” színtereihez, a sihederkor idején hallottak-tapasztaltak hűséggel színezték álmait. Komáromba is csak vörössipkás nagyapja és persze Jókai kedvéért álmodozta magát.

Szívesen remélném, hogy azért elkerült mégis Esztergom ódon falai közé. Ennek ugyan írásos, tehát perdöntő bizonyítéka nincs szinte sehol. Pedig a számos „Krúdy-talány” közül az első e táji eredetű: Szinnyei József írólexikona szerint első kötetkéje (Szöktetés a kaszárnyából és egyéb elbeszélések – 1896) napfényre ebben az általa addig nem látott városkában jutott. „A Szinnyei” pedig mindmáig hiteles orákulum. Természetes, hogy az 1900 óta pergethető Krúdy-adattárát – bár az eltűnt ereklye létét írója nem erősítette meg – megbízhatónak tekintették a hangyaszorgalmú őserővel áldott böngészgetők.

„… A millennium évében ér Pestre. Ugyanez évben jelenik meg Szöktetés a kaszárnyából című könyve különösebb siker nélkül. Addig írt cikkeinek egy részét gyűjti össze benne, mintegy végső összegzését adva vidéki inasévei eredményeinek…” – írta a látatlanról Perkátai (Kelemen) László, az író első „szakirányú” monográfusa (Szeged – 1938). Bizonyára lázasan kurgatták sokfelé a fellelhetetlen példányokat, végül legendák szövődtek „eltűnése” körül. A legszebbet az imént idézett szerző kerekítette jegyzetében az utolérhetetlen fölé.

„… első könyvét egyedül Szinnyei említi – írta. – Eszerint Esztergomban jelent meg, de ma már nem található sem az esztergomi, sem a fővárosi közkönyvtárakban, sőt még a könyvárusi forgalomban sem. Példányait – bizonyára a sikertelenség miatt – maga Krúdy semmisíthette meg. Tartalmára legfeljebb csak következtethetünk az egy év múlva megjelent Üres a fészek c. kötetből…”

Előfordult hasonló kísérlet korábban és később, önszándékból, még inkább vezényszóra (pl. Misztótfalusi Mentsége), de maradéktalan eredményt szerencsénkre egyik sem hozhatott. Kormos Pista sem tudta hiánytalanul visszalopkodni a Dülöngélünk című kötetkéjének általa halálra ítélt példányait. A könyvek szívósan ragaszkodnak létükhöz bárminő ítélet után.

A talány megoldására egy későbbi Krúdy-monográfus, Szabó Ede 1970-ben az előzőnél józanabb változatra talált. „… Minthogy a könyvről csak itt (ti. Szinnyeinél) történik említés, egyébként nyoma veszett – Krúdy első munkájának az Üres a fészek című kötetet kell tartanunk…” – írta, a lehetséges megjelenést evvel ugyan nem tagadva meg. Jobb helyett hasonlóképpen vélekednek a további kutatók: „az első” az, ami látható.

„…kutatásaink alapján azonban megállapítást nyert, hogy soha nem látott napvilágot, s létezése a Krúdy-legendák világába utalható…” – vélekedett Kozocsa Sándor már előbb (1949), majd megismételte ezt a Krúdy világa (1964) adattárában is. Ugyanitt a művek sorában elsőként jegyzi a legendás gyűjteményt, ráadásként egy „esztergomi Endrődy-nyomda” létét feltételezi kiadóként – egy meg sem jelent könyv nem létező műhelyét tehát. A „talány-kör” bővült, a „megoldás” szövevényesült.

Kedvelt földije, gyermekkorának és ifjúságának legalaposabb monográfusa, Katona Béla minden ekkorit feltáró remekében (Krúdy Gyula pályakezdése – 1971), egyben az említettek ismeretében az Üres a fészek primátusát fogadja el, nem említi az esztergomi rejtelmeket. Szemében az elemezhető „az első igazi kötet” (1897. nyár), ugyanakkor felidéz két korábbi hasonló kísérletet, ezekről még Szinnyei sem tudott. A Napfényben és az Ifjúkori tévedések végzetéről műve alapján szó lesz utóbb – a rejtélyek néha megoldhatók.

Az „esztergomi” kibogozásához Lakatos Éva teremtett lehetőséget 1978-ban, miután végigböngészte és sorozatosan közreadta a Magyar irodalmi folyóiratok rengetegének leírását, 40 összevont füzetben az ABC Szalontól a Zsombolyai Közlönyig. 4604 „belső feltárást” 3706 szövegoldalon (1972–2000). Itt mutatta be az Esztergomban nyomott Magyar Csendőr című hetilap egyetlen töredék évfolyamát (1896. január–augusztus), amelynek legszorgalmasabb cikkírója és elbeszélője a távol élő és tizennyolcadik életévét még be sem töltő Krúdy Gyula volt.

Az író fáradhatatlan és a legtöbb fellelhetőt jegyző bibliográfusa, Gedényi Mihály adattárában (1978) a Lakatos Éva által kitűzött nyomvonalon haladva szemelgetett, így okkal volt hálás az ismeretlen nóvumért. „… Lakatos Éva lelete az esztergomi Magyar Csendőr című folyóirat – írta. – Ennek belső munkatársa volt a fiatal író. A lap tervezte egy elbeszéléskötetének kiadását…” Hogy mennyire „belső”, utóbb majd kiderül. A forráskutató gondosan átbúvárolta a hetilap számait, és szinte mindegyikben névvel vagy könnyen oldható álnevekkel („Egy bécsi krónikás, Zsandár, Zs., Góbé, Szabolcsi, Borongó, K.”) jegyzett Krúdy-cikkekkel és -elbeszélésekkel találkozott. Olykor többel is egy-egy lapszámban, nemritkán folytatásokban is. Például az Egy lány, két legény című kisregénnyel a lap február 29–április 25. közötti számaiban.

A május 23-án megjelentben találta a tervezett elbeszéléskötet hírét, a következőben a felhívást, mely szerint „…az 1.- Ft előfizetési díjat a szerző nyíregyházi címére: Kállay u. 40. sz. alá kell küldeni…” (május 30.).

„Feltehetően a gyéren érkező forintok miatt, és azért talán, mert ezek sohasem jutottak el Nyíregyházáról Esztergomba – véli jegyzetében a bibliográfus –, a kötet kiadása kútba esett. Vélhetően ezen adatok alapján került a mű Szinnyei gyűjteményébe is.” Az utóbbi feltételezés akár bizonyosság lehet, de az előző nyitja ennyire mégsem egyszerű. Sokféle ága-boga cifrázható.

Minden pályakezdő olthatatlan vágyat érez az „első kötet” ábrándjaiban és a valóságban azonos hévvel sürgetett megjelenése iránt. Hasonló álmok munkáltak nyilván a fiatal Krúdyban is. „Íróságát”, már a jobbára szülői kényszerből végzett „főgimnáziumi” éveiben, növekvő hevülettel bizonyítgatta édesapja és tanárai, barátai és a nagyvilág előtt. Az első hírlapi megjelenése óta (Szabolcsi Szabadsajtó – 1892. október 30.) egyre lázasabb szükséglete az írói hírnév és elfogadtatás.

Katona Béla jegyzi a folyamatot: a tizennégy éves kamasz író kiterjedt kapcsolatait és levelezését, diáklapok szerkesztését, a „Nyíregyházi Sajtóiroda” alapítását és működését (1892–93), az érettségi napjára időzített többszörös megjelenést a helyi és a debreceni lapok számaiban. Ezenközben a családban dúló viharzások bonyodalmait, „szökését”, majd az utolsó diákévben tomboló feszültséget az apai szándék (jog) és a fiúi elhatározás (irodalom) között. Szinte bizonyítékként szolgálhatna a fiú számára egy gyorsan megjelenő kötet: igazolás az ügyvéd apa termetes íróasztalán.

Jó okkal reménykedik, hiszen cikkeinek hír- és élményvilága, elbeszéléseinek ábrándosan megértő lírája a közeli és távolabbi szerkesztői asztaloknál mind kedvezőbb fogadtatásra talál. A közelebbi redakciókban úgy gyanították, hogy az idősebb Krúdy Gyula, tehát az apa postázza a megjelenésre érett beküldötteket, bár tudták, hogy a sikeres prókátornak a „honorárium gyanánt” küldött krajcárokra szüksége aligha lehet. Amikor pedig híre kelt, hogy a praxisukban annyira szokatlanul zenélő írások alkotója „a kölyök”, az anyagiakban aligha bővelkedő szerkesztők szemléletében „a távoli belmunkatárs” helyzete megváltozott: nemegyszer ígéretekkel kísérelték a szorgalmat meghálálni krajcárok helyett. Jól ismerték a hasonló korúak heveny íráskényszerét, bizalmát és bizakodását ugyanígy – visszaéltek vele.

A lapkiadók gyakori ígéreteinek egyike, hogy a megjelentek ólomszedését „nem dobják szét”, és amikor az így megőrzöttekből egy kötetkére elegendő összegyűlik, meghirdetik a honorárium helyett felajánlott gyűjteményt. Amennyiben a plánum sikerül, úgy az abonensek forintjaiból áttördeltetik a szedést, kinyomatják, és borítót kanyaríttatnak az ívek köré. Minden érkező forint majdhogynem ráadás, fölösen fedezi „az előállítás” költségeit. A szerző a kapott példányokkal indulhatott a halhatatlanság felé, vagy éppen házalt velük. Az ajándék könyvek tiszteletdíjként szolgáltak, és amennyiben a kiadói maradéknak vevője akadt, az már a nyomda nyeresége lett. A kiadó és a nyomdász, kiváltképp vidéken, rendszerint ugyanaz.

„… Az Üres a fészek című első könyvem nem is volt igazában könyv – »gordonkázott« egy vallomásában Krúdy utóbb. – Az Ország–Világ című lap mellékleteit fűzette össze kedvemért, és írói honorárium gyanánt adta B. Virág Géza, az O.–V. akkori igazgatója. A melléklet regényfolytatásaira (körülbelül 100 példányra – mint B. G. V. írta) csináltatott a nyomdával »egy olcsó borítékot«…” Ekként készült tehát egy efféle edíció.

Krúdy beszámolója magyarázatát adja annak is, hogy „az első igazi kötet” példányai miként lettek négy változatban ismeretesek: az Országos Irodalmi Rt. kiadásában megjelentet csökkenő terjedelmű variánsokban tartják számon könyvtáraink (179, 165, 110 l.), a Rózsa Kálmán és neje impresszumával forgatható pedig csupán 88 lapnyi lett, az utolsó laptükrön ugyan a kiesett novella címe olvasható. A maradék maradékát fűzették össze tehát.

Hasonló „alapozással” jelent meg két esztendő múlva az Ifjúság című gyűjtemény (Bp., 1899, Pfeiffer k. Basch Árpád rajzaival). És nyolc különböző színű vászonkötésben került a könyvárusokhoz, a kiadó és a nyomda itt is a „resztlivel” gazdálkodott. Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata hasonló gyakorlattal élt: a szintúgy áttördelt lapszedés hasznosításával jelentette meg az ez okból karcsú Az álmok hőse (Öt novella – 1906), majd A szakállszárítón (14 novella – 1907) című gyűjteményeket. A papírkötésben és a terjedelemben a gazdagabb cégnél nincsenek változatok, ez időre az író híre is erősbödött. Bőven jelentek meg még efféle „nyúlánkak” utóbb.

Kevésbé jómódúak a vidéki nyomdák és az itt készülő lapok, melyeknél jobbadán a tipográfus a kiadó, a szerkesztő pedig egy ambiciózus vámtiszt (Orsova), másutt egy közalkalmazott, szerencsés esetben ügyvéd vagy tanár. Az Orsova kiadója legszorgalmasabb „szépirodalmi munkatársának” honoráriumot általában nem küldött, ahogy ez Krúdy „felmondó leveléből” fényre jutott (1895. szeptember 16.).

Gedényi Mihály adattengeréből összeállítható, hogy a Nyíregyházi Sajtóiroda nemritkán képzeletbeli „tudósításai”, majd az önállósodott „főnök” cikkei és elbeszélései hányféle lapnál jelengettek meg a kötetkék vágya és ígérgetése idején. A helyiek és a közeliek után 1893-tól a kamasz író kedvenc közlönye az Orsova lett. Először itt, az 1895. április 14-i szám közöl hírt, egyben előfizetési felhívást a Napfényben című gyűjtemény tervéről. A „kiadói szándék” ugyan az íróinál kevésbé határozott, kétséges, hogy a kiszedettek őrzéséhez a nyomda rendelkezett-e kellő ólomkészlettel egyáltalán. De haladékot nyert az adósság körül, hiszen csak öt hónap múlva indul a lemondás testamentuma.

A frissen maturált szerző a tervet nem adja fel. Az esztendő nyarán a korábbinál ígéretesebb megvalósításra vállalkozott: július vége és augusztus eleje körül az Ifjúkori tévedések című összeállítás előfizetési felhívásaival találkozhatunk a Nyíregyházi Hírlap, a Debreceni Ellenőr, a nagyváradi Szabadság és a budapesti Képes Családi Lapok példányaiban – bővült tehát a kör. A legkedvezőbb esélyt ez a „többszörös ajánlás” adhatná, bár ekkor már a költségeket az író vállalta volna – sejthető, miként alakult.

*

Semmi hír arról, hogy a már „tényleges újdondász” 1895 őszén a hasonló irodalmi becsvágytól űzetett Endrődy Géza (1851–1900), pár hónapja „nyugalmazott magyar királyi csendőrfőhadnagy” (egyszersmind jövendő laptulajdonos) úrral melyik hírlapírói körben, kinek a barátságában találkozhatott. A leginkább feltételezhető az, hogy az ismerkedésben „a tuzséri ügy” vádlottjának, Neukomm Ferencnek, a Versecről Nyíregyházára költözött kútfúrómesternek, egyben balvégzetű hipnotizőrnek akaratlan része lehetett. A „nyíregyházi mágus” tevékenységéről Krúdy sorozatosan beszámol a Szabolcsi Szabadsajtó (1894. március 18.), a Nyíregyházi Hírlap (március 18., július 21.), a Kisvárdai Lapok, a Pesti Napló számaiban. „A tuzséri hipnózis-tragédiáról”, a huszonkét éves médium, Salamon Ella hirtelen haláláról pedig terjedelmes riportot ír (Debreceni Ellenőr – 1894. október 9.).

A végzetes szerencsétlenség hírére „…azonnal Tuzsérra utazott, és napokon át onnan küldte tudósításait a fővárosi lapok számára… riportjait a magyar lapokból a nagy külföldi lapok is átvették. Voltak azonban olyan világlapok is, amelyek közvetlen tudósítást kértek a Nyíregyházi Sajtóirodától…” – mint Katona Béla tanulmányában olvasható.

Az egykori riporter esztendő múlva ismét felidézi a történetet a nagyváradi Szabadság beltagjaként, amikor a bűnvádi per a nyíregyházi törvényszékről a debreceni ítélőtábla elé kerül. Az Endrődy Gézával való első találkozás így 1895 szeptemberére tehető, amikor a friss érettségizett már „hivatalosan” a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében dolgozott – és a perek során Neukomm korábbi tevékenységéről tanúskodva a volt verseci csendőrkapitánynak meghatározó szerepe lehetett.

Talán ismerte a „tudósító” tevékenységét az elhagyott állomáshelyéhez közeli Orsova lapjairól. Egy feltételezhető bírósági találkozás alkalmával került a kezébe a „szerkesztő úr” bizonyára szívesen osztogatott névjegye („Legifjabb Krúdy Gyula, az Orsova című hetilap szépirodalmi munkatársa”), amely a lapkiadó honoráriumhelyettesítő, olcsó ajándéka volt. Amennyiben így történt, a Csendőrök a faluban című Krúdy-elbeszélés (Ország–Világ – 1895. december 22.) a találkozás hatására született. Egyben „mintául” szolgált minden továbbihoz.

„Kis-endrédi Endrődy Géza” maga is szél kergette vagabund. Pályaképe a Szinnyeiből és felújított folytatásának adataiból kibontható. A „Kézsmárkon” iskolázott, majd a pozsonyi tisztképzőn, végül a Ludovikán végzett hadnagy rövidke időt tölt csapatszolgálaton – házassági tervei alá nem került kaució. Nősülését követően közhivatalnok lett, utóbb a frissen létesült Magyar Csendőrség (1882. január 1.) kötelékében kér s nyer beosztást, előbb Szegeden, majd Versecen, utóbb Miskolcon és Tatán. A vármegyei irányítás alól fokozatosan kivonva formálódott a központosított hatalmi szervezet, az újjáalakításban a ludovikás hadnagy kitűnő szervezőnek bizonyult – gyakori állomáshelyváltása ebből ered.

Vándorlása során a helyi lapokban szakmájához illő írásai jelengetnek meg, ugyanígy tárcái, „genrei” és versei. Versecen ő alapította a Délvidéki Ellenőrt, és lapot alapított Esztergomban is. 1896 első hónapjaiban szaktanulmánya (A városok és a csendőrség) és versei jelentek meg Gárdonyi, Kóbor Tamás, Kozma Andor, Heltai Jenő, Ignotus és mások munkái mellett az Esztergom és Vidéke tárcarovatának hasábjain. Nyugdíjazása után, 1895 végén költözhetett Esztergomba, ahonnan pár hónap után Budapestre került. Innen újra aktiválták: Losonc, majd Gyula rendőrkapitánya lett.

Verseskötetét és „beszélygyűjteményét” jegyzik az annaleszek, szaktárgyú tanulmányait és könyveit. Magyar katonai irálytan című kötetének második kiadása például Esztergomban nyomatott 1896 nyarán. A kiadás műhelye Gerenday József „villanyáramra berendezett Hunnia-nyomdá”-ja volt. Gyulán majd a Magyarország rendőrsége és az államosítás című beszámolóját nyomatja ki (1898), Budapesten ugyanekkor A bűnügyi nyomozás kézikönyve jelenik meg tőle, Szegeden pedig Útmutató a nyomozó szolgálatban című „segédlete” (1899).

Esztergomban 1896. január elejétől augusztus végéig jelent meg szerkesztésével szombatonként a Magyar Csendőr – Szakismereteket terjesztő és szórakoztató közlöny című folyóirata, amelyben Pósa Lajos versei mellett Krúdy Gyula folytatásokban közölt kisregényei, elbeszélései és cikkei találhatók, egy számban gyakorta több is. Említettem Krúdy álneveit, ezek inkább a „szakirányú” cikkek és elbeszélések (Csendőrök a hegyekben, Ki a bátor?, A csendőr, Az öreg tolonc, A bűnös ember fotográfiája, Megöltek egy csendőrt?) alatt olvashatók. Nyolc folytatásban egy kisregény (Egy lány, két legény) és a közben másutt is közölt novellák mellett találkozhatunk néhány bájos moralitású értekezéssel is (A magyar címer, A lobogó becsülete, A mi édesanyánkról) – a szorgalmas külmunkatárs minden szerkesztői kívánalomhoz készséggel alkalmazkodott.

Egy május végi lapszámban jelent meg a hír, majd egy hét után az előfizetési felhívás a tervezett gyűjteményről, a Megöltek egy csendőrt? négy folytatásával (május 30–június 13.) párhuzamosan. Evvel szakad meg az író és a hetilap termékeny násza, hiszen közben a laptulajdonos Budapestre költözött. A nyári hónapokban még innen utazgatva szerkeszti szürkülő közlönyét, de augusztus végétől a fővárosban kiadott Rendőri Lapok harmadik évfolyamába olvasztja be, amelynek egyik szerkesztője lett. Ennek sem sokáig, mert Losoncról, majd Gyuláról aligha lehet budapesti folyóiratot szerkeszteni.

Az elmondottak alapján így az „első” (inkább a harmadik) „elkallódott” Krúdy-könyv legendája valóban az írói remény és a beváltatlan szerkesztői ígéret ködsüvege alá rejthető.
A „megőrzött szedést” bizonyára hamarosan beolvasztották (vagy meg sem őrizték) a köddé lett ábrándok színhelyén.

A megcsalatott író számára ez a kudarc lehetett a legfájdalmasabb, az esztendő során amúgy is mélypontra érkezett. Esztergomba már a maradék álmait is megnyomorító nagyváradi redakcióból, majd innen megválva a nyíregyházi kiúttalanságból küldözgette írásait. A „szerkesztőségi ájerekben” ugyan nap mint nap láthatta a „külmunkatársak” hitegetésének módozatait – „az esztergomi ígéretben” mégis reménykedhetett. Szívesen olvasnám az Endrődyhez küldött leveleket, még figyelmesebben a válaszokat – ha voltak egyáltalán.

A „sikertelenség miatt” az írónak alkalma sem nyílt a „példányok megsemmisítésére” – mindenütt ritkulnak írásai, elérkezett az első nagy válság ideje. Kiábrándultan tér haza, a szülői házban húzza meg magát. „… Hová tűnt el jövőm, hová tűntek azok a remények, melyeket magammal vittem akkor, amikor nekiindultam a világnak, amikor elmentem a szülői házból egy fényes jövő képével szívemben?… Hol vannak?…” – kérdezte még 1895 októberében egy „haza írt levélben” a Debreceni Ellenőr nyomtatott betűivel. „…nem is tudom, hogy mi történt velem…” – tűnődik el egy önéletrajzában (1913). Majd mintegy önmagának válaszol, közeledve a negyven felé: „… Egy őszi estén, szeptembervégi szomorkodások között hagytam el Debrecent, bár a szívem majd meg szakadt. A nagyváradi Szabadság című újság hívott meg munkatársának, ahol aztán végképpen kiábrándultam a vidéki hírlapírásból…” (Virradat – 1918. február 10.).

„Esztergomi kísérlete”, a közben történtek avatták férfivá. A kudarcok tanulságaival lett „merengő életfigyelő” a tények és Bori Imre értelmezése szerint. A fővárosi gázlámpások fénykörei alá már a mindenbe beavatottak elszántságával érkezett.