Hamvas Béla bácsi nem alkotott rendszert, tehát olyasféle mű nem készíthető az ő munkásságával kapcsolatban, mely valamely ravasz trükkel mégiscsak megszerkesztené az ő rendszerét. Helyette, utólag és ellenére. Ezért e szótár csupán olvasói heverészés az ő gondolatai között – valahogy úgy, ahogy a tavaszi réten elnyúlik az ember, megkóstol egy fűszálat, s látja, hogy a hangya szalad föl a másikra, onnan a harmadikra. Amott kis csiga himbálózik – fura, páncélos lajhárra emlékeztet –, a pitypangon méhecske és mezei poloska próbál osztozni. Fölöttünk fecskék járnak, túl rajtuk felhők, majd a nap ragyog, magában a végtelenben, s annak is a kellős közepében…

E szótár a legjobb esetben is szerény, humorisztikai kísérlet az ő fogalmainak, szófűzésének, egy-egy szóval, dologgal kapcsolatos véleményének követésére. Amelyek közt számos definíciótípusú is akad, mert Béla bácsi roppantul szeretett meghatározni. Ugyanazt akár többször is; kedvenceit, például az alapállást, az életet, az Istent akár százszor is. Egy csöppet folyton másként, más szögből, más távlatban, más összefüggésben, de a lényeget tekintve mindig ugyanúgy. Ám sosem tisztán fogalmi képleteket állított föl, hanem rendszerint a saját személyén, derűjén, imaginációján átszűrtet. Például: ateista: holtbiztos tudomása van Isten létezéséről (Sz. B. U., 273.). Gyakorta kényteleníttettem – örömmel – még a ragozásban is követni. Például valódi: „csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok.”

Nota bene, ő a szavakat – valódi művész (is) lévén! – állandóan alkotta, tehát használat közben nem koptatta őket közhellyé, a dilettánsok szokása szerint, hanem jelentésüket egyre árnyalta, dúsította.

E gyűjtemény teljességre nem törekszik, inkább csak rámutatni szeretne a hamvasi mű határtalan gazdagságára, éppen ezért sok helyet hagy arra, hogy az Olvasó folytassa, kiegészítse az összegyűjtött anyagot.

Filológiai hibákat ugyan nem szándékozott elkövetni, ám teljes pontosságot sem célzott meg e munka. Számos okból. Először is: az életmű összkiadása még nem teljes. Maradtak egyelőre művek kéziratban, sőt például A tíz meg nem tartott előadás, a Fügefahimnusz és sok-sok levél talán máig lappang. Az ősök nagy csarnoka mind ez idáig nem jelent meg; e mű esszéiből csak annyit vehettem figyelembe, amennyihez egyéb kötetekben hozzáfértem. Továbbá: szerzőnk olyan író volt, aki egyetlen mukkot sem vetett papírra, aminek ne tulajdonított volna kellő jelentőséget, tehát ha a „fontos” szavakat szótárazzuk össze, akkor valamennyi szavát glédába kellene állítani. Egy ilyen szótár forgatásánál viszont értelmesebb és bölcsebb időtöltés az eredetit olvasgatni. A Hamvas-olvasó egy idő után arra is rájön, hogy nála nem csupán egyaránt fontos valamennyi szó, hanem arra is, hogy Béla bácsi analogikus gondolkodása folytán minden szó nyitott az összes többi számára – bármelyikből el lehet jutni az életmű teljességébe. Más szóval arra a helyre, ahol a különbözőnek látszó dolgok Egysége kiderül. „Mivel végül is hen panta einai, vagyis minden egy, minden mindenben megvan (…) Olyan skála ez, amelyen bármelyik hangot szólaltatom meg, az egész hangrendszer megzendül, a hangokhoz való rokonság arányában harmonikusabban és erősebben, vagy széthangzóbban és rejtettebb módon, de fel- és alhangként, minden hang egyszerre énekelni kezd” – írja A bor filozófiájában.

Ez a helyzet egy filológus szótárírót az őrületbe kergetne. E szerény munka, lám, kapcsolatokat jelző nyilaktól tüskés, s még így is előfordulhat, hogy itt és ott megfeledkeztem arról, hogy ez vagy az a szó mi mindenre utal még. Mi tagadás, könnyedén végeztem munkámat, örömmel, fél szemmel a kertet figyelve, a vöröslő vadszőlőt, a szállingózó havat, a pocakosodó májusi cseresznyéket, a hulló dió kopogását; a fogasabb kérdéseknél egy korty komoly decsi vöröset ízlelgetve. Bevallom tehát, hogy a könyvészeti pedantériára csak mértékletesen törekedtem. Módszert se találtam – ti. eszemben sem volt keresni! – arra, hogy a számtalan helyen előforduló – egyaránt fontos, infinitezimális és állandó közös áthatásban élő (!) – rendszerint paradoxiális kifejezéseket valamilyen rendszerbe szuszakoljam. Hiszen nála az állandóság örök változásban mutatkozik, a belső magán viseli a külső jegyét, és viszont, az általános az egyetlennel összeborul. Jobb megoldást nem találván úgy jártam el, hogy a legízesebbeket emeltem ki. Végső fokon mindig megjelöltem a forrást, sőt, ahol ő megadta, azt a szerzőt is, akitől a gondolatot átvette, mi több: magáévá tette, de néhány fogalom és meghatározás oly gyakran bukkan föl, hogy csak a fontosabb kötetet-művet neveztem meg, például K. – Karnevál, vagy azt sem, mert a hivatkozások tömege meghaladta volna a szószedetet, mint valami scientifikus kiadványban. Különösképpen így jártam el az ún. alapszavak esetében. Némely alapszónál a források megjelölését – a fölösleges ismétlések elkerülése végett – mérsékeltem, olykor mellőztem, és inkább ®akkal utaltam az összefüggésekre s az ott megbúvó jelentésekre. Az alapszavak ugyanis nála olykor tucatnyi jelentésárnyalatot hordoznak.

Az Apokaliptikus monológban (Si. 129. skk.) általa megmagyarázni nem kívánt fogalmakat – megváltó, heroikus idill, pogány üdvözülés, ágyrajáró, Keresztelő János, keleti halhatatlanság – én sem próbáltam szótárazni. Kivétel az Isten haragja, amit ő szintén olyannak minősített, ami „annak szól, akit hív, a többinek tilalom”, ám erre nézve egy Böhme-mondatot mégis megadott, sőt ki is egészítette, tehát ezt fölvettem.

Kötelezőnek tartottam magamra nézve, hogy Béla bácsi szellemét követve olyan szócikkeket is beiktassak, vagy olyan szövegekkel is kiegészítsem némelyiket, amelyek a komoly filozófusokat elborzasztanák, ám az ő humoralisztikus gondolkodásának érzékeltetéséhez nélkülözhetetlenek, például: Bach, Bolsevizmus, Ember, Freud, Futball, Üdv stb. Ennek szellemében nem csupán definíciószerű megfogalmazásokat gyűjtöttem, hanem beillesztettem Béla bácsi véleményeit is, például: becsvágy, metafizika stb. Kihagyhatatlannak tartottam néhány regényhősét is, például: Hoppy, Lala, Jusztin.

Ugyanakkor mellőztem olyan filozófusi szavakat, mint abszolútum, vagy a szinte alapszóként használt enthuziazmus, intenzitás, szakrális vagy univerzális orientáció, melyek esetében – szerény megítélésem szerint – nem tér el a megszokott értelemtől. Ezzel azt is elárultam, hogy gyűjteményembe leginkább azokat a szavakat vettem fel, amelyeknek a jelentését Béla bácsi sajátos értelemmel gazdagította, árnyalta.

Ha már az elborzasztás szóba jött: nem mehetünk el szótlanul amellett, hogy első olvasói általában roppant lelkesek, aztán sokan elsomfordálnak a Temenosz tüze mellől. Az ok nyilvánvaló: Béla bácsi pontosan az volt, mint az ő lelki vezetője a Karneválban: Keresztelő Szent János. Próféta. Nem író – aminek általában nevezte magát –, még kevésbé vallás- vagy kultúrtörténész. Próféta. Ezt persze ő nem jelenthette ki, sőt leírta, hogy a prófétaság a pátriárkasággal együtt idejétmúlt. Krisztus tanítványának kell lenni, az az aktuálisan kötelező. De mégis, aki olvassa őt, az tudja, hogy itt nem egyszerű, szolid tanúságtételről van szó, hanem forró, Keresztelő János-i konfesszióról. „Az örök emberi közösség egységének (egyház) abszolút tényt kell kimondani és fenntartani, és annak megvalósulását az egész emberiségtől és minden embertől külön, szakadatlanul követelni.” (S. S. III. 175.) Vagy tessék végigolvasni a Silentiumot: mintha Keresztelő Szent Jánost hallgatnánk. Hallgatnánk, igen. Üt, perzsel, vág a szava. Lám, a prófétánál kellemetlenebb alak nincsen. Nem elég, hogy örökös, eksztatikus istenszerelemben lobog, de ezt minduntalan világgá kiáltja, és lankadatlanul hajtogatja: „Ébresztő! Zsákutca! Tessék megfordulni! Tudományotok merő szcientifizmus, vallásotok elrejtőzés Isten elől, életetek alvás, beszédetek locsogás mindaddig, amíg gondolataitok/lelketek, szavaitok azonosságát nem teremtitek meg tetteitekben. Realizálás nélkül korruptak vagytok mind egy szálig, jelentéktelenek, planktonok. A szórólapátra kerültök.” Hogyan hallgathatják ezeket a jánosi szavakat a főpapok, az akadémikusok, a politikusok, a menedzserek vagy akár az a pici tanár, akit épp ma neveztek ki tantárgyfelelőssé? Tessék beleolvasni a szótár vonatkozó cikkeibe s azután az eredetibe!

Bármennyire szeretem Béla bácsit, bizony megesik, hogy nem pendülök vele egy húron. Számos nézetünk közt akad eltérés, sarkalatos például az Árpádok megítélésében, akik szerinte ksatriják voltak és maradtak, szerintem pedig szakrális királyok voltak, és a Szent István nyomán járó példátlan tömegű szentjükkel elevenen bizonyították mivoltukat, de most csak a szótáríró szempontjára szorítkozom. S fájlalom, hogy oly kevéssé bízik a magyar nyelvben. Azt írja számos alkalommal, hogy csak a szanszkrit, a görög és a latin őrzi szavaiban a jelentések roppant gazdagságát, áthatásait. Példaként említi a logoszt, aminek szerinte a görögben kétszáz jelentése van. Meglehet, hogy a magyar tán nem veszi föl minden tekintetben a versenyt a klasszikus nyelvekkel, ám mélységei csodálatosak. E Hamvas Szótár éppen azt mutatja, hogy ő mennyire bővítette, gazdagította szavaink értelmét, képi erejét! Bizonyára nem tehette volna, ha anyanyelvünk erre nem adott volna neki kellő szabadságot. De konkrétabb példák is adódnak. Az Evangéliumban és a zsoltárokban szereplő görög pisztisz, latin fides, héber emunah szót szerinte helytelenül hitnek fordítják, holott inkább hűséget jelent (S. S. III. 108.). Na már most a hit és a hű a magyarban ugyanaz a szó! A hit legfőbb tartalma a hűség, a hűség a hiten alapszik – s elmélkedhetnénk tovább. Nyelvtudományunk és oktatásunk hibája, hogy egyáltalán nem közismert ragozó nyelvünk szavainak mély, meghitt jelentés-kapcsolatrendszere, a szóbokrok gazdag ligetvilága! Béla bácsi szerint a zsoltárokban szereplő heszed – kharisz, gratia – „kedvességet és bájt is jelent”, ezért magyar fordítása, a kegyelem: „megenyhült szigorúság” nem adja vissza az eredeti gazdagságát (S. S. III. 103.). Nem, ha nem érezzük benne a gyökeret, az összefüggést a kegyesemmel, kedvvel, a kedvesemmel stb. És egy harmadik példa: a héber „ruah nemcsak szellemet jelent, hanem lélegzetet is, szelet is, démont is, kísértetet is, hatalmat is, és általában erőt”. És a magyar szellem szó mi mindent jelent, mivel alkot eleven gyökérrendszert?

A probléma még ennél is élesebb: Béla bácsi természetesen igen mélyen ismerte nyelvünk természetét, elég legyen utalni arra, hogy miként cserkészik a Titkos jegyzőkönyv „Püthia” fejezetében (Si. 223–224.) az ér szó cserjésében.

Hangyálkodás közben tömörítettem, „szerkesztettem” a forrásokat, ám igyekeztem követni Béla bácsi szövegvezetését, s kerültem, hogy tudálékos definíciókba kényszerítsem gondolatait.

Munkám mentegetéséből semmiképpen sem maradhat ki az, hogy némelyik szó kiválasztásánál fölületes voltam, szórakozott vagy éppen szamár, s alábecsültem az illető szó értékét, és kihagytam. Bizonyára nem mindig végeztem munkámat kellő alázattal: eléggé kiüresített énnel, mert az én bizony kemény cenzor, ízlése van, világnézete, ami a gusztusa szerintieket protezsálja, a nem tetszőket kirostálja. Továbbá: a jó szótár is rossz: a szótárkészítés ugyanis óhatatlanul azzal jár, hogy a fölidézett szavak, fogalmak, kifejezések gyakorta és megengedhetetlenül kopárodnak szövegkörnyezetük nélkül, vagy éppen harsányabbak lesznek, tehát ez a munka csakis az életműben való tájékozódás szerény eszköze lehet. Más szóval olvashatatlan és kártékony az eredeti nélkül. A szócikkek csak céloznak a jelentés bőségére és árnyalataira, amit kizárólag az eredetiben találhatunk meg.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy oly sok éve írom őt, már akkor is őt írtam, amikor hírét sem hallottam, s amióta olvasom is, azóta számtalan helyen találom meg saját, régi könyveimben az ő hangját. Ez a viszony lehetetlenné teszi számomra, hogy „tudományos” megközelítést alkalmazzak – vele szemben? ellenében? Soha nem olvastam őt úgy, mint a leckét, amit meg kell tanulnom, hanem inkább a hangját hallgatom. Akárha bátyám – vö.: bácsi – vagy barátom szólna hozzá. Talán Buji Feri késztetésére is, egy idő múlva Béla bácsiként emlegetem magamban, s ettől ebben a munkácskámban sem tudok eltekinteni. Mesternek mégse nevezhetem, hiszen sajnos nem lehetett a mesterem, ráadásul ő maga utasította el, hogy az volna. Miként azt is megtiltotta, hogy róla utcát vagy bármilyen intézményt elnevezzenek. Egyetlen Mestert ismert el az elmúlt két évezredben, akinek a tizenkét tanítványa közt, sajnos, ő nem lehetett az egyik.

Az írás az ő számára a gondolkodás eszköze, formája és tere volt. Bizonyos, hogy a leírt betű és a szó védelmet, társaságot és közösséget jelentett kitaszítottságában. De nem búvóhelyet, mert már előtte s mindig is: „Az írás számomra az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érhetek el. Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg” – írja az Apokaliptikus monológban. S látjuk, a szöveg, a mondatok, a szavak meghitt körében, szinte szóról szóra haladva, ízlelve, torpanva, nekilendülve, szinonimakoszorúkat fonva jutott el az igazságig. Gyakran nyolc-tíz jelzővel minősít, ugyanazt a mondatot számtalanszor újra és újra előhozza árnyalatnyit változtatott szövegösszefüggésekben. Geometrikus formákat rak ki a szavakból, szinte mandalákat. Érdemes megnézni ebből a szempontból a Hénoch-fejezetet a Silentiumból.

Most, hogy szótárazás közben újraolvasom könyveit, szinte perzsel az az enthuziazmus, ami soraiból kicsap, midőn keresi, nyelvével forgatja, s nem csupán leírja, de kimondja, olykor talán elkiáltja azt a kifejezést, ami a lehető legtökéletesebben fedi gondolatát. Szemlátomást az írást mámoros állapotként élte meg, s általa azt az egységet, amit kötelezőnek tartott: az élet és a mű szétválaszthatatlanságát.

Életműve évtizedek során tökéletes egységgé formálódott, nem mintha különösebben csiszolta volna kívülről, hanem azért, mert szellemének középpontja végig stabil maradt. Kétségtelen, hogy egyes megfogalmazások között mutatkoznak eltérések, aszerint, hogy újra és újra leírva a gondolatokat, azok egyre fényesedtek. Más esetben azért látszik különbség, mert a megközelítés szöge változik, vö.: ember – léte, helyzete, a távlat stb. szerint. Mert Béla bácsi megszámolhatatatlanul sokszögű kristálynak látta maga körül a világot, amelynek minden fénytörésében, még trágyadombra sugározva is, ott tündökölt a mindenség. Egész gondolkodása dráma: a teljesség eleven feszültségét minden megfogalmazásában fönntartja. Bonyolítja a helyzetet csípős-derűs megjegyzéseinek kamaszos kajlasága.

Nálam komolyabb s tudósabb szerzők bizonyára hosszan taglalnák az életművön belüli hangsúlyeltolódásokat, s minduntalan ellentmondásokra bukkannának. Én csak annyit tartok fontosnak megjegyezni, hogy a korai írásokban – például az 1937-es Hexakümionban – erősebb a frissen szerzett tudás és a mesterek hatása, később az Evangéliumé. Ennek legélénkebb példája utolsó nagy műve, a Pathmosz. Jelezte ezzel saját fejlődését, valamint leszögezte álláspontját a hagyomány és az Evangélium viszonyát illetően. Nem tudta megteremteni Jézus Krisztus és a Minden Egy szintézisét. Talán mert lehetetlen. A keleti halhatatlanság megbukott a Logosz-Jézussal való álombéli találkozásán, s ki kellett mondja: „Atyám, bocsásd meg, hogy oly sokáig személytelennek hittelek!” (Si. 29.)

Mi sem természetesebb, mint hogy az ő gondolkodása is érett, alakult, gazdagodott, mélyült. Ennek megfelelően az érettebb művekből bővebben csipegettem. A tájékozódás megkönnyítése végett a műjegyzékbe beírtam a különféle írások keletkezési időpontját.

Mindent egybevetve az én szememmel nézve a hamvasi mű fejlődésében is teljesen harmonikus, egységes. A szavak-fogalmak értelmezésének sokfélesége – például a szerelemé, a beavatásé, az írásé vagy a monomániáé – számomra inkább gazdagságot jelent. Az ellentmondások valódiságának mérlegelésekor semmiképp sem feledendő Béla bácsi gondolkodásának már említett paradoxiális dinamikája. Valamint az, hogy ő önmagát egyáltalán nem tartotta tudósnak vagy filozófusnak, mi több, bármelyik címke sértette volna. Talán az írót, az esszéistát vállalta. Ezt a szócikket állítottam össze a kérdés kapcsán a Babérligetkönyvből: „Az esszéistának, ellentétben a filozófussal, annyi koncepciója van, ahány esszét ír; alázatosan megelégszik az ellentmondásokkal, a minden-vélemény álláspontján van, mégsem nihilista, hanem univerzalista, mert egy véleménynek sem tulajdonít örök életet; legfontosabb a teória, a szent látványban való részesülés; az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban, világtörténetet három oldalon.” (B. 159–161.) Érvényes ez az esszéírói megközelítés az általa minősített személyekre is; mert a szótárba fölvettem néhány olyan személyről alkotott véleményét is, ami jellemző lehet az életműre. Fantasztikus tágasságú látásmódja egyszerre bírál, csipked és elismer, például Goethe, Napóleon, Nietzsche stb. esetében.

Az ellentmondások mibenléte és mélysége leginkább az eredeti szöveg tanulmányozásával deríthető föl. Ilyenek természetesen akadnak. Az érdeklődőknek javaslom például a fogalom, a tudat vagy a szeretet jelentésváltozásainak tisztázását. Meg kell vallanom, hogy engem mint esszéolvasót csöppet sem zavart az ellentmondások fölbukkanása, szótáríróként igyekeztem tárgyilagosan beírni ezt a véleményt is, azt is. Kezelésükkel kapcsolatban ismételten rögzíteni kell, hogy e munka csak segédkönyv. Semmiképpen sem helyettesítheti az eredeti Hamvas-művek forgatását, legföljebb segít bennük eligazodni. Esetleg. Nem győzöm hangsúlyozni: e szótár legtermészetesebb fogyatékossága, hogy egyszerűsíti azt, ami gazdag, kifésüli az összeszövöttet, így bizony a májá egy fátyola az eredetin.

Az ellentmondások firtatása mellett nem feledkezhetünk meg egyik kulcsszaváról, az egységről. A lét, az élet, a szellem, az anyag, a világ nem analogon az ő számára, hanem egység. Fölfogása szerint ontológia, ismeretelmélet és morál egyazon dolog három megnyilatkozása, akár a bűn, az őrület és a betegség, a regény, az élet és a történet vagy a szó, a gondolat és a tett (M. Sz. 240.). Mert minden Egy, vallja egyik mesterével, Hérakleitosszal. Az elkülönülő jelenségek és mi, akik a világot figyeljük, ebbe az egybe vagyunk beágyazva, az egyetlen létbe. Ragyogóan fejti ki mindezt a J. Böhmétől tanult egységlogikájában. És ha az egység megtörik, akkor a lét megromlik, beáll a korrupció, a rongáltság, de nem itt vagy ott, hanem mindenütt. Ezért a javításnak, a helyreállításnak ugyaninnen kell kiindulnia, mert a bűn, az őrület és a betegség pontja azonos a tisztaság, az éberség, az egészség pontjával az ember lényének közepén.

Ha valamit megmutat ez a szótár, akkor az a lét egybeszövöttsége, ennek az egységnek a rendje és derűje.

A szótár forgatásakor utoljára, de nem utolsósorban figyelembe kell venni, hogy Béla bácsi mestere volt a le nem írt szavaknak is, gondoljunk például a Karnevál és a kisregények párbeszédeinek félbeszakított, szútrastílusú mondataira, melyek a figyelmes olvasóban hosszasan folytatódnak.

Kevés ember van, aki Hamvast olvasván nem érzi találva magát. Mi több, vádolva: ilyennek mond engem és olyannak, mert pszichológiával foglalkozom, mert analizáltak, mert tanítok, mert tudós vagyok, politikus, polgár, és így tovább. Álljon itt néhány mondat az ő kedvükért, a mi kedvünkért (!) a Szabó Lajos, vagy az egyetlen rendszer című esszéből (Patmosz I. 93. skk.):

„Mindezt természetesen olyan ember mondja, aki a vád minden pontjának lehetőségét, amit Szabó Lajos ellen emel, önmaga számára is állandóan nyitva tartja, sőt azt, hogy a vádat ugyanakkor önmaga ellen is emelte, nem tekinti érdemnek, és a következmények alól jól megfogalmazott kifejezésekkel nem óhajt kitérni.”

Az idézetek forrásául általában az ún. aranyszínű életműsorozat kötetei (Életünk, majd MEDIO Kiadó) szolgáltak, a kivételeket alább jelzem. Az egyes könyveknek csak az oldalszámát adom meg, a könyvön belüli önálló írások címét csak ott, ahol mellőztem azokat, amelyeket más kötetekben vettem sorra.

Az egyes szám első személyű idézetek alanya természetesen minden esetben Hamvas Béla.

33. – Hamvas Béla 33 esszéje, Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK, Budapest, 1987.

M. – Forradalom a művészetben (1947) – Kemény Katalinnal, Pannónia Könyvek, Pécs, 1989.

K. E. – Közös életrend, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest, 1988.

L. – Sz. – A láthatatlan történet – Sziget (251. skk.), (1935–1936)

Sz. B. U. – Szilveszter (1957) – Bizonyos tekintetben (1960–1961, 287. skk.) – Ugyanis (1966–1967, 401. skk.)

Sz. E. – Szellem és egzisztencia, esszék, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987.

T. Sz. – Tabula Smaragdina (1947–1950) – Mágia szútra (219 skk., 1950)

V. – Világválság (1935–1937. Gondolkodó magyarok, szerk. Szigethy Gábor, Magvető Kiadó, Budapest, 1983)

Uram, ez nem tudomány!

Hogyhogy? Ön feltételezte, hogy olyan
buta vagyok, mint egy tudós?

(Bizonyos tekintetben, Sz. B. U. 329.)

Abhimána szanszkrit a ® lélek őrületszerű megzavarodása (Si. 48.) ® turba.

Absztrakt alapszó, elvont: az ® igazságtól, a teljességtől, a lényegtől, az egésztől, a ® léttől (S. S. 69.) ® személytelen.

Absztrakt művészet ® geometriában mondja el álomképeit; magyar ~ nem az ® egyéni gyönyörködés tárgya, hanem a szív mélyén élő örök, kölcsönös nosztalgia megnyilatkozása, amely dialógusra szólít fel; nem én nézem a ® képet, hanem a kép néz engem; ezzel szemben a nyugati ~ festmény megmarad látványnak, objektumnak (F. M. 105., 96., 106.); az ~ a ® tudat új feszültségeit, ® helyzetét, ® érzékenységét nyitja és ® teremti meg, párhuzamosan a ® tudományok törekvéseivel (Sz. É. 133.) ® mű, ® műtárgy, ® művész, ® művészet.

Adam Kadmon, a teremtés eredeti ® embere, az örök ember, az első lélek, a királyi lélek, szellemi lény (S. S. 120.) ® aranykor, ® Ádám, ® emberiség, ® király ® ősember.

Adás minden az ~ban nyer jelentőséget; ez minden viszony alapja; az adakozót mélyebbről köti (B. 173.) ® áldozat, ® élet.

After, Abel ® Hoppy Lőrinc inkarnációja a Szilveszterben: tapirnyákos, renderil, serpedvény, regeszékes, hebregény, mérgeny, leánykóros, liliomtipró, ravatag szökőfény (Sz. B. U. 29. skk.).

Agitátor maga sem hiszi, amit terjeszt, de nem is ® hazudik: dühöt, fölfordulást, lázadást szít csak úgy (P. II. 220.) ® senki.

Akárki az I. világháború utáni ® polgár, akiben elmosódik, hogy lelkész vagy szakács, mint amikor az ebédet egy vödörben összeöntik; fő, hogy ® számítását megtalálja (P. II. 212.) ® kaszttalan, ® senki.

Alapállás alapszó (Szabó Lajos) a mindenkori ® ember mindenkori helyzetének ® mértéke; jobbára föltáratlan: semmi sem oly kevéssé ismert, mint az emberi ® lét ® normális állapota; aki ~ nélkül él, ® vallásban kell hogy éljen, életét a ® történet erői oldják, dialektikussá kell lennie (S. S. K. 18., 40., 133.); létmód, ® életrend; autentikus létezés: a bűntelen, ® éber és ® egészséges ember, mértéke a ® hagyományban az ® aranykor embere, a ® megváltás korában ® Krisztus; a ® szent könyvek tanítása és az ebből táplálkozó hagyomány (M.Sz. 311. skk.); ® Adam Kadmon, ® szeretet ® status absolutus.

Alapállás helyreállítása a ® bűntudatot és a jóvátétel kötelezettségét ébren tartani, az › alapállást föltárni, a ® történetből kilépni és a ® status absolutust ® megvalósítani (P. I. 166.) ® beavatásban, a ® kereszténységben, az ® androgün megvalósítása a ® szexusban, ® létrontás jóvátétele.

Alétheia átlátszóság, fedetlenség; csak ha magamat átlátszóvá teszem, akkor láthatom a ® világot teljes átlátszóságában (M. Sz. 333.); ® asha, ® maszk, ® realizálás.

Aléthész akiben a ® gondolat, a ® szó és a ® tett egymást fedi: ezért átlátszó, tiszta, világos ember (S. S. K. 133.) ® alétheia, ® nyíltság.

Alföld magyar a délorosz sztyeppe-óceán délnyugati öble (Sz. 403.); itt a család törzzsé ágazik; senki se méri magát közös (® demokratikus) mércével, mint ® nyugaton; ® városa ® középponttalan, ® életrendje nem különbözik a faluétól, az a sátortáborétól, ® szabadságra sóvárog; ® szellemi kasztja, melyben ® népe létkérdései világosságra léphettek volna, sosem alakulhatott ki; ® életrendje az udvaré, a termelés a szerencsére épül; embere foglalkozásában ® vaisja, amúgy ® ksatrija (M. H. II. 12., 23., 42., 47.) ® szegénylegény.

Alkalmazhatóság az ® örök, igaz ® élet ® rendje nem alkalmazható – éppen ez benne a nagyszerű, mert az ~ kicsinyességre vezet (Lao-ce, K. É. 201.) ® engedékenység.

Alkímia az ® analogikus ® logika és az ® üdvterv-építés tudománya (T. S. – M. Sz.); aranykészítés, vagyis az ® aranykori ® lét ® realizálása (S. S. K. 196.).

Alkotás a ® létezés heve, benne az ® ember mindig egészként viselkedik (M. Sz. 234.).

Alulról jött ember az ® anyag alsó sugárzását érvényesíti, ha uralomra jut, az emberiség a sötétség martaléka lesz, és katasztrófa következik: Káin, vízözön (S. S. 126.) ® szakrális szubjektum.

Alvás kozmikus metamorfózis, elaludni: sötétséggé válni, elmerülni a nagy Semmiben, ami a ® világ (A. 20.).

Alvilág a ® sors és a ® mű mélységét az ~i kapcsolat adja; aki az ~ot nem élte át, annak más számára lényeges mondanivalója nincs, mert tudatlan a sors sötét és bizonytalan kérdéseiben, a ® világot nem érti, s ő maga lényegtelen (Sz. E. 17–18.) ® túlvilág.

Amazon meg nem engedett aktivitásban szenvedő ® nő (K. 444.); nemi arányait vesztett feminin lény, a hermafrodita egy neme; mindkét neméről homályos sejtelme van, mindkét nemmel kegyetlenül szemben áll, vö.: ® hangya, termesz, hivatalnoknő stb. (S. S. K. 283.)

Ambrada Szilveszter a létező ® szocializmus, a ® pánszklávizmus, a ® csimpalacsánok földje, ahol az ® ember ingyen van; az ember ® álma a ® cunci; az ® élet lényege: a szar és a méz pontos elkülönítése és az élet méztelenítése (Sz. B. U. 99. skk.) ® fondetrens, ® Tmil.

Analizált marad az, aki volt, ám disznóságait nem rejtegeti többé, hanem henceg velük (A. 405.) ® freudizmus, ® idiotész, ® pszichológia.

Analógia a ® világon minden különbözik, de mégis azonos (S. S. 131.); nem hasonlat, hanem az ® őskor ® logikája; a hierarchiák közti megfelelés. (T. S. 22., 44.); a fémek, a ® számok, az elemek képeivel, az illat-, hang- és ízképekkel stb. kapcsolatban állnak a ® geometria, a különféle ® művészetek, a ® nyelvek és ® írások stb. ® képei, az individualizáció foka, az érzések, a szenvedélyek, a ® bűnök és erények, a lények stb.; az összes skálák egybevetéséből, a számsorra való felépítéséből kialakított egyetemes értelmi megfelelések rendszere (A. 246–247.); végső alapja a szám (S. S. K 323.).

Analógiás látás a dolgok belső ® azonosságát látja, alapja ® metafizikai; transzcendentális realizmus (S. S. 386., 447.).

Analógiás logika a ® látás logikája; minden valóságszint között megfelelés van; művelete az ® analógiák felismerése, a ® megkülönböztetés és az elválasztva összefoglalás; a megfelelések alapja az ® aritmológia, nem bizonyít, hanem kijelent, nem szembeállít, hanem ® egyesít (S. S. K. 324–325.) ® egységlogika, ® racionális logika.

Androgün hímnő-lény, a ® bűnbeeséssel kettétörött, az aranymetszés szabálya szerint nagyobb rész jutott a hímre, kisebb a nőre, a ® létkorrupció növekedésével az arány elveszett (S. S. K. 245., 247.); a ® férfi és ® női nem egysége, az ősneműség, amely mindkét nem számára nyitott – nem hermafrodita! (M. Sz. 345.); akiben a ® kettő között lévő ® közép, vagyis az ® Egy megnyilatkozik, nem semleges, hanem mindkettő (T. S. 130.).

Anima a ® férfinak a ® nőről (anya, feleség, szerető, barát, boszorkány, istennő stb.) szerzett minden tapasztalata egyetlen alakzatban, a férfi lényének leghatalmasabb pszichológiai ® realitása, szinte mindent az ~ irányít, elsüllyedt a férfi romlott létezésének mélyére; a ® paradicsomban maradt nő ® képe (S. S. K. 249., 275.); a férfi nő-lelke, amely az igazi nő pótlására fejlődött ki (B. 23.) ® animus, ® archetípus.

Animus a ® nő létének legfőbb hatalma, a lényét kiegészítő, de annak mélyére süllyedt eredeti ® férfi (S. S. K. 249.) ® anima, ® archetípus.

Antikrisztus a ® Szent Szellem ellenereje, ami megnyilvánult, azt el akarja rejteni, a ® megváltás világból lép elő, nem a ® primordiális létrontás, hanem az egyetemes létmegújulás megrontásának fejedelme; a ® szeretet oppozíciója, az egocentrizmus, az érzéketlenség, a bizalmatlanság, a szétszórás; első arca a ® farizeizmus, második arca a ® klérus, harmadik arca az ® apparátus (S. S. K. 172., 233.); 666, ® szellemtől, ® embertől, ® Istentől független ® absztrakt, ® személytelen létezés, nem inkarnálódhat, csak annyiban van hatalma, amennyiben élő ember szolgálja; mi valósítjuk meg ® erőszak, ® hazugság, hivatal, ® rémállam, ® szcientifizmus által; hogy valótlanságban, a nihil és a ® fantazma országában élünk (Si. 20–39.).

Antikrisztus eljövetele soha nem fog testet ölteni ® személytelensége miatt, ám az ® Istentől, ® embertől, ® szellemtől független ® valóság föltételezése és megszervezése megidézte; annál erősebb, minél kevesebben élnek úgy, hogy a világ javulása az ő személyes javító ® tevékenységüktől függ. (Si. 35.).

Antikrisztus szolgája aki az ® Antikrisztusnak meghódol, neki önmagában teret enged, ám ezáltal ő maga ® személytelenné válik, szellemtelenné, valótlanná, ® fantaszta lesz, ® megőrül és lohol (Si. 27.).

Antropológia lényege a theandria, az istenemberség (M. Sz. 288.); kérdése a ® lélek világhelye; ® univerzális és egzakt, szemben a ® tudományos ~val, amely ® individuális és ® absztrakt (S. S. 177.) ® ember.

Anya Magna Mater, a matrix, akiből a ® lét sokszerűsége szüntelenül árad; nem ® Ádám fele, hanem Ádám lényének kvintesszenciája; időben később jött, de lényében Ádámot megelőzte (S. S. 165.) ® asszony, ® nő, ® Sophia, ® Willendorfi Vénusz.

Anyag varázs, ájult formátlanság (Böhme, M. Sz. 260.); az összetört ® természet szemete, excrementuma, mely a kozmoszból kihullott, nem ® szubsztancia (L. T. 30–31.); a bukott szellemek lezuhanásának helye; nem ® teremtés (S. S. 122.); sosem teljesen szellemtelen, mert akkor nem-létező lenne, vagyis az ~ nem ® ateista, ám csak nagyon durva ® szellemi megnyilatkozásokat (fizikai, kémiai stb.) képes felfogni (Si. 292.); a legalacsonyabb ® metafizikai ® fogalom, a ® vaisjaé; hogy az egész közösség elfogadta, vaisjává vált, elfeketedett, vagy ® kaszttalanná lett (K. É. 167.).

Anyavallás a ® lunáris életrendhez tartozik: elsősorban a ® mítoszban él, kedveli a politeizmust, a ® demokráciát, az anarchiát, a pompát, a színházat, a ® természetet, az erotikát, az ® egyéni szabadságot, a központosított államot nem viseli el; három fénykora a hellenizmus, a ® reneszánsz, a 18–19. sz. (S. S. K. 267.) ® apavallás.

Apavallás a ® szoláris életrendnek felel meg; elsősorban a héber, a mohamedanizmus a mindenható apaistennel, ennek ® analógiája a ® közösség, a család; ~ban élt Bizánc, Oroszország az apacárral, apadiktátorral, az ® individualitást nem tűri, zord morál, geometrikus ® hierarchia, egyetlen könyv (S. S. K. 266.) ® anyavallás.

Apokalipszis a homályba burkolt megvilágosodása (S. S. K. 192.); ítéletszerű ® kinyilatkoztatás, a ® teremtés utolsó mozzanata, az ® aranykortól, Kr. e. kb. 600-tól számított időszak, amikor az ® ember sorsának irányítását ® Isten kezéből kivette, s önmagára bízta; a ® létbe, az ® üdvbe való visszatérés csupán lehetőség; a ® tudat és az ® éberség helyet cserélt (S. S. 26–27., 50.); végső szakasza az ® Antikrisztus elszabadulásának kora, amikor az igazságtalanság megengedett; tűrni kell Istenhez való Hénokh-i hűségben; felében ® megváltás, felében a megváltás megfordításának antikrisztusi kísérlete (Si. 24–25.) ® jelen aión, ® történeti kor, ® válság.

Apparátus az ellenség, a ® személytelen ® létrontás-rendszer, a ® lét megrablása; az ® Evangélium egzisztenciális ® logosza, az ® igazság oldja (P. II. 232., 182., 241.); az ® ész abszolutizálásának következménye, az ® ember szellemi lényének megtagadásából keletkezett; az ~ban az ember nem spirituális lény, hanem funkció; az ~ megelőzi a ® fasizmust, a ® bolsevizmust, elnyelte a ® farizeust, a ® klérust, az akaratot, az érzelmet, a humánus ® létet, a ® vallást, a ® művészetet, a szegényeket és a gazdagokat; megszólíthatatlan, embertől független; az általa gépezetté fagyasztott létben jó–rossz, bűn–erény, igazság–hazugság között nincs különbség; hermafrodita; a személytelen ® számnak a létezésre való alkalmazása (S. S. K. 229–236., 291., 321.) ® Antikrisztus, ® hatalom, ® modern szám.

Aquinói Tamás a Summa az arisztotelészi ® filozófia és a ® vallássá lett ® kereszténység keveréke, korának terméke, rögtön utána érvénytelen (S. S. K. 59.).

Arany az életteli ® test, a tüzes ® lélek és a ® világos ® szellem ® egysége, a Nap; az újkori ® tudomány összetévesztette azzal a fémmel, amiből a pénzt csinálják; az aurum gyöke, aur = fény: az ® emberiségnek fény-valutája van. (T. S. 120.); négy eleme: a Nap, az ® uralom, az ® idő, az ® Isten; egyedül Istené, aki az ® őskorban egy darabka ~at magánál tartott, az az egész ® emberiséget illető ® fényt csonkította meg, s a legsúlyosabb ® bűnt követte el; az ® aranykor akkor tűnt le, amikor a ® király az ~at magáénak kezdte tekinteni; a ® sudra kezében már csak ® fém és ® démon (33. 192.) ® alkímia, ® pénz.

Aranykor ® Éden, a ® lét kezdete; embere, ® Ádám, a ® művelő, aki a létért való küzdelmet, a ® munkát nem ismeri, protektorális gazdasága a gyöngébbet védi (P. I. 191.); kb. Kr. e. 600-ig; állapot, amelyben minden dolog és lény a saját helyén volt, ezért zavartalan ® boldogságban élt; minden időben jelen van, ha akad, aki megvalósítja (B. f. 23.) ® rend.

Aranykor vége Kr. e. 600 táján, a korforduló nagyjai: Lao-ce, Kung-ce, Buddha, az utolsó Zarathusztra, az utolsó Thot, Hérakleitos, Pythagoras; a fordulat lényege: a ® lét elveszett, ami maradt, csak az ® élet. Az egész ® valóság kettészakadt. A teljes ® nyíltság lezárult, a nagy összefüggések megszakadtak; a Tao elrejtőzött, kialakult az állam, az ® erkölcs, a kötelesség, az okosság, a ® hazugság (S. S. 17–20.) ® apokalipszis, ® történeti kor.

Arc nem ® típus, hanem ® Egy, nincs belőle több; amennyiben másra hasonlít, az a ® lélek tehetetlensége, hogy nem tudja magát megkülönböztetni (B. 241.).

Archaikus mosoly görög szobrokon mosoly az ® élet rejtelmes, szomorú, szépséges értelmetlenségén (33., 156.) ® bölcs, ® bölcsesség.

Archetípus a ® lélek régebbi létének maradványa, a mai lélekben veszélyes ® démon (L. T. 144.); hivatás, magatartás, állásfoglalás, tulajdonság stb. és mindezek szövevénye, mintegy az ® emberiség őstapasztalataként él lelkünkben, és viselkedésünk során a bennünk élő ~t – ® apát, ® anyát, ® hőst stb. – valósítjuk meg; a kiemelt és vele szemben háttérbe szorított ~ok lelki zavarokat keltenek; csak a ® világosság képes megfékezni őket, de tökéletesen ® átvilágított ® tudattalan nincs (M. H. II. 98–99., 116.) ® objektív psziché.

Aritmológia a ® szám alapkvalitásának megtalálása (33. 301.); számértelmezés és annak következményei, a ® beavatás alapja; minden ~ végső értelme az ® Egy (T. S. 25., 107.); három fajtája 1. hieratikus ~, ® száma definitív, megfelel az ® analógiás logikának; 2. száma ® profán, megfelel a ® racionális logikának; 3. egység- vagy ® trinitárius ~ (S. S. K. 321.).

Arlequin/Bolond az ® emberi ® lét egyik főalakja, roppant ritka, ® szabad, nevet, ® játszik; kívül áll a ® becsvágyon, a hatalmi őrületen; félelmen; tudja, hogy a létezés logikája ® paradox; ® misztériuma megtanulhatatlan, csak az szerezheti meg, aki elég erős és bátor hozzá (Si. 167., 177., 168., 184.) ® naplopó, ® szellemben szegény.

Asha iráni igazi ® rend (K. É. 162.) a ® világ aranyfénye, boldogsága, az öröklét szubsztanciája; az ® őskor ® kultusza; az a szó, amely az emberben tudatossá teszi, hogy az egész földet paradicsommá kell tenni, nem egyéni ® haszon végett, hanem az egész ® emberiség javára (Zarathusztra, S. S. 216–217.) ® alétheia, ® aranykor, ® művelés.

Assisi Szent Ferenc a ® gyermek, ® arlequin tündöklő ® csodája, Európában nem élt ® ember, aki a ® félelemtől alaposabban megszabadult volna, mint ő (Si. 180.) ® szellemben szegény.

Aszkézis/Önmegtagadás tudatos, begyakorolt fegyelem, általa az ® ember önmagánál erősebb; a ® fényt a mélység világa felé fordítja s önmagába bevezeti, az ® archetípusokat fölemeli, megnevezi, s ily módon megzabolázza; nélküle nincsen komolyság, de az ~ mint program életgyötrés. (P. II. 199. L. T. 95.); a mennybe vezető tűz az önmegtagadás tüze (S. S. K. 95.) ® hős, ® jóga, ® király.

Asszony földi egyetlen célja a ® bűbáj, ha nem ez volna a lénye, akkor sohasem lehetne öreg és csúf, hiszen a ® szépség nem csúnyul meg (S. S. 168.); amint a ® létbe lépett, már ® anya – anyja magának ® Ádámnak is; matrix mundi, a ® világ ősképe (S. S. 164.) előbb volt, mint maga a ® világ (Si. 230.) ® nő.

Asztrológia a ® világban lévő lények és dolgok bolygó-analógiájának ® őskori szintézise (S. S. 394.); az ~ban nem hiszek jobban, mint a ® természettudományban; annak kell, aki eltévedt az éjszakában, aki a napfényben él, annak nem kell csillagvezető (B. 254.).

Ateista holtbiztos tudomása van ® Isten létezéséről (Sz. B. U. 273.); vélemény van, ~ ® ember nincs, ® kísértet sincs, ® álom sincs (A. 374.); csak ® korrupt és szofisztikus korokra jellemző (S. S. K. 271.); az ~ ® vallás a legbigottabb, lényege az ® Istentől való ® félelem és az előle való bujkálás; három dogmája: ® lélek nincs, az ® ember állat, a ® halál megsemmisülés (B. f. 8.) ® Lala, ® qualmikiánus.

Ateizmus világuralomra jutott fogyatékos ® értelem és korcs ® kedély; kárpótlását a túlzott aktivitásban és az ebből eredő ® erőszakban keresi (B. f. 6.); nem a ® vallásos teizmuson bukik meg, hanem az épeszű belátás veszi észre, hogy ostobaság, tudománytalan tévedés, ® gondolkodási és magatartásbeli nonszensz (F. M. 10.).

Atman a ® Véda alapszava: az abszolút ® én (S. S. K. 264.); emberi lélekkel szemben az örök, egyetemes ® lélek, az ® éberség az ~ ® kegyelme, a vele való azonosulás (S. S. 40.); pólustalan én-fogalom; az, ami a lényből minden mulandó lefejtése után megmarad, teljesen üres és színültig telt ® léttel; pont, mely „kisebb, mint a daraszem szeme, és nagyobb, mint a hegyek, nagyobb, mint a világ, és nagyobb, mint minden világ együttvéve” (S. S. K. 300.).

Augustinus nyomán vált közfelfogássá, hogy a ® kereszténység létzaklatottság (® turba), az ® Evangéliumtól, a megtisztult ® lét örömhírétől ® szenvedni kell (S. S. 212.).

Autentikus élet tankönyve a ® kinyilatkoztatás (Si. 242.) ® hiteles, ® valódi.

Autoknirps aki önmagát összezsugorítja, torz ® én-görccsé törpésíti, s ezáltal a ® szellem emésztő tüzét elkerüli (L. T. 75.) ® csirihau.

Autoritás nélkül élni védelem, hivatkozás, apa nélkül élni, minden pillanatban kényszerítve lenni a ® lét teljes egészének átélésére (Si. 238.) ® terminológia nélkül élni.

Avilai Teréz rejtsd el magad a ® magányba, és rejtsd el a magányt is (33. 216.).

Azonosság csak egyetlenegy van; a ® létezés minden létezőben azonos, kizárt, hogy több létezés lenne; azonos létezés részesei vagyunk, de nem lehatárolt rész, hanem mindannyiunkban a létezés egésze van jelen; különbözni kizárólag az ® egységen belül lehet, az ~ban nem (S. S. K. 293–295.) ® minden Egy, ® vallás.

Azonosság helyreállítása a ® káprázat, a téves kivetítések megszüntetése (S. S. K. 310.).