Czigány Zoltán

Eccoci di nuovo

Zebegényi mélyen belemarkolt a homokba, ujjai hegyével hűvösebb réteghez ért, aztán kifordította a kezét. Egy pillanatra úgy látta, mintha hangyák mozognának előtte. A csipetnyi, nedves homokhegyek hirtelen áthevültek a forró napon, és itt is, ott is szétperegtek apró szemeikre. Mintha évszázadokra fölgyorsítva látta volna egy hatalmas táj változásait, valahonnan messziről.

Néhány méterrel odébb a fia hajolt a vizes homok fölé, kagylókat gyűjtött. Mögötte nagylánya csillogó hátát látta a tenger hullámai között. Felesége a napernyő alá húzódott, és keresztrejtvényt fejtett.

Punta Sabbionéból hajóval indultak Velencébe. Míg családtagjai ülőhelyet foglaltak maguknak a félig nyitott fedélzeten, Zebegényi áthajolt a hajó korlátján, és a mélybe nézett. A kikötőhely oldala mellett egy zöld műanyag palack billegett a vízen, alatta egy püffedt medúza lebegett. Zebegényi már járt Velencében. Feleségével együtt is többször volt ott, lányával is gondolázott már a paloták között, most hétéves fia volt soron, hogy először megpillantsa ezt a csodálatos várost.

– Eccoci di nuovo in questa citta meravigliosa – mondta Zebegényi, mikor kikötött a hajó a Szent Márk tér mellett. Aztán a lánya fülébe súgott. – Ez azt jelenti, hogy a papa itt majd új feleséget talál magának.

– Kac-kac – mondta lánya lemondóan, mert már tizenhárom éves volt, és unta az apja gyerekes vicceit.

A galambetetés jól sikerült. Zebegényi valamennyit lealkudott a magok árából, a fia boldogan szórta a szemeket a madarak elé, aztán még boldogabban kergette őket. A Szent Márk-bazilika oldala mellett, a két vörösmárvány oroszlán mögött álló kút lépcsőjén viszont egy csúnyán döglődő galambot láttak. A fölborzolt tollú állat többször a kőhöz verte a fejét, majd a lába közé hajolt, mintha bukfencezni szeretne, testét átfordította, szárnyával a földön megtámaszkodott, a levegőben tartotta kalimpáló lábait, tulajdonképpen tótágast állt, míg csaknem kopasz feje ide-oda nyaklott alatta.

– Menjünk, ne nézzük ezt tovább! – mondta Zebegényi felesége. Befordultak egy sikátorba, ahol Zebegényi belerúgott valamibe a földön, és hirtelen éles nyilallást érzett az oldalában. Elsétáltak a Rialtóig, de addigra a gyerekek elfáradtak már a zajos tömegtől, ezért nem mentek át rajta, hanem elindultak visszafelé, hogy egy szabad gondolát keressenek. Zebegényi csakhamar meg is állapodott egy gondolással, aki csak ezután vezette őket a hajójához. Zebegényi fiának elfancsalodott az arca, mikor a csónakba ült. Csalódott volt, mert ennek a gondolának az orrát nem díszítette az a húsvágó bárdra emlékeztető, fésűs fogú fémlap, ami a legtöbbét. A gondolás fiú elrúgta a csónakot a faltól, Zebegényi felesége pedig vigasztalni kezdte kisfiát, miközben az olasz kedvesen beszélni kezdett.

Zebegényi nehezen emlékezett a bálra. Már délutántól a palotában volt, ivott és nevetgélt a báróval és a sorra érkező vendégekkel. Figyelte, milyen finomkodóan büszke a báró fiatal, hosszú, sötétbarna hajú feleségére, Andreinára, s a bárónő is milyen hízelgőn bújik a nagyon ritka hajú báróhoz. Zebegényi jól érezte magát, talán egész délután nem jutott eszébe sem Veronica, sem az, ami egy hete történt. Arra később is jól emlékezett, hogy tánc közben véletlenül megérintette egy gazdag kereskedő feleségének a mellét, amin a hölgy csak nevetett, de később a kereskedő keserű pillantásokat vetett felé.

Figyelmesen megnézte a lépcsőket a víz alatt. Mi azért mégis gyorsabban sülylyedünk el, gondolta, és előrement a gondolában, hogy néhány képet készítsen a családjáról.

Azon az estén többször is bement abba a szobába, ahonnan a fölszolgálók előhozták az italokat és az ételeket. Az ottani munkába besegített Agnesa, a bárónő szobalánya is, a kissé széles szájú, világos hajú, nem túl szép arcú lány, akit Zebegényi akkor mégis vonzónak talált. Agnesa egy tál fölé hajolt, s Zebegényi hátulról átölelte, úgy súgta a fülébe, mi történt vele fönt, a bálteremben. Kivételes helyzetben volt a báró palotájában. A bálteremben a báró kegyeltjeként viselkedhetett, s a báró barátjának szólította, a szolgálók között pedig Agnesa ismerőse volt, csaknem földije. Zebegényi akkor már kis híján egy évet töltött el a Nápolytól délre fekvő halászfaluban, Vico Equensében, ahová minden útjáról visszatért a fiatalon megözvegyült Veronica miatt, és Agnesa is a közelből való, cataniai lány volt, jól ismerte Veronicát, valahogy távoli rokonok is lehettek. Zebegényi mindig gyanakodott, hogy a bárónőn keresztül Agnesának is volt szerepe abban, hogy a báró gyakori vendégéül fogadta, anyagilag is támogatta, és saját köreiben mindenkinek bemutatta, de pontosan e gyanúja miatt ezen az estén is nyugodt szívvel ment be a szolgálók közé, és nyugodt szívvel hajolt Agnesa hátára. Úgy érezte, attól is népszerű, hogy ennyire szabadon él, és ennyire jól érzi magát az olaszok között. Csak közben gyakran visszakívánkozott Veronica mellé, a halászfaluba, ahol viszont mindenki mindig mogorván nézett rá. Hogy mit érzett azokban az esti órákban, már nehezen volt elválasztható a későbbi lelkifurdalástól, de valószínű, hogy tényleg nem jutott eszébe Veronica, vagy ha igen, nem törődött vele. Mindig újabb és újabb társaság vette körül, mindenkivel ivott, volt, akivel táncolt, s egyszer még játszott is a zenekar kövér hegedűsének hangszerén, de csak rövid ideig, mert az éppen elkószálni kezdő zenészek erre azonnal visszajöttek. Volt egy kép, amit jól látott maga előtt, s bár eléggé szokatlan volt, nem emlékezett rá, hogy ez akkor egy csöppet is föltűnt volna neki. A bárónő, Agnesa és ő hármasban egy pamlagon ültek. Késő lehetett már, bizonyos, hogy kint régóta sötét volt. A bárónő őhozzá beszélt, gyorsan, néha félszegen leszegett állal, néha fölkacagva, és Zebegényinek többször az volt az érzése, hogy a bársonyos, mégis kapkodó tekintet újból és újból lopva megérinti őt. Agnesa arcát mindig csak a bárónő válla fölött látta. Elég hosszan ülhettek ott, kicsit gyérült is már a vendégsereg, de legalábbis csendesedett, s a feltételezhető beszélgetés témái közül ugyan semmire sem emlékezett, egyetlen mondat, sőt, még a bárónő kissé erőltetetten vidám arckifejezése és mozdulata is pontosan előtte volt.

– Olyan gyönyörűek az éjszaka fényei! Szökjünk meg!

A bárónő csuklyás köpenyt vett föl, s egy sötét lépcsősoron az épület hátsó bejáratához ereszkedtek le. A rión nem díszes gondolák várakoztak, hanem csak egy paeta, az a széles és nagy bárka, amelyen súlyosabb terheket vagy nagyobb mennyiségű élelmiszert szoktak szállítani. Leginkább az ájuláshoz tudta hasonlítani Zebegényi azt, ahogy a hátsó kapuban megállva megcsókolták egymást Agnesával. Mintha nem is ő tette volna, csak így történt volna vele. Aztán az álomszerű csókolózásból egy még valószínűtlenebb mondatra riadt föl.

– Tessék velem is csókolózni! – A bárónő egészen közel lépett, úgy, hogy Zebegényinek alig kellett elfordulnia, már meg is érintette az ajkát.

A gondolás fiú megmutatta Casanova házán a csillagjegyeket, aztán egy másik palazzóról beszélt.

– Kié ma ez? – kérdezte Zebegényi.

– A Benetton cég tulajdonosáé.

Zebegényi elmosolyodott. Örült, hogy Velencében élnek a hagyományok. Hogy ez a város meg tudta őrizni régi, üzleti jellegét. Pénzváltóit és kereskedőit, ízléstelenségét és talán erkölcstelenségét is.

Úgy emlékezett, először mindhárman beszálltak a bárkába, hiszen azért indultak el, hogy a paloták ablakaiból kiszűrődő, a vízen megcsillanó fényekben gyönyörködjenek, vagy a holdfénytől sütött palotákban, bár mintha azokon az estéken nem lett volna fönn a hold, s akkor annál inkább az égre borított csillagokban, a Tejútban, vagy ki tudja, miben. Igaz, mehettek volna a palota főkapuja felé is, ahol azonnal rendelkezésükre állt volna egy tucat szolgáló a gondolájával, de Zebegényi értette, hogy attól lesznek szépek a fények, ha szökés közben nézik. Az már csak utólag okozott neki fejtörést, vajon mért gondolta akkor komolyan, hogy egy paetában majd egyedül viszi csónakázni a bárónőt és Agnesát. A bárónő azonban eltűnt, s egy kis ideig mintha vártak is volna rá Agnesával, aztán a cataniai lány, olyan gyors és egyszerű mozdulatokkal, ahogy a tálcák között tett rendet, átölelte Zebegényit, megcsókolta, lába között végigvezette kezét, szelíden lehúzta a csónak fenekére, és kigombolta a nadrágját. Zebegényi megkísérelte levenni Agnesa ingét, de a szolgálólány azonnal megmerevedett, és halkan azt mondta:

– Maradj! Fogadalmat tettem Francescónak.

Zebegényi szédítő lágyságot és melegséget érzett a hímtagja körül. Egy nyelv messzeségekbe húzó, hullámzó és körkörös táncát, egy fogsor kacérkodását, egy széles száj forró gyűrűjét. Önmagában pedig előbb azt a merevséget érezte, ami egy szál magában megtartotta volna Velencét a cölöpök helyett, aztán ahogy a lágy mozgás makacsul gyorsult, mintha teste egyetlen pontjába sűrűsödött volna lénye, de a szíve is egyre erősebben vert, és akkor már azt érezte, hogy nincs visszaút, most majd bekövetkezik az, amitől elsüllyed körülötte az egész hullámzó város. Ahogy a zuhanásban sincs már visszaút. Néhány héttel korábban, mikor egy grófnővel a Verona melletti erdőben lovagolt, a bozótból egy őz ugrott vágtató lovaik közé, Zebegényi lova megugrott, mintha életére tört volna az őz, s utólag sem volt mivel mentegetni a helyzetet, Zebegényi egyszerűen félrecsúszott, így lova következő ugrásánál már nem tudta megtartani magát a nyeregben. Akkor is pontosan tudta: most zuhanni fog, azután a földhöz csapódik a feje. Mikor kinyitotta a szemét, érezte: bekövetkezett. Agnesa fölült a bárka végébe, Zebegényi pedig még maga előtt látta, ahogy fölkelt a földről, fölvette a grófnő kalapját, mert a grófnőt is megtáncoltatta a lova, fölnyújtotta neki, aztán visszaült lovára, és újabb vágtába kezdtek.

– Gyere! – szólt rekedten Agnesa a sötétből. Kicsit följebb húzta a szoknyáját, s alatta szétnyitotta combját. Zebegényi bizonytalanul állt a csónak közepén, még a nadrágját gombolgatta, vagy még a grófnő kalapját vette föl, vagy még a bárka deszkáin feküdt, úgyhogy Agnesa még egyszer szólt hozzá. – Ilyet nem szoktatok Veronicával csinálni?

Zebegényi kicsit megütközött a kérdésen, nem válaszolt Agnesának, viszont odalépett hozzá, térdére ereszkedett, két kezét földugta a lány combja mentén, aztán a feje is eltűnt a szoknya alatt.

Zebegényi lánya nem akart pizzaszeletet venni ott, ahol tetszett neki, mert fáradt volt ahhoz, hogy magával vigye, márpedig abban a Rialto közelében álló gyorsétkezdében, ahol a tetszetős pizzaszelet volt, nem lehetett kapni olyan őszibaracklét, amit Zebegényi fia megivott volna. Ezüstszínű, mozdulatlan mutatványosok mellett vitte őket tovább a tömeg. Zebegényi szeretett volna egy csöndes, a turistautaktól távol eső vendéglőben leülni és ott bármit enni és inni. Rá is talált egy ilyen trattoriára, de lánya lekuporodott az üres terecske kútjának tövébe, és szomorúan kijelentette, hogy ugyan az éhségtől és a melegtől tovább már nem bír menni, de ebbe a vendéglőbe be nem teszi a lábát, mert itt nem kapható pizza. Zebegényinek ekkor eszébe jutott, hogy most van először Velencében úgy, hogy bármelyik vendéglőben leülhetne, ha kedve volna hozzá.

Mint a szétnyíló cozziban rejtőzködő kagyló, gondolta Zebegényi. Kissé megmozdult alatta a bárka, s úgy érezte, nem tud ennek a lánynak olyan örömöt szerezni, mint amilyent Agnesa őneki. Átázott, érdes erdő sikálta az arcát, két tenyerével még jobban magához szorította Agnesa medencéjét, aztán a magasban, mintha az ég sóhajtott volna, mintha Agnesa a lépcsősor tetején a bárónő szobájának ajtajához ért volna a tiszta ruhákkal, mintha mégis megremegett volna a csípője. Agnesa eltolta magától a fejét. Zebegényi fölpillantott a lányra, s csodálkozva látta, hogy az elnéz fölötte. A csónak túlsó végében a bárónő ült.

– Most jöjjön velem! – mondta Zebegényinek.

Egy pillanatra elment a kedve az imbolygó hajótól, aminek a túlsó végében mindig egy másik nő jelenik meg, de a bárónő fölállt, s a karját nyújtotta Zebegényi felé. Ahogy megfogta volna, hogy kisegítse a bárkából, a bárónő visszahúzta a kezét, és elnevette magát.

– És szólítsál Andreinának! De nehogy Agnesát mondj! – kacagott tovább, és megölelte a szolgálólányát.

Valamerre elágazott a hátsó lépcsőház, a palotának olyan részébe értek, ahol addig Zebegényi sosem járt, de csak ennyit tudott megállapítani, s még annyit, hogy bebotorkáltak egy szobába, ahová Agnesa már nem követte őket, aztán hajnalig tulajdonképpen semmit sem látott. Tapogatódzva vette át Andreina kezéből a borospoharat, s úgy töltötte meg, hogy ujját odaérintette, mikor a kancsó hegyes része a pohár nyílásába ért. Egyszer a szomját oltotta, s egyszer még azért töltött, mert érezte, hogy ez nem az a könnyű fehérbor, amit egész este ivott, hanem súlyos, sötét vörösbor, még további bódulásra való. Távolról hallotta, hogy a zenekar megint azt a dalt játssza, amit annyira megszeretett itt, Velencében. A bárónő keze finoman megérintette az arcát. Zebegényi előbb csókolgatni kezdte, aztán megfogta, s lassan, ujjaival aprókat lépegetve fölfelé a karján, magához húzta Andreinát. Már akkor tudta, hogy meztelen lesz, mikor még a könyökénél sem járt, mégis egészen elszorult a mellkasa, mikor elérte a vállát. Egy őzt tartott a karjában, egy szelíd vadat. Mintha a csontjai is puhák lettek volna, hajlékonyak, mintha sosem érintették volna még bőrét. Bele akart bújni ebbe a bőrbe. Ha a csónak deszkáin fekve lágyságot és finomságot érzett, akkor most egy bárónő ágyához mérten érezhetett hasonlót. Bizonyára levetette ruháit, s belefeküdtek valóban az ágyba, biztosan megcsókolta a bárónő mellét, és Andreina térdei valamikor lassan, puhán, nesztelenül kétfelé húzódtak a keze alatt, de a sötétség, a kábulat és az áhítat kendőin át már elmosódtak a mozdulatok. A vágyakozás és boldogság egymást egyre fölülmúló áramai járták át és mozgatták testét, s még évekkel később is belesajdult tagjaiba az öröm és a fájdalom, mikor erre az órára gondolt. Történelmi tény volt, hogy ott volt, hogy ott feküdt alatta, a karjában Andreina, de már mindig csak valami legendás múltban, ami nem történhet meg újból.

Mikor fölébredt, már derengett némi fény a szobában. Először azt fogta föl, hogy nem titkos rejtekhelyen van, hanem a bárónő hálószobájában. Nem álom volt, gondolta előbb, s aztán mindjárt azt, hogy mégis ugyanúgy nincs többé, mintha álomból ébredt volna. Óvatosan kilépett az ágyból, meztelenül a kisasztalhoz támolygott, s a kancsóból ivott. Megborzongott a bortól, és ivott még. Bizonyára perceken belül belép a báró, és keresztüldöfi, gondolta, de nem volt ideje elképzelni a várható jelenetet, mert emlékezetéből előbb hasított belé egy szeretkezés közben szerzett felismerés, aminek képtelen vagy botrányos voltát meg sem értette akkor, eszeveszett boldogságában, de most annyira bizonyos volt benne, hogy vissza sem lépett az ágyhoz, hogy a bárónő térdéről lehúzza kissé a takarót, hogy lássa barna pecséttel hitelesítve, amit érzett: a bárónő először volt férfival.

Megállt a keze a kancsón, csak nézte, ahogy lélegzik ez az érthetetlen és csodálatos őz a félhomályban, hogy még ott van, annak az éjszakának a részeg boldogságában, amit Zebegényi már elhagyott, ahogy fölkelt, s amit ő is el fog hagyni, ahogy fölkel a nap. Vissza lehet bújni mellé? Csak savanyú szájjal, remegve. Zebegényi fölemelte a kancsót, és mire leengedte, mintha már világosabb lett volna a szobában.

Zebegényi fiát csak a galambetetés érdekelte, lányát már semmi sem, az éhségtől sírósan egy saroknyit világgá is ment Velencében. Felesége e két tűz közül Zebegényire támadt, ami csöppet sem lepte meg Zebegényit, de mivel unta már, hogy megint egy trattoria asztalkája előtt civakodnak, s a pincérek csodálkozva kerülgetik őket, kijelentette, hogy neki most azonnal pisilnie kell. Hagyta, hogy szerettei előremenjenek a Szent Márk térre, a galambokhoz, s ahogy eltűntek a sikátor sarkán, befordult egy bár hűvös, homályos szobájába.

Rohadtak, gondolta Zebegényi, rohadt ez az egész város. Lehet-e, hogy a báró őrizgette a bárónőt, mint valami értékes bort, a kellő alkalomra? Lehet-e, hogy a bárónő őrizgette magát mint hites feleség? Aligha. A báró vagy nem képes arra, hogy Andreinával legyen, vagy nem is akar vele lenni. Zebegényi elborzadt attól, hogy a báró nem fog földúltan betörni a szobába, és nem fogja keresztüldöfni őt tiszta és jogos indulattal. Beleizzadt a lehetőségek latolgatásába. Most az üvegpohárba töltött, kapkodva ivott, s a mellére csordult a bor. Vajon a báró választotta ki őt Andreina számára, s minden a tervei szerint történt? Nem egy átivott éjszaka elszabadult érzelmei vezették ide, hanem aprólékosan kidolgozott terv, melyről mindenki tudott, csak ő nem? Agnesa kipróbálta? Megtisztította? Rohadtak, gondolta, s keserűen belátta, hogy szerelmes az elmúlt éjszakába.

Nézte pohár borát, és arra gondolt, hogy aligha lehet elhalasztgatni a szeretkezéseket életünk végére. Mikorra is? Nincs majd, a majd hitétől csak a gyerekek boldogok. Ha vársz, lemegy a nap, aztán megint följön, hogy megint fájjon, megint fáradt legyél, megint ott aludjanak mellettünk a kicsik. Mikor a tengerparton áthevült, megsötétedett bőr s a havas völgyek érintetlenek maradnak a lakókocsiban, megint elvész egy nap, végleg elköszön.

A bárónő ablakából látszott a Rialto sarka, éppen az első boltív. A Canal Grandén egy barchetta és egy sandolo úszott. A barchettán részeg társaság énekelt, de nem a báró vendégei voltak. A piac körül már mozogtak néhányan, szürkék voltak, szürke ládákat emelgettek, és szürke vásznakat gurítottak szét. Zebegényi nézte a csatorna vizét, és eszébe jutott az előző nap kifogott holttest, és minden, ami egy héttel korábban történt. Aztán Veronicára gondolt. Talán most ébred, apja már régen kint van a tengeren. A magas sziklafal tetején Vico Equense templomának tornyát perceken belül megsüti a nap a szárazföld felől, de az öböl még sokáig árnyékban marad. Ahogy a víz csillogni kezd, elindulnak a part felé a halászcsónakok. Veronica addig ételt készít apjának, aztán megmosakszik. Mosdás közben őrá gondol majd.

Zebegényi nagyon szerette volna, ha leszúrja az a rohadt báró. Csak ne vigyék a Piombiba, az ólomtető alatti cellákba, amitől egyébként már egy hete tartott, mióta az ivóban kigúnyolta idegensége miatt egy keleties arcú kereskedő. Zebegényi azt hitte, meg is lopta, s még azon az éjjelen összetalálkozott vele részegen a Calle de la Rizzában. Mintha kétfelől is rá akartak volna támadni a szűk sikátorban! Zebegényi előbb levegőt se vett a rémülettől, aztán kétségbeesetten ráugrott a kereskedőre, kést rántottak, megszúrta a keleties képűt, és kifutott egészen a Basilica di San Marco elé. Másnap nem mert kijönni a Calle del Pellegrinben bérelt lakásából, mert félt, hogy a szomszédos sikátorban a keleti holttestébe botlik. Este végre előmerészkedett, visszament az ivóba, és mert senki sem beszélt semmiféle gyilkosságról, már éppen kezdett megnyugodni, amikor beállított a kocsmába egy másik keleties arcú ember, leült, sokáig várt, aztán végül érdeklődni kezdett, nem ismernek-e egy hozzá hasonló keleti kereskedőt, aki ide szokott járni, mert neki ma este itt kell vele találkoznia. Aznap Zebegényi Marcónál aludt, a festőnél. Aztán múltak a napok, lassan megint egyre kevesebbet látta maga előtt a keleties arcot, vagy ha igen, akkor egy messze járó hajón látta, ahonnan a keleti dühösen gondolt rá és Velencére, míg egy héttel az eset után ki nem fogtak egy holttestet a Canal Grandéból. Zebegényi hitt benne, hogy az nem lehet az ő kereskedője, hiszen ha végzetesen megsebesítette volna a Calle de la Rizzán, akkor nem vergődhetett volna el az onnan minden irányban több utcányira futó csatornákig, ha meg elment, akkor valaki még egyszer megölte, mielőtt a vízbe esett.

Csöndesen fölöltözött, kiitta a maradék bort a kancsóból, és odahajolt Andreina derekához. A takaróból az épület levegőjének már ismerős szaga áradt, és a szeretkezés illata Andreináéval elvegyülve. Ezt lélegezte be órákon át. Az ablakhoz lépett, s a párkányban megkapaszkodott, hogy ne feküdjön vissza a bárónő mellé. Még egyszer kinézett a széles csatornára. Még mindig nem tudta, hogy kés vár-e rá ebben a városban, vagy minden este ugyanez az ágy. Mikor meglátta, hogy a szemközti épület fölött elrepülő sirály már a rózsaszín napfényben száll, érezte, eljött az idő, hogy hajóra szálljon, és elutazzon Velencéből.

Szerette volna, ha nem találkozik senkivel sem, de két szolgáló a bejárat mellett ült, s ijedten dugtak el valamit, mikor észrevették őt. Ez mégis jól jött: megállapodtak, hogy nem látták egymást, s átvitette magát velük a piacra. Tudta, hogy ott már vannak a kocsmában, s hamarosan Marco is megérkezik.

Nézte pohár borát és jókedvűen ebédelő családját, és arra gondolt, hogy a pizzaevést sem lehet életünk végére halogatni.

Kért még egy kancsó bort, s amíg várt, anyanyelvén beszélt maga elé.

– Lehet, hogy szép lassan belepusztulok abba, hogy mindent elveszítek. De lehet, hogy rosszabb lesz. Lehet, hogy beletörődöm.

– Mit beszélsz? – kérdezte Marco.

Zebegényi intett, hogy semmit, marhaság. Remegett a keze, mikor töltött a poharába. Émelygett a bortól, ezért még ivott.

– Lerajzolnál nekem valamit?

– A hátadra vagy a hasadra? – nevetett Marco.

Zebegényi bólintott. Együtt elmentek a Calle del Pellegrinbe, ott Zebegényi pénzt adott Marcónak, s amíg várt rá, összepakolta utazóládáit. Egy óra múlva kopogtatott Marco.

– Kínai tust vettem! – mondta lelkesen. – És papírt. Enyvezettet.

– Jó, hogy nem ezüstceruza-rajz készül!

– Szép lenne.

– Majd egyszer, ha kint a bóra szele fúj, vagy a calgio füstölög a víz fölött, akkor egész nap tyúkcsontokat égethetsz és morzsolgathatsz a tűzhelyednél. De nekem itt, Marco, a legboldogabb éjszakámat máglyára küldte a napfény. S ha lenne még hasonló, mindig azt is fölégetné reggelre. A takarót is, Marco!

Ismert egy teraszt, ahonnan a báró palotájának hátsó kapujára lehetett látni, de jobbnak látta, ha mégis inkább csónakon közelítik meg a helyszínt. Még nem volt sziesztaidő, de a báró palotája körül már senki sem mozdult.

– Ezt a paetát rajzoljam le? – kérdezte Marco.

– Ezt – mondta Zebegényi.

– Képzelem, mi történt ebben a csónakban!

– Ne! Ne azt rajzold le! – kérte Zebegényi. – Azt rajzold le, ami nem itt történt!

Marco gyorsan dolgozott. A képen csak a bárka volt, körötte a mozduló víz s egy faldarab a báró palotájából. A csónak oldalára és az árnyékba bukó falra hoszszú, görbe csíkokat festett a csatorna vizéből tükröződő holdfény. A szieszta végén már megint a piac ivójának hűsében ültek. A drágább, soavei borból ittak.

– Tényleg el akarsz menni? – kérdezte Marco.

– Nem tehetek mást. – Zebegényi a kínai tussal rajzolt képet nézte. – Ha lefestesz egy templomtornyot, abba belefested a harangozást?

– Még a harangozót is. A kutyáját és a vacsoráját is. És a népeket is, akik fölemelik a fejüket valahol, mikor meghallják a harangok hangját.

– És ebbe a csónakba kit rajzoltál bele?

– Akit kértél – mosolygott Marco. – A bárónőt.

Zebegényi már eleget ivott ahhoz, hogy elmesélje Marcónak, ami éjszaka történt a báró palotájában.

– Jó dolgod van Velencében, s itt akarod hagyni! – mondta irigyen Marco.

– Fenét. Ha maradnék, akkor vagy reménytelen szerelemben vergődnék a Calle del Pellegrinben, és innék bánatomban, vagy önmagam iránt érzett mély megvetéssel feküdnék a bárónő ágyában, és innék bánatomban.

– Vagy még ma este megöl a báró – nevetett Marco.

Zebegényi elmosolyodott kicsit, és ivott a borból.

– Annyira belerajzoltad, hogy Veronica is látja majd?

Marco előbb az ujja végén piszkált egy festékfoltot, aztán megvakarta a fejét.

– Attól félek, hogy Veronica Agnesát is látja majd, pedig őt bele sem rajzoltam.

Zebegényi gyerekei gyertyákat gyújtottak az I Frari-templomban dédnagymamájuk emlékére. Zebegényi nézte a kis lángokat, s úgy érezte, igazságtalan dolog, hogy mind a halottakért ég. Éghetne egy a szomorú jövő emlékére is. Egy Velence emlékére, egy a ronda, kazánházra emlékeztető Canova-síremlék emlékére is. Hátha egyszer összedől. Nézte a falra erkélyként akasztott sírokat, s a dülledt szemű, óriás, fekete embereket, akik a dózse trónusát tartják izomszakadtáig. Egy éghetne a remény emlékére, s egy a mindenkori ostobaság tiszteletére. Egy a korábbi önmagunk emlékére, egy a későbbiért. Egy egy takaró illatáért. Egy az ezután elmaradó szeretkezések emlékére. Egy a majd megbánandók miatt. Zebegényi arra gondolt, az összes éghetne mindazért, amit sosem fog megérteni. Vagy mindazért, amit nem látott meg idejében. S még egy azért, ami nincsen.

A Campanile tetején bedobta a megfelelő pénzérmét a távcső perselyébe. A gyerekek előbb sietve kapkodták el egymástól a messzelátó végét, aztán egyre hosszabb ideig hagyták a másikat leskelődni. Zebegényi emlékezett, éppen ő volt tizenhárom éves, mikor először állt fönn, a toronyban, s akkor is narancsszín alkonyat borult a hullámzó, piros tetőtengerre. Csak háztetőket látott, házfalakat, fákat persze sehol, és egy méter sem látszott a keskeny csatornákból. Mégis azt mondta akkor, ide még visszajövök egyszer. Most már tudta, hogy sosem. Csak a rajzon nem fut tovább a fény. A távcső nem járt le. A gyerekek megunták, kicsit csalódtak is benne. Zebegényi úgy hagyta ott, hogy üresen nézett egy félig zárt, közeli spalettára.

A távolabbi városok felé induló kereskedőhajók mind elmentek már. Zebegényi kénytelen volt egy paetát megfizetni, hogy legalább a közeli szárazföldre elvigye. Azért aztán még külön fizetnie kellett, hogy megkerüljék a fél várost, s ne a Canal Grandén végighajózva hagyják el Velencét. Úgy tervezte, hogy ha lehet, még éjszaka Padovába utazik. Ott aztán megint döntenie kell, balra menjen-e tovább, vagy jobbra. Vissza délre, vagy vissza északra. Talán mindegy, gondolta, ha csupán délre megy, vagy csupán északra. Visszanézett még az oszlop tetején álló szárnyas oroszlánra és a csipkés, rózsaszín palotára. Egy mutatványos tüzet fújt a parton, aztán az is eltűnt. Egy óra múlva már végtelen síkság vette körül vízből, földből és égboltból.

Alkonyatkor eltűntek a térről a galambok, s nyomukban a magárusok is. Zebegényi lánya a parton még kapott egy csipkéből varrt napernyőt, fia pedig egy pofont a feleségétől egy világító szemű, nyafogó, ágaskodó plüsskutya miatt.

Zebegényi nem fázott, mégis remegett. Oldalt nézett, s közönyösen lebegő medúzákat látott a vízben.

A hajó orrában egy kissé ferde vaslapnak dőlt, felesége mellé. Ahogy elhagyták a Lidót, hirtelen hűvös levegő csapódott rájuk. Fiuk és lányuk a hajó korlátjánál állt, a parti jelzőfényeket nézték, és a mélyben, a sötétben is fölfehérlő, csobogó vizet.

Elképzelte, hogy egyszer lesz egy utazó, aki őrá gondol, anélkül, hogy ismerné őt. Mégiscsak kellett, hogy valami értelme legyen annak, hogy itt járt. Mégsem lehetett teljesen hiábavaló. Hátában érezte a hajó motorjának remegését.