Kortárs

 

Demény Péter

Bartis Attila: A nyugalom

Magvető, 2001

Bartis Attila legújabb regényének fülén a szerző portréja látható. Olyan, mintha messziről nézne a lencsébe, szája sarkában cigaretta fityeg. Ingét széthajtotta, nyakában aranylánc. Fejét kissé jobbra billentette; szemüveget visel, és gyanakvó-szúrósan tekint az olvasóra. Tisztelettel vegyes félelmet ébreszt: okos arcából valami lappangó kegyetlenség árad.

Lappangó kegyetlenség! A Bartis-kötetekből azonban az derül ki, hogy ez a kegyetlenség nagyon is létező és éles. A séta című kisregény, az író első könyvének elején egy kamasz lány zsákba dug három macskát, és az erkélyről a köszörűre hajítja őket. Aztán azt nézi, ahogy a zsákból ömleni kezd a vér. Amíg el nem ájul.

A nyugalom legelején pedig ezt a bekezdést olvashatjuk: „…szerettem volna, ha látja az aszott testet, az utolsó éjszaka tövig rágott körmöket a görcsös ujjakon, rajtuk a hét emlékgyűrűvel, az évad Júliája emlékgyűrűtől a költészetbarátok emlékgyűrűjén át a moszkvai fesztivál emlékgyűrűjéig, amelyekről már régen lekopott az aranyozás, és zöldre vagy feketére színezték az ujjak tövét, attól függően, hogy rézből vagy alumíniumból készültek. Azt akartam, hogy lássa a lakktól ragacsos, szalmasárga hajat, amelyen évről évre egyre egyenetlenebbül kenődött el a festék, s amelyen már átderengett a fejbőr hamuszíne, a hullamerevségtől ismét feszes melleket, amelyekre hajdan alig másfél hónapnyi szoptatás után sót kent, nehogy a bimbók megnyúljanak, de leginkább azt szerettem volna, ha látja a halott tekintetet, azt a tekintetet, amely semmiben nem különbözött az élőtől, amelynek kékes derengése szombattól egy tizenöt éve üresen várakozó sír mélyét fogja bevilágítani, mert nem lehetett a szemét lecsukni.” Az, akinek a könyv főhőse szerint látnia kellene a halott anyát, nem más, mint Fehér Eszter, aki a fiú egyetlen szerelme, s aki a halál időpontjában éppen nem tartózkodik Pesten. Nem tartózkodik a városban, mert sem a srác, sem ő nem alkalmasak arra, hogy egy tartós, nyugodt kapcsolatban éljenek. A kegyetlenség ettől válik még kegyetlenebbé: a szerelemnek – élhető formájában – vége, az író, az egyes szám első személyben szóló szöveg írója mégis azt szeretné, ha Eszter látná mindezt a borzalmat.

Miért? Többféle válasz is lehetséges. Talán mert Weér Rebeka is gyönyörű lány volt, s ím, hova jutott. Talán valamiféle vulgárfilozófiai tanulság levonása érdekében: mindannyian meghalunk, ő is, te is. Talán egyszerűen: csak. Csak úgy, a látvány kedvéért. Talán ez a legkegyetlenebb – és talán ez áll a legközelebb ahhoz az emberhez, aki ezt a könyvet írja.

Miből származik az a kegyetlenség, amely erre a kötetre jellemző? Nagyrészt a részletek pontosságából. Bartis nem kívánja megkímélni az olvasót: a szöveg úgy veszi föl a legjelentéktelenebbnek tűnő apróságokat, akár egy kamera.

„A hátsó lépcsőnél, a közös vécékkel szemben nyílt a szoba, de a nőnek előbb még fel kellett másznia az egyik klozettre, hogy a víztartály tetejéről leszedje a lakáskulcsnak használt kilincset, aztán végre bejutottunk az otthonná avanzsált mosókonyhába. Amióta elterjedtek a Hajdú mosógépek, a kerületi tanács nagy elánnal nyilvánította szükséglakássá azokat a mosókonyhákat, amelyekből még meghagyott valamit a salétrom, s amelyekben pont elfér egy vetetlen ágy, egy kisasztal két törött karfájú fotellel, egy szekrény meg egy palackos gázrezsó.” Mintha Petrinél lennénk, a Hogy elérjek a napsütötte sávig című versben. Bartis különben is azokról a tájakról ír, amelyekről Petri: várótermekről, nyomasztó közterekről, pincelakásokról, csehókról. És azokról, akik ilyen helyekre járnak, ilyen helyeken élnek. Akik nyomasztóvá teszik a tereket, csehókká a bárokat.

Bartis nemcsak azt tudja nagyon, hogy kamerájával mit kell fölvennie, hanem azt is, hogyan és meddig. Az „avanzsált” meg az „elán” nagyon jól hozza azt a réteget, amelyről az író beszél: a nyomorban élő félműveltek világát, akiknek nyomoráért részben éppen a „kerületi tanács” felelős. És ez a Hajdú mosógép…! Szinte önmagában elegendő lenne, hogy jellemezze a környezetet.

No és az arányérzék. A részek sohasem hosszabbak a kelleténél. Olykor nehéz olvasni ezeket a kegyetlenségeket, de soha nem válnak ízléstelenné, sem öncélúvá. Nem azt mondom, hogy jó érzés végigélni a legkegyetlenebb epizódokat, de soha nem támad az az érzésünk, mindez csak azért van, hogy megdöbbentsen. Minden durvaság a főszereplő alkatából, illetve életéből fakad.

„Természetesen félek. De addig, amíg a cserépkályha rendesen átmelegszik, még lesznek emberi vonásaim. Ha kint ülnék, mondjuk egy tóparti ház udvarán, valahol az Isten háta mögött, a Kárpátokban, akkor is csupán azt írhatnám, hogy egyetlen dolog tölt el csodálattal: a csillagos ég fölöttem. És ez még nagyon kevés.”

Ez a könyv utolsó bekezdése. Ha jól meggondoljuk, nagyon kegyetlen rész ez, a félelemmel és a valamennyi ideig még megmaradó emberi vonásokkal. A főszereplő fölött elterülő csillagos ég pedig éppenséggel giccses is lehetne. Így, ebben a bekezdésben mégsem bántó a kegyetlenség (bár persze hátborzongató), s a csillagos ég is csak egyszerűen szép.

Mindaz, amit már A séta megígért, és részben megvalósított, itt teljesedik be igazán. De miért itt? A történetet nehéz lenne összefoglalni. Egy asszony, aki tizenöt éve nem lépett ki a lakásból. A fia, aki gondozza őt, és aki semmit nem csinál, csak ír, ír, ír a végkimerülésig. Aztán valahogy szerelmes lesz egy lányba, aki szintén őrült, de másképp. Elkerül a szerkesztőhöz, aki valaha az apja szeretője volt, és most a fiú szeretőjévé válik. Ő sem normális persze. Dúl a cselekmény, s az olvasó olykor nem is érti, miért nem teszi le a könyvet.

A regény olyan, mint egy örvény, olyan, mint a Száll a kakukk fészkére vagy a Hidegvérrel. Az ember először úgy olvassa, mintha semmi köze sem volna hozzá, aztán azon kapja magát, hogy el-eltöpreng rajta. A szöveg észrevétlenül darálja be a gyanútlan és ártatlan olvasót, aki hirtelen azt veszi észre, már sem a gyanútlansága, sem az ártatlansága nincs meg. Mindkettőt elveszítette. Vagy talán sohasem volt? Lassan-lassan keríti hatalmába az érzés: mi is lehetnénk ilyen helyzetben, velünk is történhetne mindez. Az öregedő kurva, aki a fentebb leírt pincelakásban lakik, imádja a madarakat. Üldögél a téren, és kenyérmorzsákat szór nekik. Aztán ahogy mélyül a szöveg örvénye, hullani kezdenek a madarak, és a fiú hiába mondja szerelmének, Fehér Eszternek, hogy az a nő lesz a gyilkos. Bartis félelmetes erővel épít egy olyan világot, amelyben ártatlan apró gesztusok később megrázó eseményekhez társulnak. Fokozatosan mozdulnak el a dolgok: a kamera éppen csak megrezdül, de már egészen mást mutat. Mégsem merül föl a kérdés, vajon miért éppen ezt mutatja, és miért éppen az után.

Végül is nem lehet tudni, mitől jobb ez a második regény. Nagyjából ugyanaz a technika, ugyanaz a stílus, ugyanolyan szereplők, a mondatoknak ugyanaz a furcsa nyomása. Mégis több, jobb, tágasabb. A séta egyetlen ember jól megírt története volt. A nyugalom köre kiterjedtebb. Az első regényben az olvasó azt érezte, ilyen történetet bárki tudna mesélni. A nyugalom mindenkinek a története, még akkor is, ha természetesen nem történhet meg akárkivel.