Kortárs

 

Déri Balázs

 

Anyám Taorminában

A szürke hetvenes években reggelente anyámmal vonatoztam Pest felé. Kemény hideg telek jártak. A kupéba néha ujjnyi réseken vágott be a hó; az ülésekre is ráfagyott, hiszen a gőzfűtés nem működött. Mind ismertük a falon a reprodukciókat. Mindig ugyanaz a kupé, és mindig a Tépéscsinálók, az Ásító inas és az Amikor az ember az emlékeiből él. Nem zavartak fakó színeik. Leginkább A taorminai görög színház romjainak vörösét és liláit néztük a jeges-nyirkos derengésben. Anyám hivatalsegéd volt, délután pénztárostanfolyamra járt. Lánykora óta vasutas akart volna lenni. Tizenöt év szolgálat után nyugdíjba ment; akkor ősszel végigvonatoztuk Olaszországot.

– Most meghalok – mondta anyám,
és elkékült szájjal nézett szét,
hogy leüljön valahová. Érezte
a trombózis előtti görcsöt. A busz-
parkolóban nem talált padot,
elindult az út mentén egy kőrakás felé.
– Anyám, száz méterre ott a bejárat,
ha meghalsz, akkor legalább odabent. –
Míg bevonszoltam a színházba, föl se
nézett, csak a mély lépcsőfokokat
tapogatta. Az első sor köveire ült,
baloldalt. Maradt még Palermo és
Agrigento után egy kevés szilvapálinka:
a felét megitta, életében soha még
ennyit, a több
it a lábára kente.
Eltelt egy óra a halál előcsarnokában.
Előbb a füves orchéstrát vette észre,
majd a peremén, a proskénion előtt
heverő oszlopdarabokat, aztán
a skénét: a jobb oldali ajtó hibátlan
ívét és boltozatát vörös-lilában,
majd a beomlott királyi
ajtót, és akkor,
át a fényes ház nyiladékán az Etnát,
gőzök, kénsárga felhők közt a nap
bíbor csíkjaival. Aznap tört ki Héphaistos
hegye. És kobaltkék volt az öböl.
Amit látva látsz, amit értve értesz,
amit kivésel, amit egymásra raksz,
az átszellemített
anyagba írd belé
az örök és az elmúló jelét!

 

Az Isten hegyei

Bethlenfalvy Gézának

Az északi égbolt királykékre vált,
s mint a teremtő gondolat burka,
megreped. A türkiz levegőégben
a Kancsendzsunga: aranyszín lebegés.
Két magyar nevet a napba; vörösre
fagytak, ám erőlködés nélkül tartják
vállukon a világot; nyugat felé ezüst-
fehér gyémánt: a Csomolungma.
A Tigrishegyen, Dardzsiling fölött
így állhatott a metsző szélben,
az isteni Játékot csodálva,
egy keresztyén a Hargita alól.

És aki látta az Isten heg
yeit,
tehet-e mást, mint meghal itt:
távol a hitte őshazától
hazát talál Csoma Sándor.

 

Monsalvat

Kéringer Lászlónak, Bayreuthért
és a leghívebb barátságért

Íme, a kehely. Öblét a föld izzadta,
pálma tartotta a fényes gömb felé.
Perzsa papok iszákjá
ban utazott
napkeletről a kenyerek házáig;
a vacsora után a gót-alán hegyen
rejtőzött. Járd körül! Figyeld meg
foglalatát, a kettős végtelen jelét,
a kagylógyöngyöket, rubintokat!
Ha már választottál az egészek
férfias nyugalma és a megkísértő
kromatika k
özt, bátor és együgyű fiú,
hajolj fölé, s a rajnai bort keverd
a könnyek áldásával! Hangokat
hallasz, tiszta akkordokat, s egy
szóló madarat is. Ragadd meg
akkor erős kézzel és egyszerre
idd ki a kelyhet! A képet, mely
a homorulatban feltűnik, az utolsó
ko
rty után, már ismered.