– Most meghalok – mondta anyám,
és elkékült szájjal nézett szét,
hogy leüljön valahová. Érezte
a trombózis előtti görcsöt. A busz-
parkolóban nem talált padot,
elindult az út mentén egy kőrakás felé.
– Anyám, száz méterre ott a bejárat,
ha meghalsz, akkor legalább odabent. –
Míg bevonszoltam a színházba, föl se
nézett, csak a mély lépcsőfokokat
tapogatta. Az első sor köveire ült,
baloldalt. Maradt még Palermo és
Agrigento után egy kevés szilvapálinka:
a felét megitta, életében soha még
ennyit, a többit a lábára kente.
Eltelt egy óra a halál előcsarnokában.
Előbb a füves orchéstrát vette észre,
majd a peremén, a proskénion előtt
heverő oszlopdarabokat, aztán
a skénét: a jobb oldali ajtó hibátlan
ívét és boltozatát vörös-lilában,
majd a beomlott királyi ajtót, és akkor,
át a fényes ház nyiladékán az Etnát,
gőzök, kénsárga felhők közt a nap
bíbor csíkjaival. Aznap tört ki Héphaistos
hegye. És kobaltkék volt az öböl.
Amit látva látsz, amit értve értesz,
amit kivésel, amit egymásra raksz,
az átszellemített anyagba írd belé
az örök és az elmúló jelét!

Az Isten hegyei

Bethlenfalvy Gézának

Az északi égbolt királykékre vált,
s mint a teremtő gondolat burka,
megreped. A türkiz levegőégben
a Kancsendzsunga: aranyszín lebegés.
Két magyar nevet a napba; vörösre
fagytak, ám erőlködés nélkül tartják
vállukon a világot; nyugat felé ezüst-
fehér gyémánt: a Csomolungma.
A Tigrishegyen, Dardzsiling fölött
így állhatott a metsző szélben,
az isteni Játékot csodálva,
egy keresztyén a Hargita alól.

És aki látta az Isten hegyeit,
tehet-e mást, mint meghal itt:
távol a hitte őshazától
hazát talál Csoma Sándor.

Monsalvat

Kéringer Lászlónak, Bayreuthért
és a leghívebb barátságért

Íme, a kehely. Öblét a föld izzadta,
pálma tartotta a fényes gömb felé.
Perzsa papok iszákjában utazott
napkeletről a kenyerek házáig;
a vacsora után a gót-alán hegyen
rejtőzött. Járd körül! Figyeld meg
foglalatát, a kettős végtelen jelét,
a kagylógyöngyöket, rubintokat!
Ha már választottál az egészek
férfias nyugalma és a megkísértő
kromatika közt, bátor és együgyű fiú,
hajolj fölé, s a rajnai bort keverd
a könnyek áldásával! Hangokat
hallasz, tiszta akkordokat, s egy
szóló madarat is. Ragadd meg
akkor erős kézzel és egyszerre
idd ki a kelyhet! A képet, mely
a homorulatban feltűnik, az utolsó
korty után, már ismered.