Fekete J. József

Balogh Robert:
Schvab Evangiliom

Kortárs Könyvkiadó, 2001

Aligha kell Balogh Robert könyvénél szemléletesebb példa annak bizonyítására, hogy a regényírás alapkérdése a hogyan. Hogyan elbeszélni az adott történetet, miként stilizálni a valóságot, hogyan megszerkeszteni az elbeszélést, hogyan megteremteni az objektíven adott eseményekből a fikciósmű-világot, hogyan irodalomba transzponálni a történelmet, a szemlélet által hogyan egybefogni az egymástól széttartó szövegegységeket, hogyan ábrázolni az általánost az egyéni sorsok fragmentált fölvillantásával… Sőt, Balogh regénye esetében a történelem tárgyi dokumentumainak a történetbe illesztésén is el kellett a szerzőnek gondolkodnia.

Ugyanakkor ahhoz se kell jobb példa után kutatnunk, hogy a regényíró magától értetődő egyszerűséggel és munkáját regénnyé avató eredménnyel választja meg a témájához legmegfelelőbb módszert, és ezáltal válaszolja meg ezeket a kérdéseket. Balogh Robertnek ez olyan mód sikerült, hogy regénye alig 140 oldalán az olvasó egyszerre találkozik a magyarországi svábság csaknem háromszáz éves történelmével, a névtelen 300 000 német között a szerző családjának több nemzedékre visszatekintő történetével, az elbeszélő önéletrajzi vonatkozású emlékezéseivel, egy baranyai sváb falu szociográfiájával, folklórjával, számos lírai sorstörténettel és még több varázslatos, misztikus mesével, anekdotával, látomással – tényszerű és fiktív anyaggal egyszerre. Az egymással látszólag semmilyen kapcsolatba sem hozható szövegtartalmakat – mint például archaikus népi imádságok és állami rendeletek, vagy népszámlálási adatok és gáláns kalandok – kellett és sikerült a szerzőnek spontánnak tetsző kompozícióba szerveznie. A szövegrétegek sokféleségéből eredően a kompozíciós hálónak igencsak nagy szeműnek kellett lennie, így a lyukakon sok minden kihullott. Ennélfogva az anyagban hordozott lehetőségek egyike sem került túlsúlyba, a szövegből nem lett háromszáz év krónikája, se családi legendárium, se önéletrajz, se a németség kényszermunkára hurcolásának és kitelepítésének mementót állító tanulmány, se a három határon át hazagyalogló Ómama kálváriájának kenotáfiuma, se falumonográfia, se szociográfia, se folklórdokumentum, hanem mindezeket (és felettük jóval többet) magában foglaló regény. „Összerakhatatlan darabokból épülő könyv régen felejtésre ítélt emberek sorsából, összefüggő, nem alakuló történet, egymásba olvadt emlékek, színek, illatok, elválás, egyesülés, bódulat és téboly. Csigavonalon mozgó, csöndes merengés. Svábokról” – írja munkájáról a szerző.

A történet bevallottan adva volt, a szerzővel teljes mértékben azonosítható elbeszélő a Nagyanyám szavai című fejezet mellett széljegyzetben közli is, hogy a könyv írására a nagyszüleivel folytatott s nagy valószínűséggel magnóra rögzített beszélgetések késztették. Természetesen a „készen kapott” novellisztikus anyag mellett utána kellett menni a feledésbe bukó históriáknak, de a valóban izgalmas kérdés a történet megírásának a mikéntje volt. Balogh Robert olyan regényírói módszert talált, amely nem palástolja a történet konstruált mivoltát, a szerző mindvégig „benne van az elbeszélésben”, nem mint egy (ön)életrajzi-fiktív elbeszélés beszéltető-beszélő hőse, hanem a saját regényírói műhelyének a foglyaként is. Gyúr, stilizál, fantáziál, és mindvégig arra törekszik, hogy minél erősebb fraktáljelleget érjen el, hogy a töredezett szövegegységekben egyenként megmutatkozzanak a mű egészét felvillantó jellemző jegyek.

A könyv első bekezdésében, szerzői dilemmáinak legelején, a regényindítás lehetséges sarkköveiként hat lehetőséget vet fel. Balogh azonban egyik, dátumhoz köthető indítás lehetőségével sem él, helyettük, a regényírás alapkérdéseinek tisztázása után, ravaszul megtévesztő módon földrajzi kalauzolással rajtol, hangja egyszerre sugároz empátiát és tárgyilagosságot, egy kissé olyan, mint egy fölajzott rádióriporteré, aki leírásával kíván képet adni a településről, majd egy profán imával kezdetét is veszi Ópapa Könyvének víziókkal teli, hangsúlyozottan stilizált világába való leszállásunk (vagy felemelkedésünk).

A regény természetesen nem lesz kerek történet, hanem valós és fiktív történetek hálójává alakul. Balogh az utóbbi háromszáz évről ír, a svábságnak az 1700-as évek elején kezdődő, majd a század derekán meg is valósuló új hazába költözésétől kezdve a kétszáz év utáni, magyarországi lakhelyükről való kitelepítésükig, az Ómama heroikus visszatéréséig, végül el egészen a regényírás idejéig. S bár a sáskajárással tetőzött éhínség és nincstelenség elől a bizonytalanba tutajozó svábok második hazája a változatlanság és a hivalkodásmentes középszer megnyugtató reményét csillantotta meg, az egymást követő nemzedékek fátuma tragikusan rácáfolt erre a balga reményre. Háromszázezer emberről ír emlékeztető „Orvosságos Könyvet” Balogh Robert, „csak hogy legyen még egy nyom”, noha „az utolsó nagymamák [...] tudják, hogy igazán emlékezni nem szabad, mert akkor a szívük kettéreped”.

A regény szövege ugyan erősen lirizált, a szerző mégsem játszik rá a nagymamák szíve szakadtára, érzelemgazdag, de nem csúszik át az érzelmességbe, nem patetikus. Éppen ellenkezőleg, mintha indulatát (és csak a rokonság fokán nevesített családtagjainak emocionális viharait és szélcsendjeit) valamiféle szenvtelen tükörben mutatná fel. Kissé talán paradoxnak tetszik, mégis elmondhatjuk, hogy a Schvab Evangiliom nem látszatszenvedélytelenséggel zabolázza meg a történetben fölbuzgó indulatokat, és azok se látszathevületek. Itt minden igaz, valószerű és hiteles – hála a szerzőnek, aki egyébként bármit tesz is ebben a regényben, azt nagyon mutatósan teszi.

A kötet fejezetei (Kérdések Könyve, Ópapa Könyve, Ómama Könyve, Unokák Könyve) nyelvileg-stilisztikailag nem különülnek el élesen egymástól. Belülről, fejezetenként azonban már jelentős eltérések mutatkoznak a beszélők megszólalásai között, kezdve a betűhív szövegközléstől az élőbeszéd helyesírási korrekciókkal, de grammatikai javítás nélkül való közvetítésén át a szürrealisztikus történetek költői prózájáig. Ráadásul a szerző minden stílusrétegben otthonosan mozog. Amikor egy álomból kibontakozó gyermekmesét mond el (Kislán Nyulandiába) a sváb kiejtés szerint, még két fejezettel utána is a hangtévesztő akusztika nyomán szólnak fülünkben a szavak, noha már rég a magyar helyesírásnak megfelelően írt szöveget olvasunk. Az Ópapa mágikus, misztikus, fantasztikus, látomásos meséi pedig egyenesen remekbe szabott fejezetek. Hajdani orális hagyományt ültet ezekben a szerző a képzeletet ajzó szövegébe, megosztván bennük az olvasóval lírát, rémületet és rettegést, katartikus felszabadulást, erotikus borzongást.

A szájhagyományt, a közösségi szerzőséget nem véletlenül említettem a Schvab Evangiliom szövegei kapcsán. Hiszen ennek a könyvnek is több szerzője van. „A nagyanyám megszólalt. Mesélt. Én, az unoka csak rögzítettem” – szerénykedik a szerző, noha a valóban rögzített mesét egyetlen fejezetben (Nagyanyám szavai) adja csak vissza feltehetőleg az eredeti formában. Minden egyéb szerzői fikció. A többi szerző, az elbeszélő, az Ópapa, az Ómama és egyéb családi felmenők ezen a fikción belül szólalnak meg.

E mű alighanem kinőtte már a nyomtatott könyv kereteit, és a számítógép multimediális, valamint interaktív lehetőségeit kihasználó irodalomalkotás és -terjesztés irányába mutat. Nem véletlenül szedte és tördelte a regényt maga a szerző, és nem is azért, hogy a szövegtörzs a neki tetsző megformálásban kerüljön az olvasó elé. Bár a tipográfiai igényesség is közrejátszhatott mindebben, nagyon valószínű, hogy a széles margókon elhelyezett illusztrációk, fotók, dokumentumok másolatai, valamint a széljegyzetek az Interneten vagy CD-n már kereszthivatkozásokként szerepelnének. Ezáltal válna interaktívvá a mű, hiszen az olvasó, ha érdekli, előhívhatná a hivatkozásban jelzett dokumentumot, ha meg nem, úgy is kerek egészként olvashatná a szövegtestet. (Balogh Robert különben előző kötetéhez CD-ROM-on mellékelte az oda tartozó hangzó anyagot.)

A regény széljegyzetelése egyébként életmentő ötlet a mű szempontjából. Az alapvetően lírai tónusú szöveg ugyanis nem viselte volna el a forrás- és hivatkozásanyagot: ebben a regényben nem szerepelhetett egy különc nagybácsi, aki krumpliszedés közben népszámlálási adatokkal traktálta volna a családot, vagy a rossz arcú, böllértekintetű kisbíró, aki felolvasta volna például a németek kitelepítéséről szóló állami rendeletet. Nem lehetett, mert ez nem ilyen regény, nem a hagyományos realista regények nyelvén beszél el, így a történet valósághűségéhez releváns, de amúgy meg nélkülözhető elemek kiszorultak belőle. Akárcsak a családi és keresztnevek, amelyekből együtt nem fordul elő egy sem, hogy ne legyenek azonosítható hősei a műnek, hiszen a regény végső soron nem Balogh Robertről, nem felmenőiről és még csak nem is a baranyai, Pécshez közeli Véméndre települtekről és onnan kitelepítettekről, hanem a magyarországi svábságról szól. Megfontoltan, hitelesen, arányosan szerkesztetten, élvezetesen.