Határ Győző

Elefánt hátán obeliszk

Emléksorok Szepesi Attila költészetéről

Donator: Hollandiai Mikes Kelemen Kör

Adjudicator: Határ Győző

Il faut ętre absolument modern. Miért esküdtem fel rá fiatalon, és miért lelkesedtem érte olyan vadember módjára? Tudja a jó ég. Hatvan után már émelyegve vizslattam ezt a közismert rimbaud-i dictumot, és szép lassan-óvatosan kihátráltam és kiábrándultam belőle. Ennél csak az a dictum volna nagyobb melléfogás, hogy il faut ętre absolument postmodern. Akkor már sokkalta rokonszenvesebb, amit Baudelaire-nél olvastam valahol: „a modernitás az átmeneti, az esetleges, a múló – a Művészet fele. A másik fele örök és soha nem változó”. Ez az a költői világlátás, amelyen Szepesi Attilával testvériesen megosztozunk, s amiben – gondolom – egy húron pendülünk.

Abban a terjedelmes interjúban, amit a költő a februári Tiszatájnak adott, a rákérdező kijelentő mondatban kérdez, és arra, hogy „egyik kritikusa úgy jellemezte, sok szállal és szorosan kötődik szinte valamennyi magyar költői hagyományhoz” – erre várja a reakciót. Szepesi Attila válasza természetesen pozitív, igenlően teljes és átfogó; s ezzel máris javára írhatja, hogy e lírai talajtornán olyan költőtárs emeli az embergúla tetejére, akit nem egy kritikusa joggal elmarasztalt abban, hogy szégyenszemre nem kötődik semmilyen szállal egyetlen magyar költői hagyományhoz sem. Ez felerészben az idegenben töltött fél évszázad memória-lemorzsolódásának, felerészben eredeti ösztöniránytűmnek tulajdonítható: rám a világlíra hatott, amihez azóta csak hozzátanultam. Hogyha emiatt magyar viszonylatban a magam mérlege érvénytelen, ám legyen, de számomra nincs más; és ennek alapján, a világlíra mérlegén lemérve, mindenek füle hallatára hadd deklaráljam Szepesi Attilát nagyon nagy költőnek, akiről méltán elmondható, hogy az új, az élő magyar líra oszlopos büszkesége s egyik tartó gyámola.

S így, hogy ezzel a captatio malevolentiae-vel sikerült biztosítanom a magam számára az olvasó, respektíve hallgató bizalmatlanságát, s egyúttal, ugyanakkor felfokoznom rokonszenvét költőnk, a honorandus iránt, hadd folytatom további önlerombolással, amit elkezdtem. Esendő közember vagyok; abban meg mindenki másnál gyarlóbb, hogy részrehajlás nélkül mérlegelésnek/latolgatásnak tüntetem fel azt, ami önkényes választás, mialatt azzal hitegetem magamat és/de másokat is, hogy megvesztegethetetlenül objektív vagyok. Nem igaz. Az én receptem is az, mint az elsöprő többségé: similis simili gaudet. Kivált ahhoz vonzódtam Attila költészetében, költészetének szélesen szövődő, zseniális selyemszőnyegében, ami ízlésemmel egyezik, és a magam költői kísérleteivel rokon. A különbség csak az, hogy az ő szőnyege repülő szőnyeg, az enyém jó ha a rögös földön suta-ragadósan elterül; neki mindig sikerült az, ami nekem csak hellyel-közzel, félig-meddig, nagy átabotában.

Már azzal a párhuzammal is megnyert, ami másoknál értetlenséget, netán visszatetszést szül: az ő bizonytalan indulása. Jó ideig habozott Hekaté hármas útján, hogy merre induljon el. A füle a zene, a keze a képzőművészet, a szíve az írás felé vitte volna, s arra egyengette útját; magam is jól ismerem ezt a tétovázást. Nem mindig mi döntjük el, néha a véletlen; néha nem mi választunk – bennünket választanak. A gatni-getni az elvetélésre ítéltek választott sorsa: írogatni, festegetni nem vezet semmire. Őbenne mindig volt valami konok ösztönösség, stúdiumaival elérte, hogy profi szinten kezeli az ecsetet; nem úgy, hogy „kis híja” festő lett, mert mindvalósággal az lett.

Amikor rádöbbent, és ez a döbbenet egész lényét betöltötte, hogy az igazi faculté maîtresse-e a költészet (mert a szíve erre vitte), megadta magát sorsának; valahogyan úgy, ahogy a tenger lovasa a hullám hátára felkap, s a keskenyke szörfdeszkán viteti magát, engedi-hagyja. Elemi erők ezek, küzdeni ellenük nem lehet. Betelt hát az, amitől reszketett, mert keserű boldogság az ihlettenger hátán ez a nyargalás, soha nem magad választod, merre-hova. Mégis, megadatott neki, hogy ne szakadjon el se a zenétől, se a képzőművészettől, mindkettőnek, kivált a piktúrának, profi értője és művelője. A különbség csak az, hogy míg mások – lánglelkű zsenik, országos hírű sztárok és a líra igazi mesterei – vallásos áhítattal lesik saját értéktelen firkatúráikat, és ha eddig még nem is vitték odáig, mint Picasso, aki egy-egy fejedelmi vacsoráért a vendéglősnek szignált és alig használt seggtörlő papírjaival fizetett, de azt nem tagadták meg hiúságuktól, hogy úgynevezett grafikai kiállítást rendezzenek ügyetlen firkáikból, amelyekből csak az derül ki, hogy annyit sem konyítanak a sbozzaturához, mint hajdú a harangöntéshez, ő, Attilánk, a képzőművészetben is, mint szakmabeli, értőbb, szemérmesebb ennél, nem házal piktúrájával, noha saját színes kompozícióját, Kambrium című festményének felhasználásával, Planéta című kötetének borítólapjára átengedte.

Hogy írtak-e Szepesi Attila költészetéről? Igen, írtak; sokan, sokat; de nem elegen, nem eleget. Lévén független szellem, nem saroglya után futó és arra futva-kapaszkodó: nem kurzuslovag, ennélfogva írni róla nem fizetődik ki. Sem az esztáblisment, sem a „szakma” nem becsüli értékéhez mérten. Pedig saját bevallása szerint „Weöres Sándor mellett inaskodott”, hiszen a Három veréb hat szemmel előmunkálataiból, Kovács Sándor Iván és Bata Imre mellett, ő is kivette a maga részét, s így abban is „ludas”, hogy egyike „a magyar poétika kánonba foglalt értékei átértékelőinek”; márpedig a magyar Versírógép „Nagyhatalmi Állása” téveszméjének delelése idején égető szükség van azokra, akik – megint csak Baudelaire-rel – a lírában „az esetleges, az átmeneti, a múló” helyett „az örök és soha nem változó” lényeget képviselik. S ugyan hogy is lehetne konjunktúralovag a Sárkányfogak kötetnyi négysorosainak írója, aki egy helyütt így énekel: „Rójuk az alkonyt körbe-körbe. / Áll az idő. Az ég üres. / És nincs se jövendő, se múlt, / amit túlélni érdemes” (Van Gogh: Börtönudvar). Vagy aki ennyire az ár ellen él, vérig sértve a szubkultúrák filozófiai cselédromantikájában oly hitten-hívő, felszínes lelkeket, akik a sohavolt „aranykor” téveszméjére alapítják boldogító bölcseletüket – négysorosának kihívó pesszimizmusával: „Aranykor? Róluk zúg a méhkas. / Ezüstkor. Fák a hadiútnál. / Rézkor. Szélűzte csigahéjak. / Vaskor: amit feledni tudnál” (Korszakok). Férfiemberhez méltó és illő, szervült, egészséges és filozofikus pesszimizmus ez, amelyről szólva Diogenész tanítványa, Kratész azt mondotta volt: „bölcseletünk (sötétenlátásunk) haszna, hogy minden sorsfordulat készen talál”.*

Jóllehet közel 1300 kilométernyire élünk egymástól, egy-hazában sínylődünk-istenülünk, ugyanegy-haza befoglalóformái miatt szűkölünk, mivel szűknek találjuk, ugyanegy-hazán osztozunk. Hogy lehet az? Csak úgy, ahogy a költő Ország című, rejtett-rímes, de tömbbe szedett prózavers-remeklésében elmagyarázza:

„Nem a kinti ordas orság, handabanda, címer, zászló, rangkórság és prófétálás, maszkabáli majomcirkusz: pergő dobbal, véres foggal masírozó borzas falka (…) Behavazott tetők, tornyok, futó lángok: anyanyelvem. Igék citera-zúgása, hangok első szólalása. Szavak méze ecetté lesz, keseredik nyelvem hegyén, fogam grádicsán kiárad, feketedik feketévé. Sem-itt, sem-ott haza, álmok zeneszóvá áttűnőben. Nincsen dombja, temetője, polgára és krónikása. Hegyek fényből, völgyek-utak hallgatásból. Halóföldem, anyanyelvem, csupa átok, csupa visszfény.”

Így hát, az elválasztó nagy távolság ellenére, egy-országban, ugyanegy átkozva-szeretett hazában élünk. Pátriánk: anyanyelvünk. S nemcsak ebben: abban a sajátos világlátásban is osztozunk, ahogyan látjuk a világot annak, amilyen. Bátorság kell ennek a háztetőkről való elharsogásához, költeményben és prózaversben; a Pártállam sem szerette, ha szembesítették igaz valóságával, és semmiféle új kurzus sem szereti, ha fejére olvassák, mit látna, hogyha egyszer istenigazában a tükörbe nézne: „Fantompróféták habókos korában, / míg az izmusok sorra leperegnek, / látod összekuszált mezsgyék porában / az ezredvéget elözönlő szennyet” (Vakszövegek). Ezt kiáltja a szörnyeteg kor szemébe; és szava visszhangtalanságán kétségbeesve, ezt „ordibálja” hordójáról, az Anabázis című, kötetzáró prózaversében:

„Bolondoké volt e század, kubistáké, sipistáké, kancsal kufár-bölcselőké, kanálisba fulladóké. Szűzkurvák és kékharisnyák, hivatásos rögeszmések, hitehagyott macskajancsik ődöngtek a piactéren, majom-ősük mímelői, kannibáli jóltevők. Borzas méregkeverők, ókulárés eministák, harangot félreverők. Humanista zsebmetszők és vadon vesztén ámulók, ebek nászát kukkolók, kristálygömböt faggatók és ordas angyalröptetők… Ádáz hóhér, vériszamos szemed mint a kárbunkulus, szónokolsz a szépről, jóról, új időről, ebadóról, éltet ezer balek híved: anarchista, pederaszta, bicsérdista, kabbalista, porbafingó monarchista, kutyabőrre libabőrző, karjda bojtját veszteg őrző mániákus szeszkazán. És te, aki állsz a hordón, s ordibálsz, fekete mágus, mint egy veszett bóvli-árus, s míg szónokolsz, zsebed dagad, összehordasz hetet-havat, teli bendőt, szebb jövendőt, balga korra jobb napot, szivárványszín holnapot. S míg a szavad mézzel csordul, próféta-szemed kifordul – fúl a világ vérbe, könnybe, hadak nyomán szennyözönbe.”

Így látja az ezredvéget a költő, s van is miért szégyenkeznünk, van is miért. Mert íme, lám, a hatalomváltás egyúttal a szellemi és irodalmi szennyáradat beözönlése lett, és Aczél György, a valahai bátor zsidómentő és utóbb pszeudomarxista szellemi diktátor-cunctator haló porában hasát rengetve kacaghat rajta: nem telt bele tíz év, és milliónyi nincstelen deklasszált nézheti végig a tíz év kutyakomédiáját, amely újmilliomosokat ezrével produkált, s a tetejébe azok döntő többsége is a pszeudomarxista nómenklatúrából vedlett karvalykapitalistává. Sok-sok újdándi gyalázatunk közül ez tán a legeslegnagyobb. S míg ezzel a körítékkel kerítjük el a Szent István-i ezredévet (vagy amit az országimázs önmagáról képzel: on imagine) – vajon milyennek, miféle kódisnak látja önmagát a költő, e jól megtáncoltatott, boschi Hyeronimiáda közepén?

„Aranyásó, ki zsebben dús és / dús kincse fogytán vándor kódis. // Pitypang királyfi, szélsodorta / kórókirály, farsang bolondja”.

Elég a szóból. Rukkoljon elő a jeles Donator, álljon elő a jeles Joculator, azki ennenmagát Gagliarda című költeményében kódis kéregetőnek beállítani nem átallotta. Verjétek meg a dombrát, a citerát, zümmögjétek a fülébe in madrigalibus – hadd szóljon a zene: