Egy kolostorszobában

költő vagyok
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát
ahonnan legombolyodik az élete vezérfonala
és körötte halottivá fakulnak
a tájékozódó álmok
hullámos ráncai ráncos germán
angyalok jótékony lepedői
lobognak feje fölött
csillagokkal felékszerezve
homloka benső kupoláját
Ó tisztító tűz ó tisztítótűz
amelyben szegény lelkem
percről percre vándorol
az egyetlen élhető élet
lélekvándorlásának
égbe nyúló szirtjeit faggatva
mint halálos értelmű
kalligráfiák felkiáltójeleit
a lelkiismeret kínzócölöpén hagyva
a testről szabott gondolatok
az élő testiség
márvány torzóját
egy kolostorszobában keresgélek
vasbetűk
régies billentyűi fölé hajolva
betűformákat amelyekről lekopott
túlzó hiábavalóságként a fehéres festék
az életem eltűnt festéke
egy cellában vasrácsok
kopott festése és az égbolt
melynek vetítővásznára viharossá
rajzolt felhők rohannak
kínaias ideogrammák lágy ecsetvonását
tükrözik szemembe téli fák
precízen
tökéletes jeleivel
a mennyhez közeli képek
villámló kéksége
egészen elvakít
ISTEN látható láthatatlansága
j ö j j k ö z e l e b b
jöjj közelebb ártatlan anyám
lábán gyermeki cipők
kis pertlijei lobognak
szabadon botladozó
lábacskák rózsás ujjai
Miasszonyunk lábán
a tündöklő fehér rózsák
amikor a méh még nem tud
a jövendő magzatról
és Isten mosolyának napja ragyog
egy jövendő
varázslatos édességű gyermek
halhatatlan szíve felett
Ó Istenünk
aki az anyák és gyermekek
szívét teremtetted
a szívbe hatoló tüskét és a fölötte
kinyíló bársonyosan vörös rózsát
ma úgy rohansz életem romba dőlt
képtelen kulisszái fölött
mint a még láthatatlan búzatáblák magvetője
mint a búzatáblák szőke hajzatát simogató kéz
mint a simogató kéz urának fénylő arca
mint a teremtő szerelem
örökirgalmú napja
magasba emelt vérző
élő monstrancia

A sivatag keresztje

Ingó fák délibábja
a tökéletesen sárga semmiben
az agyban gerjesztett feszültség
villámló fájdalma
a koponya napórájában
a prófétaidő
lassan lepergő
molekulák homokszemcséit görgeti
Ez lenne a sivatag?
amibe esőtonnák könnyek
korbácsolják az életet?
Igen Ez.
az ég szívritmusával
amit ma magamhoz veszek
szűziesen fehér
kerek ostyaként
hogy érezzem mellkasom
tabernákulumában dobogni
a misztikus nők
e fénnyel terhes
víztiszta csatornák
ellenállhatatlanul édes erejét
kristályhalmok
kottafejek
kékeszöld hangok
a száj vak börtönéből
szökött vadmadárként
egyenként szállnak fel
feketén suhogó ruhák
a trónusán három személyben
hallgató
egyetlen és szent királyhoz:
Krisztus a neve
Mit mondjak Neked magamról
e kitépett papírlapon
Aki vércseppjeimet is számon tartod
darabonként megszámlálod
hiszen
e rubintvörös áttetsző
folyékony kövek
alkotják a Te élve lélegző
palástod szegényes díszeit
mit mondjak Rólad magamnak
sivatagi szobámban?
ahogy naponta
kiemeled ágyából
fölemeled a két kezem
és megveted a kereszt ágyát
fehéren hullámzó
mellkasomon