Kovács István

Eltékozolt történelmi alkalom

Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia, 1849

A szabadságharc egyéni és közösségi drámákban bővelkedő eseményeinek előzményeiben és következményeiben egyik legmegrázóbb fejezetéről írt könyvet Hermann Róbert Az abrudbányai tregédia, 1849 címmel. A címbe foglalt helységnév kulcsszava az 1848 októberében kirobbant véres erdélyi polgárháborúnak, az 1849. április–május fordulóján előkészíteni próbált megbékélési kísérletnek és megrendítő balsikerének. A polgárháború kirobbanásának előzményei, okai ismertek, lefolyásának véres epizódjait irodalmi művek dolgozták föl, rajzok, metszetek, festmények örökítették meg. Az Abrudbánya fogalmába tartozó véres kudarc az, amelyre mint reménytelen kísérletre aztán nemzedékeken át hivatkozni lehetett, s nem a pszichológiai, politikai csapdahelyzetek kikerülését szolgáló tanulságai kerültek a magyar és a román közgondolkodás előterébe, hanem a bűnösen kényelmes következtetés, amely szerint magyar és román között majdhogynem reménytelen a rövid távú politikai alkun túli, szívből fakadó, tartós megbékélés. Mintha a templomromjaival siralomvölgybe szegzett város sohasem épülhetne újjá.

Hermann Róbert monográfiája, az események levéltári forrásokon alapuló részletes rekonstruálása azért fontos, mert a magyar–román kézfogást és összefogást célzó történelmi vállalkozás buktatóit tárja föl a maguk valóságában, és karikázza be figyelemfelhívó vörös színnel. A figyelemfelhívás a tények rögzítése.

A könyv főhőse az a Hatvani Imre, aki az 1840-es években a Konzervatív Párt megbecsült szócsöve, olyannyira, hogy 1848 elején még a váltóhamisítás gyanújából is kimosni igyekeznek Temes megyei pártfogói. Március idusa Hatvaninak is mintha tabula rasát teremtett volna. A közéletben 1848 májusában tűnt fel újra egy szemléletében baloldali radikálisnak is mondható politikai röpirattal, amelynek címe: Szózat az oláhfaj ügyében. A munka az erdélyi és magyarországi románság helyzetét elemzi, s nemcsak helyenként találó állapotrajzot ad róla, hanem az okok feltárására is törekszik. Naiv melléfogásnak tekinthető, hogy a bánsági románok nyomorának okait nemzetkarakterológiai tulajdonságjegyekkel is magyarázza, de helytálló észrevétel az, hogy a románság szellemi, kulturális felemelkedése elemi érdeke a magyarságnak, már csak azért is, mert az orosz (és pánszláv) politikai térnyerés ideológiai, érzelmi befolyásának ellensúlyozására csak a románságra lehet támaszkodni a térségben. Ésszerű és a románokéval megegyező az a politikai program is, miszerint a bánsági román ortodox egyházat ki kell vonni a karlócai szerb egyházi hierarchia alól, s önálló státust kell neki biztosítani.

Mindenesetre Hatvani mint a „román ajkúak” ügyeinek szakértője és pártfogója 1848 augusztusában a radikális Egyenlőségi Társulat tagjaként tartott e tárgyban előadást. Az Egyenlőségi Társulat 1848 szeptemberében azzal szaporította Szemere Bertalan belügyminiszternek és Hajnik Pál rendőrfőnöknek a fenyegető belpolitikai fejlemények miatt amúgy is tengernyi gondját, hogy a válságos helyzetben egy mindenek fölött álló s a forradalmi változások eredményein őrködő „honvédi ezredet” akart létrehozni. Ezt azonban maga Kossuth is időszerűtlennek tartotta.

Időszerű egy ilyen különleges feladatokkal megbízott – immáron szabadcsapatnak hívott – „honvédi ezred” felállítása 1849 januárjában lett, amikor az országgyűlés és a kormány szerepét is betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány a Dunántúlt és Észak-Magyarországot elárasztó, a fővárost megszálló osztrák hadak elől Debrecenbe költözött az 1848 márciusában és áprilisában kiharcolt alkotmány megvédése céljából, s szükség volt különleges feladatok ellátására is felhasználható, Kossuth közvetlen befolyása alá tartozó fegyveres alakulatok létrehozására.

Hermann Róbert monográfiája Az önkéntes csapatok helye az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hadszervezetében című fejezetben tág teret szentel a szabadcsapatok szervezésének, felépítésének, fegyverzetének, felszerelésének, tisztikaruk társadalmi összetételének, ideológiájának, felhasználhatóságának. A szerző az önkéntes csapatok kategóriája és a szabadcsapatok közötti különbségre az alábbiakkal hívja fel a figyelmet: „míg a honvédség és az önkéntes mozgó nemzetőrség országos intézmény volt, illetve jogilag egy országos intézményen, a nemzetőrségen alapult, addig a szabadcsapatok szervezése egyéni és eseti megbízásokra épült, ahol a szervező rendszerint a kezdeményező is”. Hermann Róbert azt is kiemeli, hogy a szabadcsapatok szervezésének közjogi és napi politikai okai szintén voltak. A közjogi okok legfontosabbika az, hogy a szabadcsapat „egyedül a magyar kormány hatáskörébe tartozott, nem igényelt törvényi rendezést, s a törzstiszti kinevezéseken kívül a nádornak nem volt köze a szervezéshez”. Az első szabadcsapatok egyike a János dragonyosezred kilépett tisztje, Mieczyslaw Woroniecki őrnagy által szervezett pesti vadászcsapat volt, amely a szerb felkelők ellen 1848 augusztusában bevetve éppen az ellenség irreguláris gerillataktikáját lett volna hivatva alkalmazni.

A belpolitikai indok Hermann Róbert szerint „az volt, hogy pl. Kossuth a Hunyadi-csapat szervezésével saját fegyveres erőt kívánt szervezni, amely egy belpolitikai válsághelyzet esetén megakadályozhat egy számára kedvezőtlen fordulatot”. Az aradi ostromseregben szolgáló lengyel légió parancsnoka, Józef Wysocki alezredes 1849 válságos első napjaiban, a főváros elestének hírére francia nyelvű levélben fordult Kossuthhoz, saját alakulatának mint különleges szabadcsapatnak kiemelt fontosságú szerepet tulajdonítva: „Ön az utóbbi időben bajba került, s mi nem kevésbé. Számunkra nincs kegyelem, csak visszavonulás lehetséges. Tehát az egyesített légió a kormányt fogja szolgálni, minden eshetőségre kész tartalékaként.”

Kossuth 1848 decemberének közepén, a császári haderők általános támadásának megindításakor rendeli el a leginkább veszélyeztetett törvényhatóságoknak, hogy „a nemzetőrökből és más önkéntesekből alakítsanak gyalogos és lovas mozgó nemzetőrcsapatokat olyan felszereléssel, amilyen éppen van (…), az így nyert haderő az összevonástól szétoszlásáig rendes katonai fizetést kap, s a felszerelésében esett károkat a kormány megtéríti”. Kossuth azt is rögzíti, hogy a csapatvezért a főispán, az ő távollétében az alispán vagy a kormánybiztos jelölheti ki, továbbá: „100–200 fő közötti csapat vezére századosi, a legalább 400 főből állóé őrnagyi illetményt kap. (…) A zsákmány a csapat tagjait illeti; a foglyokért és a szuronyos fegyverekért külön díjat kapnak.”

A valóságban félreguláris-félgerilla alakulatokról volt szó, létrejöttükről Kossuth átmeneti helyzetben döntött, s noha éppen ekkor, vagyis decemberben a honvédsereg egységesülése megkezdődött, a szabadcsapatokat mind a kinevezési jog, mind az alkalmazás tekintetében kivették a katonai irányítás alól. Ennek áldatlan következményeire a katonai vezetést csak az 1849 februárjában–márciusában kirobbant botrányok döbbentették rá.

Hatvani Imre ügyvéd a lélektanilag legjobb pillanatban, 1849. január 2-án Szolnokon kereste fel a Debrecenbe tartó Kossuthot egy olyan tervezettel, amely szerint egyéves szolgálatot vállaló szabad mozgó csapatot állítana fel, majd kérését egy hét múlva némileg módosítva megújította, s „Debrecenben és tájékán egy mozgó gerillacsapat” alakítására kér engedélyt. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke mindkét kérést pártfogolta, sőt Hatvani Bihar vármegyében szabad lovas csapat alakítására is engedélyt kapott. Mivel nem Hatvanié volt az első szabad csapat, amelyet Biharban állítottak fel – pl. Vasvári Pál Rákóczi-csapata is itt szerveződött –, a megye elöljárósága és kormánybiztosa vonakodva folyósította a pénzt. A Bihar megyei szabadcsapatok úgy-ahogy felszerelt alakulatainak többségét az erdélyi hadszíntérre küldték, de nem a Bem közvetlen parancsnoksága alatt álló VI. hadtest erősítésére, hanem döntő hányadban az érchegységi román felkelők ellen. Április 5-én ide indult Hatvani Imre – a szervezés során számos botrányt megért – szabadcsapatának 514 főt számláló három százada is. Maga Hatvani február 21-én azt írta Kossuthnak, hogy kész a harcra „akár a lázadó oláhság, akár a pártütő rácok ellen…”, s nem sokkal később jelezte a nemzetiségi ellenforradalmároknak szánt sorsot is: „azt teszem, mi illik egy republikánus emberhez, s mit a frank forradalmárok a fölkelt városok ellen követtek s elvül kimondottak”. Vagyis Hatvani mindenekelőtt a nemzetiségi felkelők ellen szeretett volna csapatai élén harcba vonulni, ugyanúgy, mint Vasvári, aki február 12-i Honpolgári szózatában jakobinus elszántsággal fogalmazta meg a célt: „ha a kettő között választani kell: vagy minket ölnek le, vagy mi éljünk, akkor szentség hóhérnak lenni, s legyilkolni a zsarnokság bérelt bakóit”.

Mindenesetre amikor Hatvani szabadcsapatainak további századaival a Zaránd megyei frontra érkezett, s április 24-én ideiglenesen megbízták az ottani dandár parancsnokságával, a véres erdélyi polgárháború 1848 októberében történt kirobbanása óta először nyílott törékeny esély a románokkal való megbékülésre. Ebben szerepet játszott az, hogy Bem március folyamán a gyulafehérvári erődítmény és a dévai fellegvár kivételével megtisztította Erdélyt az osztrák és orosz csapatoktól. Kiderült azonban, hogy az Érchegység román felkelőtáborait is csak tekintélyes haderők összevonásával, koncentrált támadással lehetett volna felszámolni. Bem azonban hadtestje élén a Bánságba készült. A kialakult hadi helyzetben az érchegységi román felkelők helyzete reménytelennek látszott, s úgy tetszett, hogy ügyükről hamarosan a győztes magyar kormány fog dönteni – a korábbi hónapban játszott szerepüknek megfelelően. Ez pedig nem sok jóval kecsegtette Iancuékat. A debreceni országgyűlésben Ioan Dragoł bihar megyei képviselő, kinek javaslatára a Függetlenségi Nyilatkozatot a debreceni református Nagytemplomban hirdették ki április 14-én, vállalta a közvetítést Avram Iancu elszigetelődő, de tekintélyes erőt, tömegeket, „a császári katonai vezetés élő pajzsát” alkotó tábora és az alakulóban lévő Szemere-kormány között.

Kossuth a főhadszíntéri magyar diadalok tudatában nézett „az ellenforradalommal együttműködő román és szász nemzetiségi törekvésekre”, amelyekben „az alkotmányosság megsemmisítését és a magyar nemzetiségi fejlődés megbéklyózását célzó reakciós erők eszközeit” látta. Már korábban is ellene volt a Bem részéről a szászok számára meghirdetett amnesztiának, így – még ha Dragoł közvetítésével is – Iancuval és vezérkarával némileg a győztes helyzetéből akart tárgyalni. De nem csupán Kossuth közelített az érchegységi román felkelőkhöz ebből a pozícióból, hanem maga Bem tábornok is. Bemről mint az Erdély nemzetei, nemzetiségei közötti megbékélés legrendíthetetlenebb és legtudatosabb képviselőjéről illik szólni. A lengyel generálist az 1846-os galíciai felkelések drámai végkifejlete és az 1848 nyarának ukrán–lengyel ellentéteit véres történelmi sakkjátszmaként kihasználó bécsi udvar gátlástalansága, az ebből levont tanulság ugyan érzékennyé tette a nemzetiségi kérdésre, de döntéseit pragmatikusan gondolkodó katonaként hozta meg. Amikor 1849 februárjában a naszódi románok és szászok – korábbi fogadkozásaik ellenére – két ízben is a Bukovinából betört Karl Urban ezredes császári dandárjához csatlakoztak, válaszul Bem ki akarta üríteni a megbízhatatlan, lázadó vidéket, s a szászok, románok helyébe székelyeket szándékozott telepíteni. A Kossuth utasításait szem előtt tartó Csány László kormánybiztos határozott fellépése volt szükséges a politikai következményeiben beláthatatlan terv megváltoztatásához.

Bem április 5-én megindította csapatait a Bánság felé, miközben ostromzár alá vette Gyulafehérvárt, s utasította a Zaránd megyei dandárt, hogy foglalja el az érchegységi román felkelés központjának tartott Zalatnát és Abrudbányát. Csutak Kálmán őrnagy a vett parancsról április 11-én tett jelentést a hadügyminisztériumnak, amelytől ágyúkat és röppentyűket kért a támadáshoz. Április 17-én kelt válaszában a hadügyminisztérium voltaképpen eltiltotta őt a támadástól, méghozzá határozott hangú utasításban, amelynek a lényege így szólt: „Ágyúkról, röppentyűkről szó sem lehet, szorítkozzék Ön a védelemre, és legföllebb olyan támadásokra, melyek erejével összhangban vannak, s nem sükerülésükről kétségeskedni nem lehet.” Csutak a hadügyminisztérium utasítását követte, miközben Bem arról volt meggyőződve, hogy az ő határozott parancsának eleget téve a magyar csapatok Zalatnát és Abrudbányát elfoglalták, s erről mint tényről számolt be Debrecennek. Amikor a dolgok valódi állásáról Bem képet kapott, Bánffy János ezredes útján ismételten megparancsolta Csutak őrnagynak „Zalatnát, Abrudbányát, Verespatakot elfoglalni, s a Bráddali közlekedést nyíltan tartani”. Csutak dandárja azonban ekkorra már az aradi ostromsereg, az V. hadtest kötelékébe került, s engedelmességgel annak parancsnokának, Vécsey Károly tábornoknak tartozott. Ráadásul Sántha György kormánybiztos kezdeményezésére Csutak őrnagy ellen vizsgálat indult, részben amiatt, mert dandárja nemegyszer az Érchegység békességet tartó román falvaival is ellenségként bánt. Ugyanakkor Csutak nevéhez fűződnek a térségben az első béketapogatózó kísérletek is, s április 20-án saját elhatározásából nyolcnapos fegyverszünetet ajánlott Iancuéknak. Az ezt követő eseményeknek azonban szinte mindegyike a megbékélési folyamat kibontakozása ellen hatott. Hermann Róbert ennek a folyamatnak az összetevőit ismerteti az általa feltárt dokumentumok alapján.

Fontos tény, hogy Bem tábornok, mit sem tudva a Csutak elleni vizsgálatról és Dragoł küldetéséről, április 27-én türelmetlenül sürgette Bánffy János ezredesnél az Abrudbánya elleni támadást, s ennek korábbi elmulasztása miatt elrendelte Csutak őrnagy és más parancsnokok letartóztatását. Bánffy János április 29-én Brádról levélben utasította Csutak őrnagyot, hogy menjen Temesvárra magát Bem előtt igazolni, s egyben azt is tudatta vele, hogy a Zaránd megyei sereg vezérletét Hatvani őrnagyra bízta. Ezzel egy időben Bánffy öt pontból álló utasítást küldött Hatvaninak, amelynek 2. pontja így hangzik: „…a lázongó oláhoktól távolabb eső helyeken csakis a szükséges fedezetet hagyva, erejét az ellenséghez közelebb eső ponton összesíteni, és az oláhok megzabolására használni.” Ebben az utasításban ugyan nincs szó az Abrudbánya elleni támadásról, de értelmezési lehetősége parttalan.

Csutak őrnagy, mivel a szigoráról ismert Bem tábornok előtt nehezen tudta volna magát rehabilitálni, működésének tisztázása végett nem Temesvárra, hanem Debrecenbe utazott. Közben Dragoł küldetésének sikere érdekében levélben kérte Hatvanit, hogy ne intézzen támadást Abrudbánya ellen. Hatvani mint a zarándi dandár ideiglenes parancsnoka, Avram Iancu és Ioan Buteanu prefekt közös és Vitianu tribun saját, Dragołnak szóló barátságos hangú és a megbékélés szükségességét hangsúlyozó leveleit felbontotta, majd utánaküldte a címzettnek. Ezzel egyidejűleg meghívta a magyar táborba Vitianut, s békés szándékának hangot adva leszögezte: „Ha mint hiszem, sikerül Önöket ügyünknek, a szabadságnak megnyerni békés kiegyenlítés által, többre becsülöm a hadi borostyánnál, mely után vitéz seregem s magam is sóvárgok, mert Önök bár tévútra vezetett lázadók, mégis polgártársaim, s egy közös anyának a gyermekei.”

Hatvani időközben kapta meg Bem és Bánffy parancsait. De május 3-án Dragoł Abrudbányán kelt leveleit szintén kézhez vette, melyekben a következő figyelmeztetést olvashatta: „Úgy hiszem, hogy eljárásomnak kívánt sikere lesz, csak ti vigyázzatok, hogy szükségtelen túlbuzgóságból a dolgot el ne rontsátok, engemet pedig szerentsétlenségbe ne taszítsatok, különben is – ám cernírozzátok a helyet, s bíráljátok meg, én katona nem vagyok, s minden lehetőségteket nem bírálhatom meg, – de mint a szorosok fekvését látom, ezer baj áll elő, s azon nem kívánható eset, hogy csekély ellent állással lehetetlenítsétek haladástokat, azért tehát, hogy valamiképp kompromisszió ne legyen belőle, ha engemet feláldozni éppen semminek tartjátok, mielőtt valamihez fognátok, fekvéséről kellő ösméretet szerezzetek, mert különben könnyen megtörténhetnék, hogy kimozdultok, de vissza nem fogtok húzódhatni.” Sajátos módon maga Dragoł figyelmeztette Hatvanit, mérje fel saját és a román felkelők erőit, valamint működésének színterét, különben vállalkozása kudarccal járhat.

Hatvani azonban, akinek megbízatása a tél és a kora tavasz folyamán kirobbant botrányok következtében több ízben függött hajszálon, május 6-án Bem tábornok és Bánffy ezredes parancsait teljesítendő, de „a hadi borostyán után” is sóvárogva, csekély katonai erővel – 1109 emberrel, köztük 3 kis kaliberű ágyúból álló tüzérséggel és 52 huszárból álló lovassággal – megindult Abrudbánya felé.

A tragikus katonai akció miatti felelősség kérdését kutatva Hermann Róbert leszögezi: „Felelős volt a támadásért maga Kossuth is (…), akkor követte el a hibát, amikor Drágos könyörgése ellenére sem volt hajlandó fegyverszünetet adni, s amikor Drágost erre való felhatalmazás nélkül küldte vissza Iancuékhoz. Mulasztott Kossuth akkor is, amikor nem tájékoztatta Bemet a tárgyalásokról…” Ráadásul az április 14-i trónfosztást követő három héten át a hadügyminisztérium „aktív” tevékenysége szünetelt, vagyis nem volt olyan katonai személy, aki magasabb szintű felelősségteljes intézkedéseket hozhatott volna. „Hatvani botrányairól és arról, hogy még rangja sincs, nemcsak Bem, de Bánffy se tudott. Bánffy úgy nevezte ki Hatvanit a dandár parancsnokává, hogy csupán annyit tudott róla, miszerint Hatvani a zarándi dandár (…) legnagyobb létszámú alakulatának parancsnoka, beosztásában tehát felette áll a többi, egy-két századnyi alakulat parancsnokainak” – tudat a könyv szerzője a további bonyodalmakról.

Hatvani a vállalkozásban annak lehetőségét látta, hogy a siker meghozhatja személye rehabilitálását és őrnagyi rangja megerősítését, viszont ha nem tesz eleget a parancsnak, az végképp lehetetlenné teszi helyzetét. A zarándi dandár, amelynek egy része csak lándzsával volt felfegyverezve, késő este ért Abrudbánya alá. A városból Hatvani közeledésének hírére ekkor már a Dragołsal csaknem megállapodott Iancu és társai elvonultak. Dragoł és a városi főbíró, Boieriu hiába igyekeztek lebeszélni Hatvanit a további előrenyomulásról. A dandár nem sokkal éjfél előtt „a helybeli magyar lakosság örömrivalgásai közepette” bevonult Abrudbányára. Hatvani itt a győztes pozíciójából próbálta felújítani a tárgyalásokat. Természetesen eredménytelenül. Két nappal később Iancu, Balinte és Ioan Axente-Sever népfelkelő csapatai megkezdték az Abrudbánya elleni összehangolt támadást, amelynek elsőként Verespatak lakossága esett áldozatul. Ennek hírére Hatvani az Abrudbányán szabadon lévő román vezetőket, Buteanut, Dobrát és Boieriut elfogatta. Abrudbánya ostroma május 9-én délután indult meg, s többórás küzdelem után Hatvani este kilenckor elrendelte a visszavonulást Brádra. A város egy része ennek nyomán a lángok martaléka lett, otthon maradt és menekülő magyar lakóinak nagy részét leöldösték, a túlélők a helybéli románok kiállásának köszönhették életüket. Hatvani Buteanun és Dobrán állt bosszút.

A zarándi dandár 150 embert veszített a harcok során, amelyekben leginkább a német légió Victor Klein százados vezette 3. százada tüntette ki magát. Hatvani a brádi táborban vette kézhez az abrudbányai tragédia első felvonásáról mit sem tudó Kossuth május 10-én kelt, Dragołnak címzett levelét, amelyben azt olvashatta: „Nemcsak semmi fegyverszünetet nem adok, sőt rendelést tettem újabb erőnek s egy erélyes parancsnoknak Zarándba küldésére, s a harc gyors folytatására.” Hatvani aznap, május 11-én maga is kapott levelet Kossuthtól, amelyben a Dragołnak küldött utasítás az ő személyére szólóan azzal egészült ki, hogy „utódja megérkeztéig és ez értelemben s pedig teljes eréllyel folytassa működését, semmi mellékérdekeket figyelemre nem méltatva”. Ebből Hatvani azt olvasta ki, hogy önálló hatáskörének napjai meg vannak számlálva, s a rendelkezésére álló rövid időt kell kihasználnia ahhoz, hogy „az abrudbányai kudarcot egy újabb győztes támadással helyrehozza…”

Miután dandárját a német légió Déváról érkező két századával megerősítette, amely így 1299 embert számlált, május 15-én hajnalban – mit sem törődve környezete, így Kovách Ágoston kormánybiztos figyelmeztetésével – elrendelte az újabb támadást Abrudbánya ellen. Kovách Ágoston az alábbiakkal jellemezte Hatvanit és csapatát: „személyesen tapasztaltam egyrészről a seregvezér hadjárati gyarló ismereteit s vezéri intézkedéseit, másrészről a vezénylete alatti sereg gyengeségét, s különösen fegyelmetlenségét”.

A támadásnak egyetlen eredménye az volt, hogy a verespataki bányából kimentették a május 8-i mészárlások elől odamenekülő mintegy 400 magyart. A három napig tartó harcokat lezáró fejezet a május 19-i visszavonulással, majd fejvesztett meneküléssel végződött. Elsőként maga Hatvani esett pánikba, s nyargalt el lován. Ezúttal nemcsak a menekülő polgárokat mészárolták le, hanem az utóvédet alkotó, 363 főből álló német légió 230 emberét is. Karl Kallmann és Wilhelm Preissl századosok, akiknek alakját Jókai is megörökítette, agyonlőtték magukat, hogy a kínhalált jelentő fogságba esést elkerüljék. A két abrudbányai ütközetben a magyar polgári lakosság vesztesége román források szerint 5000 fő volt.

Százötven éve tart a vita arról, hogy kié a felelősség a májusi békelehetőség meghiúsulásáért. A Hermann Róbert által összeállított dokumentumokból kiolvashatóan a felelősség a magyar felet terheli. Ráadásul az abrudbányai dráma folyományaként jó két hónapra megszakadtak a megbékélésre irányuló tárgyalások a románokkal. Ezalatt június elején Bem átfogónak tervezett hadműveletbe kezdett az Érchegység ellen, de a kellő erő nélkül végrehajtott támadás június 16-ra kifulladt a – Kemény Farkas ezredes jellemzése szerint – Puchner reguláris alakulatainál jobban harcoló románok ellenében. Ezt az orosz betörés előestéjén kezdeményezett katonai akciót egyébként sem Szent-Iványi Károly kormánybiztos, sem a kormány nem támogatta. Nem véletlenül. Nyilván nem akarta az erdélyi és magyarországi románokat a Moldva és Havasalföld megszállásával a Kárpátokon túli románok körében egyébként népszerűtlen és ellenségnek tekintett oroszok szövetségesévé tenni. Az V. orosz hadtest erdélyi működését feldolgozó, Lüders tábornok vezérkari főnökének, Artur Adam Nyepokojcsickij ezredesnek a nevével jelzett munkában (Az erdélyi hadjárat orosz szemmel, 1849) adatot találunk arra vonatkozóan, hogy az orosz vezérkar számított a román felkelőkkel való együttműködésre. Ennek érdekében pénzforrásokat, fegyver- és lőszerkészletet különítettek el.

Július elején a havasok körül táborozó honvédcsapatok újabb támadásra készültek Bem parancsára, de azt rövidesen lefújták, illetve elhalasztották. Az erről szóló döntés nem ért el a Vasvári Pál vezette Rákóczi szabadcsapathoz, amely július 5-én, 6-án Marisel térségében román felkelők gyűrűjébe került, és súlyos vereséget szenvedett. A véres összecsapásban maga a parancsnok is elesett.

A román felkelők elleni májusi, június és júliusi hadműveletek legsúlyosabb következménye Hermann Róbert szerint az volt, hogy „Bem a hadjárat kudarca után sem szüntette meg a havasok zárolását; valószínűleg azért sem, mert a románok erejéről szóló becslések [10 000 lövész és 60 000 lándzsás – K. I.] őt is aggasztották. Így aztán a bekövetkező orosz intervenció idején sem a dévai hadosztályra, sem pedig a gyulafehérvári ostromseregre nem számíthatott. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy legalább 10 000 emberrel kevesebbet állíthatott szembe az Erdélybe betörő orosz és osztrák intervenciós hadsereggel. Mégpedig éppen a legharcedzettebb csapatok hiányoztak: hiszen például a 11. honvédzászlóalj gyakorlatilag a nyári hadjárat egészét Gyulafehérvár ostrománál töltötte. A nem megfelelő időben, nem megfelelő erőkkel és kellő együttműködés híján végrehajtott havasi hadjárat tehát alapvetően befolyásolta az erdélyi hadjárat sorsát is…”

Hermann Róbert monográfiájából kiderül, hogy a Hatvani ellen májusban elrendelt vizsgálat miért halt el július folyamán, pedig Klapka tábornok, a helyettes hadügyminiszter „a szabadcsapatvezért”, miután abrudbányai „működéséről” tájékozódott, azonnal agyon akarta lövetni. A dráma nem ért véget a Bálcescu és Kossuth által végül július közepén Szegeden tető alá hozott megbékélési tervezettel és a július 28-án az országgyűlés által a nemzetiségek ügyében hozott pozitív képviselőházi határozatokkal. Az augusztus 6-i nagycsűri vereség után, amelyben az erdélyi hadsereg felmorzsolódott, a Kossuth kérésére a déli hadsereg átvételére Temesvár felé tartó Bem két nappal később Lugoson tárgyalásokat folytat Iancu követeivel, és amolyan fegyverszünetfélében állapodtak meg. Ezt a román fél már nem látta szükségesnek betartani. Nyepokojcsickij idézett művében azt olvassuk, hogy augusztus 12-én Avram Iancu felkelővezér társaival megjelent Lüders tábornok szászvárosi főhadiszállásán, ahol az erre tartalékolt keretből pénzt és lőszert kapott.

Dmitrij Szoncov, a Magyarországon működő orosz főhadsereg parancsnokának, Paszkevics tábornagynak a segédtisztje augusztus 23-án az alábbiakat jegyzi fel Nagyváradon írt naplójában: „Az Arad vidékéről érkező tisztek azt mesélik, hogy a havasalföldi románok Temesvár, Arad környékén és Erdély határánál fosztogatnak és rabolnak. E vidéken a parasztság nagy része oláh, a földbirtokosok pedig magyarok. Ez némileg az 1846-os galíciai eseményekre emlékeztet. Valami Iancu nevezetű, aki mint az oláhok vezetője már az erdélyi dolgokban ismertté vált, titokban a földesurak ellen lázítja a parasztokat, s parasztgúnyában járja a vidéket. Tevékenységét az osztrákok nem akadályozzák meg.”

Iancu beletébolyodott annak tudatába, hogy a szabadságharc leverése után a nemzetiségek, így a románok is, Bécstől azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. Hatvani Imre a császári hatóságok részéről elkerülte a felelősségre vonást. Forradalmári vérmérsékletére jellemzően 1852-ben részt vett egy önkényuralom-ellenes szervezkedésben. Társai közül még ugyanebben az évben többeket letartóztattak, őt 1856-ban fogták el. Ha nem terhelné 1849-es tevékenységét az abrudbányai tragédia, ezrek és ezrek halála, ma talán méltatnánk börtönbeli helytállását; azt, hogy nem volt hajlandó társait kiadni, azt, hogy az ennek érdekében kezdett éhségsztrájkba halt bele 1856. március 15-én, a forradalom nyolcadik évfordulóján. De ma nem az ő forradalmárszelleme kísért, hanem az 1849 májusában Abrudbánya térségében tragédiába torkolló, eltékozolt történelmi alkalom. (Heraldika Kiadó, 1999)