Kolozsvári Papp László

A harmadik járhatatlan

Tíz napja írtam három oldalt – nyomasztó kényszer – az amerikai Kéttorony pusztulásáról, s mentem volna lőporosan tovább (mára már készen volna a cikk!), ha nem fog el hirtelen a csípős émely. Az ember már átélte, átrémülte azt a percet – például –, amikor a szép titkárnő a századikon épp fölveszi a kagylót, talán morajlást hall (elromlott a lift? – butaság, még hogy a lift morajlik az amerikai Kéttoronyban!), s a következő pillanatban, ott, a földkerekség legbiztonságosabbnak hitt helyén ő már nincs. A Semmi van. Az ember kényszeresen hessegeti el magától a romok alatt haldoklók sorsának képzetét; a szomjan veszőket, szájukban vakolat… Az ember meg kell fékezze a képzeletét, hiszen rémlátásaival nem segít immár senkin. A keresztény eseményrendszabályok szerint a dolgok, érzelmek, emlékek a helyükre forognak, zászló dől meg az emlékhely előtt, mely épülend; az emberiség tekervényes tengődése óta próbál megbarátkozni a halállal, nem tudva tudni róla, ami tudható. Néha bölcs és szép – vélekedik vacogva –, máskor őrjítően értelmetlen, mint akkor is, amikor, mondjuk, egy szép reményű fiatalember megnyomja a lift gombját; az megindul fel, a százhuszadikra, majd megáll, sötét lesz, dörej hallatszik, aztán csak a várakozás, a végtelen van, amíg… hogy is mondja az ember, hogy kimondható legyen?… amíg össze nem roppan az a doboz.

Az émely mindamellett megmaradt, oszladozni csak akkor kezdett bennem, amikor elhatároztam, azzal kezdem ezt a cikket, hogy a világ leghatalmasabb és leggazdagabb országa háborút visel a világ legszegényebb országa ellen. És ki gondolta volna, hogy igazat kell adnom W. Bushnak? Cselekedni kellett, s nem volt más választás. Két nincs választás feszül egymásnak a huszonegyedik században. Az első mozdulat a Kéttorony leomlása után még igaz! Minden, ami ebből az igazból következik, már nem az… Hadviselés tehát a világ páriái ellen, egyelőre még csak a levegőből. Épp e sorok írásakor teszik bakancsukat Afganisztán sziklás földjére az első kommandók. Hogy mit végeznek ott, arról nem nagyon fog értesülni a világ – csak mint a szovjet csizma viselt dolgairól! –, legfeljebb utólag. Retusáltan. Tiporni fognak – ami ugye nem valami dicső. És eltiportatni – ami ugye nem nagyon illik az önbizalom társadalmának a világképébe. Ki kell hát takarni belőle. Tudjuk, már hogyne tudnánk, hogy csakis a terroristák ellen megy ki a játék; de azt is tudjuk – könyv nélkül! –, hogy ahol döntik a tőkét, ott pattan a forgács. A bombák persze célzottak, csak időnként téveszti össze a lőszerraktárat a kórházzal a ketyere vagy a technika leggyarlóbb eleme, az ember. Gondos családapa küllemű hadügyminiszter mondja Indiában, hogy jobban célozni már nem is lehet! De olvashattunk – s olvasmányaink úgy viszonyulnak a valósághoz, mint afgán gyermek gyomra az amerikai gyermek gyomrához – szétlőtt rokonságról, a fenébe!, a ravasz célpont nem elment hazulról?! Minket, akik a posztkommunista zónában élünk, mintha csak évtizedeken át arra képeztek volna ki, hogy finom különbségeket tudjunk tenni, úgyhogy nekünk aztán nem kell megmagyarázni, hogy a terrorista, az gonosz, a civil lakosság pedig, az jó. Hogy amikor a szovjet csapatok beözönlöttek ugyanoda, hogy felszámolják a terrorista bandákat – eddig Ipper Pál magyarázta el ezt nekünk a képernyőn, azon a közvetlen hangon, ami annyira a sajátja volt –, akkor ők maguk váltak terroristákká – tudtuk mi ezt Ipper ellenében –, egy nagyhatalom, a Szovjetunió terrortámadása ment végbe a világ legszegényebb országa ellen, jelképesen szólva: az afgán Kéttorony ellen. Így történt, hogy a szovjet terrortámadást viszonzandó életre támogatták a tálibok Amerikával szövetséges rendszerét. Most épp a világ kábítószer-termelésének tetemes részét adó Északi Szövetséggel vagyunk jóban. Hát hogyne tudnánk mi, akiknek itt, a volt kommunista zónában fecsérelték el az életét, finom különbségeket tenni. Meg tudjuk mi különböztetni a terrorista hadsereg szegény sorkatonájának a halálát attól a nagyhatalomtól, mely őt odaküldte.

Így gyűrögetem, tiprom magam előtt és alatt ezt a szöveget. Nem szeretem ezt írni. Nem azért kell írnom, mert valaki is felkért rá, hanem mert ebben a korban élek. Ezt kell megértenem. S azt az Amerikát, amelynek igaza van – de az tarthatatlan. Mert ebben a huszonegyedik században olyan számítások is lehetségesek, miszerint igaz, hogy halálok halálával halt hatezer amerikai, de alkalmasint már meghalt cserében lassú nyomorhalállal ugyanannyi afgán gyermek, asszony, öreg és balszerencsés felnőtt. Hogy immár kétmillió ember menekül – valamerre. Egy Budapest! Gyalog, taligát tolva, állatot hajtva. Hálóhelye a puszta szikla; amikor aztán megérkezik, ha megérkezik, a táborba, óvón borul föléje egy sátorlap, ha jut, s az egyre hidegebb ég. És még nincs tél! A terroristáknak persze az írmagját is ki kell irtani – s fejlett demokrácia ide, fejlett demokrácia oda!, a bosszú édes, mint a habos roló! –; ennek pedig, szerény becslések szerint, több százezer lassú, csendes éh- és fagyhalálra ítélt áldozat az ára, hogy a falánk járványokról ne is beszéljünk.

Túl nagy gombóc ez egy európai humanistának, semhogy csak úgy le tudja nyelni.

De gyűrném tovább.

Amerika egy primitív Hollywood arcára és hasonlatosságára csúszik ki bíbictojásából, mint olyan brontoszaurusz, mely egyből húsz tonnát nyom, harminc métert tesz ki, irdatlan farkától csöpp kis fejéig. (Olvastam valahol, hogy a brontoszaurusz akkora volt, hogy külön értelmi központ csóválta a farkát, hiszen amíg az elnöktől, akarom mondani, a fejtől lement az utasítás a farokba, már le is harapintotta valami ádáz húsevő.) Amerika most kapott a szájába egy keserű rágnivalót. Oszama bin Ladent. (Nehéz név, Horn Gyula élőadásban megvallotta, hogy ő sehogyan sem tudja megjegyezni – azóta már biztosan vágja, mint Szalai a szappant.) Oszama bin Ladenben az a furmányos, hogy ha őt lebombázzák, megölik, felperzselik, elüvöltheti magát százmillió amerikai kispolgár, hogy we did it!, s véget érni nem akaró, harsány nevetésre fakadhat. Erre van felfuttatva az egész világpolitika. Úton van az egész amerikai adminisztráció, hogy mindenki felfusson rá. Mi ezt értjük! Mi még emlékszünk, hogy a legnagyobb elefánt a szovjet elefánt. Oszama tehát az ősgonosz! Csak vele kell végezni, s ihaj!, leomlik a gonosz varázsló fekete vára, s víg csaholással hemperedik szerteszét a százegy kiskutya! We did it!

De működik másképpen is ez a szép arcú, szép szemű – mintha Csontváry festette volna – fanatikus szörnyeteg. Amilyen gonosz és elvetemült, hát nem kiadta kódolt parancsát a lépfene terjesztésére?! (Jobb ötletet keresve sem lehetne találni az afgán–amerikai háború reklámszakembereinek. Azóta találtak: Amerika, vigyázz!, fel akarják robbantani a Golden Gate-et!) Hollywood! Na persze van a valóság is!… A virtuálisban azonban Sylvester Stallone egy szál íjjal, háncsból, hegyes karóból összetákolt kelepcével győzi le a lángszórós, helikopteres, golyószórós, amerikai (!) ellenséget. Igen ám, de jött egy arab Rambo, és három papírvágó késsel lerontotta a Kéttornyot! Az önbeteljesítő jóslatok csavarmenete szerint. Akárhogy is, az ember elgondolkozik, hogy az efféle Rambókban, ha megvan bennük a kellő megszállottság, filmben és szárazon, ott rejlik egy következő merénylet lehetősége, aminek az a lényege, hogy kivédhetetlen. Nem fogom leírni – köztudomású, hogy a terroristák valósággal habzsolják a Kortársat –, de kimódoltam egy alig valamivel szerényebb terrortámadást New York ellen. Pénz kell hozzá, és fanatizmus. Abból meg van, fölös mennyiségben!

De törjük magunkat tovább a bozótban.

Kiút nincs.

Piros-kék-fehér, csillagmintás nyomokat hagyott az érzelemvilágomban az a tömeggyűlés, amit W. Bush a Kéttorony romjain rendezett magának. Egészen biztos vagyok benne, hogy az a tűzoltó, akit ott ölelgetett, becsületes férfiú, de lám csak, lám, a hollywoodi szituáció! Ez a férfiú a megszólalásig olyan volt, mint egy operetthős. Olyannak kellett lennie! Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a diadalrivalgásra kondicionált mentők egy hullahegyen tömeggyűltek. Hát senkinek sem tűnt fel, hogy a talpak alatt még vagy négyezer hulla fekszik? Annyira életeleme az amerikai embernek a diadalricsaj, a filmzáró kacaj? A tévék hírül adták, hogy hullaszag terjeng a tornyok környékén, láthattuk a bűzmaszkokat az arcokon. Törvényszerű volna, hogy egy világhatalom, ereje teljében, annyira elszálljon, hogy még azt se vegye észre, az áldozatok földi maradványain tipor és tömeggyűl?

Különösen megkapó emlékünk az elvétések tárgyában, hogy az amerikai gyermekeket felszólították, vigyenek be egy dollárt a suliba, hogy azzal is hozzájáruljanak a sziklákon éhen-szomjan tengődő, haldokló gyermektársaik megsegítéséhez. Helyes! Nem lehet elég korán elkezdeni gyermekeink ránevelését arra, hogy egy vakhang nem sok, annyit se értsenek a világból, amiben élnek, s amelynek urai leendenek.

Kérges lelkű tévékommentátorok fordítják el a fejüket, halkítják le a hangjukat, amikor arról szólnak – mégiscsak! –, hogy az amerikaiak sárga* műanyag csomagokkal hajigálják azokat a milliókat, akiket de facto ők üldöznek el a lakhelyükről. Tudjuk, persze, a terrorizmus!, és a célzott bombázás! Az ember valahogy mégsem tudja csak úgy elszopogatni magában, mint piros-kék-fehér, csillagmintás savanyúcukrot, az afölött érzett iszonyatot, hogy hatezer ember fejében épp most pusztítanak el tán hatszázezret. Ez nem a szándék! Ez az eredmény.

Az ennivaló amerikai gyerek, a fehér és a néger – neki az a szerencséje, hogy az ükapja rabszolga volt fehér kispajtása ükapjánál, Louisianában, mert különben épp tusziként vagy hutuként rohadna el elevenen, esetleg a nagy fehér amerikai varázslótól kapott rövidcsövűvel váltaná meg embertársát szenvedéseitől –, a gyermek tehát hadd higgye, hogy ő mindent megtett a megszomorítottakért. Elvégre ezen nyugszik a lelki nyugalom. Hát nem szép az, amikor az amerikai gyermek olyan felsőbbrendű öntudatra ébred, miszerint neki csak a napi csokoládéjáról kell lemondania – de még arról sem, hiszen a gyermeke jóságától könnyben úszó amerikai középanyuka dupla csokoládét töm a gyermekébe – adj a szívkoszorúnak! – az elragadtatástól, hogy neki milyen önzetlen világpolgárkája van, ami csak azért nem csoda, mert ő maga is az! És a felsőbbrendű gyermek lemond a csokiról, és akkora amerikai szállítógépek hordják a sárga nejlon mikuláscsomagokat az afgán hegyek fölé, hogy csupán az üzemanyagköltségükből újjá lehetne építeni Kabult – két nagyhatalom meleg beavatkozása után. Megható, amint afgán asszonyok és gyerekek mezítláb botorkálva keresgélik a sárga szeretetcsomagokat a sziklasivatagban. Az embernek csattog, ver a szíve, visszagondolva az Afrikában ledobott segélycsomagokra. Azokban tejpor volt, úgy bizony! Kár, hogy tiszta víz nem volt hozzá, így aztán a sárlében feloldott és megivott tejportól, mértéktartó becslések szerint, tízezrek pusztultak el vérhasban. (Nagyon tüzetesen kell olvasni a szabad sajtót, hogy az ember felfigyeljen erre a gondosan elcsomagolt hírre.) De most biztos másképpen lesz. Afganisztánban nincs víz! Se tiszta, se szennyezett! Remélem, az aranyos amerikai gyermekek apró tárgyaikat, játékaikat is beviszik az iskolába – ami nekik már nem kell –, teszem azt, az Ember, ne mérgelődjöt, bábukkal, kockával, hadd játsszanak a kis afgán gyerekek a sátor előtt, a menekülttáborban. Mert megfagyni csak nagyon szépen szabad!… Ha a szívtől szívig hatoló apró ajándékozás ötlete nem fogant volna még meg az amerikai gyermekekben, ezúton tudatjuk velük, hogy a magyar gyermekek már küldik is sárga csomagjaikat erdélyi gyermektársaiknak. A lényeg az, hogy a gyereknek már kiskorában le kell vasalni a lelkiismeretét, hogy nagykorában még véletlenül se kunkorodjék fel, mint egy inggallér.

Az ember így gyűri, nyomja kifelé magából az emészthetetlent. És várja mindhiába, hogy jele mutatkozzék a méltó és igaz gyásznak azoknak a sírja fölött, akik szeptember 11-én haltak meg. El kéne tán töprengeni azon, hogyan is jutott oda egy világhatalom, hogy öngyilkos merényleteket kövessenek el ellene? Mi vezetett oda, hogy a világ más részén tengődő nyomorultak ilyen élet… de mit beszélek?… haláljelet adnak magukról?

Lapályos földrajzi és gyakran szellemi tájainkon mintha kezdenének elülni a feltupírozott hullámok. Az állapot ismerős, Magyarország immár második háborúját vívja Afganisztánnal! Nem érdemes szőrözni a kérdés hadijogi részével, lényegében van így. Hol tudta volna ezt akár egy Verne Gyula megálmodni? Talán ha Bombarnac Klaudius (az 1909-es kiadás írja így a nevet) tesz egy kis kitérőt délnek. A második afgán–magyar! (S a románok ebből már megint kimaradnak – merje valaki azt mondani, hogy nem jár egy srófra az országok története!) Úgyhogy mi már tudjuk, milyen arcot kell vágni az afgán háborúkhoz. Póker! Mert a célzott bomba röppályájából nincs kimaradás. Megúszható a dolog szerencsésen. De nagyon szerencsétlenül is járhatunk. Egy Boeing a paksi atomerőműben azt jelenti, hogy meghaltunk. Mind. Akik esetleg megússzák (mondjuk, Lászlóffy Aladár Kolozsváron lesz éppen), elénekelhetik az ötvenhatos nótát: Oly távol, messze van hazám, s legalább háromszáz év a felezési ideje a helyén terpeszkedő radioaktív sivatagnak. Addig a románok sem szállják meg harmadszor Budapestet. Legalább lesz mire várniuk ősi őrhelyükön.

Nehezen tudnám rászánni magam, hogy a magyar sajtó túllihegéseiben vájkáljak. Most mostam kezet. Viszont unciányi kárörömmel kell megállapítanom, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje, a sportos Medgyessy mintha csak az amerikai választást akarná megnyerni. A multikból pavlovi kutyanyálat kiváltó gázáremelési ígéreteit az olimpiáról való lemondással fejelte meg. Öröm volna egy ilyen metsző politikai érzékkel megtetézett miniszterelnök! Vészhelyzetekben felülmúlhatatlan! Hogy meg tudná nyugtatni a népet! Vészhelyzetek pedig lesznek. Az ember csak ámul! Hány rétegen üt át még mindig a régi beidegződés! Az a negyven év, amikor csak azt nem volt szabad elvéteni, hogy mit vár el a nagy Szovjetunió. Ez jön vissza a mi bankár Péterünknél! Amerikával! Megható még nála, hogy nemzeti megbékélésre szólít fel lépten-nyomon, legutóbb október 23-án, a 301-esben. (Hogy lehurrogták némely parcellában érintettek, az csak arra vall, hogy a nemzeti megbékélésnek az útjában akadályok tornyosulnak – hej de könnyen el lehetne hárítani ezeket az útból egy sortűzzel, mondjuk a Mezőgazdasági Minisztérium tetejéről!) Honfitársaim egy része azonban csökött, nem kíván megbékélni egy olyan párt felszólítására, mely olyan miniszterelnököt adott volt már e honnak, aki október után segített helyreállítani a tüneményes rendet. Nem akarom túlbecsülni a gyászolók lelkiállapotának komplikáltságát, de úgy sejtem, nem egészen világos előttük, miért kellene kiegyezni a rendszerváltás veszteseinek a rendszerváltás győzteseivel, egy főgyőztes felszólítására?!

Egy Medgyessy igazán kapóra jönne olyan esetben is, amikor például jön az amerikai nagykövet, s azt ajánlja, mosolyogjunk egy függőlegeset a vadászrepülőgépek ügyében. Az eset tanulmányozásra érdemes már csak az önbizalom társadalmának megismerése végett is. Vajon hogy képzeli – már ha latolgatta – az amerikai nagykövet: mi most küldjük a búsba a svédeket, a Gripenjeikkel, s legyünk szószegők (kegyelmes uram!)?; vagy ért ő mindent, csupáncsak az erő maga visszafoghatatlan?! Ide valóban egy Medgyessy kéne, ó, hány efféle gordiuszi csomót vágott ő már át a kádári miniszterelnök-helyettességtől addig a reklámötletig, hogy egyezzünk ki. Nem arról van szó, hogy Medgyessy Péter mit tett mint Kádár János szakembere (azt azért említsük meg, hogy egyike volt azoknak, akik évtizedekre eladósították az országot), hanem arról van szó, hogy mit tett ahhoz, hogy miniszterelnök-helyettes lett légyen volt Kádár alatt. Ennél sokkal kisebb stallumokat sem osztogattak ingyen. De szépen meg tudná oldani a nem szavajátszó Péter a bűbájos amerikai vadászrepülőgép-ajánlatot! (Csak már nehogy mi is megoldjuk… Épp tegnap, október 26-án járt az ambiciózus amerikai nagykövet a miniszterelnöknél – a többi néma találgatás.)

De hadd fussak még egy fáradt kört.

Az afgán lakosság milliószámra menekül; akik maradnak, azok nyilván terroristák, tehát meg kell őket semmisíteni. Csakhogy a terrorizmus épp így termelődik igazán újra. Oszama halála esetén Oszamák ezrei lépnek előre, s velük azért lesz nehezebb, mert idő kell a felépítésükhöz a médiában. Az embernek már olyan kósza ötlete is támadt, hogy nem volna jobb Oszamát meghagyni örökre, mint förtelmes fekete farkast? Bármikor elő lehetne venni s elénekeltetni a rózsaszínű kismalacokkal, hogy forró vizet a kopaszra!

W. Bush háborújának nincsen finalitása. Volna persze, ha az egész népet irtaná ki. De ez sem megoldás, s ezt alkalmasint W. Bush is tudja. A terrorista idejében elillanna a kiirtott népből.

W. Bush háborújának van viszont egy súlyos távlati következménye. Tömöríti az iszlám világot. Hívők tízmillióinak radikalizálásában úgyszólván legyőzhetetlen, mint a béketábor. Oszama nem is álmodhatna szebbet – nekünk lidércesebbet. A radikális lakosságok pedig előbb-utóbb radikalizálják a vezéreiket, még a nem demokratikus országokban is. Más is akarhat magának olyan dicső háborút, mint W. Bush. Minden baljós esély megvan rá, hogy W. Bush, mielőtt széles gesztusokkal integetve és aláírva bevonul Amerika történelmébe mint háborús elnök, egy állig felfegyverzett, mindamellett azonosíthatatlan ellenséget hagy ránk örökbe.

Oszamával ellentétben, én csöppet sem örvendek a hamarosan sorra kerülő szárazföldi hadműveleteknek. Igaz is, Oszama öröme! Az embert itt, Magyarország egyre relatívabb biztonságában egyre átfogóbban keríti hatalmába az az érzés, már-már meggyőződés, hogy W. Bush pontosan azt teszi, amit Oszama bin Laden és az őt körülvevő agytröszt kitalált. Mert mit is diktál Oszama az Egyesült Államoknak? Támadj ránk minden erőddel, űzz el otthonukból milliókat, rázd fel tespedtségéből, rántsd össze önző szétszórtságából az én határokon átívelő népemet és hites társaimat. (Csakúgy, mint ahogyan, kisipari módon, Bader-Meinhofék próbálkoztak volt vele.) Ne legyen nekik más választásuk, csak a harc. És jutalmul a mennyeknek országa. Vajon hány tíz-tizenkét éves Oszama menekül most a kősivatagban, szörnyű boszszút esküdve? Tízezer? Százezer? És vajon mit ér el W. Bush azzal a vérdíjjal, amit kitűzött Oszama fejére? Esetleg akár azt is, hogy valaki még elnyeri, s ezzel beköltözteti Oszamát oda, ahol végképp elérhetetlen. A lelkekbe. Miközben a tízéves afgán gyerek az amerikai gyerek levetett csokoládéját rágja, ott lebeg előtte sugárkoszorúban, égi fényben a hős, akit épp most tesz elpusztíthatatlanná a torlódó események üszkös dramaturgiája.

Nincs választás! Egy megalázott világhatalom nem adhatott más választ, mint amit még most is ad. Az csak egy magamfajta irreálpolitikus humanistának juthat eszébe, hogy vajon mi lett volna, ha Amerika egyetlen puskalövés nélkül kezdi szórni repülőgépről az élelmiszert, ruhaneműt, tavalyelőtti luxuscikket Afganisztánra? Mi lett volna, ha coca-cola-vízeséseket fakaszt, vajhegyeket emel, kolbászból fon kerítést, talán már jóval előbb is, de most mindenképpen? Az eddigi csapatmozgások és hadi cselekmények költségének a töredékéből? Ahhoz azonban nem egyszerűen háborús elnökké kell válni – ez folyamatban van –, hanem kivételes államférfivá. W. Bush mentségére legyen mondva: hol nőhetett volna fel egy ilyen férfiú az önbizalom hollywoodi társadalmában? Másrészt: nem kéne egyszer már kipróbálni, hogyan oldódik a terrorizmus a jólétben?

Úgy tetszik, hogy szeptember 11-én Amerika elvesztette a világstratégiai játszma első felét, s – ne legyen igazam, de – a legjobb úton van, hogy elveszítse a játszma szeptember 11-ével kezdődő második felét is… Oszama bin Laden és hites társai ugyanis alig várják a szárazföldi hadműveleteket! Hogyne várnák, ‘sze ők provokálták ki! Hogy is volt csak a vitézi szovjet időkben? Mit is mesélnek az afganisztáni szovjet veteránok? Hogy elevenen megsütve?, hogy nevető kisfiú hátára erősített pokolgéppel felrobbantva?, hogy megcsonkítva?, hogy feldarabolva? Az angol (érdekes, hogy nem amerikai) fiúk pedig – látható volt a tévében! – egy kősivatagban gyakorlatoznak. Hogy ismerős legyen nekik a terep. Csak az ellenség nem lesz ismerős. Az ellenség láthatatlan lesz. A partizánháború ehhez képest habos torta vala, indiánerrel a tetején.

Október 23-án is írtam ezt a nemszeretem cikket. Felüdülésképpen elképzeltem a szabadon sétifikáló ötvenhatos gyilkosainkat és a gyászukban megzavart áldozatokat. Minden relatív, sóhajtottam, s mivel dolgom volt Pesterzsébeten – de miért ne hencegjek?, írtam egy meséskönyvet, a szerkesztőhöz mentem –, felszálltam a 23-as autóbuszra. Az kövesse példámat, aki kíváncsi a kádári Magyarországra a maga érintetlenségében. Mindösszesen tizenegy évvel kopottabban. A busz mintha lemenne Budapest térképéről. Sötét, viseltes ruhás emberek, kimerültségtől fénylő arcok, elgyötört nők, annyi szexuális vonzerővel, mint kipukkadt biciklikerék, bűz, mosdatlanság. Reménytelenség. Onnan nincs szabadulás. Az új 3-as villamos végállomásának hurkában, lekonyuló fa alatt matracokkal, ronggyal berendezett hajléktalanszállás; ismerősöm kisfiát fényes nappal rabolták ki bicskás cigánygyerekek. Ne tegyen feljelentést, uram, tudjuk, kik voltak, de nem tehetünk semmit… Dicső volt a Demszky harca, hogy ne legyen túl magas a hannoveri villamosok lépcsője. A 30-as, Gubacsi úti villamos lépcsője eleve felérhetetlen. Jó hír: a lakótelep még nem omlik, mint a WTC.

Talán ott rémlett föl bennem Bibó. A legnagyobb magyar naiv. A harmadik út apostola. Leszállva a Határ útnál a 23-asról, kerestem a zebrát; nem volt; aki odaát van, az ott született! Talán akkor jutott eszembe az erdélyi vágyálom. Magyar és világviszonyokhoz alkalmazva: felébred a gyermek, s szól az apjához: Édesapám! De szépet álmodtam! Mit, te? Há’ hogy kimentek az oroszok, és nem jött be senki.

Budapest, 2001. október 22–27., november 6–7.