Márkus Béla

„…amit írótársaim közt kevésről mondhatok – szeretett”

Németh László és Sarkadi Imre kapcsolata

Az idén ünnepeltük egyikük századik születésnapját. Másikuk épp augusztus 13-án töltötte volna be a nyolcvanadik évét. Az utóbbi még egyetemista, mezei jogász korában, 1943 májusában élete egyik első irodalmi beszélgetését a drámaírás fejlődéséről, a népi irodalomról, valamint a politika és a művészet kapcsolatáról a Debreceni Újság – Hajdúföld számára épp az előbbivel készítette, amikor az Debrecenbe, a Bocskay-kertbe költözött, s megpályázta az egyetem irodalomtörténeti tanszékének állását, ahová (hiába) várta a debreceni ifjúság. Ugyancsak az utóbbi élete tán legeslegutolsó, alig órákkal a megfejthetetlen halála előtt folytatott telefonos beszélgetését gondolta végig az előbbi. Hallgatta magában, mint egy magnón, végső, furcsa, zaklatott párbeszédüket, hogy szinte krónikás pontossággal rögzítse majd, s aztán Isteni szerencse címmel adja közre. Titoknyomozó búcsúztatásként, magyarázatokat kereső nekrológként, de személyes számvetésként is, hogy mit jelentett, mit ért számára a húsz évvel fiatalabb pályatárs és mit a munkái, alkotásai. Cseppnyi félelem sem a kegyeletsértéstől, semmi óvatoskodó tapintatosság és semmi kertelés, amikor kimondja: fiatal kollégáját „egykor sokat ígérő, de tönkrement tehetségnek” tartotta. Olyannak – jelenti ki –, akivel megtörtént, ami a közhit szerint az írókkal gyakran, valójában igen ritkán történik meg, hogy elitta a tehetségét. Pedig amikor közelebbről megismerkedtek egymással, a Válasz-időkben Pilinszky János és Sarkadi Imre volt „a két nagy remény”, ekkor figyelt föl „kitűnő novellájára”, A szökevényre, hogy aztán hosszú-hosszú időn keresztül ne olvasson tőle jóformán semmit – kivéve természetesen a regényéről, az Iszonyról írott kritikáját, amelyiket azóta is a róla szóló két legjobb elemzés egyikeként tart számon. Hogy később alig-alig érdeklődött a valahai ifjú reménység dolgai iránt, ennek nem is az volt a fő oka, hogy egy „beteg, szétfoszló egyéniség” hatását tette rá, hanem hogy kíváncsisága ritka kinyilvánításaikor, találkozásaik alkalmával többnyire maga a szerző beszélte le erről, önnön írásait a megtisztelő figyelemre méltatlannak tudva, s ígérve, ha méltó akadna köztük, maga viszi el elolvasásra. S vitte volna is, ha a halálos zuhanás Kondor Béla lakásának erkélyéről beváltatlanná nem véglegesíti minden ígéretét, azt a drámát, az Oszlopos Simeont, amelyikről Németh László mástól hallotta, hogy „az utolsó tíz évben nem írtak olyan darabot”. A lelkes baráti közlés annál is inkább furdalja az oldalát, mivel – teszi hozzá öniróniája, humora remek megnyilatkozásaként – az eltelt évtizedben ő is írt néhány drámát. Méghozzá olyanokat, csak az ötvenes évek terméséből, bár ő nem sorolja őket, mint a Galilei, a Szörnyeteg, Az áruló, mint a II. József, a Petőfi Mezőberényben vagy az Apáczai. Amikor aztán elolvassa Kis János történetét, amit a friss özvegy visz el hozzá, akkor azon kezd el töprengeni, vajon mit mondott, mit tudott volna mondani a szerzőnek. Az élőnek, akinek művészi ábrázolási eszközeihez „nem fért hozzá a pusztulás”, azok tiszták, tökéletesek, ám amit mutatnak, az nem azt igazolja-e mégis – tűnődik el –, hogy a halál „akármint történt, ez a még fiatal ember megérett rá (mint a Szent Lajos király hídján átmenők), hogy megtörténjék vele”? Sarkadiban benne volt az öngyilkosság – állítja ki az immár fölöslegessé vált látleletet, miután azon tépelődött, utolsó beszélgetésükkor nem volt-e akaratlanul tapintatlan. Csak azt a mulasztást érzi bántónak, hogy nem említette a Körhintát, pedig látta, és csakugyan jó, hiteles hangú filmnek tartotta. Az ezek után, mindjárt a tragédia másnapján elolvasott kisregény, A gyáva meg – akárcsak a háborús elbeszélés – a „kitűnő” minősítést kapja tőle.

Az emlékezetben maradáshoz (s tartáshoz) ennyi talán elegendő is. Egy novella, egy kisregény, egy dráma. És egy kritika, amely posztmodern módon őrződött meg a tudatban: nem annak alapján, amit az Iszonyról írt Sarkadi – az már kihullott Németh László emlékezetéből –, hanem ahogyan írta: olyan szépen és okosan, hogy „jólesett”. Ha a regény fogadtatásának történetét lapozgatva az igazán megbízható krónikásokhoz, Grezsa Ferenc könyvéhez (Németh László vásárhelyi korszaka) vagy Monostori Imre tanulmányához (A Németh László-recepció történetének főbb kérdései 1945 után – Hitel, 2000. július) folyamodunk, akkor világosodik csak meg igazán, mitől, évek múltán is, e jóleső érzés emlékezete. Attól, hogy 1948 júniusa – ahogy Monostori meghatározza –, a magyarországi proletárdiktatúra deklarált győzelme után Németh Lászlónak mint szellemi értéknek a védelme érdekében szólal föl. Mindjárt Király Istvánt követően, aki a Forum júliusi számában Berzsenyi ürügyén válaszol mindazoknak, akik a szerzőt Canossa-járásra kényszerítették volna, azaz meg szerették volna tagadtatni vele múltbeli szerepvállalásainak jelentékeny részét, főképp társadalom- és irodalompolitikai esszéit, (szárszói) beszédeit. Vita közben – ez Sarkadi szép és okos tanulmányának a címe, s rögtön az első bekezdésnek az lett volna a feladata, hogy a regényt s a szerzőjét mintegy kiemelje a napi politikai csetepaték, elvakult csatározások hazai mezejéről, és a próza megújításának európai terepére helyezze át őket. A Válasz irodalmi produkciójának addigi „csúcspontja” – Lukács György minősítő szava ez s a következő is – ne úgy tűnjék fel, mint „néma tiltakozás az új demokrácia ellen”, hanem mint – s ezek már Sarkadi szavai – a „magyar irodalom legizgalmasabb aktualitása”, az „elmúlt évek legnagyobb jelentőségű magyar regénye”, amely egyszerre tisztább perspektívát nyújt „az egész magyar irodalom fejlődéséről”. Voltaképpen azt nyomatékosítja itt, tágabb távlatokat rajzolva, amit fél évvel korábban az Iszonyról író Király István már kiemelt, hangsúlyozva, hogy a modern magyar irodalomban csak Móricz Zsigmond rajzolt Kárász Nelliéknél és Takaró Sanyiéknál „életesebb, jellemzetesebb alakokat”. Ábrázolásból nálunk talán csak Móricznak futotta remekművekre – töpreng és töprengtet Sarkadi is, nem mérlegelve, ami a korabeli polémiák tétje volt: Móricz nyomdokain halad-e tovább a magyar próza, avagy az a regény lesz a példa, amelyik több kritikus állítása szerint sokkal inkább kijelölheti a prózafejlődés útját: Déry Tibor ugyancsak ekkortájt megjelentetett műve, A befejezetlen mondat. A „vita közben” – a Sarkadi-esszé címe tehát így is értendő, különös tekintettel arra, amit a XX. századi avantgárd írói feladataként ad elő, az izmusok helyett az újításban, a romantikus szemlélettel szembeszálló új felfogásban látva az avantgárd lényegét. Emberről mint önálló szubsztanciáról, mint külön törvények által igazgatott individuumról beszélni túlhaladott, romantikus képzelgés – vélekedik egyfelől, másfelől viszont azt teszi hozzá, hogy az emberről mint egy sokfelé kiterjedt, bonyolult világ szerves részéről beszélni, „problémáit a világ szerves folyamataiba illeszteni avantgárd írói feladat”. Ahhoz hasonló felosztás, ellentétpár ez, mint ahogy korábban az irodalom egészét nem műfaja, hanem „természete” szerint csoportosította, mondván, beszélhetnénk homéroszi és szophoklészi irodalomról, az egyik, „az ábrázoló a világ kérdéseire felelget, a másik, a problematikus meg kérdezget”. Az osztályozást azzal magyarázza, hogy az irodalom az „emberi érdeklődés elöljárója: a megbékélt érdeklődés ábrázol, a nyugtalan keres”. A XX. század nagy ihletésének a természettudományt jelöli meg, s amit ezzel összefüggésben az Iszonyról állít, az a következő, „népi demokratikus” idők vezető irodalompolitikusainak botránykövévé vált. Kárász Nelli iszonyát mint az élettan tudatosodását értelmezi, arra alapozva, hogy az Iszony a legjellegzetesebb példája „a biológiai emberben való gondolkodásnak”. Amaz utolsó telefonbeszélgetésben Sarkadi már „biológiai realizmust” emleget, így nevezi a diagnózisát, amire Németh Lászlóban okkal rémlett föl, hogy – mint az Isteni szerencse egyik helyén mondja – ezt a kifejezést H. M. használta. H. M., aki a fel nem oldott monogram szerint lehetne a szocialista realizmus Hazai Meghonosítója, Zsdanov Helyi Megbízottja vagy a magyar irodalom Hóhérló Munkása, de nem lehet egyik sem, mert azt a Horváth Mártont takarja feledésbe, aki irodalmi cikkeket és tanulmányokat tartalmazó kötete (Lobogónk: Petőfi – Szikra, 1950) A „Válasz” köre című írásában a szerző nevének említése nélkül szóról szóra idézi a fenti Sarkadi-szöveget, hogy miután Illyés Gyula „irodalmi segédcsapatai” között felsorolja – egy ismeretlen valakire egyetértéssel hivatkozva – a „népies” irányú fasizmus „foltozott irhájú zsoldosait”, Kodolányit, Tamási Áront, Sinka Istvánt és másokat, ezt követően sort keríthessen az ugyancsak a népi írók folyóirata körül „lézengő” úgynevezett urbánus ritterekre is, akik szerinte a városi kispolgárság legreakciósabb részének pesszimizmusát, politikai csömörét és rejtett gyűlölködését fejezik ki. A kezdő, a szinte még névtelen Sarkadi minden bizonnyal idesoroltatna kritikája azon tétele alapján is, mely szerint a „társas viszonyulás problémája”, vagyis a „kollektivista szemlélet” valahogy úgy is megközelíthető, mint a „saját magunk erkölcsi-metafizikai egyensúlyának” megteremtése (megtalálása), s szükségtelen keresni mind a „ránk szabott társadalom” kibúvóit, mind pedig a „tudományosított forradalom” vívmányait. A Kárász Nellik se maguk csinálják az életüket, csak szereplői annak – összegez Sarkadi, s ezek után sújthat le H. M. (ahogy annak idején szinte parancsba adták) a marxista kritika pártos fegyverével. Kedvenc szóvirágainak csokrából szálazgatunk: az imperialista szemét hatalmas választékából a „biologizmust” Szent-Györgyi Albert emelte a Válasz lapjaira, a biológiai privátemberről, vagyis „az ember állati funkcióiról” szóló irodalmat emelve programmá, holott – talán a legillatosabb virág díszlik elénk – a „biológiai realizmus egy tőről van metszve az amerikai irodalom »klinikai realizmusával«, melyet mint pornográf, emberellenes, rothadt álirodalmat leplez le a szovjet kritika”. Ezek a Horváth-sorok érzékeltetik talán, hogy Sarkadi mekkora politikai nyomással számolhatott, amikor a Válaszban másodjára is – Sőtér István után – kiállt az Iszony mellett. Mi több, ironikusan emlegette az úgynevezett hivatalos íróknak azt a részét, akik „élenjáró felhatalmazást” éreznek magukban arra, hogy a műveikben egyre meseszerűbbé váljék a valóság, s romantikává az optimizmus, rá se hederítve arra, hogy „az irodalommal szemben bármilyen fajta igény közül csak egy jogosult (…), hogy a fejlődés útján haladjon”, s hogy az Iszony leszámolást jelent azokkal szemben, akik elhiszik, „a világot provinciálisan csak ebből vagy csak abból az ablakból lehet nézni”. A magyar irodalomban ez a regény jelenti az „új korszakot”, s nem az élenjáró önjelölteké – e kiállás gesztusában is emlékeztet arra az alig több mint egy évvel korábbi Sarkadi-kritikára, a James Joyce Ulysseséről íródottra, ahol Szerb Antal szarkasztikus véleményével szemben Németh László elismerő szavaival értve egyet ugyanezen szemlélet alapján méltatja már ezt a regényt is. Lényegileg az ember számára metamorfózisok pedig nincsenek; hogy mi történt velünk, azt a belső alkatunk határozza meg, ám eme meghatározottság alapján akár önmetamorfózis is lehetséges, amit „belső fatalizmusnak” lehetne nevezni – és így tovább, odáig, hogy az Ulysses szerinte „gyökeres szakítás a világnézettel, hogy az embert kívülről jövő dolgok valamivé is formálhatják”. Hogy az akkori koalíciós időkben holnapra melyik világnézet akarta megforgatni az egész világot, s hogy – Monostori Imre szellemes meghatározásával élve – a Horváth Márton-féle „irodalmi kikiáltók” mekkora hangerővel hirdették az átformálás igéit, ez, sajnos, nem múlja felül képzeletünket. Már csak azért sem, mert ha a későbbi Sarkadi-esszék, -tanulmányok között kutakodunk, nem egy olyanra lelhetünk, amelyik úgy áll ki Németh László mellett, hogy bár nem említi a nevét, mégis nyilvánvalóvá teszi, róla (is) beszél. Mint például A népi irodalomról szóló, eredetileg a Válaszba szánt, végül a hagyatékból előkerült vitacikk. Illyés Gyula drámája, a Darvas József által megtámadott Lélekbúvár védelmezőjeként súlyosan kifogásolja a parasztság ügyének azt a fajta túlértékelését, amelyik egyetlen írói feladatnak az ezzel való foglalkozást látja, a magyar irodalmi fejlődés egyetlen útjának pedig „a népi irodalom osztályharcos továbbfolytatását”. A „proletkult” szektariánus elfogultságához hasonlítja a „paraszti osztályharccal” foglalkozó művészet egyoldalúságait, azt a tanulságot sulykolva, hogy „a magyar irodalom feladata sokkal több, mint a paraszti problémákkal való foglalatosság”. Ezért állítja, hogy Darvas – a népi írók politikussá lett más tagjaival együtt – irodalmilag maradibb, mint a nem politikus csoport: „Darvasék még mindig szegényparaszti jogorvoslatot kérnek számon azoktól az íróktól, akik már régen a probléma velejénél tartanak, s horizontjuk nem a falu, hanem az egész Európa.”

Ha tudjuk, hogy az Iszony az „Európába belenövés” programjának megvalósítójaként kapott méltató szavakat, akkor napnál világosabb, kinek a látómezeje egész Európa. A másik oldalról szemlélve pedig az világosodhat meg, hogy Németh László még visszafogott is, amikor az utolsó telefonbeszélgetést felidézve így összegzi kettejük kapcsolatát: „…én ennek a Sarkadinak tán voltam valami az életében, s amit írótársaim közt kevésről mondhatok – szeretett”.