|
Szabó Ferenc
A sztoicizmus befolyása Pázmány prédikációira
Pázmány Péter (1570–1637) életművét egyre árnyaltabban értékeli a magyar irodalom- és szellemtörténet.1 A reformációról és a katolikus megújhodásról írva Hermann Egyed egyháztörténetében a XVII. századot „Pázmány századának” nevezi. Még akkor is, amikor a marxista szemlélet eltorzította e monumentális művet, vagy egyes szempontjait homályban hagyta, minden irodalomtörténész elismerte Kosztolányival, hogy Pázmány a „magyar próza atyja”. Az Erdélyből származó jezsuita a bécsi egyetemen, majd a római Collegium Romanumban magába szívta a kor klasszikus és egyházi műveltségét; a gráci egyetemen filozófiát és teológiát tanítva sajátos eredetiséggel közvetítette a jezsuita Ratio Studiorum által előírt skolasztikus tételeket.2 1607-ben végleg „hazatérvén” (a politikai viszonyok miatt nem „édes nevelő hazájába”, Erdélybe, hanem Felső-Magyarországra), vitairataiban, majd az ezeket összefoglaló Kalauzban, valamint három évtizeden át csiszolt prédikációiban a trentói zsinat által megkívánt katolikus megújulást szolgálta.
Magyar nyelve, stílusa a legszebben éppen prédikációiban bontakozott ki,3 amelyeket most abból a szempontból vizsgálok, hogy mennyiben befolyásolták a magyar bíborost a sztoikus bölcsesség és etika bizonyos tételei.4 Bitskey István számadatokkal mutatta meg a sztoikus bölcselők jelenlétét a prédikációkban; a legtöbb (312) a Senecától vett idézet. Helyesen jegyzi meg Bitskey, hogy Pázmány a sztoikus auktorok filozófiájának alaptételeit nem vette át, de az „erkölcsi intelmeket, a gyakorlati életet szabályozó szentenciákat bőven hasznosítja”.
E tanulmányomban nem a teljes feltérképezés a célom, hanem néhány példán szeretném megmutatni, hogy Pázmány mennyiben követi a sztoikusokat, és miben különbözik tőlük keresztény tanítása. Szeretném hangsúlyozni, hogy e sztoikus befolyás igazában csak az erkölcsök jobbítását célzó, morális jellegű prédikációkban erős. Pázmány a nagy egyházi ünnepek kapcsán mélyreható hittani, dogmatikai fejtegetésekbe bocsátkozik;5 természetesen itt nem volt helye a pogány szerzők idézésének. Egyébként a protestáns prédikátorok éppúgy, mint Pázmány, a kor „divatjának” is engedve, szívesen idézik az ókori szerzőket.
Sztoicizmus
A sztoicizmus mindenekelőtt morális életbölcsesség, és mint ilyen hatott századokon át a keresztény lelkiségre (aszkézisre) és a mindennapi bölcsességre. Például „sztoikus” magatartásról beszélünk valamilyen fájdalmas eseménynél, ha valaki fegyelmezi emócióit... Az antik bölcseknél e morális bölcsesség szorosan kapcsolódott a fizikához, amely viszony egybeolvadt a teológiával. Zénón (336–264) és tanítványai számára a bölcsesség az isteni és emberi dolgok tudománya volt. Felfogásuk Platón kozmikus teológiájára emlékeztet: istenük immanens (bennmaradó) a fizikai mindenségben. Isteni törvény irányítja a világ folyását, és ez a különböző nézőpontok szerint: könyörtelen végzet, vagy pedig jóindulatú gondviselés. A halandó embernek a természet törvényéhez kell igazodnia.
A Pázmány által legtöbbet idézett sztoikusok: Lucius Annaeus Seneca (Kr. e. 3–Kr. u. 65) római író, államférfi, filozófus, Nero császár nevelője. Egy összeesküvésben való részvétele miatt öngyilkossággal kell végeznie életével. – Epiktétosz (50–138) az újsztoikus iskola legjelentősebb képviselője. Szerinte a boldogság a lemondásban áll. – Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43) római szónok, politikus és filozófus. – Plutarkhosz (Kr. e. I. század) görög író és filozófus. Éveken keresztül főpapja a delphoi Apollón-szentélynek.
Ismeretes, hogy a sztoicizmus erős befolyást gyakorolt az egyházatyákra: Logosz-tanuk a krisztológiára is hatott, de főleg morális műveiken mutatható ki hatásuk. A modern korban – Pázmány korában – Arisztotelész mellett felerősödik a platonizmus és a sztoicizmus hatása. Újra felfedezik Senecát, akinek eszméit Justus Lipsius népszerűsíti. Erazmus florilégiumot állít össze műveiből (Flores Senecae). A sztoikus apatheia nem más, mint „reménység nélküli türelem”. Különösen B. Pascal száll szembe a sztoikus és szkeptikus filozófiával: a gőgös Epiktétosz azt hiszi, hogy az ember a maga erejéből megszabadulhat (üdvözülhet), és nincs szüksége Krisztus kegyelmére. R. Le Senne mai filozófus szerint „a gőg képezte a sztoicizmus alapját”.
Mit mond Pázmány maga pogány forrásairól?
A Prédikációk bevezetőjében a magyar bíboros elmondja, hogy miért nyomatta ki beszédeit: pap nélküli közösségeknek az úgynevezett licenciátusok felolvashatják, szerzeteseknek és világi híveknek lelki olvasmányként szolgálhatnak, azon túl, hogy a papok segédeszközként használhatják a vasárnapi és ünnepi igehirdetésben. Majd azt is elmondja, milyen indítékkal és hogyan használta fel forrásait. Idézzük őt magát: „...Noha elme-élesítő iskolai vélekedéseket és vetekedéseket, mellyek a lelki éppületre nem szükségesek, írásomban nem elegyítettem: de nagy-részre, a mit az iskolai Theologiá-ban, erkölcsünk igyengetésére, akaratunk gerjesztésére, a jóságok és vétkek ismerésére, alkalmatosnak ítiltem, iskolai tanításból prédikálló-székbe hoztam. […] Magam gondolatit és újomból szopott dolgokat nem írok: Isten Könyvéből, az anyaszentegyház Doktorinak írásaiból vettem tanításomat: lopva semmit sem vettem…” És itt kétszer Senecára, egyszer Szent Ágostonra hivatkozik: „valaki írásában valami jót találok, enyím […] nem kell tehát azt várni, hogy ollyat mondgyak, a mit előttem senki nem mondott […] És a mint Seneca írja, a sok írások tengeréből egybe-szedni, értelmesen megválogatni, rendbe-hozni, helyesen kimondani a régi bölcsektűl ismert igazságokat: új munka és mi dolgunk…”
A következőkben Pázmány
hangsúlyozza: az anyaszentegyház ugyan minden isteni
tudományokban bővelkedik, és ezért nem szorul pogány
bölcsek tanítására vagy példáira, mégis – miként Szent
Pál vagy az egyházatyák tették – ott, ahol e bölcseknél
„keresztyén emberhez illő jóságokrúl és dicsíretes
erkölcsökrül tisztességes mondásokat és cselekedeteket
találtam, azokat elő-hoztam”. Négy okot sorol fel: 1. „mert
valami igazság vagyon a pogányok könyveiben, Isten tanításából
vagyon” (hivatkozás Szent Pálra, Tertullianusra, Szent
Ambrusra, Szent Ágostonra); 2. „mert nagy vigasztalására
vagyon a keresztyén léleknek, mikor láttya, hogy a
természetben óltott okosság vezérléséből azt tanították
a pogányok a jó
erkölcsökrül, a mit a keresztyénség kíván-tőllünk”; 3.
„mert vastagon sarkantyúzza és esztenezi a keresztyén lelket
az a gondolat, hogy szégyen abban-hátra-maradni, a
miben-láttya a pogányok serény példáját”;
4. „mert ha az ördög Szentírással harczolt, hogy
Christust megejtse” […] nekünk is szabad „Isten
tisztességére és erkölcsünk jobbítására fordítani, ha mi
jót találunk a hamisság között”.
Hozzáfűzhetjük: az egyházatyák tanítása szerint a pogány szerzőknél és vallásokban is megtalálhatjuk az „Ige magvait”. Mindaz, ami jó és igaz található náluk, Istentől származik, miként a II. vatikáni zsinat is hangsúlyozza, hogy a kegyelem, Isten Lelke ott működik minden jóakaratú ember szívében, lelkiismeretében.
„Ismerd meg magadat!”
Anélkül, hogy a teljességre törekednénk a számtalan sztoikus szerző felsorolásában, néhány jellegzetes példát ragadunk ki az erkölcsi jellegű prédikációkból, hogy jobban megvilágítsuk Pázmány módszerét, illetve azt, hogy miként jelzi a hasonlóságon túl a különbözőséget is a sztoikus bölcsesség és a keresztény erkölcsi tanítás között. Rögtön emlékeztetek rá, hogy Pázmány a sztoikus szerzők közül a legtöbbször Seneca Leveleit és Vigasztalásait idézi6. Egyébként ismeretes, hogy Senecánál keverednek szókratészi, platonikus, epikureusi, cinikus és szkeptikus motívumok. Kicsoda az ember, milyen az igazi állapota, ki ez a halálra szánt lény? Ezek az egzisztenciális kérdések állnak a középpontban.
A Gnôti seauton (Ismerd meg magadat!) közhelyszámba megy nemcsak az antik pogány szerzőknél, hanem a keresztényeknél is. Seneca írja Marcia vigasztalása című eszmélődésében a halandó emberről szólván, utalva a delphoi Apollón-szentély felírására:
„ISMERD MEG MAGADAT. Mi az ember? a legkisebb ütésre, a legkisebb rázkódásra is ezer darabra hulló edény, nem kell hozzá nagy vihar, s összetörsz: akárhol is viaskodol, összeomlasz. Mi az ember? Gyönge test és törékeny, mezítelen természete szerint védtelen, más segítségére szorul, a vakszerencse minden pimaszkodásának játékszere…” És még folytatódik a leírás, majd: „az átlagember… megfeledkezik esendő voltáról, s fennhéjázó gondolatokra merészkedik! Halhatatlanságról, örökkévalóságról ábrándozik…”7
Marcia vigasztalásának, de a Polybiushoz és Helviához írt vigasztalásoknak is, miként a levelek erkölcsfilozófiájának visszatérő – csaknem elkoptatott – gondolatai: „a halál közös végzetünk; az idő meggyógyít mindent; aki megszületett, magában hordja a halál végzetét; ha elvesztettük azt, akit szerettünk, örüljünk, hogy a mienk volt, bármily rövid ideig; aki itthagyott bennünket, az csak előrement, elutazott; a váratlan halál szerencse, mert sok mindentől megment, éppen ezért idejében meghalni jótétemény; mivel túlvilág nincs, a halott megmenekült, és visszatért a születés előtti állapotba, vagyis nem létezik; a halál a természet mesterműve; akit elvesztettünk, az már egészen a miénk, bennünk halhatatlan”.8
Mindjárt látjuk, hogy ezek a gondolatok jórészt visszatérnek Pázmánynál is, de a halálról, az örök életről és a test feltámadásáról szóló keresztény tanítással átalakítva; a krisztusi hit fényében a pogány „consolatio” hitből fakadó reménységgé változik át.
Pázmány két prédikációban – Keresztelő Szent János alázatosságáról (Ádvent 3. vasárnapjának második beszédében, PÖM VII, 81–98), valamint a kevélységről (Pünkösd utáni 16. vasárnap első prédikáció PÖM 465–480) – foglalkozik a helyes önismerettel, hogy alázatosságra buzdítson. A téma gyakori az ókori bölcseknél, gyakran idézi is őket (Diogenész Laertiosz, Seneca, Plutarkhosz, Cicero...). Utal a delphoi Apollón-szentély felírására: „Ismerd meg magadat!” Majd kifejti, hogy ez kétféleképpen történhet: 1. vagy egybevetéssel (és itt felismerjük Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatának bűnről szóló elmélkedését, Lgy. 58–59.): „úgy hogy az Istennek felséges méltósága és az egyéb állatok természete-mellé vetvén mivóltunkat, abból tegyünk ítiletet magunkrúl; 2. vagy egybevetés-nélkül, mint magában vagyon, úgy szemlélvén természetünk állapattyát, életünk forgását, végét és erőtlenségünk fogyatkozását”.
1. Egybevetéssel: Ki vagy Istenhez, Krisztushoz, az emberekhez képest? Ki vagy a szent angyalokhoz vagy akár a különféle kiválóságokkal, érzékenységgel megáldott állatokhoz képest? Íme egy költői szakasz ebből a pontból:
„Jaj, mely mocskosnak látczik a mi tisztaságunk! mely haragosnak a mi szelídségünk! mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk! mely kegyetlennek a mi erősségünk, ha a Christus tűkörébe nézünk! Oh mely száraznak találtatik a mi sírásunk! mely kép-mutatónak töredelmességünk! mily fösvénynek adakozásunk! mely torkosnak bőjtölésünk! mely változónak állhatatosságunk! mely szófogadatlannak engedelmességünk, ha Christus Urunk erkőlcse-mellé állanak!” (VI, 84–85.)
2. De az ilyen egybevetésen túl, amely „kimutattya alacsonyságunkat”, összehasonlítás nélkül is vizsgálhatjuk állapotunkat: „azért tekincsd meg, mi vóltál? mi vagy? mivé lész?” „És jusson eszedbe, hogy öröktűl-fogva semmi vóltál és magadtúl semmi lettél volna.” Pázmány itt az Írás alapján a semmiből való teremtést magyarázza. Az eget és a földet a semmiből teremtette az Isten, az embert pedig a föld sarából alkotta. Földből vagyunk és földdé leszünk. Majd részletezi az ember születését: „tíz (!) hólnapig egy setét büdös rejtekbe, egy ganejos rút tömlöczbe rekesztetünk…” Ha lelkünk állapotját tekintjük: bűnökben fogantatunk, és minden gonoszságra hajlandók vagyunk… De mindez még nem elég, hogy illusztrálja az ember nyomorúságát, halandó testének keserves fájdalmát! Az Íráson kívül az egyházatyákra és a sztoikusokra hivatkozik (VII, 476). Ahogy Plutarkhosz írja: „nincs e világon semmi ocsmányb, éktelenb, mint az ember, mikor születik. Melyre-nézve mondotta Seneca, hogy egy okos ember sem akarna születni, ha Isten eleibe-adná születésének módgyát és választására hadná, ha akar-e születni. Születésünk-után mennyi rútságok tömlői vagy szar-sáki vagyunk, egész életünk folyásában? minémük lészünk halálunk-után kopoprsónkban?” Pázmány még részletezi – a Szentírás költői képei és a pogány bölcsek nyomán – „életünknek és javainknak múlandó hiuságát”, majd Senecával foglal össze mindent (VI, 91): „Egy szóval, igazán írja Seneca (Consolat. ad Marciam, 30) hogy, ha egybe-veted a mennyit éltél, azzal a mennyi ideig az-előtt nem éltél; ha az örökké-valóság-mellé tészed, a mit te hosszú életnek tartasz: csak olyan ez, mint egy pont és semmi.” Mindezek a megfontolások alázatosságra sarkallnak bennünket. Jellemző, hogy Pázmány testi, halandó mivoltunkról írva (VI, 91–92) párhuzamosan idézi Szent Pált és Senecát (Róm 13,14 – Seneca, Epist. 65; 1Kor 9,27 – Seneca, Epist. 14).
Pázmány prédikációit olvasva az ember nyomoráról B. Pascal Gondolatai jutnak eszünkbe. A hívő, de az ágostoni pesszimizmust valló janzenista gondolkodótól számtalan párhuzamot idézhetnénk. Elég, ha itt az ember aránytalanságáról szóló hosszú, 72. töredékre utalok. Egyébként Pascal is idézi – a Szentíráson és az egyházatyákon kívül – a pogány bölcseket, a sztoikusokat is. De Pascal, miként Pázmány, rávilágít az Isten képére – gondolkodó és szabad szellemnek – teremtett és Krisztus által újjáteremtett ember nagyságára is. A „gondolkodó nádszál” ismeri törékenységét, de a gondolkodás, az öntudat a világ fölé emeli, amely összezúzhatja. Ezenkívül Isten irgalmas szeretete megmenti, örök életet ad neki, ha hisz Benne. „Jézus Krisztus nélkül szükségképpen bűnben és nyomorúságban él az ember; Jézus Krisztussal pedig ment a bűntől és a nyomorúságtól. Benne van minden erényünk és boldogságunk. Kívüle csak bűn, nyomorúság, tévelygés, sötétség, halál és kétségbeesés létezik.” (Gondolatok, 546.)
Pázmány is az elemzett prédikációban (VI, 92–93) hangsúlyozza, hogy Isten kegyelme nélkül semmi jót sem tehetünk; Krisztus, a szőlőtő nélkül nem hozhatunk üdvösséges gyümölcsöket (Jn 15,4). És bőven hivatkozik a Szentírásra (különösen Pálra), valamint Szent Ágoston De natura et gratia (c. 26) és De civitate Dei (14,44) című műveire. Egyik tanulmányomban kifejtettem, hogy a XVI–XVII. század fordulóján évekig tartó éles kegyelemvitában Pázmány, a gráci professzor milyen kiegyensúlyozott álláspontot képviselt.9
A jezsuita bíboros, Szent Ignác Lelkigyakorlatainak a pokolról szóló elmélkedését követve, a halálra és az ítéletre utalva az üdvös félelemmel akar a jócselekedetekre serkenteni és a bűntől visszatartani (VI, 94–97). Majd így összegez: „Meghallád ember, te ki vagy; mi vóltál; mi vagy; mivé lész: megtanulád, hogy semmibő és sárból lettél; ganéj fészekben fogantattál; sok rutságokkal és nyavalyákkal környékeztettél; sok vétkekkel mocskoltattál; végre-is tested ganéj és férgek eledele lészen, és ki tudgya, talám lelked pokol tüzének üszöge lészen? Vajon ezek felfuvalkodott kevélységre izgatnak-e…” És még hosszan az alázatosságra buzdít költői képeket sorakoztatva fel; végül Isten kegyelmét kéri, hogy igazán megismerjük és megalázzuk magunkat.
Egy másik példán is megmutathatnánk, miként hivatkozik Pázmány a sztoikus bölcsekre (Seneca, Plutarkhosz, Epiktétosz, Cicero), illetve miként halad túl rajtuk: a pünkösd utáni V. vasárnap első prédikációja „a gyilkosságrúl és a haragrúl” (PÖM VII, 195–215). Minthogy a vasárnapi evangélium (Mt 5,20okk) a hegyi beszéd egy szakasza, Pázmány előbb megmutatja, hogy az Újszövetség túlszárnyalja az Ószövetséget, és hogy Krisztus a hívőktől többet követel, mint a pogány bölcsek. A haragról szólva a sztoikusok idevágó műveit idézi gyakran (Seneca: De ira, Ep, 95; Plutarkhosz: De cohibenda ira; Cicero...). Miután megmutatta, hogy a harag gyilkossághoz vezethet („Radix homicidii, iracundia”), keresi e baj/bűn orvoslását. Kérni kell a Szentlélek kegyelmét, hogy uralkodhassunk a haragon. Továbbá szemléljük a szenvedő Krisztust és a jobb latort. Megérdemeltük mindazt, amit el kell szenvednünk az emberektől.
Ezután Pázmány ismét bőven idézi a sztoikus bölcseket (Seneca [De ira I, 7, Ep. 85], Plutarkhosz, Epiktétosz), akik okosságra, mértékletességre és önuralomra intenek. Majd visszatér az Újszövetséghez, és a szelíd és alázatos szívű Jézust állítja oda példaképül, és a Filippi levél Krisztus-himnuszát idézi (2,1–8): Krisztus megalázta magát, engedelmes lett a kereszthalálig. Az ő példája és kegyelme segít bennünket az igazi alázatosságra. A beszéd végén: „Ezeket értvén keresztyének, ne csak a világ fiainak példájával bátorícsuk magunkat a harag győzedelmére: hanem a mitis et humilis corde (Mt 11,29), szelíd és alázatos szívű Christus Jesus és az ő szent Apostoli, forogjanak tűkörűl előttünk: azokban szemléllyük, mint kell magunkat viselnünk...”
Halál és örök élet
Hogy még világosabban lássuk a különbséget a sztoikus bölcsesség és a Pázmány által képviselt keresztény teológia között, vizsgáljuk meg Pázmány két beszédét a halálról (VII, 439–459 és 633–651). Mindkét beszédben bőségesen idézi a sztoikusokat (Seneca, Plutarkhosz, Cicero), természetesen a Szentírás és az egyházatyák mellett. Az első beszédben az éberséget, a „virrasztást” hangsúlyozza (Mt 24,43; Lk 21,35; 1Tessz 5,2), valamint a bűnösök halálának szerencsétlenségét ecseteli, illetve az igazak boldogságát, akik belépnek az örök életbe. A második beszéd fő forrása Szent Ambrus De bono mortis című műve, amely viszont bőven merít a sztoikusokból (Seneca, Cicero), tehát itt a sztoikus hatás közvetett is.
A pünkösd utáni 15. vasárnap evangéliuma a naimi ifjú feltámasztásáról szól (Lk 7,11). Pázmány ennek kapcsán beszél a halálról. Mindjárt a legelején, az ószövetségi idézeteken túl, hivatkozik Senecára. A 24. levélből idéz (előbb latinul, majd magyarra fordítja): „valamíg élűnk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, elvesztettük, valami üdőnk elfolyt”. Majd később (heideggeri gondolat!): „A halál nem egyéb, hanem életünk elfolyása és fogyása. Mivel azért a mí életünk mindgyárt kezd fogyni, mihent születtünk, bizonyos, hogy mindgyárt halni kezdünk, mihent világra jövünk.” Majd következik egy ágostoni idézet (igazában a latin szöveget – De Civ. Dei, 13,10 – tette át magyarra!), majd Seneca: „Erre nézett Seneca, mikor a mi életünket folyó-órához hasonlította” (Ep. 24), latin idézet és magyar fordítása, majd a homokóra-hasonlatból a végkövetkeztetés: „A mi életünk-is mindenkor fogy, a halálon végződik utolsó szem-pillantása.” Hasonló gondolatokat idéz Szent Ambrustól és Szent Gergelytől, majd arra buzdít Epiktétosszal (in Enchirid. c. 28), hogy gyakran forogjon elménkben, hogy meg kell halnunk! Ezután számos példa következik az Ószövetségből és a történelemből, példák arra, hogy sokan nem akarnak gondolni a halálra, behunyják szemüket a valóság előtt. Ugyanazt a gondolatot megtaláljuk Pascalnál: az emberek, mivel nem tudják orvosolni a halált, igyekeznek nem gondolni rá, a „szórakozásba” menekülnek…
A beszéd második része azt illusztrálja – ismét szentírási és sztoikus szövegekkel –, hogy halálunk időpontja bizonytalan. A Szentírás a tolvajhoz hasonlítja (Mt 24,43; 1Tessz 5,2), hogy éberségre intsen. De sok más hasonlatot is felsorol: „a halál ollyan nékünk, mint a horog a halnak, a tőr a madárnak. Ezzel taníttatunk, hogy a halált sokszor ott talállyuk, a hol nem állíttyuk, sőt a hol életet keresünk. Mikor a hal vígan úszkál szép folyóvízben; mikor a madár gyönyörűséges szép ágakon röpdös és kedvesen énekel; azt állítván, hogy szép falattal bétölti gyomrát, táplállya, sőt hizlallya hasát, akkor nyeli-el a horgot; akkor fojtya nyakára a tőrt: úgy az emberek gyönyörűségek, tisztek, gazdagságok ágain bátorsággal vigadozván, véletlen esnek a halál tőrébe. Mennyit ismértünk, kik vígan mentek feküdni és halva találtattak? Mennyin merűltek vízben? mennyin égtek tűzben?… Ez az oka, hogy a Szent Írás a mi életünket párának, füstnek, tajtéknak, hamar elhervadó virágnak, árnyéknak, álomnak nevezni.” (vö. Zsolt 89,4; 2Pét 3,8.)
A beszéd harmadik része a halál előtti rettegésről szól. Előbb megdöbbentő részletességgel leírja a haldokló testi gyötrelmeit (VII, 451–452), majd azt ecseteli, hogy legrettenetesebb a gyötrelem a gonosz életű emberek halálában. Végül a hívők reménységéről szól: „Az Isten szolgái tudgyák, hogy az ő halálok elrontatik a bóldog feltámadással; azért úgy válnak-el a testtűl, mint az útra-menők házoktúl. Tudgyák, hogy a világi élet tengeri habok hányása; és hogy Nullus portus, nisi mors est, nincs a halálnál egyéb part, a hol megnyugodgyanak. Tudgyák, hogy e földön jövevények és szám-ki-vetésben vannak; tudgyák, hogy Mors porta et principium verae vitae (Clemens, 4 Stromat.), a halál ajtaja és kezdete az örök életnek, azért minden kedvek és kincsek, minden atyafiságok ott vagyon, a hol örökké maradnak. Itt pedig úgy laknak, mint ma hólnap kiménő sellyérek, és eszekbe forgattyák: Non domum esse hoc corpus, sed hospitium (Seneca: Ep. 120); hogy nem házok, hanem szállások ez a test, sőt tömlöczök, melynek ajtaját halál nyittya-fel”. Látjuk, hogy itt már a platóni szemlélet is helyet kap. Végül a buzdítás: „Azért keresztények ne halasszuk hólnapra jobbúlásunkat.” Következik három Ágoston-idézet, majd: „Mindenkor készen légy, mert ígérte Isten, hogy bocsánatot nyér, a ki életét megjobbíttya; de a hólnapot senkinek sem ígérte…”
Az említett másik prédikáció (VII, 633kk) arról szól, hogy a halál kívánatos jó. Pázmány itt – mint már mondtam – lényegében Szent Ambrus De bono mortis című művét követi, aki viszont gyakran a sztoikusokra hivatkozik. Mindjárt a bevezetésben – hivatkozva Arisztotelészre, Senecára, Pliniusra – kiemeli a különbséget az örök életben hívő keresztények és a pogányok között, akiknek nincs reménységük (1Tessz 4,12), hogy a halandó élet után boldog életre és örök vigasságra jutnak, hanem azt vélik, hogy „testestűl, lelkestűl elfogyattya embert a halál, hogy miképpen születésünk-előtt semmik vóltunk, úgy halálunk-után semmivé lészünk, mint a barmok”. A keresztény hit két alapvető igazságot tanít a pogány vélekedések ellen: 1. a lelkünk halhatatlan (Bölcs 3,1 és 5,16; Mt 10,28; Lk 16,22); 2. nemcsak él lelkünk testi halálunk után, hanem „a világi verítékes izzadások-után nyugalomra, boldog állapatra vitetik, ha e földön úgy rendeli erkölcsét, mint Isten parancsolta”. Jóllehet Ádám vétke, az ősbűn miatt a halál a bűn büntetése is, mindazonáltal négy bizonyossággal erősíti, hogy „nem ártalmas gonosz, hanem kívánatos jó a halál”: 1. ezt Isten maga tanította; 2. „mert az isten-félő szent jámborok példája ezent mutatta”; 3. „mert a halál-által iszonyú nyavalyáktúl szabadíttatunk”; 4. „mert a halál kapu és ajtó, mellyen az örök bóldogságra jutunk”.
Pázmány tehát ezeket a pontokat fejti ki, követve Szent Ambrus De bono mortis című művét, amely bőségesen idézi a sztoikusokat. A halál/meghalás különböző szempontjaival már találkoztunk, többször visszatérnek a pogány bölcsek gondolatai, éspedig keveredve a Szentírás verseivel. „A halál hajó-törések és pokolravaló úttyok a gonoszoknak, noha az igazaknak nyugodalmas partyok és dücsőségre-vivő ajtójok” (Ambrosius: De bono mortis 8). Szent Ambrusnál gyakran visszatér ez a hasonlat, amely igazában a sztoikus consolatio, vigasztalás-műfaj (Seneca, Cicero) toposza. A negyedik bizonyságnál (VII, 647kk) világosan elkülöníti Pázmány a pogány felfogástól a keresztény hit tanítását. Szent Bernátot idézi, aki rávilágít a meghalás igazi jelentésére: Pascha-átmenet: „Noha a pogányok halálnak nevezik az örök életre-menést, de hívek ezt örvendetes Húsvétnak, jobb életre-menetelnek tartyák, mivel ez-által fáratságból nyugodalomra, evezésből partra, vitézkedésből győzedelemre jutunk” (Bernard, De amore Dei, c. 15). „Per mortem ad vitam venimus” (Ambr. De bono mortis, 8): a halál által az örök életre jutunk. Seneca is azt mondja, hogy „világi életünk utolsó napja örök életre születésünk napja” (Ep. 102). Csak a pogánynak mást jelent ez az „örök élet”. Pázmány számos szentírási idézettel igazolja, hogy a keresztény hit szerint belépés az Úr örömébe, az angyalok és szentek közösségébe, ahol Krisztus színe látásának örvendeznek, és elnyerik a dicsőség koronáját. A pogány bölcsek, Platón és Cicero is magasztalták a halhatatlan élet gyönyörűségét. „Ha a pogányságban ennyi ereje vólt a más-világi örömrűl sajdított csekély vélekedésnek: mi tehát, kiknek az evangéliomi tudomány megmutatta a mennyei bóldogság kincseit; kik-előtt az Isten Fia számtalan szentekkel egyetemben útat nyitott az állandó dűcsősségre; ily kevésre böcsüllyük-e a Menyországot, hogy oda ne kívánkozzunk?” „Ha keresztyén vólnál, úgy kellene gondolkodnod, mint Szent Ambrús” (De bono mortis, 12): „Bátorsággal mennyünk a halálra, mely a szentek gyölekezetibe és az igazak társaságába viszen. A halál-által atyáinkhoz és keresztyén hitünk mestereihez megyünk; oda megyünk, a hol minden gyönyörüségnek paradicsoma vagyon…”
Jegyezzük meg, hogy a Pázmány idézte Ambrus-szövegek (főleg a De bono mortis 12. fejezete) újplatonikus (Plótinosz) és epikuroszi (Lucretius) vonásokat tükröznek. Ambrus külön könyvet szentelt a világból való menekülés – fuga saeculi – témájának10 , amelyet egyébként Nazianzi Szent Gergelynél is megtalálunk.
Meglepő, hogy Pázmány csupán a halhatatlanságról és a mennyei boldogságról beszél (ez nyilván újplatonikus befolyás), és nem a test feltámadásáról. Ezt azonban másutt, például második húsvéti prédikációjában megteszi (PÖM VII, 734–741).
*
A moralizáló beszédekben kissé zavaró a Szentírás, az egyházatyák és a pogány bölcsek szentenciáinak keveredése. Sokkal „tisztábbak” a liturgikus év nagy ünnepein mondott, a keresztény hitigazságokat fejtegető beszédek (például a karácsonyi vagy a nagypénteki prédikáció). Ezeken több a szárnyaló, költői részlet is, mert nem töri meg a lendületet a sok idézet. Az első karácsonyi beszéd vége felé így szárnyall: (VI, 138): „Ha Ember-Fia lett, azért lett, hogy mí Isten fiai legyünk. Ha kisded gyermek, azért illyen, hogy minket tekélletes férfiakká tégyen. Ha erőtlen, azért ollyan, hogy a mennyi útnak járására minket vastagícson. Pólába kötöztetett, hogy minket a bűnök köteléből mególdozzon. Tejet szopott, hogy minket mennyei eledellel táplállyon. Kicsinnyé lett, hogy minket naggyá tégyen. (…) Barmok jászolába helyeztetett, hogy minket, kik büszhőttünk, mint barmok ganejúnkban, rutságunkból kiemellyen. Sírva született, hogy a mi könny-húllatásunkat megárassza (…) Ó kedves sírás, mely megszabadít az örök sírástúl és fog-csikorgatástúl…”
Pázmány, miként az egyházatyák (így például Szent Ambrus), sokat merít a sztoikus bölcsek gondolataiból, amikor leírja az emberi állapotot, amikor az alázatról, illetve gőgről vagy a halálról elmélkedik. Amint a Prédikációk bevezetőjében kifejtette, átveszi a pogány bölcsektől mindazt, amit jónak talál, de egyben túl is szárnyalja őket: megmutatja, hogy Krisztus kegyelme szükséges ahhoz, hogy erényes életet éljünk, hogy legyőzzük a szenvedélyeket és a rossz kísértéseit. Továbbá a halál utáni „nyugalom” több, mint valami természetes boldogság (több még az ószövetségi seol árnyékéleténél is): örök élet a feltámadt Krisztussal és a megdicsőültekkel. A gonoszok és igazak sorsa az ítéletkor megpecsételődik: vagy kárhozat, vagy mennyei dicsőség lesz osztályrészük.
JEGYZETEK
1Lásd Őry Miklós–Szabó Ferenc: Pázmány Péter, in: P. P., Válogatás műveiből 1. kötet, 11–86. Szent István Társulat, 1983. – Pázmány Péter emlékezete, hazai és külföldi szakemberek tanulmányai, szerk.: Lukács László és Szabó Ferenc, Róma, 1987. – Pázmány Péter és kora, szerk. Hargittay Emil, Piliscsaba, 2001. A Pázmány P. Katolikus Egyetemen 1998-ban rendezett tudományos konferencia anyaga.
2Lásd Szabó Ferenc: A teológus Pázmány, METEM, Budapest2 1998.
3Prédikációk, Pázmány Péter Összes munkái VI–VII. kötet. (Budapest, 1903 és 1905.) Sajtó alá rendezte: Kanyurszky György, akinek a margón feltüntetett hivatkozásai megkönnyítették a sztoikus és más szerzők idézeteinek azonosítását.
4Bitskey István: Humanista erudíció és barokk világkép. Pázmány Péter prédikációi. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.
5Lásd Őry–Szabó bevezetőjét az 1. pontban idézett antológiához, 75–80.
6Lucius Annaeus Seneca (†65) műveiből készült egy válogatás Révay József és Kurcz Ágnes gondozásában, jegyzeteivel és utószavával: Seneca: Vigasztalások. Erkölcsi levelek, Európa, Bp., 1980.
7Uo. 25–27.
8Uo. Utószó, 459–460.
9Szabó Ferenc: Pázmány hitelemzése a grazi De Fide traktátusban, in: Pázmány Péter emlékezete, 99–180.
10F. Szabó: Le Christ créateur chez Saint Ambroise, Róma, 1968, 19–22.
