Szabó Gyula

Tékozló téka

Én most már elkönyvelem magamat maradi írónak, sok egyéb mellett azért is, mert bár betűrovó pályafutásom közel fél évszázada alatt a nevemmel kinyomtatott könyvek ki tudnak tölteni egy kisebb könyvespolcnyi űrt, kinyomtatlanul álló kézirataim pedig ki tudnak tenni pillanatnyilag pár ezer oldalt, a budapesti Vörösmarty tér könyvheti kirakóvásárainak sátraiban még soha nem „táboroztam”, s noha a vásárt éppen azóta tartják folyamatosan, mióta a világra küzdöttem magam, csaknem kötni tudom a fejem arra, hogy immár végképp le fogok maradni a velem egykorú írói-olvasói sereglések könyvheti alkalmairól. Mindamellett néha egy-egy lépést haladgatok is a korral, s legújabban már-már közel jártam az idei Vörösmarty térhez, amikor kilenc nappal ezelőtt a nevezetes Margitok vasárnapi napján, ha a könyvsátrat nem is, legalább a Vörösmarty-kötetünket felütöttem magamnak. A kötet úgy „kötetünk”, hogy amikor 1955 őszén megjelent a legelső könyvem, s a megjelenési láz épp duplázódott egy hirtelen fellobbant szerelmi lázzal, az akkori kolozsvári könyvpiac újdonságaként megvettem Vörösmarty Mihály két kötetét, s mindjárt el is választva a kettőt egymástól, az elsőt sietve dedikáltam, és szerelmi jelbeszédként postáztam szülőfalum iskolájába az új tanító kisasszonynak („Irmuskának, születésnapi ajándékul Gyulától 955 okt. 27”), utána pedig az elajándékozott könyv a boldog házasságkötéssel elég hamar vissza is került a kezemhez 1956 tavaszán. A szerelmi ereklyeként becses „kötetünk” minapi legújabb felütésére meg azért került sor, mert a Kossuth Rádiónak az eléggé felhúzott hanghúrú „vasárnapi újságosa” a Gondolatok a könyvtárban szavaival is élve a könyvnapi kérdést úgy tette fel, hogy vajon ment-e „előrébb” a világ a könyvek által, s noha én hallottam magamban, hogy Vörösmarty a keserves kérdést úgy facsarta, hogy ment-e elébb a világ, a bizonyosságért vettem a polcról a „könyvünket”, s megnéztem. Közben folyt a műsorban a Vasárnapi Újság házi szerzőinek mértéktelen könyvheti reklámozása is, minek hallatán egy futó gondolatom megnyugvással könyvelte el, hogy sok szerző és reklámozó végül is szentül hiszi legalább a maga könyvéről, hogy megy „előrébb” általa a világ, tán még annyival inkább, ha a reklámozó közben olyan, könyvünnephez méltó szöveget is tud komponálni, hogy „hamis torkú sakálhorda”… Ilyen környülállások között bizonyára nem szakmai betegség az, ha egy Szabó nevű könyvíró egyszerre minden addiginál jobban felfigyel arra a „méterárus” tényre, hogy a könyvek papírjait a „papírmalmok” az emberek „öltözékéből” készítik, s újabb rácsodálkozással méri fel, hogy épp a sok „rongy” által mennyire lemeztelenedik az egész könyvvilág: Az emberiségnek elhányt rongyain / Komor betűkkel, mint a téli éj, / Leírva áll a rettentő tanulság… / Miért e lom? szagáról ismerem meg / Az állatember minden bűneit. / Erény van írva e lapon; de egykor / Zsivány ruhája volt. S amott? / Az ártatlanság boldog napjai / Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, / Vagy egy dühös bujának pongyoláján. / És itt a törvény – véres lázadók, / Hamis birák és zsarnokok mezéből / Fehérre mosdott könyvnek lapjain. / Emitt a gépek s számok titkai! / De akik a ruhát elszaggaták, / Hogy majd belőle csinos könyv legyen, / Számon kivül maradtak… / A csillagászat egy vak koldus asszony / Condráin méri a világokat: / Világ és vakság egy hitvány lapon! / Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből / S most a szabadság és a hősi kor / Beszéli benne nagy történetét. / Hűség, barátság aljas hitszegők / Gúnyáiból készült lapon regél. / Irtózatos hazudság mindenütt! / Az írt betűket a sápadt levél / Halotti képe kárhoztatja el. / Országok rongya! könyvtár a neved… Eléggé vaskos iróniája a „könyvek sorsának”, hogy a magyarok évtizedek óta annak a Vörösmartynak a terén tartják könyvünnepeik központi rendezvényét, aki már 1844-ben egy ilyen félelmetes „reklámot” csapott a könyvnek! S ha már a könyv ilyen „országok rongya”, a magyaroknál épp most ölt olyan országosan kivételes „köntöst” magára, hogy miután igen sok olvasó már nem olvas, az idei nyári könyvhéttel egy nagyszabású, kerek egy esztendőre kiszabott országos kampányt kezdenek a magyarok, amely tartani fog a jövő júniusi „Vörösmarty térig”, azzal a kitűzött cégérrel, hogy „Az olvasás éve”. Ehhez az információhoz én az örökös lemaradiságomnál fogva csak a könyvhét idején jutottam hozzá, akkor viszont ámulattal eszméltem rá, hogy ez egyszer már-már megelőztem koromat, amint a tavaszi hetek folyamán egy nagy szembesülő visszanézéssel felhánytam házi könyvtáram könyvespolcait, s egy öreg könyvtárosi szaki rendszerező gondosságával fellajstromoztam egy immár elmúlt világrendszer rég elmúlt éveinek könyvrészlegét. Címet is kapott a lajstrom azzal, hogy Ifjúságom könyves évei, s mivel a leltározás alapvetően azt a könyvállományt vette számba, amely könyvgyűjtésem első évtizedének volt a törzsanyaga, s amelyet a későbbi állománytól eltérően jórészt „törzskönyveztem” is azzal, hogy tulajdonosi névvel s legtöbbször vásárlási keltezéssel iktattam könyvtáramba a darabokat, egyszer csak egy mellékcím nyomasztó árnyát is vetette a művelet, annyival inkább, minél gyakrabban megkísértett az ördög, hogy bele is olvasgassak ifjú éveim könyveibe. A mellékcím aránylag elnéző volt, amikor azt írtam fel regesztrumom főcíme mellé, hogy Tékozló téka. Történelmi korként a jegyzett könyveim évtizedét az 1950. és 1960. év határolja be, s amikor a tavaszi hetekben számba vettem a hajdani, fejemre és zsebemre egyaránt valló, de leginkább korképet mutató könyvtulajdonosi vagyonomat, névírásaim és keltezéseim időnként változó módjának jegyeire olyan érzéssel tekintettem, mintha hajdani almási parasztcsaládunk különböző évjáratú juhai bégettek volna el a szemem előtt, mindahányuk fülén a gazda apánk tulajdonosi vágásbélyegével, mivelhogy a tavaszi legelőre hajtáskor mindegyik juhosgazda a maga cakkos fülmintája szerint adta számba a gyapjas jószágot a pakulárnak. S miután az ember a gyapjúból is készít éppen elég rongyot, amiből azután papírt is meríthet a könyvipar a betűjegyek számára többek közt az ismert „Vörösmarty-mód” szerint, nem volt abban semmi abszurd, hogy a tékozlás borongása mellett kerekedő „füljegyes” leltáromat mintegy mottózta a Gondolatok a könyvtárban néhány sora: Miért e lom? hogy mint juh a gyepen / Legeljünk rajta? s léha tudománytól / Zabáltan elhenyéljük a napot? / Az isten napját! nemzet életét!

Szűkebb életrajzi körben tekintve a „könyvjuhaimat”, az évtized eleje és vége úgy jelenik meg előttem, hogy 1950 júniusában érettségiztem – előtte „1950. IV. 20.” keltezéssel megvásároltam diákkönyvtáram jegyzett első darabjaként Nagy István Minden jog a szerzőé című „íróavatási” történetét –, s miután az irodalom különösképpen vonzott, augusztusban felvételiztem magyar nyelv és irodalom szakra a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen – aminek könyvvásárlási nyoma azonban csak 1951 tavaszán jelentkezett, amikor két márciusi keltezéssel két könyv gyarapította a pénztelen egyetemista saját könyveinek számát („1951. III. l.” Móricz Zsigmond: Pillangó, „1951. III. 3.” Horváth István: Törik a parlagot) –, az egyetemi négy év azután eltelt többek közt úgy, hogy Nagy István rektora is volt az egyetemnek, XX. századi magyar irodalmat is tanított nekünk, és 1953 őszén saját kezűleg avatott íróvá engem egy méltató cikkével, amely azt a kitüntető címet viselte, hogy Amit többször is érdemes elolvasni, és az évtized végén épp a Gondos atyafiság című saját könyvem III. kötete várta a kinyomtatást a trilógia két kinyomtatott kötetének folytatásaként, amikor addig gyűlt tékámban a jelenbeni Tékozló tékám tanúbizonysága szerint utoljára műveltem vásárlási keltezést, mely „füljegyzésem” akkor azt a formát mutatta, hogy „1960 jún. l”, a „legelés gyepe” pedig az Olcsó Könyvtár kis zsebkönyv-„leveleinek” forgatásával A Kilimandzsáro haváig terjedt tova Ernest Hemingway „pásztorkodása” jóvoltából.

Tágabb történelmi háttért nyer a könyves ifjúságom évtizede, ha egy külön gondolattal „egybeterelek” két vaskos könyvet íróasztalom üveglap fényű „mezején”. Az egyik nem az én tulajdonom, egy jó hónapja kaptam kölcsön, s olvastam is nagy tempóban már-már kivörösödött szemmel legkivált épp a magyar könyvhét napjaiban, mert lévén az A kommunizmus fekete könyve, egy olyan XX. századi, hátborzongató „krimibe” avatott be a döbbenetes műhelytitkokat feltáró dokumentumai révén, amiből az én saját bőröm is sokat tapasztalt ifjúságom éveitől végig a pálya java részén. Ennek a kölcsönkönyvnek a végén olvastam egy summázó passzust – így szólt: „A Kautsky–Lenin-vita a bolsevik forradalom fölvetette alapkérdéseket domborította ki, amelyek ott feszültek a történelem állítólagos »törvényszerűségeihez« igazodni akaró marxizmus és a cselekvő szubjektivizmus között, amelynek minden jó, ami a forradalmi szenvedélyt táplálja. A Marx munkásságában – az 1848-as Kommunista kiáltvány messianizmusa és a társadalom mozgásainak A tőkében található hideg elemzése között – lappangó feszültség – három esemény, a világháború, a februári forradalom és az októberi forradalom hatására – mély és áthidalhatatlan testvérellenfeleivé tette a szocialistákat és kommunistákat. De azért változatlanul ez maradt az alapkérdés: demokrácia vagy diktatúra, emberség vagy terror” –, s az olvasott sarkalatos tétel arra késztetett, hogy nyúljak könyvtáram egyik legrégebbi darabjához, az 1953-ban Budapesten kiadott Filozófiai lexikonhoz, s egyetemi marxista tanulmányaim emlékeit is elevenítve, a kommunizmus „örök első” könyvének, a Kommunista kiáltványnak a lexikális méltató prezentálását A kommunizmus fekete könyvében olvasottak mellé idézzem meg. A címszó a lexikonban nem a K betűnél található, mivel akkor már az alapkönyv címe átváltozott arra, hogy A Kommunista Párt Kiáltványa, minek folytán ma is az A betűs címszavak között nézhettem az idézőjelesen használt cím alatt olvashatókat: „»A Kommunista Párt Kiáltványa« – a tudományos kommunizmus programdokumentuma, amelyet Marx és Engels írtak. A »Kiáltvány« röviddel az 1848-as forradalom előtt jelent meg. Ez a tudományos kommunizmus első műve, amelyben Marx és Engels szigorú tudományossággal és mindenoldalúan megalapozták a munkásosztály világnézetét – a marxizmus elméletét. »A Kommunista Párt Kiáltványa« »lángészre valló világossággal és élességgel fejti ki az új világszemléletet, a következetes, a társadalmi élet területét is átfogó materializmust, a dialektikát, mint a legsokoldalúbb fejlődéstant, az osztályharc elméletét és a proletáriátusnak, az új, kommunista társadalom megalkotójának világtörténelmi forradalmi szerepéről szóló elméletét« (Lenin)… Az I. fejezetben Marx és Engels, megállapítva, hogy minden antagonisztikus emberi társadalom alaptörvénye az osztályharc, rövid áttekintést nyújtanak arról, hogyan váltotta fel a történelem folyamán a rabszolgatartó társadalmat a feudális társadalom, a feudális társadalmat pedig a tőkés társadalom. Majd elemzik azokat az okokat, amelyek – kibékíthetetlen belső ellentmondásai folytán – a kapitalizmus elkerülhetetlen összeomlásához vezetnek, s megindokolják a munkásosztály végcélját: a kommunizmust. A burzsoázia pusztulása és a proletariátus győzelme – írja Marx és Engels – »egyaránt elkerülhetetlen«… Csak a kommunista forradalom alakíthatja át gyökeresen a társadalmi-gazdasági viszonyokat, az emberek társadalmi létét és tudatát. »A munkásforradalom első lépése az – írta Marx és Engels –, hogy a proletariátust uralkodó osztállyá emeli…« Ily módon a »Kiáltvány«-ban találjuk »az állam kérdésével kapcsolatos egyik legjelentősebb és legfontosabb marxista eszmének, mégpedig a ,proletárdiktatúra’… eszméjének megfogalmazását« (Lenin)… A kommunisták mindenütt arra törekednek, hogy egyesítsék és tömörítsék valamennyi ország demokratikus erőit, de ugyanakkor nyíltan kijelentik, hogy céljaik csak a fennálló tőkés rend erőszakos megdöntésével érhetők el. A »Kiáltvány«-t befejező felhívás – »Világ proletárjai egyesüljetek!« – kifejezi a kommunista mozgalom nemzetközi jellegét. A szocializmusnak a lenini–sztálini párt vezetésével a Szovjetunióban aratott győzelme diadalra vitte azokat az eszméket, amelyeket Marx és Engels halhatatlan művükben kifejtettek. »A Kommunista Párt kiáltványa« az emberi géniusz nagyszerű alkotása, »a marxizmus ,Énekek Éneke’« (Sztálin).”

Az egykori szeminarista „világforradalmár” profánabb méltatást nem mondhatott volna ennél, de másfél évszázad történelmi valóságát tekintve aligha vonható kétségbe, hogy „a marxizmus »Énekek Éneké«-nek” titulált Kommunista kiáltvány egyike volt azoknak a világhatású könyveknek, amelyek sorsdöntően hatottak a világ menetére csaknem attól a pillanattól kezdődően, hogy a mi Vörösmartynk éppen abba a kérdésbe hőkölt bele: De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? / Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e / A könyvek által a világ elébb? / Ment, hogy minél dicsőbbek népei, / Salakjok annál borzasztóbb legyen, / S a rongyos ember bőszült kebele / Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. A magam részéről – saját kezűleg – egy fél évszázados kort és sorsot vehetek mérlegre, amikor két hasonló fokosságú és súlyosságú, külszínben is hasonlítóan sötét köntösű könyvet fogok a két kezembe. A kommunizmus fekete könyve 2000-es kiadású, a Filozófiai lexikon 1953-as, s mielőtt visszaforgatnám sorsom lapjait az 1953-as időbe, a „fekete könyv” világossággyújtó oldalaira bízom magam, hogy elkalauzoljon a világ akkori világjelentőségű fordulataiba. Egyik helyen azzal a fejezetcímmel nyílnak a kor titkai, hogy A sztálinizmus végén: „Sztálin letűnése egy korszak, ha ugyan nem egy rendszer végét jelzi a Szovjetunió hét évtizedes történetében. A nagy vezér halála – amint François Furet írja – »megint csak annak a rendszernek a paradoxonára mutat, amelyről azt állították, hogy a társadalmi fejlődés törvényeit követi, és amelyben minden oly mértékben egyetlen embertől függött, hogy amikor az eltűnt, a rendszer lényegéből is elvész valami«. Ennek a »lényegnek« az a nagyfokú elnyomás volt az egyik fő része, amelyet az állam gyakorolt a legkülönbözőbb úton-módon a társadalom fölött. Sztálin fő munkatársai – Malenkov, Molotov, Vorosilov, Mikojan, Kaganovics, Hruscsov, Bulganyin, Berija – számára különösen bonyolult volt a Sztálin-utódlás fölvetette politikai probléma… Ma már hozzáférhetők a központi bizottság 1953. március 5-én (Sztálin halála napján) és 1953. július 2-tól 7-ig (Berija eltávolítása után) tartott teljes üléseinek gyorsírásos beszámolói, és ezek megvilágítják, milyen okok bírták rá a szovjet vezetőket, hogy megkezdjék azt a »kibontakozást a sztálinizmusból«, amelyet Nyikita Hruscsov majd »sztálintalanítássá« változtat… Sztálin halála után két hétbe sem telt, máris mélyrehatóan átszervezték a Gulagot. Átkerült az igazságügy-minisztérium hatáskörébe… Ezek a közigazgatási változások világosan megmutatták, hogy határozottan meggyengült a mindenható belügyminisztérium, de még ezeknél is látványosabb volt a Pravda 1953. március 29-i számában meghirdetett széles körű amnesztia… Pár hét alatt körülbelül 1 200 000 rab, vagyis a táborok és fegyenctelepek mintegy fele hagyta el a Gulagot… Lavrentyij Berija életrajzírója, Amy Knight szerint az 1953. március 27-i közkegyelem, amelyet maga a belügyminiszter kezdeményezett, egy sor olyan politikai intézkedés közé illeszkedik, amely a Sztálin halála után a hatalomért vívott küzdelembe bocsátkozó Berija »liberális fordulatáról« tanúskodik, és a politikai túllicitálás spiráljának köszönhető. Berija hosszú emlékeztetőt írt március 24-én a központi bizottság elnökségének, hogy indokolja azt az amnesztiát; kifejtette, hogy a Gulagban őrzött 2 526 402 rab közül csak 221 435 »különösen veszélyes bűnöző államfogoly« van, és azok nagy része »különleges táborokban« van bezárva. A foglyok óriási többsége nem képvisel komoly veszélyt az államra, ismerte el Berija (figyelemre méltó és elképesztő beismerés!)… 1953. július 10-én hivatalosan bejelentették Berija letartóztatását; megvádolták, hogy angol kém, »a nép esküdt ellensége«; ez arról győzte meg a rabokat, hogy valami fontos dolog, változás történik Moszkvában… Terjedt a munkamegtagadási mozgalom. Július 14-én a vorkutai fegyintézet-együttes több mint tizenkétezer rabja is sztrájkba lépett… Futótűzként terjedt a nyugtalanság a különleges rendszerű táborokban 1953 nyarától a XX. kongresszusig, 1956 februárjáig…” Sztálin halálának első, döbbenetes pillanatában még alkalmazták őrá is azt a hármas idejű „igeragozást”, amellyel ő maga temette egykor Lenint, de alig három év múltán végképp a múlté lett az, hogy „Sztálin élt, Sztálin él, Sztálin élni fog”, amint a XX. pártkongresszuson megtörtént a döbbenetes jégtörés. A „fekete könyv” erről a világrendítő „titkos ügyről” már a bevezetőben kellő súllyal szól: „1956. február 24-e az első nagy fordulat a kommunista bűntettek hivatalos elismerésében. Akkor este lép az SZKP, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának szónoki emelvényére Nyikita Hruscsov első titkár. Zárt ajtók mögött folyik a kongresszus, csak a küldöttek vehetnek részt rajta. Teljes csöndben, döbbenten hallgatják, hogyan rombolja le módszeresen a párt első titkára »a népek atyjának«, a »lángeszű Sztálinnak«, annak az embernek a képét, aki harminc esztendőn át volt a világkommunizmus hőse. Ez a később »titkos jelentésként« ismeretessé vált jelentés a modern kommunizmus egyik meghatározó irányváltozása. Ha csak a kommunisták tájékoztatására is, de most ismerte be először hivatalosan egy legmagasabb rangú kommunista vezető, hogy bűnös »elhajlás« uralkodott el azon a rendszeren, amely 1917-ben ragadta magához a hatalmat… Kellett most már valaki, hogy véget vessen a mészárlásnak; Hruscsovnak volt meg hozzá a bátorsága, ha nem habozott is 1956-ban, hogy szovjet tankokat vezényeljen Budapestre…”

Az én „könyvírói” életemben az 1953-as esztendő olyan határév volt, amelynek sorspecsételő emlékeit mindig csak újuló lázzal tudom felidézni, kivált azóta, hogy 1973 májusában–júniusában egy életrajzibb számvetéssel elkezdtem az emlékírást Gólya szállt a csűrre címmel. A történelmileg is korszakos év legdöntőbb eseménye, Sztálin betegsége és halála az én szűkebb „barázdámban” azt jelentette, hogy épp Sztálin életének végnapjaival kezdődött az én betűvető pályám, amiről az elmúlt csaknem három évtized során úton-útfélen mintegy elcsángósodva emlékeztem, egyszer még egy olyan Óperencián túli távolságból is, mint Havanna külnegyede, ahol 1974 áprilisában csapott meg a Bákó környéki csángóföld emlékmelege: „Havanna legfeketébb negyede, a néger peremváros: Guanabacoa. Ennek az utcáin megy eseményszámba, főleg a fekete gyereksereg számára, hogy egy Volga, amely egy árnyalattal itt világosabb színű, rangján nem aluli csillogással keresi a célt. Ez a délutáni program: egy múzeummá berendezett ház, egy gazdag rabszolgatartónak a háza a gyarmati korból… Ahogy mentünk az előbb szobáról szobára, megyünk itt ugyanúgy odúról odúra. A rabszolgák primitív használati tárgyai, konyhafelszerelési tárgyak, a néger kultikus rituálék kegytárgyai, afrikai kelléktára, messze ott maradva valahol a gőzmozdony előtti idők ősi dzsungelében. A tűz itt isten, nem tüzes masina, és »Csángónak« hívják. »Hogy?« – kérdem; »Csángó« – ejti másodszor is olyan hibátlan otthoniassággal a »kalauz«, mint aki Moldovában, Bákó környékén tanulta a szót, s én, mintha ősi csángó folklórt gyűjtenék ismét, jegyzem a szót fonetikusan, bár tudom, hogy helyesen »Changónak« írják. S megint alkalmam van fiatalodni huszonvalahány esztendőt; tér és idő mesebeli távolságai gurigáznak velem, a trópusi Guanabacoa múzeumi vendége egyetemista fiatalként hallgatja a csikorgó télben, Lészpeden a csángók ősi énekeit, jegyzi ámulattal ősi meséiket, s nézi, szedi magába azt az egész csángó ősiséget, szokásokat, folklórt, itt-ott nem egy pogány kori vonást, mintha legalábbis indiánok közé került volna, s az »új világ« felfedezésének élménye olyan nagy, hogy életében először érzi azt az íráskényszert, amikor valamit meg kell osztani egy nagyobb közösséggel, túl az ismerősök és barátok körén, s ehhez a mostanihoz hasonló telítettséggel repesztette az élmény a tojáshéjat, s költ ki végül is két olyan, névvel is jegyzett zsenge írásocska, amely először pislogott a világra laphasábok fészkén, a nyomdafesték kormával szárnyain. »Megvirágzott a diófa, / Földre hajlott minden ága, / Árnyékába ki-s-ki-fekszik, / Fekszik, fekszik Szubmenár Kati, / De mellette ki-skisétál, / Sétál, sétál Campó Péter« – hogy fújták a párosítót, még a hangjuk is kipirult az igyekezettől, hogy Kati és Péter összekerülhessen a diófa árnyékában, amely nem a Malecón szélfújta, tengervíz permetezte hűse, de a lomb ágas-bogas terebélyessége mégis közelebbi rokonságot tart a ceiba-fához annál, mint amekkora köztük az elválasztó tér. De hát Guanabacoa végül is nem Lészped… s a »Csángó« itt nem egy népcsoport bizonytalan magyarázatú neve, hanem teljes bizonyossággal a tűz istenéé, akit az Afrikából »idecsángott« pogány négertörzsek hoztak magukkal. Elrejtem ámulatomat, mielőtt még nagyobb feltűnést keltenék vele kubai társaim előtt, akik így is kíváncsian néznek, vajon miért figyeltem fel olyan hegyezett fülekkel a Tűz-isten nevére, s minden »tovacsángó« érzést-gondolatot visszaterelek erre a kihűlt tűzhelyére a pogányos kultusznak…” Elszállt az idő a két, névvel is jegyzett zsenge írásocska óta, már hét évtized is a hátam mögé került, s most legújabban ha a nevemmel jegyzett könyvtári könyveim évtizedébe kalandoztam vissza, a határévként kiemelkedő 1953-as év bizonyos jelzőcölöpeiként vehetem szemem elé őket, s mivelhogy kezem ügyében már itt van a Filozófiai lexikon, legelőbb arra bízom magam, hogy visszatájoljon a huszonhárom éves életkor „élő idejébe”. A lexikonvásár ugyan inkább az esztendő utolsó hetei felé tájol, lévén a bejegyzés benne „Szabó Gyula Kolozsvár. 1953. Nov. 24.”, amit a könyvüzleti nyugta külön hitelesít mint „24 XI” napi vásárt – a lapok közt megőrződött számlacédula egészen kivételes könyvszerzési költekezésre vall azzal, hogy egyszerre négy darab könyvet tüntet fel összesen 67 lej 75 bani értékben (tékalistám szerint kettőt még tudok azonosítani Majakovszkij Elbeszélő költemények és Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig Úri muri című kötetének aznapi keltezése révén) –, mindamellett a lexikon némi filológusi böngészkedés árán a tavaszi gyásznapokhoz is nyújt szálakat, egyrészt a legvégén, ahol olvasni lehet, hogy a Franklin-nyomdában („Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28.”) „A könyv szedését 1953. IV. 6-án kezdték meg. – Megjelent VI. 6-án, 15 000 példányban”, másrészt a legelején, ahol a kiadó („Szikra Könyvkiadó”) néhány sorban eligazító közlést tesz külön Sztálin elvtársra vonatkozólag: „Mivel az orosz eredeti mű Sztálin elvtárs »A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban« c. munkája előtt jelent meg, több pontban nem tartalmazhatja azokat a tételeket, amelyekkel Sztálin elvtárs továbbfejlesztette a marxizmus–leninizmust. A magyar kiadásban nem egészítettük ki a megfelelő címszavakat. Egyes helyeken lábjegyzet formájában beiktattuk Sztálin »A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban« c. művének odavágó megállapításait. A »Sztálin, Ioszif Visszarionovics« címszót újabb adatokkal egészítettük ki. Ezt a kiegészítést S z e r k. megjelöléssel láttuk el.” A külön eligazítás külön hátratereli a figyelmet a címszóra, hogy ott láthassam Sztálin képét is a világméretűen közismert zubbonyos egyszerűségében, ellátva névíró kézjegyével, s a lapokat betöltő szöveget átpásztázzam olyan szemmel, hogy a magyar betűk szedésekor az élő jelenidejűséget a halál már voltaképpen múlttá változtatta: „SZTÁLIN, Ioszif Visszarionovics – a világproletariátus zseniális teoretikusa és vezére, Lenin nagy fegyvertársa és barátja, Marx, Engels, Lenin tanításának és művének folytatója. Sztálin 1879. december 21-én, Tiflisz kormányzóságban, Gori városában született…” Mi, akik akkoriban jártuk egyetemi éveinket, tulajdonképpen „szeminarizálva” tudtuk Sztálin életrajzát, a Rövid életrajz-kötetet máig őrzi polcom – nincs benne tulajdonosi jegyem, antikváriumban vásárolhattam, minthogy leszállított ára („Pre† redus”) 5 lej volt (1950-ben jelentette meg magyarul „a Román Munkáspárt”) –, s ily módon a lexikonbeli bemutatás a legfőbb részeiben már-már közhelyszerű még ma is számomra: „…Leninnel együtt Sztálin volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom szervezője, Leninnel együtt Sztálin vezette bátran és biztosan, szilárdan és körültekintően a pártot és a munkásosztályt a fegyveres felkelésre, a szocialista forradalomra. Leninnel együtt Sztálin elvtárs volt a világ első szovjet szocialista államának megalapítója… Sztálin a breszti békekötés idején Leninnel együtt felvette a harcot az áruló Trockij és Buharin ellen… Sztálin nevéhez fűződnek a Vörös Hadsereg győzelmei valamennyi fronton… Lenin kezdeményezésére 1919. november 27-én Sztálint a polgárháború frontjain folytatott önfeláldozó harcáért a »Vörös Zászló« renddel tüntették ki. 1922-ben Lenin javaslatára a Központi Bizottság főtitkárává választotta Sztálint, aki azóta megszakítás nélkül dolgozik ebben a tisztségében… Lenin halála (1924. január 21.) után a Központi Bizottság lenini magva és az egész bolsevik párt felzárkózott Lenin művének leghűségesebb és legkövetkezetesebb folytatója, Sztálin köré. Lenin koporsójánál Sztálin a bolsevik párt nevében megesküdött, hogy a párt teljesíteni fogja Lenin végakaratát. A trockisták elleni elszánt harcban Sztálin a leninizmus zászlaja alá tömörítette a pártot. Óriási jelentősége van Sztálin elvtárs 1924-ben megjelent »A leninizmus alapjairól« (lásd ott) című könyvének, amely a leninizmus mesteri kifejtése és komoly, elméleti megalapozása. Az egész világ bolsevikjait fegyverezte fel ez a könyv akkor és fegyverzi fel ma is a marxi–lenini elmélet éles fegyverével… Sztálin továbbfejlesztette az ország szocialista iparosításának és a mezőgazdaság kollektivizálásának lenini eszméit… Az iparosítás és a kollektivizálás politikáját Sztálin a trockisták és buharinisták – a leninizmus és a szovjet nép esküdt ellenségei – ellen vívott elszánt harcban védte meg. A mezőgazdaság kollektivizálása helyes vonalának megvalósítása szempontjából rendkívül nagy jelentősége volt Sztálin elvtárs »Akiknek a siker a fejükbe szállt« és »Válasz a kolhozparaszt elvtársaknak« c., 1930-ban közzétett munkájának… 1930 februárjában a munkások és parasztok javaslatára Sztálint a szocialista építés frontján szerzett kiemelkedő érdemeiért másodszor is kitüntették a »Vörös Zászló« renddel. Sztálin alkotta meg a győztes szocializmus Alkotmányát… Hatalmas szerepet tölt be a párt- és állami káderek eszmei nevelésében »A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam« (lásd ott) c. mű, amelyet Sztálin írt. E könyv felvértezi a pártot azoknak a tapasztalatoknak zseniális elméleti összegezésével, amelyeket páratlanul gazdag története folyamán szerzett. A műnek »A dialektikus és a történelmi materializmusról« (lásd ott) című része a marxista-leninista filozófiai gondolat igazi csúcspontja… 1939. december 20-án a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetjének Elnöksége Sztálinnak – hatvanadik születésnapja alkalmából – a Lenin-rend átnyújtásával egyidejűleg a Szocialista Munka Hőse címet adományozta a bolsevik párt megszervezése, a Szovjetállam megteremtése, a Szovjetunió szocialista társadalmának felépítése és a Szovjetunió népei közötti barátság megerősítése terén szerzett kimagasló érdemeiért. 1941. május 6-án Sztálint a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának elnökévé nevezték ki… A szovjet nép, szeretett vezérének irányításával, magabiztosan haladt a kommunizmus felé, de békés alkotó munkáját félbeszakította a hitleri Németország 1941. június 22-én megindított váratlan támadása… Sztálin elvtárs, a párt, az állam és a nép egész tevékenységének lelkesítője és szervezője, a Szovjetunió Fegyveres Erőinek élére állt, s vezette a szovjet nép harcát a fasizmus ellen. 1941. június 30-án megalakult az Állami Honvédelmi Bizottság, amelynek elnökévé Sztálin elvtársat nevezték ki. Sztálin közvetlen vezetésével a Vörös Hadsereg megvédte a Szovjetország függetlenségét… Sztálingrád fordulópontot jelentett a háborúban. A szovjet seregek, amelyeket nagy hadvezérük géniusza szervezett és irányított, megtisztítva a hazai földet az ellenségtől, Nyugat felé törtek előre, felszabadították Európa népeit a hitlerizmus járma alól és kitűzték Berlin felett a győzelem zászlaját. A hitleri Németországon aratott győzelem után a Szovjet Hadsereg Sztálin vezetésével megindította a támadást az imperialista Japán ellen, és Japánt gyorsan kapitulációra kényszerítette. »Beköszöntött a világ népeinek régen várt békéje« (Sztálin). A szovjet kormány Sztálin elvtársat a Szuvorov-rend első fokozatával, két ízben a Győzelem-renddel tüntette ki, s a Lenin-rend és az Arany Csillag-érem átnyújtásával egyidejűleg a Szovjetunió Hőse címet adományozta neki. 1945. június 27-én a Szovjetunió Fegyveres Erőinek Legfelsőbb Főparancsnokát, Ioszif Visszarionovics Sztálint, a legmagasabb katonai rangra, a Szovjetunió Generalisszimusza rangjára emelték… Sztálin hetvenedik születésnapja a szovjet nép, a nemzetközi proletariátus és a világ valamennyi dolgozójának hatalmas tüntetése – a nagy tanító és vezér iránt érzett szeretet és hűség kinyilvánítása volt. Hetvenedik születésnapja alkalmából Sztálin elvtársat Lenin-renddel tüntették ki azokért a szolgálatokért, amelyeket a Szovjetunió megszilárdítása és fejlesztése, a kommunizmusnak a Szovjetunióban való építése, a német fasiszta területrablók és a japán imperialisták szétzúzásának megszervezése, valamint a háború utáni időszakban a Szovjetunió népgazdaságának helyreállítása és továbbfejlesztése terén tett. Elméleti munkáiban Sztálin továbbfejlesztette és előbbre vitte a marxizmus–leninizmus valamennyi alkotóelemét: a filozófiát, a politikai gazdaságtant és a tudományos kommunizmust… Igen nagy elméleti értékekkel gyarapította Sztálin elvtárs az imperializmus lenini elméletét, és azt a lenini tanítást, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban és lehetetlen a szocializmus egyidejű győzelme valamennyi országban. Sztálin elmélyült elemzésével megvilágította az osztályharcnak a proletárdiktatúra korszaka által létrehozott új formáit… Sztálin továbbfejlesztette a pártról szóló lenini tanítást… Sztálin elvtárs ezenkívül továbbfejlesztette Lenin tanításait a bírálatnak és az önbírálatnak – a szovjet társadalom fejlődése egyik legfontosabb hajtóerejének – jelentőségéről… Sztálin elvtárs továbbfejlesztette Leninnek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszak törvényszerűségeiről szóló tételeit… kidolgozta és megindokolta a szocialista gazdaság fejlődésének valamennyi fő törvényét, és befejezte a Lenin megkezdte nagy művet: a szocializmus politikai gazdaságtanának megalkotását… Sztálin A marxizmus és a nyelvtudomány kérdései (lásd ott) című nagyszerű műve szilárd marxista alapra helyezte a nyelvtudományt, és alkotó módon továbbfejlesztette a dialektikus és a történelmi materializmus számos kérdését… Sztálin művei megtanítják a testvéri kommunista pártokat és a világ dolgozóit arra, hogyan szabadulhatnak fel a kapitalista rabság alól, s hogyan építhetik fel az új világot: a kommunizmus ragyogó világát.” A lexikon orosz eredetijének szócikke (sok rövidítéssel tömörítve itt) így „fejtette ki” a címszót, s ezt egészítette ki a magyar kiadás egy „aktualizált” passzussal: „1952 szeptemberében megjelent Sztálin elvtárs »A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban« c. zseniális műve. Sztálin ebben a munkájában továbbfejlesztette, minden eddiginél magasabb fokra emelte a marxizmus–leninizmust. Sztálin elvtárs »A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban« c. műve »páratlan jelentőségű a marxista–leninista elmélet, egész gyakorlati munkásságunk szempontjából« (Malenkov). Ioszif Visszarionovics Sztálinnak ez a műve – más műveivel együtt – évtizedekre, évszázadokra megvilágítja az emberiség útját. 1952. október 14-én, az SZKP XIX. kongresszusának záróülésén, Sztálin elvtárs beszédet mondott, amelyben új távlatokat tárt fel a népi demokratikus országok és a tőkés országok kommunista és munkáspártjai előtt, s valamennyi nép számára megjelölte a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért folyó harc további útjait. 1953. március 5-én 9 óra 50 perckor Moszkvában elhunyt a szovjet nép és a világ dolgozóinak nagy vezére, az emberiség lángelméje, korunk nagy gondolkodója, a dolgozó emberiség tanítója és barátja, a békeharc zászlóvivője, Marx, Engels és Lenin ügyének halhatatlan folytatója – Ioszif Visszarionovics Sztálin. – Szerk.” Az egész lexikont úgy fűzték egybe a „(lásd ott)”-ok szálai, hogy eszmei vezérfonalára nézve voltaképpen egy Sztálin-lexikon volt a könyv, miután Sztálin volt az, aki magát a marxizmust–leninizmust „minden eddiginél magasabb fokra emelte”, s ha a Rövid életrajz a lexikonbeli szócikkhez olyan segédeszköz volt, amire ugyancsak hivatkoztak a szerkesztők – „1906-1907-ben jelentek meg »Anarchizmus vagy szocializmus?« (lásd ott) címmel Sztálin elvtársnak azok a cikkei, amelyekben megvédelmezi és kifejti a marxista párt világnézetét, a dialektikus és történelmi materializmust. »Sztálin e cikkei pártunk eszmei kincsesházát, a marxizmus–leninizmus elméletét gazdagító komoly értékek« (»Ioszif Visszarionovics Sztálin. Rövid életrajz«)” –, most már jut időm arra is, hogy az 1953. márciusi gyásznapokra emlékezve a Rövid életrajzot a végén felüssem, különös tekintettel a „fokokra”: „Sztálin nevét hordta szívében a Szovjetunió munkásosztálya, amikor…”, „Sztálin nevét hordta szívében a kolhozparasztság, amikor…”, „Sztálin nevét hordta szívében a szovjet értelmiség, amikor…”, „Sztálin nevét hordja szívében az egész szovjet nép, amikor…”, „Sztálin nevét hordják szívükben a szocializmus országának ifjai és lányai, pionírjai és pionírlányai. Legforróbb vágyuk, hogy olyanok legyenek, mint Lenin, mint Sztálin, hogy lenini-sztálini típusú politikai aktivisták legyenek… A Lenin és Sztálin nevelte Komszomol hű segítője a bolsevik pártnak, s becsülettel váltja majd fel a kommunizmus harcosainak régi nemzedékét. A Szovjetunió népei sok-sok nyelven éneklik dalaikat Sztálinról. Ezekben a dalokban a Szovjetunió népeinek végtelen szeretete és határtalan odaadása tükröződik nagy vezetője, tanítómestere, barátja és hadvezére iránt. Sztálin neve a népművészetben összeolvad Lenin nevével, »követjük Sztálint, úgy mint Lenint, beszélünk Sztálinnal, úgy mint Leninnel, ő tudja minden rejtett gondolatunkat, egész életében rólunk gondoskodik« – olvassuk az egyik pompás orosz népmesében…” Mi, a mi nemzedékünk – ma már tudom, hogy Gorbacsov is „közénk” tartozik – elménk legnagyobb „kapacitású” ifjú éveiben valóságosan könyvből tanultuk a világ egész „menetét”; a marxizmus–leninizmus klasszikusai könyveikben leírták a tanokat, a leckéket, s mi tanultuk a „tudományt”, az „elméletet” úgy, ahogy egyetemi épületünk falára is kiírtuk a hármas nyomatékú lenini feladatunkat: „Tanulni, tanulni, tanulni!” A mi életünkben a legvalóságosabban a „könyvek által” ment akkor a világ egyfelé, s ha próbálom az elmémet az akkori állapotában látleletezni, tudom, hogy 1953 tavaszán – talán akkor utoljára – még „igazságok” voltak számomra azok a szavak, amiket most úgy szemlélek a Rövid életrajzban, mintha fiatalságomnak egy valahai abszurd világából valóan szólanának: „A világ munkásainak milliói tanítómesterüknek tekintik Sztálint, akinek klasszikus műveiből tanulták és tanulják meg, hogyan kell sikerrel harcolni az osztályellenséggel, hogyan kell előkészíteni a proletáriátus végső győzelmének előfeltételeit… I. V. Sztálin – a párt zseniális vezetője és tanítómestere, a szocialista forradalom nagy stratégája… Lenin után nem volt még a világon vezető, akinek olyan óriási, milliós munkás- és paraszttömegek vezetése jutott volna osztályrészül, mint I. V. Sztálinnak. I. V. Sztálin mindenkinél jobban ért ahhoz, hogyan kell általánosítani a tömegek forradalmi, alkotó tapasztalatait… tanulni a tömegektől és tanítani a tömegeket… Sztálin egész működése mintaképe annak, hogyan kapcsolódik össze a hatalmas elméleti erő a forradalmi harc rendkívüli méretű és lendületű gyakorlati tapasztalatával… Sztálin – méltó folytatója Lenin művének, vagy ahogy nálunk a pártban mondani szokták: Sztálin a ma Leninje. Azoknak a szervezeteknek és elvtársaknak, akik 1929-ben 50. születésnapja alkalmából üdvözölték, Sztálin a következőket írta: »Jókívánságaikat és üdvözleteiket a munkásosztály nagy pártjának javára írom, mely engem saját képére és hasonlatosságára teremtett és nevelt… Ne kételkedjenek abban, elvtársak, hogy én a jövőben is kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden képességemet, és ha kell, minden csepp véremet, az utolsó cseppig.” 1953. március 2-ra virradólag bekövetkezett „világunkban” Sztálin halálos végének döbbenete, amikor a megrázó hír vészsorai a kolozsvári magyar irodalmi hetilapunk, az Utunk – akkor még Útunk – március 6-i számának első oldalán is megjelentek, s amelyekkel bizonyára tele volt akkor a világsajtó, mint legolvasottabb „hírcímmel” is: Kormányközlemény Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének, a SZKP Központi Bizottsága titkárának betegségéről… A közlemény keltezése „1953. március 3.” volt, s a „hihetetlen tényt” még 6-án is, amikor Sztálin már halott volt, úgy olvashatta az ember, mint amikor nem hiszi, amit a szemével lát: „A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa közli, hogy pártunkat és népünket szerencsétlenség érte: J. V. Sztálin elvtárs súlyosan megbetegedett. Március 2-re virradó éjjel Sztálin elvtársat Moszkvában, a lakásán agyvérzés érte, amely az agynak életfontosságú területeire terjedt ki. Sztálin elvtárs eszméletét vesztette. Jobb karja és jobb lába megbénult. Elvesztette beszélőképességét. A szívműködésben és a légzésben súlyos zavarok álltak be…” A közlemény külön súllyal szólt a gyógykezelő orvosi testületről is: „Sztálin elvtárs kezelésére a legjobb orvosokat vonták be: P. E. Lukomszkij belgyógyász professzort; a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiájának aktív tagjait: N. V. Konovalov ideggyógyász professzort, A. L. Mjasznyikov belgyógyász professzort, E. M. Tarajev belgyógyász professzort, I. N. Filimonov ideggyógyász professzort, I. S. Glazunov ideggyógyász professzort, V. I. Ivanov-Nyeznamov belgyógyász docenst. Sztálin elvtárs gyógykezelését A. F. Tretyakov elvtárs, a Szovjetunió egészségügyi minisztere és I. I. Kuperin elvtárs, a Kreml orvos-egészségügyi igazgatóságának főnöke irányítják.” Irodalmi hetilap lévén az Utunk, nem politikai napilap, Tretyakov elvtársék március 4-i jelentését is csupán ekkor, a kormányközleménnyel együtt adhatta közre, amely voltaképpen Sztálin kórlapja volt: „Március 2-án és 3-án megfelelő gyógykezelési intézkedések történtek, hogy megjavítsák a légzés és vérkeringés megzavart működését. Ezek az intézkedések egyelőre nem eredményeztek lényeges változást a betegség folyamatában. Március 4-én éjjel 2 órakor J. V. Sztálin egészségi állapota továbbra is súlyos. Komoly légzési zavarok észlelhetők: a légzésszám eléri a 36-ot percenként, üteme szabálytalan, hosszabb kihagyásokkal. Az érverés eléri a 120-at percenként, teljes aritmia; maximális vérnyomás 220, minimális vérnyomás 120, hőmérséklet 38,2 fok. A légzés és a vérkeringés zavaraival kapcsolatban oxigénhiány észlelhető a szervezetben. Az agyműködési zavarok némileg fokozódtak. Ez idő szerint egész sor kezelési eljárást alkalmaznak a szervezet létfontosságú funkcióinak helyreállítására…” Mindezek szívszorító pillanatai voltak Sztálin utolsó óráinak, de ma, 48 év eltelte után, az a szívszorító még abban az orvosi névsorban is, amire akkor jóformán rá sem néztünk, hogy Sztálin hatalmának utolsó heteiben-napjaiban éppen egy nagyszabású orvosperrel készült egy újabb tisztogatás lezárására. A „fekete könyv” szerint megvolt a forgatókönyv is ahhoz a leszámoláshoz, amelyre „1953. január 13-án adtak jelet nyilvánosan”: „1953. január 13-án azt jelentette a Pravda, hogy nyomára jutottak egy »terrorista orvoscsoport« összeesküvésének; kilenc, majd tizenöt híres orvosból állt ez a csoport, és több mint a fele zsidó volt. Azzal vádolták őket, hogy kihasználva a Kremlben viselt magas tisztségüket, »megrövidítették az életét« Andrej Zsdanovnak, a politikai bizottság 1948 augusztusában elhunyt tagjának, valamint az 1945-ben meghalt Alekszandr Scserbakovnak, és az Intelligence Service meg egy zsidó segélyszervezet… utasítására megkísérelték, hogy meggyilkoljanak magas rangú szovjet katonai vezetőket. Feljelentőjük, Tyimacsuk doktornő ünnepélyesen átvette a Lenin-rendet, az annak rendje-módja szerint kihallgatott vádlottak meg nyakra-főre »vallottak«. Mint 1936–38-ban, most is ezerszámra tartották a gyűléseket, amelyeken azt követelték, hogy büntessék meg a vétkeseket, csak nyomozzanak tovább és tovább, és térjenek vissza az igazi »bolsevik éberséghez«. A »fehérköpenyes összeesküvés« leleplezése utáni hetekben nagy sajtóhadjárat melegítette fel a nagy rémuralom témáit… Amint az ügy manapság hozzáférhető iratai tanúsítják, a »fehérköpenyes összeesküvés« döntő pillanat volt a háború utáni sztálinizmus történetében… 1945 elején betiltották Perec Markis zsidó költő művének közzétételét; azzal az ürüggyel tiltották meg a zsidók elleni rémtettekről szóló Fekete könyv megjelenését, hogy »az egész könyvnek az a vezérfonala, hogy a németek csak azért viseltek háborút a Szovjetunió ellen, hogy megsemmisítsék a zsidókat«. 1946. október 12-én Abakumov állambiztonsági miniszter »A Zsidó Antifasiszta Bizottság nacionalista törekvéseiről« szóló feljegyzést küldött a központi bizottságnak… Módszeresen folyt a zsidók kiiktatása, kivált a kultúra, a tájékoztatás, a sajtó, a könyvkiadás, az orvosszakma területén… De azért elhúzódott a nyomozás a Zsidó Antifasiszta Bizottság vádlottainak ügyében. Csak 1952 májusában, vagyis két és fél évvel a vádlottak letartóztatása után kezdődött a per, zárt ajtók mögött… Egy másik peren is munkálkodott akkor Sztálin, a legnagyobb titokban, az úgynevezett »leningrádi« peren, amely fontos szakasz volt, a Zsidó Antifasiszta Bizottság ügyével együtt, a végső, nagy tisztogatás előkészítésében. Ezzel párhuzamosan a biztonsági szolgálatokat is alaposan átszervezte, ennek 1951 júliusában volt a központi eseménye: Abakumov letartóztatása. Az elején a »belső tisztogatás« pedig főleg a mindenható Berija, a minisztertanács elnökhelyettese és a politikai bizottság tagja ellen irányult. A Zsidó Antifasiszta Bizottság pere a hatalmi és utódlási harcok kellős közepében helyezkedett el, annak a törekvésnek a középpontjában, amelynek a fehérköpenyesek perébe és egy második nagy rémuralomba kellett torkollnia. Az úgynevezett »leningrádi per« a Szovjetunió második legfontosabb kommunista pártszervezete vezetőinek titokban tartott kivégzésével ért véget; mindmáig ez maradt a legrejtélyesebb minden per közül… 1950. szeptember 30-án, éjfélkor ítélték el zárt ajtók mögött a leningrádi per fő vádlottait… és az ítélethirdetés után egy órával már ki is végezték őket. Az egész per a legteljesebb titokban zajlott le. Senkit sem tájékoztattak róla, még az egyik fő vádlott lányát sem, pedig az a miniszter és politikai bizottsági tag Anasztasz Mikojan menye volt!… Sokat mond, hogy a bukott leningrádi vezetők terhére rótt vádak a gyászos 1936–38-as évekhez kapcsolták az egész pert… Mindenki készülhetett az újabb 1937-re. 1950 októberében, a leningrádi per fő vádlottainak kivégzése után elszaporodtak a cselszövések és ellencselszövések az állambiztonsági szolgálaton és a belügyminisztériumon belül… 1951. július 12-én tartóztatták le és börtönözték be Abakumovot. Eleinte azzal vádolták, hogy szántszándékkal tette el láb alól Jakov Etingert, a híres zsidó orvost, akit 1950 novemberében tartóztattak le, és aki hamarosan meghalt a börtönben a kínzások hatására. Hosszú pályafutása alatt olyan személyeket kezelt Etinger, mint Szergej Kirov, Szergo Ordzsonikidze, Tuhacsevszkij marsall, Palmiro Togliatti, Tito és Georgi Dimitrov, és Abakumovnak állítólag az lett volna a célja Etinger »kiküszöbölésével«, hogy »megakadályozza egy olyan zsidó nacionalista bűnözőcsoport leleplezését, amely az állambiztonsági minisztérium legmagasabb szintjére is befurakodott«. Pár hónap múlva magát Abakumovot tették meg a zsidó nacionalista összeesküvés »agyának«! Így Abakumov letartóztatása lett 1951 júliusában a döntő lépés egy nagy »judoeo-cionista összeesküvés« összetákolásában; ez lett az átmenet a Zsidó Antifasiszta Bizottság még titokban tartott likvidálása és a tisztogatás nyitányának szánt fehérköpenyes összeesküvés között. Vagyis nem 1952 végén, hanem 1951 nyarán alakult ki a forgatókönyv. 1952. július 11. és 18. között zajlott le zárt ajtók mögött, a legnagyobb titokban a Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjainak pere. Tizenhárom vádlottat ítéltek halálra és végeztek ki 1952. augusztus 12-én, és még másik tíz rabot, a Sztálin autógyár csupa zsidó »mérnök-szabotőrjeit«. Végeredményben ez a Zsidó Antifasiszta Bizottság »ügyének« mérlege: 125 ítélet, ebből 25 halálos (ki is végeztek minden halálraítéltet), 100 pedig tíztől huszonöt évig terjedő börtön vagy táborfogság. 1952 szeptemberében készen állt a judeo-cionista összeesküvés forgatókönyve. Pár héttel elhalasztották a kivitelezését, csak épp annyira, hogy megtarthassák az SZKP XIX. kongresszusát, amely végre összeült 1952 októberében, tizenhárom és fél évvel a XVIII. kongresszus után. Mihelyt véget ért a kongresszus, rögtön letartóztatták, bebörtönözték és megkínozták azoknak a zsidó orvosoknak nagy részét, akiknek szerepet szántak abban, amit nyilvánosan csak a fehérköpenyesek ügyének neveztek. Ezekkel az egyelőre titokban tartott letartóztatásokkal egy időben, 1952. november 22-én kezdődött el Prágában Rudolf Slánský, a Csehszlovák Kommunista Párt volt főtitkára és tizenhárom más kommunista vezető pere. Tizenegyet halálra ítéltek és fölakasztottak közülük. Mindenestül a politikai rendőrség szovjet tanácsadói fabrikálták össze ezt a bírósági komédiát, amelynek a nyíltan antiszemita jelleg volt az egyik sajátossága. Tizenegy zsidó volt a tizennégy vádlott között, és olyasmiket róttak a terhükre, hogy »trockista-titoista-cionista terrorista csoportot« alakítottak… Mindjárt a Slanský-per tizenegy halálraítéltjének kivégzése után, 1952. december 4-én Sztálin megszavaztatott a központi bizottság elnökségével egy határozatot »Az állambiztonsági minisztériumban uralkodó helyzetről«… Pellengérre került az állambiztonság; »lazaság« ütötte fel a fejét, elaludt az »éberség«, elnézték, hogy zavartalanul kifejthessék gyászos tevékenységüket a »szabotőr orvosok«. Megint tettek egy lépést. Sztálin az állambiztonsági szervek és Berija ellen is föl akarta használni a fehérköpenyesek perét. Berija, az apparátusi cselszövés avatott szakértője semmi kétséget sem táplálhatott felőle, hogy mi van ott készülőben. Még meglehetősen ismeretlen, hogy mi történt a Sztálin halála előtti hetekben. »Hivatalos« kampány szólított fel mindenkit a »bolsevik éberség erősítésére«, a »mindenféle hanyagság elleni harcra«, ülések, gyűlések követeltek »példás büntetést« a »kozmopolita gyilkosokra«, a háttérben pedig rendületlenül folyt a nyomozás, a letartóztatott orvosok kihallgatása… 1953. február 19-én letartóztatták Ivan Majszkij külügyminiszter-helyettest, a Szovjetunió egykori londoni nagykövetét. Szakadatlan vallatása közben »beismerte«, hogy Winston Churchill beszervezte brit kémnek… És mégis, hiába voltak a szenzációs nyomozati »fejlemények« ebben az összeesküvés-ügyben… január 13-a és Sztálin halála, március 5-e között a rendszer egyik magas méltósága sem tette le a garast nyilvánosan, hogy megbélyegezze az összeesküvőket. Bulganyin 1970-ből származó tanúsága szerint csak négy vezető volt »benne a dologban« a fő sugalmazó és szervező Sztálinon kívül: Malenkov, Szuszlov, Rjumin és Ignatyev… Megint csak Bulganyin szerint, március közepén kellett volna kezdődnie a zsidó orvosok perének, utána pedig a szovjet zsidók tömeges deportálása következett volna Birobidzsanba. A legtitkosabb és »legkényesebb« akták az elnökségi levéltárban találhatók, és még csak nagyon korlátozott mértékben hozzáférhetők; emiatt, jelenlegi ismereteink birtokában, nem tudhatjuk, hogy foglalkoztak-e már részleteiben 1953 elején a zsidók tömeges deportálásának tervével. Csak egy dolog biztos: épp a kellő pillanatban következett be Sztálin halála, hogy végre megszakadjon önkényuralma sok millió áldozatának sora.”

Végül is Sztálin kimúlt a fehérköpenyesek keze között, miután utoljára, hetven éven felüli vénségében éppen az „összeesküvő” orvosokban „fedezte fel” életének és mindenható hatalmának fő ellenségeit, s nem az forgott az agyában, hogy egy agyvérzéssel egy halálos ítélet az ő halandóságát is sújthatja. Ma ezek a „fekete könyves” tényállások okozhatnak sokkokat, 1953 márciusának első napjaiban azonban maga a vezérhalál volt a sokkoló, jóllehet akkor nem is nagyon ismertük ezt a modernebb korú kifejezést. A haláleset „világtörténeti” súlyát egy olyan mellékességben is látni lehetett, hogy az irodalmi hetilap, az Utunk a március 6-i rendes megjelenés másnapján, 7-én is kiadott egy külön lapot, amely egy szál újságoldal volt, a 11-es számot viselte; a maga nemében egy nagyméretű gyászjelentés volt fekete kerettel, legelső helyen az orvosi zárójelentést közölve a betegség történetéről és a beállt végről: „Március 2-ra virradó éjjel Joszif Visszárionovics Sztálinnál a hipertónia betegség és arterioszklerózis következtében agyvérzés állott be az agy baloldali féltekéjében. Ennek következtében a test jobboldala megbénult… A betegség utolsó napján a beteg általános állapotának rohamos rosszabbodása mellett ismételten jelentkeztek a súlyos heveny szív-véredény-elégtelenség rohamai (kolapszus). Az elektrokardiográfiai vizsgálat révén meg lehetett állapítani a szívkoszorúér vérkeringésének heveny zavarait, gócos elváltozásokkal a szívizomban. Március 5-nek második felében a beteg állapota különösen gyorsan rosszabbodott… 21 óra 50 perckor Joszif Visszárionovics Sztálin növekvő szív-véredény és légzési elégtelenség tünetei között elhunyt.”

A mi ifjú, diákmozgalmi „sztálinizmusunk” abban az időben egy világforradalmi romantika eget verése volt, amelyben Petőfi éppúgy vezérlő csillagként fénylett, mint Sztálin, s a kettő épp 1949-ben ikerítődött a legfényesebben, amikor keresztúri diákokként Petőfi halálának századik s Sztálin születésének hetvenedik évfordulóját ünnepeltük nagy érzelmi telítettséggel. Kereken egy évvel ezelőtt – magunk lévén immár a hetvenes korúak nemzedéke – a mi véndiákságunk fél évszázados ünnepét ültük egykori osztálytermünkben, s az osztályfőnöki óra szokásos beszámolói során én azzal a meglepetéssel kedveskedtem osztálytársaimnak, hogy betűről betűre felolvastam a jó fél évszázadon át megőrzött ívpapírról azt a Jelentést, amit Sebestyén Gyula társammal – falubeli társként és osztálytársként is ifjúkommunista vezetők lévén – ketten írtunk a Sztálin-ünnepségünkről 1949. december 18-án. A felolvasás talán nosztalgiásan sokkolónak mondható hatást váltott ki, s ha a gépelési technikát is maradéktalanul tekintené az ember – pontok helyett végig vesszők gépelve, betűvétések, a klaviatúra betűi által diktált ortográfia stb. –, még korhűbb képét láthatná annak, amit akkor műveltünk: „Jelentés a Székelykereszturi Vegyes Liceum I.M.Sz. Alapszervezete által 1949. dec. 17-én Stalin elvtárs születésnapjának tiszteletére megrendezett müsoros ünnepélyről. A Pedagógiai Tanács és az I. M. Sz. 1949 nov. 9-i kollektiva ülésén egy munkatervet fektetett le a december 17-i müsoros ünnepélyre vonatkozólag. Az ünnepélyt a kitüzött időpontba rendeztük meg. A müsort a Szovjet és Köztársasági Himnusszal nyitotta meg iskolánk dalárdája mindkét himnuszt magyarul és oroszul, illetve magyarul és románul énekelve. Sebestyén Gyula I.M.Sz. alapszervezeti titkár megnyitója után a »Forradalmár a cár alatt« c. szindarab Stalin ifju korát és az októberi forradalomig terjedő illegális tevékenységét mutatja be. A szindarab, melyet Szabó Gyula és Sebestyén Gyula irtak, 4 felvonásból áll: I. Stalin a családban II. Stalin a tifliszi papneveldében III. Stalin a tifliszi munkások között IV. Stalin a börtönben. A felvonásokat összekötő szöveg kiséri, mig végül egy élőkép a Téli Palota megrohamozását jeleniti meg. A szindarabot játszó tanulók közül szereplésükkel kitüntek: Farkas Miklós, Tóth Erzsébet, Szabó Vilmos, Varró Domokos, Vaszi Sándor és Szabó Jenő. Negyedik müsorszámunkat a Dalárda adja, elénekelve a Mátyás Ferenc tanár elvtárs által átdolgozott és betanitott »Dal Stalinhoz« c. éneket. Ötödik müsorszámunk a Stalin elvtárs tiszteletére hirdetett irodalmi pályázatok kihirdetése és a pályadijak kiosztása. A versenyen 25 tanuló vett részt; a VIII. o.-ból 9, a IX.-ből 6, a X.-ből 5, és a XI.-ből 5 pályázat érkezett be. A pályázatok mind Stalin elvtárssal kapcsolatosak. Stalin életrajzának a feldolgozásában az első dijat Borbáth Károly XI. o. t. a szindarabban Szabó Gyula és Sebestyén Gyula XI. o. t. az elbeszélésben Sebestyén Gyula XI. o. t. a versben Győrke Aladár X. o. t. nyerte az első dijat. Az első három pályázatot irodalmi fajtánként pénzjutalomban részesitettük. Müsorunk második részében a Lenin és Stalin által vezetett szociálista forradalom következtében létrejött uj gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetet egy bányász- egy kolhoz- és egy iskola-jelenet mutatja be. A bányász-jelenet a Stachanov mozgalom megjelenését, mint a szociálista ipar alapját, az első nehézségeket és a mozgalom győzelmét ábrázolja. A szereplé_lenet az uj kollektiv mezőgazdaságot mutatja be Stalin elvtárs szülőföldjén Georgiában, Gori városa mellett. A jelenet egy orosz tánccal fejeződik be. A jelenetet Ütő László tanár elvtárs és Dénes Margit X. o. t. állitották össze. A szereplésben kitüntek: Birtalan Mária, Nagy Irma, Barabás Sándor és Bencze Gábor. Az iskola-jelenet a kulturforradalom által létrehozott uj iskolát: a Szovjet iskolát mutatja be, kihangsulyozva az elmélet és gyakorlat egységét, az ifjuság proletár nemzetköziség szellemében való hazafias nevelését az iskolában. A jelenetet Farkas Jenő tanár elvtárs állitotta össze. A szereplésben kitüntek: Kovács Károly, Nagy Anna Mária, és ezenkivül orosz népdalokat énekeltek Varró Edit, Schuller Irén és Jakab Éva. Utolsó müsorszámunk a Szovjet iskola folytatásaként Fagyejev: Ifju Gárdá-ja két jelenetének előadása, mely ábrázolja, hogy a Stalin által nevelt Komszomol ifjuság mindenét, ha kell életét is kész feláldozni a szociálista hazáért, a dolgozó emberiségért és annak vezéréért: JOSZIF VISZÁRIONOVICS STALINÉRT. A szereplésben kitüntek: Varró Domokos, Máthé Ibolya, Lőrinczi János és Kacsó Erzsébet. Az ünnepély az Internácionálé eléneklésével ér véget. Székelykeresztur, 1949 dec. 18 Sebestyén Gyula Szabó Gyula”… Az 1949/50-es iskolai évben a mi érettségizendő XI. osztályunkban – ez volt líceumi „forradalmi mozgalmunk” mozdonya – tizennyolcan „törtünk előre”, olyanformán vegyesülve, hogy a kicsengetési felvonulásunkon a hat lányt közrefogta kétfelől egy-egy fiú. Ebből a végzős létszámból épp felényien, kilencen szerepeltünk név szerint „kitüntetve” a Sztálin-ünnepélyről készült Jelentésünkben, de tavaly a tanteremben már csak négyen ültünk olyan szereplők, akik ötven év távolából szembesülhettünk a hetvenéves Sztálint köszöntő nagy műsoron elért sikerünkkel: a két „fő” Gyula mellett még két Sándor, Vaszi és Barabás. Öt másik Sztálin-dicsfényes társunk rendre igazolt hiányzója lett véndiák-találkozós műsorainknak, s ezek közül, akiknek nevét a gimnáziumkertben álló osztálykopjafánknál szoktuk koszorúzni, ketten egészen fájdalmasan estek áldozatul a Sztálin halála után még hosszú időre ütőképesnek bizonyult sztálinizmusnak. Az egyik Borbáth Károly volt, iskolánk és osztályunk „nagy történésze” – a „Stalin életrajzának a feldolgozásában” is nyilvánvalóan ő nyerte az első díjat –, aki a kolozsvári egyetem történelem karáról leningrádi aspirantúrára is kijutott, s akiről ezt olvashatom, ha könyvtáram egyik vaskosabb könyvét, a Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetét felnyitom: „Középiskolát Székelykeresztúron végzett… Négyéves leningrádi tanulmányút után a Bolyai Tudományegyetemen lektor, 1968-tól 1977-ig a nagyenyedi Bethlen-könyvtár igazgatója, 1977-ben Torockón, 1978 óta Vargyason tanított. Kelemen Lajos követőjeként a helyszínen kereste fel Erdély műemlékeit” stb.; mindemellett ez az 1981-ben megjelentetett lexikon nem tud arról, hogy Borbáth a lexikonban meglévő halálozási dátum, „1980. ápr. 20.” előtt alig pár nappal járt nálam, hogy a közelebbről esedékes harmincéves találkozónkról is beszélgessünk, s még kevesebbet tud az olyan „életrajzi köztudottabbakról”, hogy a nagy tudós diplomás történelemtanár miként járta a kálváriát az egyetemi katedrától és könyvtáraktól a falusi iskolák osztálytermeiig, legvégül éppen szülőfaluja iskolafalaiig, ahonnan „megmentett falusi tehetségként” egykor indult, hogy mintegy visszatoloncolva a szülőhely porába, ott kályhájának szén-monoxidja fojtsa meg álmában, s mindezek után pusztán az legyen a „díja”, hogy a keresztúri gimnázium udvarán egy külön kopjafa tiszteli az emlékét, s Vargyason az általános iskola hallgat az ő nevére. A másik jóravaló osztálytársunk, Lőrinczi János, ha lehet, még tragikusabb áldozata volt a kommunizmusnak, mert ő, miután szintén Kolozsváron megszerezte a magyar szakos tanári diplomát, s azzal 1955-ben a rangos csíkszeredai gimnáziumba került tanárnak, ott a magyarországi ’56-os vihar sodrában „lebukott” egy olyan „gyengesége” miatt, hogy nem jelentette fel a tanítványait, akik „ellenforradalmi” versszerzeményeiket megmutatták neki, majd börtönévei letöltése után élt és dolgozott még hosszú évekig a tanügyön kívül, míg 1989 decemberében, csaknem Ceaułescuék helikopteres menekülésének pillanatában fel nem akasztotta magát annak a bűntudatának a súlya alatt, hogy rabsága óta a belügy beszervezett munkatársa volt; lehet, arra nem gondolt akkor, hogy kereken negyven évvel azelőtt tűnt ki szereplésével egy Ifjú Gárda című könyv általunk megelevenített jelenetében, amikor születésnapi szerepjátszásaink fő nevelő célzata az volt, hogy „a Stalin által nevelt Komszomol ifjuság mindenét, ha kell életét is kész feláldozni JOSZIF VISZÁRIONOVICS STALINÉRT”, de a végzetes elszánáskor az bizonyára megfordult a fejében, hogy „szabad életünk” első évében, 1990-ben esedékes lesz osztályunk negyvenéves találkozója az osztályfőnöki órán adandó beszámolók programpontjával együtt.

Az én „sztálinizmusom” épp a sztálini korszak utolsó idején egészen tüneményes szép napokat látott. Már a líceumi ünnepi rendezvényen megvolt az a kitűnésem, hogy az iskola egyik diákvezetőjeként és első irodalmáraként egyik oroszlánrészes szervezője s készítője voltam a születésnapi rendezvénynek és műsornak, társszerzője voltam a Forradalmár a cár alatt című színdarabnak, játszottam is benne szerepet, s kaptam a darabírásért megosztva életem első „irodalmi díját”, mint egy „Sztálin-díj” apróját, és miután a darabban magát Sztálint abban az ifjú korában jelenítettem meg, amikor az ő mozgalmi neve Szoszó volt, még az a jutalmam is meglett, hogy diákságunk kisebb baráti körében Szoszó lett a becenevem. Ez a Szoszó épp a következő években még a szülőföldjére is úgy járt haza a kolozsvári egyetemről, mintha a Sztálin szülőhelyére járt volna, lévén akkor a Székelyföld jó része Brassótól a Hargitán túlig „Sztálin-tartomány” – a szülői házzal való postánk címzéseiben mai napig viseli a korjegyet az, hogy „Regiunea Stalin” –, s minderre a viruló sztálinizmusra az a tavasznyílás fonta a legjelesebb korkoszorút, amely ugyanakkor a vöröslő gyászkoszorúk halmait rakta a halott Generalisszimusz koporsója köré. Temettük Sztálint, és Kolozsváron ugyanazokon az Utunk-„lepedőkön”, amelyek Sztálin végóráit és halálát állították nagy gyászként és szerencsétlenségként homloktérbe, számomra termett az a „babér”, hogy „új tolla” lettem a romániai magyar irodalomnak. Jó három évtizeddel később, 1984 júliusában térített egyszer vissza erősebben az írásvágy a sorsdöntő 1953-as esztendő idejébe, amikor a soron következő Utunk Évkönyv számára meg is írtam egy terjedelmesebb vázlatot „új tollas” indulásomról Az eleje fel volt virágozva címmel, az alaposan dokumentált múltidézést azonban kicenzúrázták az Évkönyvből, s így most az akkori kézirat lapjaival eredhetek az eltűnt idő nyomába, hogy ott nézzem, mikért forgattam elő 17 évvel ezelőtt az „új tollakat” szülő Utunk-műhely egykori lapszámait 1953-ból: „… Február 20-án ismét feltűnt az utolsó oldal anyagaként a »fiatal író« ügye, a szerkesztőség katonai szolgálatban lévő fiatal tagjának, Kovács Ferencnek a tollából közölve egy »írónevelő« cikket, Szabad és gazdag életünk – íróink iskolája címmel, amelyben a szatmári színház későbbi törzstagja – s egy napjainkban »induló« új költői tehetség apja – többek közt azt írta: »Több, mint egy éve vagyok Néphadseregünk katonája, rövid ideje tartalékos tisztje. Egyenesen az Útunk szerkesztőségi asztala mellől kerültem ide… Számon kell kérni ezt [= a katonaélet ábrázolását] irodalmunktól, a megjelent művektől s főleg azoktól a fiatal íróktól (Szász János, Kányádi Sándor, Panek Zoltán, Bodor Pál, Jánki Béla, Létay Lajos), akik élték és ismerik ezt az életet s akik közül egyik-másik még egy sort sem írt róla… Ha a múlt évi novellatermésünk legjobb darabjait vesszük (Nagy István: Őrködnek az öregek is, Sütő: Szavad legyen a mi szavunk), sikerüket, szépségüket elsősorban éppen annak köszönhetik, hogy frissen, azonnal reagálnak az azonnali kérdésekre«; cikke végén felhívta a mundéros kritikus a szerkesztőséget, hogy a lap hasábjain szólaltassa meg az ország fiataljait: »Szólaltassa meg az Útunk szerkesztősége közvetlenül is őket. Irjanak életükről, munkájukról, tapasztalataikról az élenjáró dolgozók, sztahanovisták, kollektivista parasztok, pártmunkások és legjobb értelmiségiek. Olyan írások lesznek ezek, amelyekből írók, költők és olvasók egyaránt tanulhatnak«… A következő számban, február 27-én Anavi Ádám »közvetlenül« hozzászólt a Földes cikkéhez, Helyes, elvszerű támogatást kezdő íróinknak címmel, mellette Vita-felirattal megjelent Szabédi László nevezetes cikke, az Egy emberben két ember, és évfolyamunkon még attól is külön keletje lehetett a számnak, hogy ugyanakkor jelent meg évfolyamtársunknak, Jánky Bélának a verse, amelyben a fiatal költő az ötéves terv idő előtti teljesítését várta az új esztendőtől: »Népem jó reménye, / Új énekek éve. / Köszönt fiad! / Hozd el, amit népem / öt évre álmodott, négy év alatt«. A március 6-i szám első oldalán évfolyamtársunk verse helyett már vezércikk sürgette, hogy 4 év alatt az 5 éves tervet!, de ezúttal a vezércikk fehér folttá lett a mellett a két közlemény mellett, amely »Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs betegségét« adta hírül a világnak: az első a szovjet kormány március 3-i közleménye volt, a második a szovjet hírügynökség március 4-i jelentése a betegség orvosi leírásával… Általános volt a döbbenet, a lesújtottság: Sztálin elvesztette öntudatát és beszélőképességét, Sztálinnak megbénult a jobb karja, jobb lába, Sztálin fekszik, mint egy akárki halandó ember, és az érverését, légzését számolják, hőmérsékletét lázmérőzik. Világvég-hangulat borított el mindent, s közben még mindig reménykedtünk valami emberfeletti csodában, az ő »emberfeletti nagyságához« méltó jobbrafordulásban; nem tudtuk elképzelni az életünket nála nélkül, hogy ő többet ne beszéljen »jobboldali elhajlásról«, a »baloldaliságról mint a kommunizmus gyermekbetegségéről«, a háború és béke kérdéseiről, a nyelvtudomány kérdéseiről, amelyekről mi a karon, a nyelvi s nyelvtudományi kurzusainkon nemcsak anyanyelvünkön, de az ő nyelvén is folyékonyan beszéltünk… Mindamellett az Utunknak ez a száma is négy »lepedőből« állt, s ha volt kedvünk továbbfordítani az első oldalt, a második és harmadik oldalon, egy magas tárcában olvasni lehetett Páll Árpád cikkét Osztrovszkij Viharának kolozsvári bemutatójáról, ami nekünk – akik általában minden színházi bemutató után megrendeztük a karon az előadás vitáját a színházzal, színészekkel – különösen nagy színházi élményünk volt, mivel a darabot a mi »színis« nemzedéktársaink adták elő, a »Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet negyedéves növendékei«… annak a kivételesen tehetséges és lelkes gárdának a tagjai, amelynek a törzscsoportja utána mindjárt, ahogy az akadémiát elvégezte, egyből s testületileg Nagybányára ment magyar színházat alapítani… A színis barátaink előadásáról szóló tárca fölött a harmadik oldalon ott volt Horváth Imrének egy költeménye, ami nemcsak Igaz szerelem címével tűnt fel, hanem azzal is, hogy a négysorosok mestere egy háromhasábos hosszú verset írt, de számomra jobban feltűnt az oldalon a Horváth Imre verse mellett lévő másik három hasábon, a vers ikerterjedelmeként tördelt szöveg: »… Aztán beléjöttünk a barázdába« Írta: Szabó Gyula; a moldvai »nagy útról« írt első »élménybeszámoló« volt, s az élmény, amely az én »beszélőképességemet« a tollfogásig lelkesítette akkor, az első tollfogás ügyetlenségeivel együtt főbb soraiban így hangzott: »Lészped a Szeret szelíd lankás vidékén fekvő csángó falu. Azon az enyhe januárvégi napon, amikor leszállottunk a vonatról, a földeket hó borította. Nem lehetett látni, milyen a lészpediek vetése, s aziránt sem érdeklődtem, hogy milyen volt a kukoricatermés az őszön [= célzás arra, hogy ez akkoriban elterjedt eleme volt a riportírásnak]. Más termésért jöttünk mi, a szívnek, örömnek és bánatnak évszázados terméséért: a lészpediek dalaiért… Útközben a temető mellett haladtam el. A temető kapuján furcsa ákombákomos felíráson akadt meg a szem: Hogy vagytok tü voltunk mü is Hogy vagyunk mü lesztek tü is Pór és Hommu. Nem a legkellemesebb fogadtatás és nem a legkellemesebb érzés ilyen tavasziasan meleg időben ezeket az enyészetet lehelő sorokat olvasni. Csak később tudtam meg, hogy ez a felírás nem az enyészet, hanem a virágzás hírnöke, hogy ezt a néhány magyar szót és helyesírási hibát is úgy kellett kicsikarni, komoly csetepatéval. Jenő Antaltól, vagy lészpediesen ,bácsi Jánótól’ tudtam meg… A temetőfelírás is az ő kezemunkája. Jánó bácsi háza nincs messze a falu szívétől… A házigazda barátságosan fogad… Egyszeriben arról kezd beszélni, ami a szívén fekszik, ami fáj neki s aminek örül. Ez nem szokatlan itt Lészpeden. ,Olyan nótára tanítsanak – mondta az egyik lány –, melyik a szívünk mellé esik.’ A lészpediek őszinték és mély érzelműek… Egyetlen szót se szeretnék elszalasztani Jánó bácsi beszédéből, mert minden szava élmény, szívós harcokról szóló családi jelentés, s olyan szépen beszél magyarul, hogy az ember kebelébe teheti, de azért lopva összeszámolom: összesen öt Sztálin-kép a falon. Nem dísz, nem tüntetés, hanem egyszerű szívbezárás, befogadás a családba. Hiszen az egész dolgozó csángóság és maga Jánó bácsi is sokat köszönhet annak, hogy ezek a képek ott lehetnek a család képei mellett. ,Szinte sírtam örömömben, amikor a lányom magyarul es olyan szépen olvasott, mint románul.’ Ezt is harccal, kemény harccal érték el…«”

Akkor, 1953 elején a lenyűgöző népdalkincs mellett az a kemény harc jelentette a rendkívüli élményt, amelyet a csángók öntudatosabbjai vívtak a magyar nyelvű oktatásért és misézésért, s ha írtam az élménybeszámolót a két faluról, Lészpedről és Lujzikalagorról, ahol gyűjtöttünk, a legerősebb híreszteléssel arról a harcról és annak valóban lelkesítő eredményeiről szóltam, ami pár év alatt egész sorsfordulattá teljesedett ki: „beléjöttek a barázdába” a csángó falvak jelentős részében úgy, hogy már magyar nyelvű tanítóképző is indult Bákóban az anyanyelvű tanítás jövőjének biztosítása végett, s ha a barázdában a Sztálin-kultusz is virágzott, az főként azért nyújtotta gyökereit a családi ház falára kitett Sztálin-képekig, mert a csángóknak a leghathatósabb segítői a kemény harcukban a vidékre többször „kiszálló” szovjet tanácsadók voltak, miközben a püspöküknél is kérvényező csángók az Isten szolgájától olyan fenyítékes választ kaptak, hogy „ha magyarul imádkoztok, az oroszok Szibériába visznek”. Ebben a „barázdában” én akár „Szoszóként” is otthon érezhettem magam – mint ahogy írtam is –, miután a kultuszos képek között még az is „megmesélésre” került, hogy Sztálin születésnapját miként ünnepelték Lészpeden 1947. december 21-én: „Jánó bácsi egyre beszél, s a szoba egyre barátságosabb, annyira, hogy már nem is lepődnék meg, ha egyszerre édesanyám nyitna be az ajtón. S bár szívem megdobban, nem csodálkozom, amikor mellettünk szép hímzésű papír falvédőn megpillantom egymás mellett Sztálin és Gheorghiu-Dej fényképét. Fennebb két rajz: az egyiken Sztálin az édesanyjával, másikon a pionírok virágot adnak Sztálinnak. Egyetlen szót se szeretnék elszalasztani Jánó bácsi beszédéből, mert minden szava élmény… Hiába lármáztak, fenyegetőztek, fitymálódtak a »feszes zsebűek«, hogy »előbb légy gazda s azután beszélj«, meg hogy »ne kakaskodjatok, mert kicsin vagytok«, hiába csengett a templom a pap tiltó szavától, hiába akarták elhitetni velük, hogy még néhány vénasszony kell meghaljon, s vége a magyar beszédnek, Imre Péter hiába gőgösködött, hogy »akkor lesz itt magyar iskola, amikor az apám püspök lesz« – az iskola felépült, 1947. december 21-én beleültettek az új padokba 170 gyermeket, melléjük állítottak három tanítót, és Lészped néhány évszázados történelmében először azon a nyelven tanulhattak a gyermekek, amelyen az édesanyák dalaikat tanították nekik… »Nem szeretem az igazságtalanságot – mondja Jánó bácsi. – A szívemet a talpam alá teszem, de egyenesen megyek.« Annak idején, még néhány évvel ezelőtt sem volt könnyű egyenesen menni. »Jóllehet ismerjük a magyar nyelvet, mégis románok vagyunk« – ilyen szövegű nyilatkozatot terjesztettek aláírásra a papok a népszámláláskor, ígérve, hogyha aláírják, magyar papot kapnak… Az ehhez hasonló szennyesebbnél szennyesebb eszközöket sorolja fel Jánó bácsi: – …Zúgtak az emberek, ez így, az úgy. Kell magyar mise, nem kell magyar mise. De mi azt mondtuk: meg akarjuk látni, hogy ennek a demokráciának a béjövetele ezt es elhozta nekünk. A Prefekturáról hoztunk írást a magyar szóra, de a pap a földhöz csapta: a püspökségtől kell az írás. No, oda jó helyre küldött. Mikor magyarul kezdtünk énekelni, kizártak a templomból. Nekiálltunk, deszkánk vót, csináltunk egy keresztet magunknak, s ott a templomon küjjel, a fenyőfák alatt miséztünk hat hétig. A pap zenészeket fogadott, bort vett, avval csalta el a fiatalabbját közülünk, s csúfságból a kapákat verték harangszó helyett nekünk. Mü aztán jártuk Bukarestet, ha felmérnék az utat, mit el s vissza megtettünk, még tündérországba is elérne. Míg aztán jött a miniszteri írás: magyarul es lehet tartani a szertartást. Még azétt a felirásétt es ott a temetőnél, mit nem kellett küzdjek. Nem tudom, látták-e, ahogy jöttek? – Bólintok. Restelkedve, zavartan folytatja: – Lehet, hogy nem a leghelyesebben van írva, de mü jobban es megtanultuk lenne, ha akkor es igy lett lenne. Sokat beszélek a gyermekeimnek erről, mert ha én elhalok, nincs ki megmesélje nekik. Sokat küzködtünk, hogy nekik könnyebb legyen, míg aztán beléjöttünk a barázdába…”

Mikor 1984-ben írtam az Évkönyv számára az „új tollas vázlatot”, a lehető legbővebben szemelvényeztem bele a csángó riportok passzusait, minthogy akkor már évtizedek óta úgy ki voltak vetve a csángók a barázdából, hogy híre sem volt magyar iskolának, magyar misének, magyar tanítóképzőnek, magát a „csángó” szót sem lehetett már Romániában magyarul kinyomtatni, „nem tűrte a nyomdafestéket”, mint ahogy az Évkönyv nyomdafestékéhez sem jutott hozzá. Elhalt Sztálin, azután elhalt Jánó bácsi is, a gyermekei jövőjét nem tudta „megszerezni”, s mindaz, amit nekem is egykor „megmesélt” a magyar szóért vívott harcról, ekkor már-már egészen úgy hangzott, mintha egy tündérországi utakon küzdő mesehős tündérmeséjét jegyeztem volna le Jánó bácsi házánál, s azután Lujzikalagorban egy másik háznál 1953 téli napjain, amikor a sok többi „szív mellé eső nóta” között a hetvenéves öregasszony kesergőjét is egy életre megtanultam: „Eszembe jut az a 70 esztendős írástudatlan anyóka, aki olyan szívbemarkolóan, megrázóan énekelte, hogy kicsordult az ember könnye: Kövecses víz martján páratlan gelice, / Annak es édese én vagyok egyike, / Kinek e világhoz nem vót szerencséje. / Istenem, istenem, szerelmes istenem, / Mét kell e világot búval eltöltenem? / Egy esztendő kettő búval es eltelik, / Jaj, de az örökös soha el nem telik. – Kéne meghalni, s nem halok meg – mondta csendesen könnyezve, s bágyadtan mosolygott hozzá, mintha restellné, hogy könnyeket csalt a szemünkbe. S vele együtt ezek a megkönnyeztető, kesergő énekek is a sír szélén állnak…” A történelem és az új tollas írás úgy űzte a sorsjátékot, hogy 1984-ben eleve mellőztem az olyan passzust, amely 1953-ban egészen pártos szólás volt, de 1984-ben idézve már egészen provokatív élt kaphatott volna, ha szemelvényezem: „Eddig a csángók azt hitték, hogy magyarul csak akkor beszélhetnek, ha otthagyják a csángó-földet. De mikor a demokrácia eljutott hozzájuk is, kezdték megérteni, hogy a román munkások és dolgozó parasztok kezet nyújtottak nekik. Kezdték megérteni, hogy ugyanaz a párt, amely földet adott nekik, jogot ad arra is, hogy anyanyelvükön értsék meg a bojárok, kulákok, minden eddigi elnyomóik gazságát és az új élet építésének szépségét. S amit eddig soha nem éreztek, most megérezték, hogy ez a szép ország az ő hazájuk is. Most már változtattak a régi szövegen, Romániát hazájukként dalolják: Elindultam szép hazámból / Híres szép Romániából…” A sír szélén állt 1984-ben már sok magyar szó és ének a csángók földjén, sok el is volt temetve a lészpedi temetőfelírással együtt, amelyért egykor külön meg kellett küzdeni, de 1953 februárjában még úgy vonatozhattam vissza a Szeret mellől Kolozsvárra, mint aki a leglelkesítőbb hírekkel fut, hogy azokat mielőbb közölhesse a világgal: „Nem csoda, ha az idősebbek órák hosszat, naphosszat tudnak énekelni, de mind fájdalmasan elnyújtott énekeket. S bár tele van a fülem ezekkel a végtelenül szomorú, panaszos dallamokkal, a vonaton mégis azt a vidám, kedves éneket dúdolom magamban: Megvirágzott a diófa. – Ez az igazi lészpedi nóta: a termékeny barázdába belejött, virágzásnak indult Lészped nótája.”

(Folytatjuk)