Vadon erdőben fogok széjjelbujdosni, mint a Prédikátor,
de inkább csak hétvégén, mikor a gálás vasárnapi nép
botladozik a sáros ösvényen – föltekintenek a mezítelen gyökerek
(azok a mélyek) – zsírpapír lengedez a galagonyabokron
(jobb híján tűzte fel a tövisszúró gébics),
emberi ürülék szaga árad kétoldalt a sűrű bozótból,
s fehérlő kutyagumi szegélyezi a dágvány borította csapást.
Trágyázott Édenkert – lopakodok lefelé
hátizsákos szőke norvég leányok nyomában. Lebukik a nap
(elviszik a rendőrök). Romantikus alkonyi félhomályban
érek a domb aljára. Itt tábla mutatja bal felé
a sárgával jelzett utat: Lechfeld, hogy a német turisták is értsék.
Jobbra, a veres jel fölött ez áll: Muhi-puszta.
Ahol leégett a menedékház, s fedél nélkül maradt a méla Béla.

Persze ez csak mélázás. Az erdő nem vadon,
szélén a kökénybokrok mögött négysávos úton rohannak az autók,
s ami a síkon füstölög távolban, az az atomerőmű.

Mit tesz ilyenkor a vátesz, próféta, prédikátor,
mikor idekint hideg éj sziszeg, s tétován füttyent a hajnal?
Hát persze hogy a vendéglőbe tér be.
“Csapos, egy Stellát (esetleg egy villamos, izé… Vilmoskörtét)”,
amitől kivirul a puritán prédikátori orca;
lecsitul a harag; ma nem ostorozzuk az erkölcsét vesztett,
kárhozatra ítélt népséget – nem, most koccintunk –, a test
gyanús kigőzölgéseit elnyomja a pálinkapárlat,
mikoron Dávid (igazi szilvántúli név)
leül a forgószékre, és nagy búsultában
a bárpultra hajtja ószövetségi fejét.