“És Ady akkor kétségbeesésében
széttépte a gyerekkori Bibliát” –
olvasom, és hirtelen érzem,
hogy nekem ő olyan, mint Szent Ferenc
megtépett énekesmadara, Piaf,

az alkoholista, kábítószeres,
örökké szeretkezni vágyó némber,
ki istenszomját nem elégíthette ki soha.
Adyt én olyan “asszonyi” lélekként szeretem,
kiben egy a “veres fenevadon ülő
Nagy Parázna” és Szűz Mária.

Ő az én régi, kamaszláng-szerelmem,
mióta viselem szavait és életét,
ezt a vajákos, föltörhetetlen
jelet, mitológiát, sötét

példáját jósorsnak és bukásnak,
tűzijátéknak, melyet csak ilyen
táltoslény vétkezhetett össze magának
elért óceánja förtelmeiben.

Ady nekem hős, tiszta, szent,
de megvert, kárhozott és átkozott:
féltem tőle minden percemet,
de kőoltárára fehér galambot hozok.

Jobban szeretem önmagamnál,
pedig tudom már fáradtan, öregen,
hogy a Nagy Szellem, a halál is itt áll
mellettem és viszi az életem

oda, hol Adyval és mindenkivel
az ürességen túl, találkozom,
újból és újból elborulva-remegve
a teremtés lármás igéit
sorra kioltó sugallatokon.