Mert nem élte át senki még,
ahogy e hozzám-nőtt vidék
minden elvesztett nyoma bánt
nincstelenek jussa gyanánt:

tőlem elvenni nem lehet
sem birtokot, sem felleget;
sem Nagyanyám lábnyomát,
hol fogadták régvolt tanyák;

sem batyujából a hamut,
amelyből most is mar a lúg;
sem azt a beszakadt jeget,
mely sír lett Nagyapám felett;

sem a dombot, ahol Apám
álmaim sötét talaján
hajtja a két megtért lovat,
amint szótlanul szántogat.

Szótlanság fajsúlya vagyok,
egyből minden belém sajog:
a jégtől az ekevasig
belém – a talajba hasít.

Fájdalmak – égi őrszemek
virrasztnak országom felett,
hogy miket a kor eltemet,
a csillagokig nőjenek.