Veress Miklós

Füstkoszorú – szonettekből

“… elrejték magokat barlangokba
és a hegyeknek kőszikláikban.
… Mert eljött az ő haragjának
nagy napja; és ki marad meg
őelőtte?

(János Jelenésekről VI.)

1 Porrá dőlt két torony. Micsoda eszmék
működnek úgy, hogy ők működtetik
a képtelenség mozgóképeit;
s csak nézzük mint közönyös mozivendég

majd otthonunkban, jó soká! Pedig
valóság az a bomba-repülőgép,
gyehenna-lángon aki odabenn ég,
s kik magukat a mélységbe vetik.

De mindez innét némaságbeszéd,
mikor a hiány visszaépül porból,
s
Ground Zeróvá rögül a rettenetben:

jelkép jelkép helyett. Úgy ezredét
fölszentelve a
kamikáze terror
őrjöngő hite működik kietlen.

2 Őrjöngő hite működik kietlen,
mert éhező népeknek – nagy akol,
hol milliárdos próféta papol,
s
kitántorognak milliói közben.

A vakhitnél nincs gonoszabb pokol,
ha bűn oka idegenszavú isten:
szilánkozván Allah szemébe fröccsen
a fölrobbantott ős Buddha-szobor!

Küldhet-e költőt még e vérző távol
(kit vérengzővé nem torzít
a vandál
bölcsesség, melynek végpontja: Manhattan) –

vagy szült volna… Csak most kiképzőtábor
körül egy hangtól megborzongva sétál
kősivatagban – míg én a Ligetben?!

3 Kősivatagban – míg én a Ligetben
fohászkodom – nem olvasnak Koránt,
csak leborultanak Mekka iránt,
hogy Allah olvashasson a szivekben;

s titokban tartsa jól, amit talált:
mert gyűlölettől mindig visszaretten,
ki teremteni akart, és ijedten
sötétül el, hogy az az égi láng,

mit elplántált – égőhús-szagú tűzvész;
mit tovább szít a hívő vad hevében,
hogy hátha lángra kap a világtérkép.

De itt még béke van. Avart gereblyéz
bokrok alján a
kertész, s hogy ne féljen,
vizslámnak netán arról értekeznék.

4 Vizslámnak netán arról értekeznék,
hogy nem kell mindentől rettegnie:
ez nem a kínhely, ahonnét ide-
hozták nekünk, ám némi idő kell még.

Három hónapja már, hogy Fricire
átkereszteltük – sajgó még az emlék:
a Rossz Gazda, akinél annyit verték,
hogy belerendült kis kutyahite.

Már másfél éves lett, és még sokáig
hangját se vettük. De mint régi vizslám,
madárra lesve, úgy kúszott előttem;

s ráncolta homlokát, mint az a másik
húsz éve. Képe m
ár annyira halvány,
hogy attól félek, lassan elfeledtem.

5 Hogy attól félek, lassan elfeledtem
tizenéveket s lezárt századot,
nem öregség, csak belefáradok,
mint ritkulnak a barátok köröttem;

s már nem csupán hajuk. Rút állapot,
amit megszokni szinte lehetetlen,
mint bízni, hogy van annyi tiszta tettem,
mivel Jó Gazdám elé állhatok.

Félkábán feküdtem kórházi ágyon
nemrég megint, s volt időm meditálni
annak okán, hogy mindig újra megvéd

a nemléttől, kit nem kell kitalálnom,
mert ahogy őt, csak úgy érthe
ti bárki
a madarak igaz és tiszta nyelvét.

6 A madarak igaz és tiszta nyelvét
nem lehet megtanulni szó szerint.
Nemes Nagy Ágnes régen arra int,
hogy tengeliccel –
cipitylőrincelnék;

ám épp
lőrinci példája megint
a madártannak, hogy az ember lelkét
az nyitja meg, mikor ráfagy a tél még,
ki
nyitnikéket dalol odakint.

A széncinke, ki oly boldog e hitben –
s az én madaram ezt kérdi:
Ki ő?
Ám elbúvik, mielőtt válaszolnék,

viszontkérdésben, hogy netán az Isten;
mert fojtogat a ködös őszidő –
csicsergést, füt
työt már a szám is elvét.

7 Csicsergést, füttyöt már a szám is elvét,
s akiktől hallanám is – kevesednek:
mint hogyha más hang kéne embereknek –
most varjú károg, szarka csörgi mérgét.

Szeretem látni, mikor nézegetnek,
kis fejük félrehajtva, hogy csevegnék
ővélük is – de már félterjedelmét
elfoglalták a hallgatag Ligetnek.

Valaki intett erre még tavaly,
s leintettem, hogy nincsen
hitchcockista
madárterror – már látjuk mind a ketten,

hogy mint űz el dalost a hangzavar:
huncut rigó-bíróm se térne vissza.

Az emberszó meg üres és hitetlen.

8 Az emberszó meg üres és hitetlen:
a szóvirágok gazokká vadulnak,
más nyelvek neoprimitívsége untat –
hogy mégis jobb volt magyarnak születnem,

s nem világpolgárként meghalni holnap.
Elbabrálgatni néha egy szonetten,
míg sms-ek pattognak köröttem,
s az internetnek hálójába hullnak.

Hullnak? Ahol majd füstkoszorú gyászol,
így akad fönn ezer végüzenet,
s hitelesebbé lényegül azonnal,

mint bármi búcsúvers. Gesztenyezápor
kopog, s hogy visszahozná kedvemet,
kutyám eljátszik egy műanyag lommal.

9 Kutyám eljátszik egy műanyag lommal.
Üres flakon, modernül emberi
lélekszemét, mi játék őneki.
A környezetvédelmi mozgalommal

nem törődvén hozzámig kergeti;
vigyázza, ámde azt is várja garral,
hogy visszarúgjam: má
ris tovanyargal.
Ezek most nem a szigor percei,

inkább a feledésé. Hiszen olykor
azért kell póráz is, mert megriad
egy durva hangtól, s megugrik az utcán:

az ág is – bot, a szíj is néha – ostor.
De elhasal végül bokor alatt,
nagy huncutságból acsarogva néz rám.

10 Nagy huncutságból acsarogva néz rám.
Kétéves lesz, és ez kutyaidőben
számítva sem nagy kor: belé se döbben,
hogy mi történhet véle s vélem eztán.

Mert hatvan év lesz jövőre mögöttem,
s előttünk mennyi? Kinek magyaráznám,
hogy rossz könyvelő vagyok, s annyi számlám
szaporodott föl, hogy elfödhetne könnyen.

Acsarogtam is – teszi azt az ember,
meg huncutkodtam is, abban a hitben,
hogy megmarad utánam valami

mű vagy afféle – ám veríték önt el,
míg lesz az az egy szó, miért az Isten
figyel, hog
y nem bírom kimondani.

11 Figyel – hogy nem bírom kimondani,
mi bekövetkezhetne, bárha sejtem –
e táj is. Űzném kétségbeesetten,
mi látomásnak túl középkori;

s nem tudná korunk falára ecsettel
fölfreskózni Picasso vagy Dalí,
ahogy üveg, fém s papír rongyai
freccsennek egybe sokezernyi testtel.

Egy ártatlant ki megöl hidegvérrel,
az emberiséget gyilkolja benne –
tartják ezt iszlám hívők is – azonban

egy tanban annyi hit és tévhit fér el,
hogy ott kutatni balgaság is lenne
annak nevét, mi eltölt borzalo
mmal.

12 Annak nevét, mi eltölt borzalommal,
takargattuk csak, mint jóslatot,
amit Notredame Mihály alkotott.
A múlt minden jövőt magába foglal –

de nem végítéletre ringatott
a hátán Földet mondabéli Cethal:
nemrég még napkelettől zengte kardal
napnyúg
odtig az új évszázadot,

s utána ezredet: önhitt hatalmak
görögtüzét – égit másolt a földi.
S a
Sárkány-év után eljött a Sárkány.

Egy kihalt fajt – minek alkotna Allah
ilyet – ki tudhat visszakönyörögni,
mert nincs neve. Madarak szállnak némán.

13 Mert nincs neve – madarak szállnak némán
s hiába ahhoz, kit annyit reméltek
sivatagokban vándorolva népek.
Csak költőszív vacog
a semmi ágán,

akár egy robbanás után a vércsepp.
A vizsla hátranéz, most úgy vigyáz rám,
mintha borzongna. Leng levele tarkán,
bogyója bíboran a berkenyének.

Elszeptembergünk így hazafele,
nem tudva még, hogy új történelemben,
mely úgy kövül, ha elkezd porlani.

Forr a világ bús levéltengere,
lásd
Niklaink. És a Várossal szemben
fölépülnek az ősz ködtornyai.

14 Fölépülnek az ősz ködtornyai,
míg históriák omlanak le bennem:
romokat emelgettünk érthetetlen
a leglelkünkben – akár odaki.

Mint Bábelt lát meg Ábel máglyafüstben
– mit Káin szít föl – visszaomlani –
egymásnak vagyunk örök foglyai,
akár önnönmagának lett az Isten.

Csak formáját változtatja a
Bomba,
bár töltet nem volt még ily emberi,
s embertelenség sem művészi kellék –

de nem dicséri már
corsói óda:
Manhattanedben – látod,
Gregory
porrá dőlt két torony. Micsoda eszmék!

MSz Porrá dőlt két torony. Micsoda eszmék
őrjöngő hite működik kietlen
kősivatagban, míg én a Ligetben
vizslámnak netán arról értekeznék,

hogy attól félek, lassan elfeledtem
a madarak igaz és tiszta nyelvét:
csicsergést, füttyöt már a szám is elvét,
az emberszó meg üres és hitetlen.

Kutyám eljátszi
k egy műanyag lommal,
nagy huncutságból acsarogva néz rám:
figyel, hogy nem bírom kimondani

annak nevét, mi eltölt borzalommal.
Mert nincs neve. Madarak szállnak némán.
Fölépülnek az ősz ködtornyai.

2001. 09. 11–10. 07.