3 Kősivatagban – míg én a Ligetben
fohászkodom – nem olvasnak Koránt,
csak leborultanak Mekka iránt,
hogy Allah olvashasson a szivekben;

s titokban tartsa jól, amit talált:
mert gyűlölettől mindig visszaretten,
ki teremteni akart, és ijedten
sötétül el, hogy az az égi láng,

mit elplántált – égőhús-szagú tűzvész;
mit tovább szít a hívő vad hevében,
hogy hátha lángra kap a világtérkép.

De itt még béke van. Avart gereblyéz
bokrok alján a kertész, s hogy ne féljen,
vizslámnak netán arról értekeznék.

4 Vizslámnak netán arról értekeznék,
hogy nem kell mindentől rettegnie:
ez nem a kínhely, ahonnét ide-
hozták nekünk, ám némi idő kell még.

Három hónapja már, hogy Fricire
átkereszteltük – sajgó még az emlék:
a Rossz Gazda, akinél annyit verték,
hogy belerendült kis kutyahite.

Már másfél éves lett, és még sokáig
hangját se vettük. De mint régi vizslám,
madárra lesve, úgy kúszott előttem;

s ráncolta homlokát, mint az a másik
húsz éve. Képe már annyira halvány,
hogy attól félek, lassan elfeledtem.

5 Hogy attól félek, lassan elfeledtem
tizenéveket s lezárt századot,
nem öregség, csak belefáradok,
mint ritkulnak a barátok köröttem;

s már nem csupán hajuk. Rút állapot,
amit megszokni szinte lehetetlen,
mint bízni, hogy van annyi tiszta tettem,
mivel Jó Gazdám elé állhatok.

Félkábán feküdtem kórházi ágyon
nemrég megint, s volt időm meditálni
annak okán, hogy mindig újra megvéd

a nemléttől, kit nem kell kitalálnom,
mert ahogy őt, csak úgy értheti bárki
a madarak igaz és tiszta nyelvét.

8 Az emberszó meg üres és hitetlen:
a szóvirágok gazokká vadulnak,
más nyelvek neoprimitívsége untat –
hogy mégis jobb volt magyarnak születnem,

s nem világpolgárként meghalni holnap.
Elbabrálgatni néha egy szonetten,
míg sms-ek pattognak köröttem,
s az internetnek hálójába hullnak.

Hullnak? Ahol majd füstkoszorú gyászol,
így akad fönn ezer végüzenet,
s hitelesebbé lényegül azonnal,

mint bármi búcsúvers. Gesztenyezápor
kopog, s hogy visszahozná kedvemet,
kutyám eljátszik egy műanyag lommal.

9 Kutyám eljátszik egy műanyag lommal.
Üres flakon, modernül emberi
lélekszemét, mi játék őneki.
A környezetvédelmi mozgalommal

nem törődvén hozzámig kergeti;
vigyázza, ámde azt is várja garral,
hogy visszarúgjam: máris tovanyargal.
Ezek most nem a szigor percei,

inkább a feledésé. Hiszen olykor
azért kell póráz is, mert megriad
egy durva hangtól, s megugrik az utcán:

az ág is – bot, a szíj is néha – ostor.
De elhasal végül bokor alatt,
nagy huncutságból acsarogva néz rám.

10 Nagy huncutságból acsarogva néz rám.
Kétéves lesz, és ez kutyaidőben
számítva sem nagy kor: belé se döbben,
hogy mi történhet véle s vélem eztán.

Mert hatvan év lesz jövőre mögöttem,
s előttünk mennyi? Kinek magyaráznám,
hogy rossz könyvelő vagyok, s annyi számlám
szaporodott föl, hogy elfödhetne könnyen.

Acsarogtam is – teszi azt az ember,
meg huncutkodtam is, abban a hitben,
hogy megmarad utánam valami

mű vagy afféle – ám veríték önt el,
míg lesz az az egy szó, miért az Isten
figyel, hogy nem bírom kimondani.

11 Figyel – hogy nem bírom kimondani,
mi bekövetkezhetne, bárha sejtem –
e táj is. Űzném kétségbeesetten,
mi látomásnak túl középkori;

s nem tudná korunk falára ecsettel
fölfreskózni Picasso vagy Dalí,
ahogy üveg, fém s papír rongyai
freccsennek egybe sokezernyi testtel.

Egy ártatlant ki megöl hidegvérrel,
az emberiséget gyilkolja benne –
tartják ezt iszlám hívők is – azonban

egy tanban annyi hit és tévhit fér el,
hogy ott kutatni balgaság is lenne
annak nevét, mi eltölt borzalommal.

MSz Porrá dőlt két torony. Micsoda eszmék
őrjöngő hite működik kietlen
kősivatagban, míg én a Ligetben
vizslámnak netán arról értekeznék,

hogy attól félek, lassan elfeledtem
a madarak igaz és tiszta nyelvét:
csicsergést, füttyöt már a szám is elvét,
az emberszó meg üres és hitetlen.

Kutyám eljátszik egy műanyag lommal,
nagy huncutságból acsarogva néz rám:
figyel, hogy nem bírom kimondani

annak nevét, mi eltölt borzalommal.
Mert nincs neve. Madarak szállnak némán.
Fölépülnek az ősz ködtornyai.