Járt-e Faust Tokajban?

Valamikor az elmúlt századokban a lipcsei Auerbach-pincében furcsa ivászatra készültek. Frosch, Brander, Siebel, Altmayer nevű víg cimborák és két vendég, Faust és Mefisztó. A két vendég éppen most kötötte meg a nagy szerződést, az imént hangzott el Mefisztó szájából a cinikus mondat: “Új életutadon szívből köszöntlek én.” Erre áldomást kell inni, s ez hol lenne méltóbb, mint az Auerbach-pincében, ahol mindnyájan Mefisztó vendégei. Elhangzik a köszöntő: “Es lebe die Freiheit! Es lebe der Wein!” (Éljen a szabadság! Éljen a bor!) És ekkor Mefisztó az asztalba fúrt lyukból tokajit varázsol elő. Mefisztó mondja ki így, hogy a tokaji a szabadság bora, miközben nem igazi tokajit ad, hanem csak egy saját maga készítette borillúziót. Mefisztót persze régről jól ismerjük, egyetlen fegyverünk ellene, hogy nem felejtjük arcának történelmi változásait, s így bármilyen csábos új arcában is felismerjük eredeti lényét. De ki Faust, honnan ismerjük ezt az ördöggel is alkut kötő beavatott embert? Ha igaz, amit több Faust-kutató állít, ő Theophrastus Bombastus von Hohenheim, azaz Paracelsus, a mysteriarcha, régi ismerősünk. A jelenlévők is emlékezhetnek rá, az idősebbek, akik már a múlt évezredben is éltek, talán borozhattak is vele. Az ezerötszázas évek első felében járt itt Magyarországon. Idehozta az aranyvenyige, az aurea virgula híre. Másodszor akkor jelent meg, amikor a Király-kilátó pincéjében a kitűnő 2000-es furmintot kóstolgattam. Talán már éjfél is elmúlt, s éppen erre az előadásra készültem. Rendezgettem magamban a gondolatokat, szellemileg ízlelgettem azt az aureolát, azt a dicsfényt, amely a Tokaj toposz köré szövődött évszázadokon át. Éppen ott tartottam, hogyan lehetett az, hogy korának legműveltebb embere, aki ráadásul cinikus, kíméletlen nyelvű ember volt, bedőlt ennek az aranyvenyige-babonának, és fél Európán átvándorolt, hogy megvizsgálja a jelenséget. Azért nem érted – szólalt meg mellettem Paracelsus –, mert a csacska avagy szűk tudományosságba süllyedt tudatod csak a közvetlent ragadja meg, csak a dolgok analizálható felszínét, s nem a lényegét. A szőlővessző, az arany szőlővessző az emberi jelenségről való gondolkodás egyik központi szimbóluma. Minden nagy kultúrában feltűnik, hol halványabban, hol erősebben. Hol diadalmasan, hol rejtőzködve. Megjelenik Egyiptomon, a görög Dionüszosz-kultuszon, a római szent ligetek aranyágán át, hogy a krisztusi szeretetvallás misztériumában megmutatkozzon a maga teljességében. Én vagyok a szőlő, ti vagytok a szőlővessző. Ebben a gondolatban teljesedik ki a vitis mystica. Ha tisztává váltok, mindnyájan szőlővesszők, Isten fiai lesztek. Az arany szőlővessző a tisztává, Krisztusban istenivé vált ember jelképe. Ez volt az alkímiai aranycsinálás mélyen rejtőző lényege is. Csak a szélhámosok hitték, hogy az aranycsinálás a fontos. Az alkímia feladata a tisztának a tisztátalantól való elválasztása, hogy létrejöjjön a tiszta ősanyag, amit az egyszerű ember számára az arany jelképezett. Itt megjegyeztem, hogy én akkor valójában Tokaj alkímiáját keresem. Azt pedig, ahogy Tokaj szellemtörténetének legnagyobb kutatója, Ambrózy Ágoston mondta, csak a kapa és a lélek egységében lehet megtalálni. Meg kell vizsgálnunk, mitől lesz világhírűvé egy borvidék, és hogyan lehet vagy nem lehet világpiacot teremteni egy létező világhírhez. Válik-e a vitis tokajensisből aurea virgula, de nem csak a szőlő- és borbabonák, bormisztikumok világában.

Hagyományalkotás és borászat

Tokaj mai lehetőségeit vagy lehetetlenségeit, úgy vélem, akkor látjuk meg világosan, ha összehasonlítjuk egy hasonló hírnevű, másik borvidékkel, a bordeaux-ival. Ráadásul borászattörténetileg és szellemtörténetileg is ez a két borvidék a legfeldolgozottabb. Bordeaux vonatkozásában elég, ha főleg Robert C. Ulin, Roger Dion, François Guichard, Philippe Roudié, Marcel Lachiver, Eveline Schlumberger munkásságára utalok. Tokaj irodalmát pedig az itt jelenlevők nagyon jól ismerik.

A szakma megegyezik abban, hogy Bordeaux borászata a 14. század előtt nem volt jelentős. Főleg, ha összevetjük Burgundia, a Côte d’Or – már megint itt az arany, csak most arany hegyhát – borászatával, amely a római kortól írásadatoltan is egészen a ciszterci kolostorokig és a templomos gazdaságokig folyamatos felívelés és virágzás volt. Ebben az időszakban a bordeaux-i borkikötő jelentősége messze elmarad La Rochelle-é mögött, amely a templomos hajóhad, a világ akkori legnagyobb hajóhadának kikötőjeként a 12–13. században élte virágkorát, és ebben az időben Burgundia volt a templomos várkolostorok központja. Az 1300-as évek elején, a koncepciós perek következtében azonban megroppan a templomos rend, La Rochelle bűnös várossá válik. Mivel ebben az időszakban Aquitania és benne Bordeaux az angolok kezén van, ők fejlesztik Bordeaux-t a legfontosabb francia parti kikötővé. Ebben az időszakban az adatok szerint a borkereskedelem olyan kitüntetett szerephez jutott, hogy például az angol tengeri hajók szállítási kapacitását az általuk szállítható bor mennyiségével mérték. Az angol megszállást használta ki – ma moralizálva azt mondanánk: kollaboráns módon – a bordeaux-i elit, hogy egyszerre teremtse meg a bordeaux-i bor hagyományát, reprezentációját és piacuralmát. Különleges saját termékvédelmi rendeleteket hozatott az angol koronával más bortermő területekkel szemben. Amikor 1453-ban VII. Károly francia király legyőzte az angolokat, a bordeaux-i bornak már akkora híre volt Észak-Európában, hogy könnyedén kibírta a nehezebb időket. Nehéz döntésre ez a terület csak a 17. és 18. században kényszerült, amikor nagyobb mennyiségben megjelentek a spanyol és portugál borok. Ekkor a francia borászat történelmi döntést hozott. Nem a mennyiség növelését és az árak leszállítását választotta, hanem a minőség javítását, és megteremtette a grands crus kategóriájú elit borokat. Ehhez terméskorlátozás és többévi érlelés kellett. Ezt viszont csak a nagy tőkével rendelkező gazdaságok bírták. Ekkor indult el végleg a francia borászat az arisztokratizálódás irányába gazdaságilag és hagyományalkotás tekintetében is, amikor megteremtette a chateau-imázst. Innentől kezdve a szőlőbirtokos elit a saját bora és saját arisztokrata múltja közötti kulturális folyamatosság megteremtését és védelmét tekintette legfontosabb feladatának. Legjellemzőbb erre, hogy a szigorú francia szabályozást mindig a termelők és a fogyasztók védelmével igazolták, viszont a törvénykezés valójában az elit pozícióit erősítette. Ez megkülönböztetett kiváltságokat biztosított önmagának, és kiszorította azokat, akiknek nem volt hozzá elég tőkéjük, hogy eleget tegyenek a túlzott adminisztráció szabta követelményeknek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Magyarországon, úgy látszik, csak most tartunk ezeknél a kardinális döntéseknél; ezért fokozott a szakma és a politika felelőssége.)

Ezek után nézzük át ugyanilyen vázlatosan a Tokaj bortörténetéből adódó hasonlóságokat és különbözőségeket. Fölemelkedését Tokaj is egy megszállásnak, a török megszállásnak köszönhette. Hiszen Mátyás király kedvenc bora még a szerémi volt, s azt se feledjük, hogy Mátyás egyszemélyes országimázsközpontja, a gnosztikus eretnekségéért Itáliából kiüldözött Galeotto Marzio még a Szerémségről mondja, hogy ott arany szőlővessző és szőlő terem. Ennyi minimum illik is egy, már gyerekkorában örökösödési címen hollóbeavatási fokozatú nagy királyhoz, napkirályhoz. Ami a szerémi bornak tragédia, az Tokajnak nyereség. A török háborúk alatt, amikor arra éppen nem járnak a hadak, lassan Tokaj válik a Kárpát-medence borászati nagyhatalmává. A váltást jellemzően mutatja, hogy Bártfa, a szerémi borok Buda után legnagyobb forgalmazója hogyan lesz egyre inkább a tokaji szőlőbirtoklásban érdekelt, valamint az, hogy a szerémi borkultúra részben fölmenekült Tokajba (lásd a Szerémi-, ma Szerelmi-dűlő kialakulását). Ráadásul kiderül, hogy Tokaj sikerét nemcsak a történelmi szerencséjének s Magyarország szerencsétlenségének köszönheti, hanem talaj- és klímaadottságainak is, amiből kialakult a világ talán leghíresebb speciális bora, az aszú. Az első lépések tehát hasonlóak a bordeaux-ihoz. Háború, megszállás következtében a terület az addiginál kiemeltebb szerepet kap, valamint megkapja az addigi legjelentősebb borvidék piacát is. A további lépések azonban már nagyon eltérőek.

Tokaj a török utáni századokban állandó tőkehiánnyal küzd, valamint a többnyire biztos lengyel és orosz piaca el is gáncsolja a minőség, a megfelelő szállítási, eltarthatósági minőség irányába tett lépéseket. Nem véletlen, hogy az 1800-as évek elejének két legviláglátottabb embere, Wesselényi és Széchenyi állandóan zsörtölődik boraink állapotán. Széchenyi így: hogy boraink jók lehetnének, arrul nincs szó, hanem hogy jobbak lehetnének-e a Franciákénál, az más kérdés, melyet most senki a világon nem dönthet el. A’ bor jóságát annak tartóssága, egy helyrül másra kárnélküli szállítása s a’ nagy fizető szám izlete határozza el. De még efelett is vannak bizonyos törvények, mellyeket némi tekintetbe venni érdemes: t.i. a’ szőlőhegy vagy kert éghajlata ’s fekvése, föld vegyülete ’s mibenléte… a tőke fajtája ’s neme, a’ tőkéveli bánás- és szüretelésmód, kádárság, pinczemesterség. Már ez milyen állapotban van Franciaországban ’s nálunk? A’ helyzet az, hogy a föld és a fekvés nem igen különböző, de ők a’ legnemesebb szőlőfajokat hazájukba viszik és nemesítik, addig mi nem olyan gonddal nemesítjük, mint kellene. Szerinte a szőlőművelés még áll valahogy, de a’ szüretelés hiányos módja, kádárság ’s a pinczemesterség körülti szívreható tudatlanság mindent elront. Ehhez jött még a sárba ragadt lélek önigazolás-keresése, amikor ismételgetik, hogy a mi borunk jobb és olcsóbb, mint a franciáké, de a vám miatt kivinni lehetetlen. Széchenyi kortársainak fejére olvassa, hogy nem a vám miatt lehetetlen kivinni, hanem mert szállítás közben tönkremegy, ecet lesz belőle, s ha véletlenül be is mutatunk egy-egy jobb mintakollekciót, kiderül, hogy nincs mögötte kereskedelmi mennyiség. Tehát az 1800-as években, amikor a franciák elindultak a nagy minőség, a chateau-kultúra, a minőségvédelmi törvények felé, a magyar arisztokrácia csak az anekdotázó borhagyomány felé menekült, s nem tette meg a megfelelő lépéseket, pedig a tokaji borvidéken szőlőbirtokkal rendelkező főnemességnek meglett volna hozzá a tőkéje. Mi hiányzott? Talán az indíttatás. A bornak csak az asztaltársasági élvezeti értékét vették észre, s nem azt, amit a franciák: hogy a borkultúra akkora presztízsteremtő, hogy minden más terméknél jobban emeli az arisztokrácia fényét. Az itt felvázolt helyzethez jött azután a trianoni tragédia, majd a furcsa szovjet borszállításos különút. S most ott állunk, hogy amit ránk hagytak a századok, a sok elvégzetlen munkát, a sok elhalasztott döntést most kellene elvégezni-meghozni, egy olyan helyzetben, amikor a világ borpiaca kíméletlenül szorosra zár, és bornagyhatalmakat is megingat.

De hát a lehetetlen feladatok az igazán szépek. A feladat annyival is nagyobb, hogy a tokaji nemcsak a magyar borászat zászlóshajója, hanem mára az egyetlen olyan magyar termék, amely az egész világon ismert, ráadásul többnyire csak hírből. Úgy látszik, a tokaji kapcsán most már minden magyar századnak, minden nagy nemzedéknek meg kell méretnie magát. Megtették ezt Széchenyiék, de a forradalom és az azt követő elnyomás megroppantotta azt a nagy reményű nemzedéket. Megtették ezt a múlt század elején is – ahogy Ambrózy Ágoston kitűnő könyvéből kiderül –, de Trianon és a két világháború, valamint a szocializmusnak nevezett, a világtól elszakított gazdaság furcsa pályára lökte, s végső soron – mára ez is kiderült – a világpiacon hátrányos helyzetbe hozta ezt a borvidéket. Így a mi nemzedékünkre maradt a feladat, hogy Tokajt és ezen zászlóshajón keresztül a magyar borászatot kívánatos kincsként felmutassuk az egyre igényesebb világnak. Ha az utolsó világhírű magyar termék, a tokaji elbukik, a mi nemzedékünk is leszerepel, s nem lesz jó ízű a szánkban a szőlő és a lágy kenyér. A tokaji kapcsán egy tehetséges nemzedék mintaértékűen bebizonyíthatná, hogy egy nemes nagy árut világpiaci erővé is lehet tenni, és ebben a munkában az így-úgy tőkéhez jutott újgazdag réteg megnemesedhetne, új arisztokráciává válhatna. Ez azért is lehetséges, mert az egyik legnehezebb dolog, a hagyományalkotás az elmúlt évszázadokban megtörtént.

Mi az aszú?

Ha valakinek van egy világhírű terméke, akkor azt az egyetlen kérdést neki magának feltenni, hogy mi is az a termék – öngyilkosság. Ám ha közülünk valaki mégis felteszi ezt a kérdést, meg kell vizsgálni a tényeket, és nagyon gyorsan lezárni a vitát. Ha egy ilyen vita egy ilyen termékről sokáig húzódik, az csak a konkurenciának segít: szétverni a nemzetközi imázsépítés és egyben a piacszervezés lehetőségeit. Ha viszont bizonyos érdekek mégis erőltetnék a vita elhúzódását, akkor csak előremenekülhetünk, és nemzetközi konferenciákat kell szervezni a világ összes aszúborfajtájának történeti fejlődéséről, ezzel is demonstrálva, hogy mi biztosak vagyunk a dolgunkban, és nem félünk a vitáktól. Ehhez hátteret ad, hogy újonnan feltárt forrásanyagokra támaszkodó, enciklopédikus borászattörténeti könyvek jelentek meg teljesen új szempontok felmutatásával. Ilyen például az a sokszerzős mű, amely a The Origins and Ancient History of Wine címmel kapható. Megvitathatnánk például, hogy avinálták-e az aszút Egyiptomban az Újbirodalom idején, i. e. 1500–1100 között, vagy hogy a Kheopsz-piramis eredetileg egy reduktív borászati üzem-e. Félretéve a tréfát, az említett könyvben többek között van egy kitűnő tanulmány Nimrud borlajstromairól, ahol előfordul a hárem részére juttatott bor. Ezt a háremet pedig úgy hívták, hogy “women of Arpad”, Árpád asszonyai. Ez a név nekünk, magyaroknak valahonnan rémlik, és Tokajhoz is van köze.

Visszatérve a mi az igazi tokaji aszú? kérdéshez, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egy másik egyedülálló magyar termékről, az alföldi magas kenyérről is volt a múlt században egy hasonló vita a néprajztudomány berkeiben. A vitában többen a szokásos divat szerint próbálták különböző helyekről származtatni kenyerünket, ám a teljes körű szakmai feltárás meglepő eredményt hozott. Azt, hogy a világon egyedülállóan kitűnő kenyerünk Kárpát-medencei belső fejlődés eredménye. Itt nálunk a népi alkotóerő összefoglalta a környező népek szerteágazó tapasztalatait a kenyérről, és így egy magyar szerkesztés – ez az elnevezés szakmai fogalommá is vált – keretében megalkotta az alföldi magas kenyeret.

Érdemes lenne, ha már vita van, a magyar borszakmának megvizsgálnia, milyen magyar szerkesztés a tokaji aszú, és így rögzíteni azt a tételt, hogy a tokaji aszú esetében is a legmagasabb szakmai és technológiai szinten kell megőrizni a leghitelesebb hagyományt.

Tisztelgés Tokajnak

Mikszáth a Különös házasság című regényében írja le, hogy amikor a Benczur ezred a Hegyalján át Kassa felé vonult, gróf Larich generális, megpillantva a pompás tokaji szőlőhegyeket, tisztelgést vezényelt. A kitűnő Ambrózy Ágoston mutatta ki, hogy ezt a jelenséget Stendhal is megírta, csak ott a burgundi Côte d’Or egyik híres szőlőhegyének tisztelegnek a katonák. Tokajnak, úgy látszik, különleges tehetsége és szerencséje van abban, hogy magához vonzza a borkultúra legszebb szimbólumait. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy a magyarság rendkívüli szimbólumalkotó tehetségű nép. Ez nemcsak beképzelés, hanem inkább a magyar nyelv képalkotó és képsűrítő erejéből adódó lehetőség. A mi tisztelgésünk az lehetne, ha összegyűjtenénk a Tokaj köré fűződő történeti és bortörténeti hagyományokból a legszebbeket, a legizgalmasabbakat, amelyek egyszerre világhírre és gazdagságra emelnék fel a tokaji borvidéket. Az egyik ilyen jelentős és most időszerű hagyomány lehetne az Attila személye és birodalma köré kapcsolódó. Jó lenne a római és a Habsburg-féle Attila-tévképpel szemben visszatérni a Thierry által felvázolthoz, aki Nagy Sándorral és Julius Caesarral együtt minden idők legnagyobb uralkodójának tartotta Attilát. Ráadásul ma különösen aktuális személy, mert az egységes Európa gondolata tőle származik. Két nagy európai történész, Gibbon és Buat szerint Attila birodalmi központja Tokaj volt, és az egységes Európa gondolata pontosan 1550 éve, 451-ben Catalaunumnál, Champagne-ban bukott el. Lehet-e méltóbb nagy béke-borútja Európának, mint a Champagne–Tokaj borút? Vagy amit már említettem: lehet-e szebb feladata a magyar tehetős rétegnek, mint visszaállítani azt a régi nemesi hagyományt, hogy egy valamirevaló arisztokratának szőlőbirtokának és pincéjének kellett lennie Tokajban, másrészt hogy első generációs, elrontott nemzedéknevelés helyett fiaival ismertesse meg a szőlő- és borkultúra embert és országot építő nagyszerűségét? Ilyen és hasonló ötletek mellett a legfontosabb feladatunk a bordiplomácia felvirágoztatása lenne. Ehhez megvannak a mély történeti gyökereink. Föl kellene eleveníteni a legjobbakat, és kitalálni újakat. Én például úgy vélem, hogy a lengyel piacra egyházi diplomáciai lépésekkel tudnánk visszatérni. A program neve Tedeum lehetne, hiszen a lengyelek így hívták legjobb évjáratú aszúinkat. De föl kellene eleveníteni a széles körű ajándékküldést is. Nem tudom, küld-e még ajándékba aszút a tállyai pap a pápának a tridenti zsinaton a tokaji aszúról elhangzottak emlékére. Be kellene vezetni a wedding wine és a krisztkindli szokását is. Ezeket először is Magyarországon, mert magyar fogyasztó nélkül nem lehet megmenteni és felvirágoztatni a tokajit. Ez nem is annyira lehetetlen, ha belegondolunk, hogy száz évvel ezelőtt Franciaországban a köznép körében még nem volt általános a borivás, s azóta micsoda változás történt. Nem lenne szabad egyetlen esküvőt és keresztelőt sem tartani Magyarországon tokaji nélkül. A karácsonyi zavaros ajándékozási láznál pedig követhetnénk Ferenc József szokását, aki krisztkindliként tokaji aszút küldött az európai uralkodóknak és az arisztokratáknak. És így tovább, és így tovább.

Tudom, a jelenlévőknek ezeknél sokkal jobb ötleteik is vannak, ezért bocsássanak meg, hogy csacska gondolataimmal provokáltam Önöket. Mindenesetre egyet tudok. Minket úgyis elvisz a végén az ördög vagy az angyal, hogy melyik, az azon is múlik, elindulunk-e kincses Magyarország felé, teszünk-e valamit Magyarföld címeréért, Tokajért.