Csoma Gergely

Moldvai írás

A csángó asszonyok lapos arcát barnára cserzette a nap, vöröslő lepelszoknyájuk virított, és fehéren villogó vászoningük közepén katolikus kereszt ült.

Már meggyőződtem róla, hogy magyarok; hallottam pergő beszédüket, szöszölő tájszólásukat. A Széchényi Könyvtárban kijegyzetelt, elolvasott régi, barnult lapú könyvek elmosódó képei keltek most életre, a vakító napfény, az izzó színek jelentették a többletet, a mát.

1977 nyara volt. A bákói buszállomás párállott a hőségtől; hatalmas csomagú fáradt emberek mindenütt, por és izzadságszag, sárga-vöröslő szoknyájú barna cigányasszonyok, nyakukban fémpénzből készített lánc, aztán olajtól fénylő ruhájú férfiak kékben és feketében, és fújtató autóbuszok, rozsdásan és ablak nélkül.

Álltam árván, mindenütt román beszéd hömpölygött felém harsányan, sehol magyar szó; ez más, ez nem Erdély, ahol keblére ölel az ismeretlen, édes magyar testvérének nevezve, és ad kézről kézre, és vendégül lát, és szeret, és faggat mohón, hazai híreket várva…

A képekről felismert csángó asszonyok egy oszlop mellett álltak hatalmas, kenyerekkel telt zsákokkal, vitték haza az életet. Megdobbant, de rögtön el is szomorodott a szívem: sérült, beteg, alig lélegző magyar nyelvet hallottam sziszegőn, rengeteg román kölcsönszóval dúsítva. A könyvekből tudtam ezt, vártam ezt, de mégis: megrendítő volt először találkozni a magyar nyelv pusztulásával. Beszédet kezdtem velük, meglepődés nélkül válaszolgattak, de szemük serényen kémlelt mögém. Erdélyinek gondoltak, nem tudtak Magyarországról, ahol „madzsarúl tanúlnak a kölököszkék a szkólában”, ahol „madzsarúl miszéznek”.

Aztán jött a busz, nyargalt mindenki, hogy helyet kapjon, és már indultunk is, és szállt ránk a réseken a forró por, szürkévé hintve ruhánkat.

Bogdánfalvára indultam. Vártam a kíváncsi kérdéseket, a megszokott erdélyi örömöt, de itt más volt a világ. Megérkezve eltűnt mindenki, magamra maradva néztem a kékre meszelt házakat, a düledező léc- és sövénykerítéseket, és éreztem a rám szegeződő szemek erejét. Arcokat láttam eltűnni ablakok mögött, fatörzsek rejtekében. Tétován elindultam, jártam a nagy falut ismeretlenül, nyakamban fényképezőgép, mint Erdélyben mindenhol, hátamat hátizsák húzta, és messziről tetsződött: turista vagyok, vidám és gondtalan, és embernézéssel töltöm az időm.

Máig érthetetlennek tartom, hogy csak hat nap után tartóztatott fel egy falusi milicista. Átkutatta csomagomat, ruházatomat, telefonált fontoskodón, és nézett rám kevés szeretettel. Bákóból, a közeli városból terepjárón érkezett két civil meg egy rendőr. Határozott fölénnyel vezényeltek kocsijukba, aztán később, a hűs falú, zsúfolt rendőrségi épületben faggattak órákon át tolmács segítségével: ki pénzelt? ki küldött? – kérdezgették állandóan, és én ekkor kezdtem csak megérteni, hogy tiltott helyen járok. Nem ismertem még jól a múltat, nem sejtettem a zord jövőt, és nem tudtam, hogy kényszerű vendég leszek itt, a rendőrségen, visszatérő.

Bogdánfalván nyírt hajú, rövidnadrágos gyermekek gyűltek körém kíváncsian, néztek és kérdeztek, és boldogan majszolták a tőlem kapott kenyeret. Leültem a dongó mezőn, a virágok közé, körém gyűltek a verébemberkék, és énekeltem nekik, meg mesét mondtam. Néztek rám csillogó mohósággal, aztán sátrat kezdtem felhúzni, estére készülődtem („Anti, hé! Csánnya a házecskáját!”), és aludni tértem a mélyülő estben.

Ez volt első éjszakám Moldvában, nem tudtam még, hogy ezt rengeteg követi majd, és házakba is bejutok, a szőttesekkel borítottakba, és hogy életem megváltozik. Visszajáró lettem Moldvába, családok, falvak ismerője, és „kolór pózák” készítőjeként életük krónikásává váltam.

Gyermekkorom kedvelt olvasmányai az útleírások voltak. Szellemi izgalmat éreztem egy ismeretlen afrikai vagy indián törzs felfedezésekor. Szerettem volna ott lenni, mindent látni és megismerni szokásaikat. Megfogadtam magamnak: ha felnövök és tehetem, folytatom az elődök munkáját, felfedező leszek, japán feleségem lesz! Teltek az évek, a rejtett helyek ismertté váltak, a feltáratlan emberi helyeket megtalálták, könyveket, filmeket készítettek róluk, és ezeket nem én csináltam… Erdélyi élményeim, a gyerekkor, Gyergyó, Kovászna, Brassó, a gőzölgő sárga puliszka, a városi kocsira összefutó harisnyás székely legénykék emléke nem múlt el azonban nyomtalanul. A Mezőség után Gyimesbe kezdtem járni. A harsogózöld hegyek, a fenyők komorló árnyéka a frissen kaszált dús füvön, a mésszel keretezett ablakú barna boronaházak, a szinte éneklő dallamú magyar beszéd csodája vonzott, és mindent beborított az édes szénaillat, a tej és túró szaga.

Akkor történt, tőlük hallottam, hogy élnek még csángók a Kárpátokon túl, de oda nem kell menni, azok „tyár magyarok”, beszédüket se érteni szinte, az „oláhokval” tartanak, és még meg is ütik tán az embert!

Kíváncsiságot éreztem, látni kívántam azokat az „alig magyarokat”. Könyveket kutattam fel a Széchényi Könyvtárban, ültem az írások fölé görnyedő emberek között a mély csöndben, térképeket rajzoltam, és nem sejtettem akkor még, hogy két évvel később megismerkedem majd a szálfatermetű Domokos Pál Péterrel, az ősz tudóssal. Tanítványa lettem, előadásainak résztvevője. Diaképeken mutattam a csángóság megrázó jelenét, bíráltam a marxista–leninista nemzetiségi politika hazugságait, és Péter bácsi fotóalbumom utószavát írta, később kiállításomat nyitotta meg a Néprajzi Múzeumban. Sírjára csángó keresztet faragtam, zsindellyel fedettet, és elkészíthettem bronz domborművét a Budafoki úti ház falára.

Péter bácsi számtalan előadásán vettem részt, ismertem gesztusait, zengő hangjának fordulatait, de mindig tudott újat mondani, meglepőt és ismeretlent. Emlékszem, milyen tamáskodva fogadtam jövendölését, hogy: a csángóügy világeseménnyé válik, Románia a művelt Nyugat szégyenpadjára kerül. 2001. március 12-én az Európa Tanács határozatban állapította meg a csángók ősi magyar származását – ellentétben a román sugalmakkal és ferdítésekkel, miszerint egy öntudatos román őskatolikus közösségről lenne szó –, és ajánlásokat írtak elő Románia számára az egyedülálló csángó kultúra megőrzésére.

Megható Domokos Pál Péter töretlen hite, megszállottsága, ahogy egyedüliként vívta harcát a kádárista Magyarországon a moldvai csángó magyarokért.

Emlékszem a zsúfolt egyetemi klubokra, művelődési házakra, a nyers igazságtól megrendült emberekre, a zavartan heherésző, pisszegő „hivatalosokra”. Faragó Laura, Budai Ilona, Maczkó Mária énekelt dalokat, azután a termet betöltötte Domokos Pál Péter hangja.

Szárászon – ahol a háború után gazdálkodott – a századik születésnapjára rendezett koszorúzáskor szembenéztem a falusiakkal és az ötven moldvaival: „Ha ez az ember nem lett lenne, a magyarok a csángókról elfeledkeztek lenne!” – mondottam úgy, hogy megértsék ők, a Moldvából áthozottak, és Domokos Pál Péterről beszéltem nekik, aki 1929-ben járt először közöttük, és egy életet dolgozott át értük.

Kóka Rozália mesélte nekem akkor, hogy 1991 nyarán ő vezette az ablakhoz a pápalátogatásra kihozott moldvaiak elé Péter bácsit, aki állt ott megindultan, nézte a viseletvirágba borult utcát, és integetett, és könnyezett. Számtalanszor lenacionalistázták – miként engem is – olyanok, akik a magyarságért nem tettek semmit, de nem törődött vele. Végezte a dolgát, tanítványokat gyűjtve maga köré.

A nyilvánvaló igazságtalanság – a moldvai csángó magyarok beolvasztása – mélyen elkeserített engem is, harcolni akartam értük, sorsukat a világ elé tárni, és fotóalbumban gondolkodtam.

Három kötetet készítettem azóta – egyet japán nyelven –, képpé nemesítettem a múlékony időt.

Számtalanszor éltem át a képpé dermedő valóság csalóka játékát: hajdani hamvas-üde kislányok idősebzett-fáradt asszonyi arcára pillantva, az eltűnő népviselet hiányára döbbenve, vagy hajdani csángó magyar szülők románajkú unokáira csodálkozva.

Egytémájú fényképész lettem, csak őket fényképezem hajnali derengésben, petróleumlámpák vöröslő fényénél, fekete árnyékban, a mély homály által burkolt, lapuló falvakban. Tudom, vannak mások, meg percemberkék, de az én kötődésem mély, végzetes; ez az, amit önerőből megtehetek, mert mindig jut annyi pénz, hogy kimehessek egy esküvőre, keresztelőre, búcsúra, és így boldoggá tehetek embereket, és hírt hallhatnak Magyarországról. „Nacionalista bölény!” – mondották volt rám megvetően valamikor, és fájó, igaztalan a vád. Mennyire nacionalista az az amazonas menti indián kutató, az a néprajzos, aki jakut sámánok szokásait kutatja? Hitem szerint ugyanaz a vágy hajtja őket, mint engem; megmenteni a teljes megsemmisüléstől a kutatott népcsoport értékeit. Én finn gerendaházban lakom, koreai menyem van, japán barátaim, és ez mind megfér bennem, és erősíti egymást. Minden emberi szépség gazdagít, és a mocsokság taszít. Nem juthattam el Afrikába, maszáj földre, a kicsi szannokhoz a Kalaháriba, az ajnúk sorsa is felzaklatott, de Hokkaidó szigetét sem láthattam, és minden bezúzott-bedarált nép sorsa fáj, de értük nem tehetek sokat, csak olvashatok róluk.

A csángókért tehetek valamit, önerőből. A mi rezervátumi életre kényszerített indiánjaink itt élnek körülöttünk, tengődve, nyomorultan, és már Olaszországba tántorognak ki, meg Izraelbe, és Magyarországon is találkozhatunk velük; bújva rendőrtől, remegve határátlépéstől, eltűrve egyenruhásaink gonoszkodását és fosztogató kezét.

Számtalan panasz és történet hordozója vagyok, moldvai útjaim után három-négy napra van szükségem, hogy helyreálljak. Beszélnem kell róluk, már negyedszázada, ömlik belőlem a fájdalom, és nem nacionalista hév ez, hanem csak így lehet elviselni az elviselhetetlent: a nyomorúságot és a következetes, szívós megsemmisítést.

Arcok villannak elém, a pirospozsgás, metszett szemű Attiláé Szabófalváról, Ilonáé, a csöndes szavú tejgyűjtő vénleányé, aztán az északi varázslóasszonyé, akit nem temetett el papja, mert jósolt babszemekből és kártyából. Sánta Erzsi rekedtes hangját hallom, ahogy ráolvas betegségekre, és Bori néni hosszú kínlódását látom haldokló férjénél. Megelevenedik a lankás moldvai tájon Kotyor Péter alakja, aki egész életét végigdolgozta buzgó becsületességgel, még halála napját is, mert csak este, munka után lett rosszul, a lüktető mezőről jövet, és aztán meghalt ő is, csendesen, mert nem akart terhére lenni családjának. Nagyfia még a Ceaułescu-idő végén szökött meg, és hírt nem kaphatott tőle. Én hordtam ki dugva a hozzám küldött fiúi leveleket, és küldtem ki magnókazettán Spanyolországba a kisrekecsini család üzenetét. Hallom a gondos atyai intelmeket: Krisztus tanítását ne feledje, legyen dolgos! Látom Kotyor Péter piros arcát, göndör fürtű, őszülő fejét a fehér vászoning fölött, és mint sikoltás hasít a sötétbe Máris néni elfúló hangja: Gyere haza, fiam!…

Még régen, a nyolcvanas évek közepén jött hozzám egy csángó előadás után egy asszony. Elmondta halkan, hogy onnét való, moldvai, a bukovinai székelyekkel együtt került Bácskába, majd az öldöklő szerb partizánok elől menekülve Magyarországra. Negyven éve nem látta édesanyját. Lefényképeztem, meghallgattam életét, és később egyik utamon megkerestem kicsi moldvai faluját. Édesanyja már gyenge volt, beteg, nyolcvanöt éves, az ágyat nyomta, és az alacsony, döngölt padlójú szoba betegségszagot lehelt magából. Sovány, eres kezébe véve a képet, csak meredt rá sokáig, hályog támadta szemével kereste a hajdani sima gyerekarcot, aztán jajgatva zokogni kezdett. Sosem volt fényképe leányáról. Magnetofonba mondta üzenetét, és szerencsém volt, nem fogtak el, átvihettem a határon, és láttam asszony lányának örömét és fájdalmát, és a történelem által elszakítottak könnye belém mart. Látom Pistit még tizennégy évesen, ahogy vágyódva nézi fotófelszerelésemet a vörös szőttessel takart keskeny ágyon, és már Pisti Pesten van, gyérülő hajjal, és tanul, mint a többi áthozott társa, és csángó értelmiségi születik, népéért élő! – és aztán persze ő is itt maradt, mint majd mindenki, és nem hibáztatom ezért.

Emlékszem a lakitelki táborra, kétszer fogadtak be minket, két egymást követő nyáron. Ettek a gyerekek, faltak kiéhezetten, és írni-olvasni tanítottuk őket, és magyar történelemről meséltünk nekik, aztán a Tiszára mentünk csónakázni, és az utolsó nap, a csángó műsoruk után pénzt kellett koldulnom a közönségtől, hogy hazamehessenek a gyerekek, mert a román sofőr többet követelt a kialkudottnál.

Az utóbbi időben japánokat is kiviszek. Az oszakai egyetem magyar szakosai közül Szeiko volt az első. Sárgabarack-arca mindig mosolygott, kedves volt, udvarias, és Duma András, a Klézsén élő, csángó tájnyelven író költő azonnal megszerette. Rokonkutatás kezdődött, nagyokat derültünk, Szeiko másodszor is eljött, fényképeket és kedvességet osztogatva maga körül.

Szajakával esküvőre mentünk tikkasztó nyáron, fénylő, selymes, fekete haját különös kicsi copfba fonta, és komolyan fényképezett. A fényképezés mesterfogásait tanulta tőlem buzgón, és így került ki Moldvába, és őt is megfogta a csángók szeretete, embersége, és jönni akar még, hosszabb időre. Mélybarna mandulaszeme kutatón vizsgálta az először látottakat, és magyar szerelmére gondolt, aki Tokióba ment ki, programozónak.

A falu határában kidöntött magyar vésetű kereszt hiánya újabb munkára serkent. Most kell megörökíteni mindent, most, míg lehet, míg van még mit, mert elszáll a hang, eltűnik az írás, és megfordul a nyelv. „Nadzs vétek, elvenni egy népnek a nyelvét!” – mondta Lujzikalugarban Anti bácsi. Ki tudja, mi lesz ötven év múlva? Hiába a nyárra kiutazó táncházasok önkéntes lelkesedése, tanítása, hiába a rengeteg erőfeszítés, naponta kevesebben vannak, és eljön az idő, az utolsó csángó ideje, amikor már csak ő fog tudni csángómagyarul, mint Jugánban Marika néni. Olyan lesz, mint Amerikában Isi, az utolsó jahi indián. Törzsét kiirtották, ő maradt egyedül életben, évtizedekig bujdosott, aztán 1911-ben felbukkant, vizsgálták, élő múzeumi tárgy lett, és persze meghalt hamar, tüdővészben.

Ez a sors vár a csángókra is, és bár a magyar kormány költségvetése százmillió forintot fordít évente csángó ügyekre, de Románia nagy célja, az egységes, egynyelvű nemzetállam létrehozása változatlan. A különleges, ősi, háromszáz, néhol nyolcszáz éves magyar nyelvet beszélő csángók iránt maga az RMDSZ is érzéketlen, nem kellő súllyal és harciassággal védi érdekeiket. Romániai magyar egyetemről álmodunk, és kilencven településen tilos Moldvában a magyar szó iskolában és templomban! Nyolcvanezer ember beszélhet még mindig valamilyen szinten magyarul. A többi kétszázezer már nyelvet váltott. Emlékszem, sok bérmáláson „dolgoztam együtt” Petru Gerghellel, a jászvásári püspökkel. Hivatalos román fényképésznek vél ilyenkor, ő bérmál, én filmezek-fényképezek, és kérésére mindig küldök neki felvételeket. Különös élmény egy színmagyar falu fiait-lányait látni és hallani a román nyelvű szertartáson! A lányok szinte kivétel nélkül színes népviseletben, testhez simulóban, a legkisebbek hófehérben, mint kicsi angyalkák, és a püspök beszél, beszél, szeretetről, békéről, megértésről, széles vörös arcán csurog az verejték, arca jóllakottságot sugároz, és talán sohasem nyugtalan tevékenysége miatt.

„Élő napja legyen!” – kíván egészséget elutazásomkor háziasszonyom, és imádkozik értem, hogy „ne máj pacciljak semmit”. (Ne történjen velem semmi baj.) Tudom, még mindig akadnak olyanok, akik erdőbe mennek ki, nagy fa tövéhez, ellenségeik vesztére faéket ütni a fa repedezett törzsébe éjjel, meztelenül. Mások már román munkatársaikat követve ortodox papokhoz mennek, ellenségeik halálát kérve. A gyermekeket még mindig kiadják az ablakokon – ha halni készülnek – megváltva nevüket, hogy a Gonoszt becsapják: „Máriska hé, már nincs a háznál, Luca van honn, igaz, kicsit még gyenge, de megjő!” A nagyleányok sót dugnak a bernyécbe (szőttes övükbe), hogy: „Úgy dóriljanak (kívánjanak) a legények, mint az ünű a sót!”

Az éjjel járók kört vonnak maguk köré, ha feltűnnek a különös, kék lánggal fénylő Nemtiszták vagy Szépleányok. Fokhagymával vagy sóval védekeznek ellenük, meg az olvasó felemelésével, és a Szépleányok repülnek suhogva, széltépte hajjal, és megnyargalva „putinát” (hordót), befonva lovak sörényét, elcsábítva legényeket, elrabolva gyermekeket. „Az Isten őrőjzön az ojjantól.”

Különös táj, különös emberek! Dombok, súvadások, folyók, völgyek és erdők. A honfoglaló magyar sereg lebben a csillagok között, szekerekkel, lovakkal, tevékkel… A csángó falvak közelében mindenütt keresztek, gyönyörű, ácsolt, primitív fafeszületek. Kukorica és szőlő! Mindenütt „borval” kínálnak nagy szeretettel, és „innyanom” kell, naponta több fajtát, „fetekét, fejéret és vereset”, és nem utasíthatom vissza, és borsódzik a hátam tőle, de nem sérthetem meg őket.

Disznóvágásra emlékszem. Kotyor Péter a pörkölés után lehúzott disznókörömbe tölti a pálinkát – nevetését hallom a múló időben, kedvesen megkínál ő, a múltba költözött, és az asztalhoz hív, ahol már ott ülnek a családtagok és rokonok. Az asztalon sárgállón gőzölgő puliszkahalmok, cérnával vágják, esznek komolyan, és mindenütt fénylik zsírosan a frissen sült hús, és fokhagyma erős illata leng.

A csángók eredetéről, a falu történetéről kérdezem őket, vállvonogatás, csönd, aztán a házigazda beszélni kezd „valami tatárokról”, menekülő, erdőkben meglapuló emberekről, csipkesövényről, ami védte a falut.

A barnásan derengő, gyenge lámpafényben alig tudtam filmezni. Péter bácsi már a szűkös idők túlélésénél tart, fakérget őröltek lisztté, és várták, hogy a király magyarjai „hajcsák el végre a pogányokat”.

És ekkor különös dolog történt. Sógora, aki addig csendesen evett, hirtelen felordít. Jajgatva száll a szava, mély csend lesz, és ömlik és zúg az emberből a szó: „Itt hagytak! Itt hagytak münköt a magyarok, és az oláhok súfolkodnak rittunk! Mért nem jönnek és segélnek meg münköt? Mért nezik, hogy kacagnak münköt?”

És ordít, és sír jajgatva a dermedt csöndben, felesége félőn csitítgatja, félszegen, és az ember vonaglik a fájdalomtól, kérges, eres kezével takarja el rázkódó arcát.

Surran a kamera szalagja, rögzítem az életet, és zúdul rám a fájdalom.