Demény Péter

Búcsú az identitástól

Szilágyi Domokos és Kovács András Ferenc

„Azt hittük, hogy Thomas Mann beszélt a korról, és kiderült, hogy Kafka beszélt a korról” – mondta Pilinszky egy tévéinterjújában. Állításának nyilván nem az volt az értelme, hogy Thomas Mann rossz író, Kafka viszont jó. Inkább arra a folyamatra próbált utalni, amelynek eredménye – az idők változásának következményeként – a szövegek változása. A sokat emlegetett anekdotával élve: Kafka kortársai még nevettek Az átváltozáson, nekünk a hideg futkos a hátunkon tőle.

Szilágyi lírai öröksége – némely kortársa lírájával szemben – ma is létezik és működik. Azok közül, akik mára klasszikusoknak számítanak, ő az, aki minden kétséget kizáróan élő hagyomány. Kovács András Ferenctől Orbán János Dénesig, Jánk Károlytól Balázs Imre Józsefig és Fekete Vincétől Karácsonyi Zsoltig mindannyian hivatkoznak rá, idézik, parafrazeálják, küzdenek vele.

Abból az óriási körből, amelyet e hatás elképzelt sugara rajzol ki, most csupán egyetlen – máris jelentős és impozáns – életművet ragadok ki: a Kovács András Ferencét. Arra keresem a választ, mi az, ami kettőjük világát hasonlóvá teszi; mi az, amit Kovács Szilágyitól tanult, vagy amihez nem jutott volna el, ha nincs az előd meghatározó hagyatéka.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Szilágyi Domokost elsősorban két kötet tette halhatatlanná. E két kötet az 1967-es Emeletek avagy a láz enciklopédiája és az 1969-es Búcsú a trópusoktól. Félreértés ne essék: remekművet írt azelőtt is, azután is, elég talán, ha az előbbi időszakból a Halál árnyéka című versciklust, az utóbbiból a Törpe eclogát emeljük ki. Pusztán (pusztán?) arról van szó, hogy a két dátum környékén megváltozik a költő világképe (Szilágyi maga nevezi „gondolkodásmódnak” a költészetet Aranyról szóló nagyesszéjében), s e változást az említett kötetek fogalmazzák meg a legradikálisabban.

Méghozzá nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is. A változást tehát nem csupán a formai jegyek vagy a szerkesztési elvek jelzik (az, hogy A láz enciklopédiája valóban olyan, akár egy építmény, amelyet azonban mintha nem téglákból, hanem mozaikdarabokból raktak volna föl; hogy a Haláltánc-szvit nem lezárul, hanem félbeszakad: a halál hangulatát árasztó idézeteket, gondolatokat, képeket a végtelenségig lehetne folytatni, egyszer azonban mindennek véget kell érnie, még egy szvitnek is; hogy a szavakat a költő gyakran nem a helyesírási szabályok szerint választja el; ezek a sajátosságok aztán azt eredményezik, hogy egyik mű sem megnyugtató legalább abban az értelemben, hogy – nagyon primitíven fogalmazva – eleje, közepe és vége volna): a töredezettséget a költő expressis verbis is megfogalmazza. A láz enciklopédiájában például így: „Itt nem a végtelen, hanem a / véges az, ami föl nem fog- / ható.” Vagy így: „virágok árnyékot növesztenek, / ember árnyékát veszti”. A Haláltánc-szvitben az alábbi kérdés rímel a véges fölfoghatatlan voltáról elmélkedő előbbi részletre: „ó volt hát eleje?!” (mármint a világnak, a történelemnek, az életnek – bárminek, mert mindennel kapcsolatban fölmerül a kezdetre vonatkozó kétely). „Mondhatom: micsoda pazar élet: két nemlét / között ütközet s nem is egy” – olvashatjuk ugyanebben a költeményben. Az ugyancsak a Búcsú…-ban megjelent Hogyan írjunk verset leghosszabb, hetedik paragrafusában pedig ez áll: „az abszolútum szertefoszlott uraim és tőlem mégis azt követ / elik hogy állítsam zöld a zöld (és a pipacs szöszö / ske szára zöld / s olyan kit végül is megöl / nek mert maga sosem ölt – Radnóti M) / vagyis a halál sem biztos csak az hogy nem élünk örökké”.

Az idézetekből látható, Szilágyi Domokos úgy érezte, minden összeomlott. („Minden Egész eltörött” – írta Ady már az 1909-es [!] kötetében napvilágot látott Kocsi-út az éjszakában című versében, de ő még nyilván nem juthatott el olyan messze, mint később Kassák és utódai.)

Ám a részletekből még valami kiviláglik. A költő tragikusan élte meg ezt a világot. Amikor a végesről, az életről, az abszolútumról beszél, Szilágyi mindig negatív példákat hoz föl, a halált szólítja, már-már profétikus dühvel ostorozza a létet. Valószínűleg az egyre komorodó romániai diktatúra is hozzájárult ahhoz, hogy A láz enciklopédiája költője fenyegetettségként élte meg az egységes világ összeomlását, amely ellen természetesen lázadnia kellett.

Ugyanerre a következtetésre jut a költőről monográfiát író Cs. Gyímesi Éva is. A láz enciklopédiájáról többek között a következőket írja: „Szilágyi Domokos poétikai enciklopédiája is a költemény, s ha elszigetelten szemlélt darabjai költői virtuskodásnak tűnhetnek is, összefüggésükben a játék véres komolyságáról győznek meg: az egyéni lét értelmére irányuló kétely ugyanis a költői hivatást is megkérdőjelezi.” És később a Haláltánc-szvitről: „az emberi minőség kerül mérlegre ontológiai, történelmi és metafizikus viszonylatban, mindennemű pozitív válasz vigasza nélkül. Mert nemcsak az Isten és megváltás tagadása ez a költemény, hanem az emberi öntudat értékének kétségbe vonása is.” (Kiemelések tőlem – D. P.)

Olyan részletek ezek, melyek – ha nem is explicit módon – voltaképpen azt állítják, amit a fentebbiekben próbáltam bizonyítani: Szilágyi versei a tragikus irónia és a lázadás fogalmaival írhatók körül. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Cs. Gyímesi szövege úgy is olvasható, mintha mentegetné a szerzőt annak „virtuskodásai” miatt. Nos, a diktatúrában (olyan körülmények között, melyekben a kisebbségi suttogó nyilvánosságtól olykor jobban kellett tartani, mint a cenzúrától) nyilván ez az igyekezet is jogosult. Ám ha a Szilágyival kortárs magyar költészet kontextusában szemléljük a dolgot, szinte érthetetlenné válik. „Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, / csak hátgerincem borzongjon belé. / Csak épület legyen, zárt, teljes egység, / sokrétü, mégis áttekinthető, / s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e” – írja Weöres Sándor „Harmadik nemzedék” című versében. Tisztában vagyok vele, hogy az 1960–70-es évek Romániájában élő magyarként nem volt mód ilyen nagyvonalúnak lenni (ott minden épületben laknia kellett valakinek, sőt: mindegyiket úgy kellett fölhúzni, mintha az ember nemcsak magának építené), maga a tény mindenesetre rögzítendő: a magyar költészet már 1934-től rendelkezett egy olyan poétikával – és építkezhetett (volna) rá –, amely határozottan kimondja: nem azzal kell törődni, mi a fontos, mi nem, mert minden egyformán fontos lehet; nem azzal, hogy miről beszélünk, hanem azzal, hogyan. Vagyis: „a játék véres komolyságáról” senkinek sem kell meggyőznie senkit – a játék nem valami elítélendő dolog, csak egy jelenség a millió közül, amit a költő meg szeretne fogalmazni.

Nos, Kovács András Ferenc éppen ezt a poétikát tette volna magáévá. Már első kötete olyan címmel jelenik meg, amely azt jelzi, hogy a költő nem lázad a személyiség többrétűsége ellen, hanem éli azt. Tengerész Henrik intelmei – ez az 1983-as cím ilyen összefüggésben is mást jelent, mint az 1962-es Álom a repülőtéren. Kovács vállaltan egy másik ember nevében beszél; vagy az beszél az ő nevében – de akár így legyen, akár úgy, másképpen beszél, mint Szilágyi. Csak egy felületes áttekintés arról, ki mindenki bőrébe bújik a költő első kötetében: Pulcinello, Ophelio Barbaro, Aszandrosz, Übüper, Helótisz, Tengerész Henrik, a tékozló fiú, Il Transilvano. A lista, ismétlem, hézagos, de nem is lehetne teljességre törekedni: sok verset a gyűjteményes kötet, a 2000-ben megjelent Kompletórium végén jegyzetek magyaráznak; a Helótisszal kapcsolatban megtudhatjuk, első sora „majdnem megegyezik A puszta ország Szász János fordította kezdősorával”, az Il Transilvanót pedig Gerard de Nerval El Desdichadójával kellene összevetnünk. A lajstrom tehát soha nem érne véget, s azért nem, mert Kovács rengeteg költő sorát építi a maga költészetébe, rengeteg ember identitását ölti magára; a felsoroltak mellé írhatjuk Jack Cole-t, Lázáry René Sándort, Caius Licinius Calvust és a többieket.

Ha ennek az identitásbőségnek az ars poeticájára kellene rámutatnom, talán az 1994-es És Christophorus énekelt-ben napvilágot látott Mint a mór egy portugál szonettben, illetve a Költészettankák című verseket említeném először. Az előbbiben ezt írja Kovács: „Nem tudom, ki írja ezeket a sorokat, semmit sem / tudok róla, semmit”. A mű mottója attól a Pessoától származik, akinek több hasonmása közül szintén nem lehet kiválasztani az igazit; az idézetben ez áll: „Valaha én nem Boabdil, csupán / utolsó, puszta pillantása voltam, / amely megült a vesztett Granadán, / odafagyott kép, síma indigóban.” A Költészettankák közül az első: „Én sokan vagyok. / Én kevesen is vagyok. / Én néha vagyok. / Nem az, kiről azt hiszik – / ő az. Az nem én vagyok.” Az utolsó pedig: „Sokallom magam. / Keveslem magam. Vagyok. / Én éppen vagyok. / Nem az, kiről azt vélik – / ő volt. Az nem én leszek.”

Ha Szilágyival kapcsolatban a tragikus irónia és a lázadás fogalmait használtuk, Kovács költészetét ebből a szempontból az irónia és a megállapítás szóval jellemezhetnénk. Előbbi lázad az én és a nyelv széttöredezettsége ellen, utóbbi éli és szenvtelenül leírja ezt az állapotot. Előbbinek mintha minden játéka menekülés volna a „véres komolyság” riasztó világából; élvezi ugyan, hogy játszhat, de szüksége lenne az egységes, jól meghatározott énre; utóbbi tudja, hogy ez az én nem létezik, de ezt a tényt nem tragikusan fogja föl, és nem lázad ellene; sőt, valósággal lubickol a számtalan lehetőségben.

Bármennyire fontosak azonban a különbségek, számunkra még fontosabbak a hasonlóságok. Kétségkívül számottevő eltérés az, amit az előbb fölvázoltunk, de a magyar költészet erdélyi vonulatának alakulását illetően jóval jelentősebb az a tény, hogy Kovács elsősorban Szilágyi nyomán jutott el azokhoz a felismerésekhez, amelyek líráját meghatározzák. Képzeljük csak el, mennyire más nyelven beszélne az erdélyi vers, ha nem lett volna A láz enciklopédiája és a Búcsú a trópusoktól! Ha nem 1967-ben derült volna ki a versnyelvre kiható radikalizmussal, hogy „az abszolútum szertefoszlott”! Nem szeretek felkiáltójeles mondatokat írni, de úgy gondolom, e dolgok jelentőségét egyszerűen nem lehet túlbecsülni. Nem hiszem, hogy ezzel a megállapítással lefokoznám Kovács András Ferenc költészetét, hiszen ő magas esztétikai színvonalon tudta folytatni azt, amit kiváló elődje elkezdett. Mindössze azt állítom, hogy ha ez az első lépés nem történik meg, akkor az erdélyi magyar költészet térképe ma egészen másképp rajzolódna ki.