Elek Tibor

A szájalás gyönyörűsége

Grecsó Krisztián: Pletykaanyu

Igazi első elbeszéléskötet (ha van ilyen egyáltalán) Grecsó Krisztián két verseskötet (Vízjelek a honvágyról, 1996; Angyalkacsinálás 1999) után megjelent könyve. Egyidejűleg mutatja a szerző sokoldalú hangpróbáit, szerteágazó kísérletező kedvét és a mesterségbeli tudást bizonyító vágyát ezúttal a próza műnemén belül. Ugyanakkor az önkifejezés új, megtalált formájába való alámerülés, a prózai szövegalkotás örömét is. Grecsó láthatóan élvezettel igyekszik kihasználni és kiaknázni a nyelv nyújtotta lehetőségeket, a hosszabb-rövidebb prózai szövegformáló eljárások, beszédmódok és műfajok (elbeszélés, rövidtörténet, anekdota, mese, levél, novella, novellafüzér) adta kereteket. A kötet egészére jellemző kísérletező kedvnek és a szerző önnön képességeit, erejét felmérő szándéknak jó példája a Bolondok című elbeszélés, amelyben Grecsó egyetlen íráson belül – egy tiszántúli faluban tanítói állást vállalt, bár szellemi képességeiben (a szerző által) cseles módon kicsit visszanyesett fiatalember nyomozásának keretei között – valósítja meg különböző szövegtípusok (elbeszélés, előadás, beszámoló, vallomás, levél) egymás mellé illesztését, keverését, idegen szövegek beiktatását (Mikszáthtól például). A jelölt és jelöletlen idézetek, rájátszások gazdag tárháza egyébként is a kötet, a szerző gyakran él olyan, a posztmodern fogalomkörébe utalható prózatechnikai eljárásokkal, mint az intertextualitás, a parodisztikus nyelvhasználat, miközben szövegvilágának egyik alapvető jellemzőjét a referenciális kötöttségekben jelölhetnénk meg. Ugyancsak a sikeres erőfelmérés példájaként olvasom a Szép című szöveget, amelyben tíz nézőpontból értesülhetünk egy falubeli állítólagos bűncselekmény-sorozatról, úgy, hogy a tíz karakteres tényszerű vallomás megismerése után is marad az olvasóban még némi jótékony homály az igazságot illetően.

A kötet világát (minden sokszínűsége ellenére) egységesítő erővel tartja össze az a konkrét élményanyag és valóságháttér, amit a szűkebb szülőföld (Szegvár) és felnőtté érlelő családi, társadalmi közeg jelentett a szerző számára. A falu múlt- és jelenbeli valósága, legendái és mítoszai, pletykái és valódi aktualitásai, a gyermekkori emlékképek, a mondatok szintjéig redukálható családi örökség mind-mind ott munkál e próza mögött. Pontosabban az az ambíció, hogy mindez a teremtő képzelet és az alkotói fantázia által átgyúrva modern művészi formában, élő prózanyelvben megörökítést kapjon. (Tévúton járnak tehát azok a szegvári lakosok, akik részben magukra ismerve, másrészt az eltéréseken felháborodva azon gondolkodnak, pereljék-e a kiadót és a szerzőt, hiszen a konkrét életvalóság Grecsó művészi átlényegítése során elvesztette már dokumentatív hitelességét és – szépirodalmi műről, fikcióról lévén szó – annak azonosítható anyagát. Hősei, bármennyire emlékeztetnek is konkrét, létező személyekre, valójában már „csak” a művészi transzformáción átment „ábrázolt képmások”, mint ahogy a kötet írásainak egyik-másik elbeszélője is az, bármennyire emlékeztet is esetleg a szerzőre magára. Önarcukat képeikre festő középkori mesterek gesztusának szellemes, ironikus posztmodern változataként, ugyanakkor a valóság és a fikció bonyolult, de egymást semmiképpen sem lefedő viszonyának jellemzéseként is olvashatjuk például azt a szakaszt a kötetcímadó írásban, ahol a szerző egyik alakmásaként is kezelhető elbeszélő a novella, de akár az egész kötet potenciális szerzőjét is bemutatja: „Ki vagyok akadva teljesen. Azt hallotta apu a káeftében, hogy az a bizonyos költő, aki van itt nálunk a faluban, állna villa a hátába, kipofázza a titkos ügyeket is, a szennyest, hogy így cicomásan mondjam, olyat is esetleg, amikről még pletyka se nagyon, azokat is, bele a nagyvilágba, hogy égünk, mint az olajmező. Fenébe az ilyennel, mikor másutt is megy a szőnyeg alá söprés, minek akkor éppen minket szégyenfolttá tenni, világnak csúfjára rajtunk röhögjenek. És ami a legrosszabb, anyu szerint hazudik is. Egyszer találkozzak vele, megmondom neki a véleményem, abban biztos lehet.”)

A szerző eddigi rövid pályáján sem előzmények nélküli ez a „dokumentáló” szándék, hiszen az Anyalkacsinálás című kötet versvilága is ugyanezzel a vidéki, falusi hagyománnyal (mítosszal és hétköznapi realitásokkal), a gyermekkori, családi élményekkel való szembesülés, számvetés eredménye volt. Ugyanakkor már jól érzékelhető abban a kötetben az is, ahogyan a lírai kifejezésmód keretein belül egyre inkább előtérbe kerül a történetformálás, a történetmondás. És a beszédtevékenység, ami ennek az új kötetnek a másik fontos meghatározója. Az a szövegelés, az a rendkívül hajlékony és szemléletes, iróniával, humorral fűszerezett verbalizmus, amit Grecsó elbeszélői vagy inkább beszélői produkálnak rendre. Mert bár az egyes írásoknak nem ugyanaz (még ha egymással rokoníthatónak látszik is olykor, főként a kötet első ciklusában) az elbeszélője, beszélője, s nem ugyanabban a modorban, de ugyanolyan nagy kedvvel mondják a magukét. A leginkább magával ragadó módon a Pletykaanyu című írás végeérhetetlen monológjának ifjú előadója, aki hetet-havat összehord falujának aktuális eseményeiről, hőseiről, arról, amiről beszélnek, pletykálnak a faluban, a családban. A személyesen átéltek, a csak hallomásból ismertek, a népi fantázia által költöttek, a szóbeszéd, a tévében látottak, az újságban olvasottak magától értetődő természetességgel keverednek ebben a szövegfolyamban, egymást erősítve és a nyitó mondatot kellően alátámasztva: „Meg van ez a világ bolondulva, föl van fordulva az egész pereputty a feje tetejére, ezt gondolják a faluban sokan, nem is egészen alaptalanul.” Természetesen azonosul ezzel a véleménnyel a beszélő is, aki – azzal együtt, hogy általában a maga öntudatos álláspontjának is hangot ad – alapvetően a falu, a nép hangját artikulálja. Sodró erejű beszédmódja által (amelynek a szellemes megfogalmazások, a népies ízek, fordulatok és a városból beszüremkedett szlengelemek éppúgy alkotórészei) a szerzőnek sikerül őt úgy egyénítenie és hitelesítenie, hogy közben megmaradhat a közösség hangját közvetítőnek is. Tisztázatlannak, kidolgozatlannak, ezért némileg zavarónak érzem ugyanakkor a beszédhelyzetet, azt a szituációt, amelyben ilyen mondatok elhangozhatnak: „Most én is őket várom, azért vagyok itthon…”; „Az előbb lementem a vécére, mondtam is az öcsémnek…”; „Most, hogy visszajöttem a szobámba, eszembe jutott…” A beszélő és a falu véleményének egybevágása jelzi, hogy nem egyszerűen egy naiv falusi ifjúnak a megbolondult világra való rácsodálkozásáról van itt szó, hanem egyrészt a „kizökkent idő” falusiakat is elérő modern léttapasztalatáról, másrészt arról az élményről, ahogyan formálódik napjainkban is a valóság a közösség „száján”. Nem lehet pontosabban összefoglalni ezt annál, ahogy a szerző maga tette egy interjúban: „A pletykát úgy igyekeztem alkotómódszeremmé tenni, ahogyan Mikszáth az anekdotát. A pletyka mindig változik, mondhatnám úgy is: folyton »felülírja« önmagát.” Nem csoda, ha művének beszélője a sok meghökkentő tapasztalat, természetellenes, észszerűtlen, titokzatos történés feldolgozása során egy idő után már ezt mondja: „Nem tudok itt már biztonsággal eligazodni. Merthogy először nemcsak ez volt, hanem a palesztinok is, ugye, amire most már mérget lehet venni, akkora hülyeség, mint ide Lacháza, és meddig mondták mégis, hogy igaz. Meddig lehetett hallani, különösképp Döröginétől, na tessék, baromság! Most akkor mit higgyek el, ha hamissággá válik minden? Elfoszlik az egész, mintha nem is lett volna semmi.” A már-már egyetemessé tágított bizonytalanságélmény persze azért nem akadályozza meg abban, hogy egy jó darabig még mondja tovább híreit.

A titokfejtés, a nyomozás, a kutatás nemcsak az eddig említett három írásban érhető tetten, de általánosabb érvénnyel a kötet talán legjobb Én, Schriwanek András címmel összefoglalt, öt darabból álló novellaciklusában is. Az egyes szám első személyű elbeszélőről ezúttal kevesebbet tudunk meg, mint a Pletykaanyuban (talán csak annyit, hogy az első négy részben elbeszéltek idejében kisiskolás korú, az ötödikben pedig már egyetemista), de a szerepe jóval korlátozottabb is, tulajdonképpen csak közvetíti, felidézi Schriwanek bácsi szavait. (Grecsó a kötet más írásaiban is előszeretettel mondatja el hőseivel mások beszédeit, a legmesszebbre e technika alkalmazásával az Ahogy Csikivel mi ketten című írásban jut, amelynek mintha már nem is lenne más a tétje, mint egy sajátos párbeszéd, furcsa diskurálás, unaloműző locsogás felidézhetősége a két szereplő egyike által.) A ciklus hőse Schriwanek bácsi, a nagy népi mesemondók és tanítómesterek legújabb kori alakváltozata, akit nemcsak rendkívüli bölcsességgel, mély élet- és emberismerettel, de ízes, színes, szemléletes nyelvezettel is megáldott a teremtője. Ezúttal ő az, aki a kutakodást, a titokfejtést folytatja, hogy kis tanítványának szemét rányissa a világra, hogy olyan bonyolult dolgokba beavassa, mint az öröklődés, a tudás, a becsület kérdése, a lélek és a test dolgai stb. Talán nem rugaszkodom el nagyon a tényektől, ha azt feltételezem, hogy a létezés élményének, titkainak és örömeinek feldolgozása, megértése, a filozófiai értelemben vett megismerés kérdése Schriwanek bácsi beszédeinek a legvégső értelme. (E tekintetben a Külterület című írásban is tovább folyik a kutakodás, ott az Istennel és az Idővel kapcsolatos vizsgálódások állnak a középpontban.) Nem tudálékos előadásokat tart azonban, hanem a környező élővilágból, mindennapi életből hozva példáit, falubeli történeteket felidézve igyekszik mélyebb összefüggéseket feltárni, mondandójába népi szólásokat, közmondásokat, szállóigéket, de szellemes, humoros egyéni megfogalmazásokat is sűrűn szőve. Ügyesen, rutinos íróknak is becsületére váló módon hitelesíti Grecsó Schriwanek bácsi alakját, olyan, a nagy bölcselkedő szerepét visszanyeső, a tudás hiányát, illetve korlátozottságát jelző mondatokkal, mint például a következő: „Ha én lettem volna ott [mármint a Béla bácsi helyén, aki elmulasztotta a Gajdó gyerek mozdony által levágott fejének szeméből kiolvasni a tudást – E. T.], akkor most én, én lennék a, csuklott el Schriwanek bácsi hangja, én lennék a nem is tudom, mi.” Az elbeszélői pozíció rögzítetlensége azonban itt is zavarok, következetlenségek forrása: nem világos, hogy az első három múlt idejű részre honnan, milyen időből történik a visszatekintés, hozzájuk képest a negyedik részben miért vált át az elbeszélés jelen időbe, amikor a szereplők helyzetében még semmi változás nem történt. Az ötödik, Göndör szálak című rész jelenidejűsége már sokkal inkább indokolható, mivel épp azt valósítja meg bravúrosan ez az írás, ahogy Schriwanek és az elbeszélő tudása, nyelvezete már összekapcsolódik, áttűnik a másikéba a kimondatlan gondolatok egymásba fonódása révén. Ugyanakkor a negyedik, a Menyasszony-ház című rész is indokoltan és ügyesen keveri és kapcsolja egybe az idősíkokat, az aktuális események, beszélgetések idejét és az egy évvel korábbiakét. Sokkal kevésbé szerencsés, sőt egyenesen öncélúnak tetszik viszont az Övcsattogás című elbeszélésben a különböző időpillanatokban játszódó események összekeverése, ahol a szöveg elvileg nem lenne más, mint az állattenyésztő kft.-ben szerzett első munkahelyi élményeknek egy homoerotikus, sőt homoszexuális kapcsolattal fűszerezett elbeszélése, de a megbonyolított időszerkezet által sem lesz több, csak nehezebben érthető.

Egy „igazi első” elbeszélésgyűjtemény esetében talán az is természetes, hogy nem egyenletes színvonalú írások sorolódtak egymás mellé, hogy kevésbé súlyos darabok (Külterület, A különbözés esetei, Halotti beszéd) is találhatók az igazán maradandó élményt nyújtó, akár reprezentatív prózaantológiákba is illő alkotások mellett. Ez utóbbi kategóriához közel állónak érzem én A Mindenható tekintete és A Híres-ház című elbeszéléseket is. Két egészen különböző világú írás, ami rokon bennük, az az elbeszélői hang, az a személytelen, de nem szenvtelen, hanem inkább bensőséges, a főhőseit kívülről-belülről jól ismerő, velük hol együtt érző, hol külső, valamiféle közösségi véleményt megszólaltató narrátori pozíció, amely leginkább Mikszáth Kálmán írásaiból ismerős. Az ebből a pozícióból beszélő éppúgy képes a tudat- és ösztönvilág rejtelmeit megmutatni, mint nagyon erőteljes, szuggesztív atmoszférát teremteni, már-már balladás, mitikus aurát vonni az elbeszélt történetek köré. „Micsoda áldatlan szomorúság! Vajúdni nőtlen, és még a szép álmok is görgős kocsin érkeznek, vagy legalábbis bottal. Lehet keresni, de nincsen erre vigasság. Borg Kálmán a gyötrelem útját járja” – így indítja például A Mindenható tekintete című, istentől elrugaszkodott kegyetlen történetet a szexualitás, a szexuális vágyak, ösztönök pusztító erejéről, a szépséget, jóságot akár ördögi módon visszavonó hatalmáról. Vagy így zárja a Híres-ház másfél évszázados legendáját felidéző és Báró Imre megbolondulásának folyamatát ötletesen egymásba ékelő történetet: „Énekel. De üres a hangja. Szikkadt és levetlen, meg talán egy kicsit fakó is. Épp, mint odakünn a kozmaszagú, semmidolgú idő…”

A kötet írásait a szerző és/vagy a szerkesztő két külön címmel jelölt ciklusba csoportosította, aminek nincs különösebb indokoltsága, mert az így egymás mellé került szövegek nem alkotnak valódi novellaciklust. Ellenben a kötet egész világát nemcsak a már említett referenciális kötöttségek, az azonos élményanyag, valóságháttér tartja össze, hanem a különböző írásokban fel-felbukkanó közös motívumok, szereplők, esetek, s ezzel Grecsó ismét Mikszáth Kálmán első novellásköteteire hajaz. De ha jobban megforgatnánk a szövegeket, még sok más íróelőd (például Móricz, Hrabal, Esterházy, Darvasi, Parti Nagy, Závada) szellemujjának nyomaira is rábukkanhatnánk, ami egy első prózakötet esetében ismét csak természetes, bár fontosabb ezeknél az az eredeti világlátás és nyelvi fogalmazásmód, amely Grecsó Krisztián sajátja.

A kötete ezzel és az összes említett gyengéje ellenére együtt is egyike az elmúlt évek legígéretesebb prózaírói indulásainak, sikerkönyvvé válhatna nemcsak a körülötte támadt társadalmi, jogi vita, de saját belső erényei okán is. (Jelenkor, 2001)