Békéljünk, halottak!

Farkasszemet nézek
a mindszenti gyertyával,
őseim erejét elirigylem.
Cigarettát gyújtok
nyelvpiros lángjával,
sodródik, mint a füst,
szívemben minden.

Vernék én tamtamot,
trópusi záporok
áztatnák kunkori gyökérhajam,
de múltam háborog,
zúdulva háborog,
s meg kell hogy adjam
a múltnak magam?

Napjaim herdáltam,
bár építettem,
volt mindig ok elég sorsot öklözni.
Otthonra leltem már
az életemben,
s nem ínyemre való
a boksz, a rögbi.

Gyertyák lángolnak,
lobog gyertyám is –
halottaim, tőlem ti mit akartok?
Zavarosan fut az
átok-kanális,
halottak, békéljünk –
állnak a partok.

Szökőkút a megújult Királyhágó téren

A víz-bohócok,
dísz-garaboncok
nem csepűrágók,
nem is kócok,
csak vadásznépek,
kecses lövészek,
pillanat-koncok,
szív-koloncok.

Felemelkednek,
lekushadnak,
égbe tüzelnek,
térden maradnak,
majd megint lőnek,
de nem találják
a szarvast, azt a
rőt-arany-barnát,
földre horgadnak,
mennybe ragadnak,
engem találnak,
ha rá nyilaznak,
engem találnak,
szívemet vérzik,
rabukká tesznek,
lándzsájuk fénylik,
fejet hajtok hát,
meghunyászkodnak,
nem esett híja lám
a szarvasoknak,
íjat letesznek,
lant már a kézben,
vélem hunynak ki –
kihunynak vélem

a víz-bohócok,
dísz-garaboncok,
szép vadásznépek,
kecses lövészek,
pillanat-koncok,
szív-koloncok!