Kolozsvári Papp László

Csak egy nap a világ

Egyik vezető külügyérünk mondta volt elemző kedvében, hogy milyen érdekes!, a románok félnek attól a megmaradási, megerősödési és felemelkedési hajlandóságtól, amit az erdélyi magyarok tanúsítanak (és a nem erdélyiek is, de hagyjuk, így egyszerűbb). Végül is igaz, lepődtem meg, még ha én másképpen fogalmazom – vagy inkább gomolyogtatom – is magamban a megfoghatatlant. Tisztelem az úrban a státustörvény egyik atyját (vajon ki az anyja?, s mely, önmagukban tán kaotikusnak nevezhető mozdulatok hálójában esett meg a fogantatás?); de a tisztelet – már amennyire én egyáltalán képes vagyok rá – nem tántoríthat el attól, hogy én ezt a nagyhalál baljós szóösszetétellel döngöljem. Ilyenkor Shakespeare-t illik idézni, attól meghőköl az olvasó, hogy né, tényleg!, itt valamiről szó van! (mellesleg zavarosabb lesz, ami úgyszintén az elegy javát szolgálja): „Most van az éjnek rémjáró szaka, [naná, hogy a Hamlet!] / Minden sir ásít, s maga a pokol / Dögvészt lehell ki”… Sokkal nagyobb, mondhatni, shakespeare-i tétekben megy itt a zsuga, a megpróbáltatások sokkal cifrább ficamait kell elszenvednie az erdélyi magyarnak, mint szenvedte volt el a huszadik században A kín immár nagymesteri: a nyársba ültetett, lassan lefelé csúszó áldozat kéretik, emelt hangon olvasson fel passzusokat az Európai Unió szabálykönyvéből (nem biztos, hogy van ilyen, csak az biztos, hogy képmutató), s hozzá az erdélyi híveit gondosan elkerülő II. János Pál áldása alá tartsa buksi fejét – világbirodalom-építések korát éljük, Rómától Washingtonig.

Namármost, hogy más is értse, ne csak én és Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyön, Mózes Attila Kolozsváron vagy Ferenczes István Csíkszeredán, hogy Lászlóffy Aladárról (Mindenhonnan) ne is beszéljünk, citáljuk emlékezetből Duray Miklóst, aki egy interjúban egy szlovák parlamenti képviselőt idéz, hogy aszongya: a státustörvény a szlovákság nyolcvanesztendős munkáját veszélyezteti! Magyarán, s immár nem Duray Miklós szavaival, hogy beolvaszt, kitelepít, szétzilál, ledarál, demoralizál, kommunista csőcselékké főz össze a dudoros és egyetlen nemzetállam homogén tizenkilencedik századi révületében.

Az erdélyi többségiek – pontatlanság volna románoknak nevezni őket, ők valóban a több, négy b-vel kéne írni őket –, ők is szeretnének jól élni, Kentet szívni, világot látni, még nem tudják, de ha egyszer megesik velük, örvendeni fognak, ha tatarozzák a lassan romhalmazzá dőlő erdélyi magyar és szász városokat, mindent szeretnének ők, ami érthető és emberi s kissé tán gyarló; de mivel ez sehogyan sem tud rájuk köszönteni, valósággal elébük löttyen két következtetés. Mivel az egyetlen hatalmas, meleg, enyves érzemény vagy eszme, a nagy román homogenizáció köti gyászkoszorúba őket, a hevületért hálából hajlanak arra, hogy lemondjanak – már ha egyáltalán felfogják, hogy ők ennek fejében elesnek valamitől – a jólét Kentben és szkocsban (skót whisky), blúdzsban (farmernadrág), blacséban (tömbházlakás) és autoturizmban (személygépkocsi) kicsúcsosodó javairól. Még szerencse, hogy a homogén nemzetállam össznépi oltárán nem kell feláldozni a gadzskázást (csajozás) és a gadzsiuzást (ugyanaz hímnemben). Erre azért még futja. Hogy aztán miért negatív ott is a szaporodási ráta, annak csak az a jó dákoromán palackból fölgomolygó szellem a megmondhatója. S ugyanez fordítva – ez a második következtetés –: mivel az élet Kentben és szkocsban mérsékelten teng túl, ugyan hova folyamodhatna a többség meleg, enyves vigaszért, ha nem az egyetlen, hatalmas, monolit nemzetállamhoz. Leesik neki, mint kutyának a félig lerágott csirkecomb. A két következtetés nem ugyanaz, csak mint a krokodilus elölről hátra és a krokodilus hátulról előre; de hogy a kettő adja ki az egyetlen, igaz krokodilust, az oltáriszentség!

Szörnyű csapda ez, sújtja ez keményen a románságot is (itt ez a helyes kifejezés). Abszurd, hogy valaki (valami?) önmaga köré fonódjék, s önmagát fojtogassa; na de ha neki jó, vagy ha nem is jó, elviselhető, lelketlensége rajta. De hogy ebben a monolit hüllőből toldott-foldott Laokoón-csoportban a magyar kisebbség legyen a főalak… illetve már nem is az, ő már nincs is – bizonyos értelemben! –, de a hüllő még mindig szorít, présel… olyannyira, hogy egy státustörvény neki szinte már megváltás, van végre valami, ami tovább élteti a fojtogatást, célt mutat az öncélban…!, na ilyenkor szokott a dákoromán szervezet lágy lüktetésbe kezdeni, feltörvén belőle a kéjhang: ich komme!, ich komme!

A dolog annyira bonyolult, hogy hamarosan abbahagyjuk a kísérletezést, hogy megértessük. Talán hozzunk még egy igazán lélekmélyi példát. A többségi (itt ismét ez a helyes kifejezés) eredetnépmeséknek van egy csiszolatlan drágaköve. Hallga! Megy-megy a többségi nép a regében, hát egyszer csak egy soktornyú, gazdag várat lát felmagasodni a láthatáron. Odamegy a kandi néptörzs, a kapu tárva, s mit látnak szemei: a vár lakatlan! És akkor a többségi regehősnép beköltözik az összkomfortos várba! Minek hagyná pocsékba menni, nem igaz?!… A mesének itt vége. Pedig ha már hősnéplélekképről (hősléleknépképről stb.) van szó, folytatódhatna azzal, hogy a vár ugyan üres, be van rendezve Kenttel és szkoccsal, sőt a toalett-tükörhöz oda van tűzve egy bérlet a mindenkori labdarúgó-világbajnokságok döntőire, ez mind igaz, s mi minden még!, ám a mese csak akkor volna furmányos és igaz, ha azzal folytatódnék, miszerint a többségi hősnéptörzs, néptörzshős stb. stb. elkezdene viaskodni a vár kísérteteivel!, verejtékben úszva, sikoltva riadna fel éjszaka, hogy aztán légycsapóval, molyirtóval kísértetirtásra kerekedjék. A hely és nem csak a hely szellemével való kalandos históriát igazán kiizzadhatá még magából a hamvas néplélek.

A magyar államnak az egyetlen helyes és iszonyúan, szinte már-már végzetesen megkésett gesztusa, a státustörvény tekervényes útját járva a megannyi kísértetkastélyban talán még a két pogány közti állapotról kellene bátortalan szavakat szólnunk (ugyan ki a fene fogja ezt megérteni, Lacikám?!). Mert azt ugye elmondhatjuk, hogy kísértet járja be a Kárpát-medencét?! A státustörvény kísértete! Ki akadályozhat meg benne, hogy ezt mondjuk? Az a Szovjetunió felbomlásával Oroszországon kívül rekedt huszonhatmillió orosz biztos nem akar megakadályozni benne! Ők esdve várják a modellt, a magyar státustörvényt, s ha az ő anyaországuk is bevezeti, akkor lesz nemulass! (Vagy ezt a szót kiátkozta a nagy magyar nyelvújító, Kovács László?)

Induljunk ki tán abból az elképesztő brutalitásból, amivel a román elit törvényeket mér népére annak feje fölött – mintha csak nem is az ő szavazatai juttatták volna a törvényhozásba; végül is ez a demokrácia kiköszörülhetetlen csorbája; akkora időeltolódással korrigálja önmagát, hogy néha a korrekció maga az újabb csorba. Itt van mindjárt az a törvény, ami szép summa felmutatását követeli meg a kiutazótól a román határon, nem beszélve a sokkal macerásabb egészségbiztosításról (komoly dohány az is). Törvény hétfőről keddre! Semmi rákészülési idő. Aki pechére most akart Pestre jönni, azt mandinerből rúgták valagon a határon (én most mit csináljak, kedves Czakó Gábor, ha az eseménynek ez a neve – így hívják, ahogy téged Csabának). A törvény azért kellett, hogy az EU adjon már vízummentességet a román állampolgároknak. Végre! Durr, egy törvény!, ami befogja az EU száját! A törvény ugyan nem old meg semmit, de az EU-nak és más betűszavaknak ez nem számít. Az EU-nak és más betűszavaknak a látszat kell. Nyalják, mint gyerek a fagylaltot augusztusban! Ki tudta volt ezt jobban, mint Nicolae Ceaułescu, a Gondolkodás Dunája, az Agrárforradalom Hőse, aki háborítatlanul valósíthatta meg a kommunizmus különböző válfajú diktatúrái közül azt (választék az volt, az Aurora cirkálótól Kambodzsáig), amit tán nem véresnek, hanem az orrfacsaró rothadástól messze bűzlőnek nevezhetünk – most jön a mondat fontosabbik része! –, az európai és amerikai demokráciák üdvlövései közepette. Én különösen kedveltem a Bölcs Útmutató szinte már családias látogatásait az angol királyi famíliánál; de szerettem azt is, amikor Nixon elnök Bukarestben végigparolázta a fél várost a kirendelt, gondosan szelektált néppel a repülőtértől az elnöki palotáig, de ki tudná mind elregélni?!

Az EU üdvlövéseinek kiérdemléséhez vezető út változatlanul látszatokkal van kikövezve. Nesztek egy törvény! Hozhatunk még, ha megnyugtat! Az eredmény borítékolható. A határon felmutatandó dohány szerény jutalék fejében bérelhető lesz, mint a menyasszonyi ruha; ami mármost a szélhámosok és gengszterek kiutazását illeti, az eddig sem ütközött akadályba. A törvény jár még némi mellékes kéjérzettel is: egy kis alsó madárfogás a státustörvény értelmében magyarnak minősülő, vendégmunkásként hazánk zavaros vizeiben evickélni óhajtó kisemberen. Igazán, Csaba (Czakó), csak a te kedvedért nem b betűs szót használok akkor, ha jellemezni akarom azt a kéjérzetet, ami a többséget (itt ez a helyes szó) átjárja, amikor a kisebbségi magyarral – na most jönne a b betűs szó! – kitolnak. Nemzetmegtartó érzemény!

Az EU persze be fogja venni a deftet (ezt én sem értem, szerkesztő úr, de gyerekkorunkban így mondtuk). Alig várom a román vízummentesség megadását – a derék román emberek érdekében elsősorban –, másodsorban azonban azért, mert a franciák biztos briliáns (brillant) megoldást nyomnak ki a tojócsövükön, már ami a Párizs környékén nomadizáló romániai cigányok számának ugrásszerű megemelkedését illeti. Tán nem minden lankadt olvasó tudja, hogy Párizs környékén már eddig is hajhullató gondot jelentettek az egyre népesebb cigánykaravánok és alkalmi táborok – na de majd most!, ha számuk kapásból ötszörösére-tízszeresére nő! Lefogadom, hogy a francia szellemhez méltó (digne) megoldásoknak lehetünk majdan tanúi (temoins)! Szent Habakuk! Mielőtt feldübörögnének a Kaltenbachok, hogy így rasszizmus, úgy fasizmus, hadd tudassuk a tudatlanokkal, hogy román cigányprogram nem létezvén, semmilyen!, a romániai cigányok esetleg tömeges kiözönlése a legteljesebb együttérzésünkkel menne végbe. Én láttam Városliget nagyságú szeméttelepet Kolozsvár mellett, s az abban, azon, abból élő cigányokat. Na de majd a franciák! Idegenszeretetük legendás!

Visszatérve a magunk ügyére. Mit tehet a mégoly fenséges és zseniális külpolitikánk – még nem az, de mondjuk azzá lesz, az első lépést, a becsület lépését már megtette – e két hatalmas öntudatlan forgantyú között? Két pogány közt, ahogyan azt végváras múltunkban mondták? Van ugyebár egyrészt a brutálisan látszatintézkedő Románia, vannak másrészt a borsóhercegnő képmutatók, ott túl a schengenen!, akik ezt beveszik. Vannak borongós napjaim – nincs is más!, na jó, ha kapok néha, most például a feleségemtől karácsonyra, egy-egy régi Vernét, attól felvidulok, ezúttal az Utazás a Föld középpontja felé első kiadását, 1897-ből, 54 kép, beee!, hozta az angyal! –, vannak tehát elvétett jó pillanataim borongós napjaim eresztékeiben, s ilyenkor az jut eszembe, hogy ha mondjuk Funaréknak sikerülne berendezni sutytyomban egy átnevelőtábort valahol a Gyimesi-szorosban, ŕ la Kolima vagy Szolovki-kolostor, fönn a Sarkkörön túl (ah, a Szovjetunió, máty rádnájá!), akkor az ott fasírttá darált székelyeket és csángókat a nagyszerű EU, ott túl a schengenen!, ah!, olyan természetesen írná le a leltárból, mint épeszű könyvtáros az állományból a Lenin-összest. Egyik oldalon a brutális szemfényvesztés, a másik oldalon pedig az elpuhult szemek, melyek ezt be akarják venni (sokáig cizelláltam elmémben ezt a förtelmes képzavart, szerkesztő úr, kérem, tűrje el nekem).

A kérdésre egyelőre nincs válasz, s hogy nagy megkéséssel a történelem nem akkor fog-e válaszolni rá, amikor már nem lesz mire, azt csak a jó ég tudja. (És Medgyessy Péter, aki megegyezett Nástase román miniszterelnökkel, hogy addig itt nincs mit tenni, amíg ő hatalomra nem kerül, na de aztán!, a megoldások mintegy magukat kínálják az MSZP eddigi gyakorlatából, hogy az anya-, hát még a nagyanyapárt gyakorlatáról ne is beszéljünk! Előrevetíti fényét, hogy Medgyessy Péter románul szólította meg az erdélyi magyar értelmiségieket találkozásuk alkalmából. Mély benyomást tett!)

Na de váltsunk témát, mint nézetet az MSZMP utódpártja!

Nem biztos, hogy írnám, ami alant következik, ha nem készülnék arra, hogy abbahagyjam ezt a cikksorozatot. Örömhír! A választásokig, gondoltam, csak-csak elhúzom, azért az a szép a demokráciában, hogy minden választással minden megváltozik, akkor is, ha az épp kormányzó pártszövetség győz. Kicsit változik meg, mondjuk, Angliában, nagyon nálunk. Nem vagyok én okos, hát még szép, ugyan honnan tudnám, hogy mi lesz, ha a jobbközép rúg egy szép felső sarkos győztes gólt (mint a kor legelegánsabb focistája… nem ő!… hanem Figo!)? Hogy mit szeretnék, arról írnám az áprilisi cikkemet – márciusban kell leadni, úgyhogy még sejtelmem sem lenne, ki nyeri a meccset, ülnék itt, az asztalomnál, s próbálnám nem meghallani a fülsiketítő fogcsattogtatást, a legszörnyűbb választási kampányhörgést, amit rémregényíró csak elképzelhet! –, igaz is, tavasztól szabad vagyok, írnék rémregényt!, ha egy kiadót érdekelne, hívjon, megyek! De még az sem biztos, hogy a választásig elhúzhatom – kéjhír! –, hiszen rettenthetetlen főszerkesztőm, tőlem sem fél, érthetetlen!, elárulta egy ijesztgetésbe beleunó kísértet modorában, hogy a Kortárs megjelentetését szüneteltetni lesz kénytelen. Úgyhogy egy ideig – amilyen naiv ez a főszerkesztő!, de jól áll neki! – nem lesz hol „finomhangolni a demokráciát”, mint arra Pálinkás miniszter úr az írókat a tavaly novemberi közgyűlésükön felszólította. Nekem kapóra jött, már nem tudtam, mitévő legyek! Ha tehát lesz hol, lesz például Kortárs, haladéktalanul tovább finomhangolom a demokráciát. Mindazonáltal a Kortárs szüneteltetése, netán megszűnése Rejtő Jenő mélyértelmű szavait juttatja eszembe: „De uram, a rádión nem terem datolya, nem ad árnyékot. Nekünk jobb a pálma.” És a Bajza utcai székház bérletével is lógunk, és az Opera, nagyon helyesen, négymilliárd forintot kapott a már meglévő kettő és fél mellé… de mit zavarom itt össze a dolgokat! Fő, hogy Rockenbauer miniszter úr olvasta Esterházyt, s nagy élmény volt neki, az irodalommal foglalkozva van!

Nem tudván, hogy írhatok-e még a Kortársban a választások előtt, mert utána már nem fogok, most vallom be, hogy elbizonytalanodtam. Valamiben, amiben eddig tutira mentem (ugyan, szerkesztő úr, a halál oly sablonos!). Elbaktattam a Válasz Könyvkiadó bemutatkozására, adtak ingyen könyvet, de nem csak ezért érte meg!, hát amint ott ülök, megtudom, hogy mellesleg az okadatolt, szobatiszta és tisztességes közírás esélyeit fogják itt nekem latolgatni. Tudom, hogy az arcomon nemigen látszik meg, amit gondolok (ezért bírtam ki majdnem tíz évet a Magyar Televízióban), ráfüggesztettem hát Halak jegyében világra nyíló szememet a kérdést taglaló Elek Istvánra, aki mint nagy ébrenálom-látó, fölemelte szavát a sajtóvagdalkozók ellen. Mit mondjak, enyhe szó az, hogy a szkepszis volt az, ami nem ült ki televízión edzett vonásaimra. Ezzel az erővel és reménnyel ejsze elő lehetett volna hozakodni, mondjuk, az el-alameini csata előtt azzal, hogy gyerekek!, üljünk össze valahol, semleges területen, tán Svédországban (most hagyjuk, hogy az egész háború alatt vasércet szállított Hitlernek, aki az abból köpült tankokkal lőtt), s mondjuk ki, hogy a világháború butaság, nem is értjük, hogy juthatott eszünkbe, és fogadjuk meg, hogy mostantól érzéssel, hogy ne mondjuk, empátiával közeledünk egymás fasizmusához, illetve demokráciájához, s melegen csillogó szemmel és érvekkel öleljük egymás kebelére magunkat! Minek itt kockáztatni holmi csatákat Afrikában?! Hát még ha azt is tudnánk, hogy az amerikaiak végül ledobják az atombombát!…

Ezt gondoltam, s még azt, hogy először háborút kell nyerni!, itt és ma!, s piszkosul semmi sem látszott az arcomon!, majd aztán beszélhetünk a szobatiszta, a kiegyensúlyozott, az okadatolt… Ha majd a kezünkből etetjük őket, feltéve, hogy szépen kérnek…. Ezt gondoltam, aztán – ez sem látszott meg rajtam! – elbizonytalanodtam. Lehet, hogy a háború utáni állapotok föl-fölpöccintését a légtérbe – visszaesik!, néha a fejünkre! – a csaták megvívása, a háború megnyerése előtt kell elkezdeni? Az élhető Magyarországért?! (Ez a mondat olyan utolsócikkesen emelkedett, ugye, szerkesztő úr?, profanizáljuk egy kis Karádyval: „…ki tudja, holnap mire ébredünk?” Milyen kevesen is vagyunk már azok, akik, mint jómagam, ezt a dalt történetesen épp a második világháborút vívó szüleik hangján hallják, valamiféle, az időbe visszahanyatló belső hallással.)

Ültem hát meglepetten, Elek Istvánt hallgatva, aki épp a Kiadó első könyveit lobogtatta, s azon gondolkoztam: lehet, hogy nekem nincs igazam? A választást persze meg kell nyerni, de azt is meg kellene, ami utána következik. És ennek az a képtelen gasztrotrükk lenne a módja, hogy fejes salátára szoktatjuk a hiénát? (A Ceaułescu-érában láttam én Kolozsváron macskát körtét enni!) Legalább egy zöldségvacsorára azért vendégül látnám a Heti Hetest vagy Juszt László beltenyészetét az ATV-n – ó, ma hétfő van!, előre élvezem!, mazochista vagyok, igen, igen! (a Mészáros–Bolgár–Aczél-fogatot, van még egy, de nem jut eszembe, nem fizettem elő a tévére, úgyhogy csak hallgatni tudom őket, látni nem)… Azóta elolvastam a Válasz Kiadó első könyvét, jobb, mint egy Agatha Christie, Tribuszerné pilótái, írta Rozgics Mária; de tényleg, én Agatha Christie A fogorvos széke című elmeficamát hagytam félbe a kedvéért, s egy kicsit megnyugodtam, hogy a Kiadónak mégsem alszik meg a tej a szájában; a másik könyvüket, a Nexusban a Co-Nexussal címűt, írta Czike László, ma este fogom elolvasni, a Juszt–Bolgár–Mészáros–Aczél–Ki-lehet-az-ötödik? után, valamivel le kell mosni. Úgy várom, mint Tribuszerné az első mámoros éjszakát, ami a szabadulása után válhat esedékessé! Rozgicsot tényleg nem lehetett letenni, pedig nincs is benne gyilkosság, mint Agatha Christie-ben, csak áldozatok. Mi mind.

Az sem látszott rajtam, Elek Istvánt hallgatva, hogy eszembe jut beköszöntő cikke a Heti Válasz első számából, a Kell egy lap. Igaza lehet, hogy megformálgatni, -pödörni, -metszegetni kell az El-Alamein utáni Afrika-politikánkat (jó, szerkesztő úr, magyarázzuk meg: ez volt az a csata, melyben Montgomery tábornok legyőzte Medgyessy Pétert, akarom mondani, a Fidesz–MDF először aratott győzelmet Rommel fölött). A kérdésről s egyre tömörödő elbizonytalanodásomról csak átmenetileg vonta el a figyelmemet, hogy Czakó Gábor új könyvét mutatta be Kodolányi Gyula. (Nicsak, hát ezért bukkant fel ebben a cikkben a Czakó neve; a tudattalan, ha visszanéz!) Még nem olvastam el a Pannon krétakört, úgyhogy kénytelen vagyok emlékezetből idézni Kodolányi feddő szavait (volt méltatás is csőstül!), miszerint Czakó amatőrnek írja le benne az Antall-kormányzatot, s hogy ez nem igaz!, mert ha a történelem egészen más lett volna, akkor Antall Józsefnek sikerült volna – s az én mesém is tovább tartott volna! Na, gondoltam magamban – és ez meg sem látszott rajtam! –, látatlanban (olvasatlanban) védem meg Czakót! Elmesélem a kandi egybegyűlteknek, milyen is volt az első médiaháborúban az, amikor az MDF átvette a hatalmat a Magyar Televízióban, 1992-től. Mi tagadás, akkoriban különböző vezető pozíciókat töltöttem be a Cégnél, ahogy mondani szokás (mint Medgyessy Péter az MSZMP-ben), s hüledezve szemléltem, amint Náhlik Gábor vezetésével bevonul a Házba néhány dilettáns, és szétver mindent. A montírozók azért maradtak. Nem néztek előbb körül, nem tájékozódtak, vajon mit lehetne megőrizni, kivel lehetne szövetkezni. Nem álltak szóba senkivel!… Hüledezésemmel nem maradtam egyedül. Az egész Ház állt – hüledezve! –, lábhoz tett fegyverrel, s várta, hogy beledőljenek az urak a semmibe kinyújtott kardjukba. Akkor kezdődött a Ház szétesése (még tart). Egy elnökségi értekezleten Náhlik Gábor kifakadt! Hogy ő itt még annyit sem tud elérni, hogy kiírják a főbejáratra a Televízió szó fölé azt, hogy Magyar. Mondom, senki sem csinált semmit, a semmi volt az, amit mindenki csinált… Talán azért tartott ki a választásokig a szilaj garnitúra dúlása, mert ekkora dilettantizmus láttán mindenki megdermedt. Der Medve!, kiáltotta Náhlik és csapata, s a medve meg volt dermedve! Ha legcsekélyebb hozzáértést, netán koncepciót sejdít meg a Ház az átlátszatlan bőr alatt, tán még a választások előtt ledarálják őket. (Egy időben arra gondoltam, hogy könyvet, illetve regényt írok a Házról, valóságos szereplőkkel; igazából azért mondtam le róla, mert van ugyan a Ház, a rettenetes!, de vannak külön-külön az ott dolgozók, nekem a gyerekek; szeretetre méltó szörnyetegek!, hogy alliteráció is legyen benne; ők állnának ott mosolyogva, néha végletekig kiszolgáltatottan és tehetetlenül köztem és a papír között – na, ezt sem írtam volna meg, szerkesztő úr, ha bíznék a februári Kortárs megjelenésében.)

Hát felállhattam a Válasz Könyvkiadó bemutatkozásán, s szolgálhattam-e értékes adalékokkal az Antall-éra mérhetetlen amatőrségéről a legérzékenyebb és egyik legfontosabb területen, a kommunikáció tövissel felhintett virányán? Nem szolgálhattam. Hát még hogy a dilettánsok egyik hús-vér képviselője ott ült a teremben!

Lehet, hogy Elek Istvánnak van igaza, aki higgadt, már-már távolságtartó dolgozatban védi meg Németh Lászlót – hát ide jutottunk, Augusztám!, ahogyan egy régi színdarabban mondták – valakitől, aki lefasisztázza? (Hogy arról a szánalmas Petőczről írt cikkét már ne is említsem.) Csak ültem ott, a Válasz Könyvkiadó bemutatkozásán, s elbizonytalanodásom fokozódott. Hiszen érvem éppen volna – tűnődtem, s ez meg sem látszott rajtam! Tán azt képzeli Elek István, hogy ezek a Mikulás-krampuszok csillagszórós angyalkákká változnak attól, ha bő hivatkozásokkal és idézetekkel elmagyarázza nekik, hogy Németh László nem fasiszta? Lehet, hogy mégiscsak nekem van igazam, amikor… elnézést, hogy a magam parlagiasságában újfent Rejtőt idézem, hogyaszongya: amikor a trónörökös megkérdi, hogy hát miért kell megverni valakit a kocsmában, Fülig Jimmy azt válaszolja: hogy fájjon!… Vagy mégis Eleknek lenne igaza, túl kell lépni a mai kocsmán?…

De támadt más vízióm is – döbbenetes, hogy mennyire nem látszott meg rajtam! –, nevezetesen, hogy vajon felkészült-e a gondolatait néha a szakálla mögött viselő úr arra, hogy mit kezd aztán a sok renegáttal, ha a bolt beindul? Hiszen még meg sem nyerte a választást a Fidesz–MDF (és a Lungo Drom! – kínos, ugye, lenyűgöző jogvédőim és Kaltenbachjaim?), máris megkezdődtek a felkínálkozások, valahogy így – mert hátha mégsem nyer választást a Fidesz, különben is, a gilisztának is van önérzete, csak nem tud felágaskodni –, valahogy tehát így: én hajlandó volnék neked cikket írni, ha leköpöd az anyádat, megtagadod a barátodat, s fület növesztesz a tarkódon!, na jó, erről tárgyalhatunk… És a dohányról, selbstverständlich! Mert én nem tudom – s ez meg sem látszik rajtam –, hogy mi lesz itt a választások után, ha azt a Fidesz nyeri meg; de azt átérzem, mi járhat át megannyi hév kebelt, mely arra volna ítélve, hogy újabb négy évig egészen biztosan kívül maradjon a pikszisen, de az sem valószínűtlen, hogy nyolc, hacsak nem további tizenkét esztendőre. Vajon számol-e a kiadványait lelkesen lobogtató Elek István azzal, hogy hányan egyensúlyoznak a pikszis karimáján: kívülre esni, vagy belülre – ez itt a lándzsarázó kérdés. Hogy ne mondjak neveket – mert minden politika akkor kezd korrodálódni, amikor kezdi bevenni nikkelező szakmunkásnak az ellenségeit.

Kicsit sajnálom, szerkesztő úr, hogy mivel nem számíthatok a Kortárs folyamatos megjelenésére, előrevettem néhány dolgot, s nem kerítettem sort – mint a decemberi számban megígértem – arra a mindennél fontosabb leírásra, hogy milyen képzeteim is támadtak, miközben a világszépségverseny eredményhirdetését néztem (az ÁVO történetéből fel-felpillantva). Pedig azóta további élményekkel is gazdagodtam, tegnap például Benny Hillt néztem, csupa csipkés bugyis nő szaladgál bennük, fújja fel a szoknyájukat a mindig a megfelelő időben és helyen feltámadó szél! A legjobb az, amikor rendőrnőkről esik le a szoknya! Ennek a Benny Hillnek is ugyanaz volt, szegénynek, a heppje, mint nekem!… De nem írhattam arról sem, hogy virágcsabul a város! De fel van írva ide, egy cédulára, itt hányódik az asztalomon, hogy az emlékek halálra vannak ítélve, aztán az, hogy Kuncze, a monoton kandúr, meg hogy megszerezni valahonnan A nantes-i ediktum visszavonását, a fenébe, ez csak egy regény, amit el akarok olvasni, nőket korbácsolnak benne (sajna, fiúk!, nincs lefordítva magyarra!, én is csak franciául… de majd mesélek!), na meg az, hogy még nem vagyunk olyan gazdagok, de olyan önzők már vagyunk…

Lehet, hogy önnek van igaza, tisztelt Elek úr?

Itt véget is ért volna a cikk, tán egy kis szatírjáték, ŕ la grec (velő görögösen), csakhogy felhív a főszerkesztő úr! Nagy öröm ez mindig! Hátha most jelenti be, hogy duplájára emeli a honoráriumomat, dum spiro, spero. De ezúttal sem! Közli viszont, hogy levelet kapott a messze Cambridge-ből, Gömöri Györgytől, s ő ezt közzétenné lapjában. Lévén, hogy a levél velem kapcsolatos, kérdi, hogyan kívánom az aktust, elölről, hátulról, hanyatt vagy négykézláb. Az érces szellemű, lepkeszárny-szelídségű főszerkesztő persze nem így beszél, így csak én szoktam, s mondom is neki, csak nyugodtan, Imre, durr belé, közöld, esetleg én magam is idézhetem a levelet, amikor válaszolok rá, ne legyen egészen máshol a lapban, alkalmasint Gömöri György is örvendene, hogy bekerül az irodalomba. Mondja a főszerkesztő: jó!, megkérdi tőle!

Így állunk most. Ha tehát a szerző beleegyezik, hogy én idézzem a levelét, akkor itt maga a levél következik, ha nem egyezik bele, akkor itt egy rajzocska lesz látható. Ez esetben kéretik, hogy az olvasó valahol máshol keresse a levelet a Kortársban.

Legott megnéztem a helyet, ahol a sortűzről szót ejtek, de bárhogy néztem-forgattam, azt Medgyessy Péterrel összefüggésbe hozni csak élénk képzelőtehetséggel lehet; de nevezik ezt prekoncepciónak is. A fantázia költőnél kincset ér! Közírónál nem feltétlenül. A mi Péterünk öt sor és két mondat távolságra terül el a „sortűztől”, ami mellesleg arra vonatkozik a szövegkörnyezet szerint, hogy „a nemzeti megegyezés útjában akadályok tornyosulnak”, s ezeket ad absurdum (ez nincs odaírva, de aki a jelen magyar történelmet jobban érti, mint Gömöri György a messze Cambridge-ből, beleérti) egy sortűzzel el lehetne hárítani. És hogy Gömöri Györgynek is igaza legyen, a messze Cambridge-ből, nem a Mezőgazdasági, hanem a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről. A metsző gúny nem kerülte el a figyelmemet, csak így tovább!, így lehet „általában szórakoztatóvá” válni; csak még sokat kell gyakorolni.

Gömöri György persze nem tudhatja, hogy én, a magam „pamfletíróságában”, nem követek el olyan hibát, hogy a tizennégy éves Medgyessy nyakába varrjak egy sortüzet. Már csak azért sem, mert az MSZP-nek és kusza jelöltjének a veresége a 2002. áprilisi választásokon nekem annál sokkal többet ér.

Emeljük hát ki külön bekezdésben: Medgyessy Péternek nincs semmi köze az 1956-os Kossuth téri sortűzhöz!

Annál inkább volt az MSZMP-nek, melyben a karriert Medgyessy Péter központi bizottsági tagként fejezte be, hogy aztán áttűnjék tőketulajdonosba (de ez már nem politikai, hanem morális kérdés), és van köze hozzá az MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek, mely párt Medgyessy Pétert, mint pártonkívülit, miniszterelnök-jelöltnek emelte maga fölé. Hogy mi itt az összefüggés, s hogy ezt Gömöri György is megértse a messze Cambridge-ben, idézzük Mezei Balázs filozófust a Magyar Nemzet 2001. december 14-i számából: „A szocialista párt zavara mögött mélyebb a háttér: következetlensége, stratégiájának formalizmusa, elvi és gyakorlati képlékenysége összefügg a párt évtizedes előtörténetével. Az elmúlt hetekben kibontakozott vita az 1956-os megemlékezésekről sokak szemében világossá tette, hogy ezen a téren a párt erkölcsileg mulasztásos törvénysértésben leledzik. Mindez élesen kiviláglik, ha az egykori fényképről felidézzük a halálos ítéletre várakozó orvostanhallgató, Tóth Ilonka meggyötört, a szenvedéstől merevvé vált arcát [nem tudom, van-e lánya Gömöri Györgynek, Cambridge-ből, mert nekem van, és nem tudom őt nem összefüggésbe hozni Tóth Ilonkával, holott csak 1968-ban született, tehát nem lőhettek volna rá a Kossuth téren, nem végezhették volna ki és a többi; de folytassuk az idézetet], és arra gondolunk, hogy a szocialista pártnak mind a mai napig tisztázatlan a viszonya Tóth Ilonkához és a többi hasonló sorsú személyhez. Ez a morális mulasztás, s mindaz, ami e viselkedésből még kitetszik, hiteltelenné teszi nemcsak a párt novemberi koszorúit, hanem azokat a személyeket is, akik a koszorúzókkal együtt koszorúztak, majd saját vélt vagy valós sértettségükben szónoklatokkal követelik a maguk igazát. Eközben elfeledkeznek arról, hogy amíg 1996-ban, a felkelés negyvenedik évfordulóján a nyugati világ televíziói külön filmösszeállításokkal emlékeztek meg 1956-ról, az akkori Magyar Televízió egész este egyetlen szót sem szólt az évfordulóról [de csak azért, mert Medgyessy Péter pénzügyminiszter akkor még csak tizennégy éves volt!]. Nem csupán Tóth Ilonkáról vagy Mansfeld Péterről nem hallhattunk, hanem az egész évfordulót kétértelmű – de mégis jellemző – hallgatás takarta.”

De hogy ne csak Mezei Balázs úr tollaival ékeskedjem, saját szavaimmal azt ajánlanám Gömöri Györgynek, hogy úgy képzelje el azt a folyamatot, melynek Medgyessy Péter élő végpontja (?), mint irdatlan őshüllőt a téridőben. A szörnyeteg egyik vége már döglött, de oszlásának bűze még mindig csavarja az orrunkat – nekünk, itt; Cambridge-ig, belátom, nem biztos, hogy elhatol; a magyar illatárt még itt is csak a finom szimatúak érzik. A döglött szörny másik vége azonban belelóg a jelenbe, itt hörög, szörcsög, éhes, falna. Én ezen nagyon elgondolkoznék, ha életem egyik felét az emelkedett szellemű Cambridge-ben morzsolgatnám.

Ennyit válaszolhatok Gömöri Györgynek Cambridge-be, esetleg még felszólíthatnám, hogy kérjen tőlem bocsánatot levele arrogáns hangvételéért: „túl agresszív”, „közönséges”, „alattomos és becsületbe vágó csúsztatás”, „etikátlan”, „inszinuáció”. Nem csekélység egy huszonkét soros levéltől! Ilyesmi persze álmomban se jutna eszembe. Ez olyan volna, mintha Gömöri György felszólítana, hogy kérjek bocsánatot Medgyessy Pétertől. De mint a Kortársban valahol lappangó levélből kitetszik, ilyesmi Gömöri Györgynek eszébe sem jutott!

Túlesvén a válaszon, szabadasszociáljunk a témára. Belepirultam a megtiszteltetésbe, hogy Gömöri György „általában szórakoztatónak” ítéli írásaimat a Kortársban. Kicsit meglepett, hogy nevezett írásokat pamfletnek tartja; de szelleme rajta.

Immár lassan és végérvényesen elszakadván Gömöri Györgytől, szerét ejteném, hogy a bocsánatkérés intézményéről szóljak. Én viszolygok tőle, s ha nagy ritkán tanújává lettem, azt sem tudtam, hogy fogjam be a fülem, hogy hunyjam be a szemem! A bocsánatkérés megkövetelésében van egy jó adag megalázási szándék és vágy; s az aktus nyomán nyálcsorgató kéjérzet tör föl. Ez kell némelyeknek, valakiknek érzik magukat általa. Az intézmény rokon a sztálinizmus önostorozó önkritikájával, sőt magával az önostorozással – kín az elszenvedőnek, kéj a szemlélőnek, attól függően, hogy az alany a szado-mazo melyik oldalára vetődött. Hogy torzult személyiség az ilyen, azt csak azért nem állítanám, mert hol beszélhetünk itt személyiségről? Undorító ez már a gyerekekkel szemben is, amikor nagy böhöm felnőttek kényszerítenek bocsánatkérésre kétségbeesett, megsemmisült kis lényeket (van két unokám, nagyon szembeköpném magam, ha ilyesmire vetemednék velük szemben); hát még mennyire undorító ez akkor felnőttek között! Van egy emberféleség, mely a bocsánatkéretés aktusától elélvez, mintha csak ezzel bármit is, mégoly szörnyű bűnt, jóvá lehetne tenni. Nem igazságot akar ez az emberféleség, hanem megalázást.

Jut eszembe más is Gömöri György levele kapcsán. Igen, szerkesztő úr, túllépek minden terjedelmi keretet, de hát, mint az öregecske férj, nehezen indul be neki, de aztán nem képes bekerekíteni… Hát nem érdekes, hogy Kortárs-írásaimmal szemben sohasem hozzám adreszszálják ellenvéleményüket azok, akik más véleményen vannak, emlékezzünk csak Hegyi Gyulára, akinek egy egész novellaterjedelem szaladt ki a szövegszerkesztőjéből?! Nem hozzám, hanem a főszerkesztőmhöz. Nincs ebben egy kis feljelentői véna?, tűnődtem el egy fűszálat rágicsálva. Folyamodás a magasabb instanciához, csapjon le?! Gömöri György, Cambridge-ből, legalább felkéri a lapot, hogy közölje a levelét, Hegyi Gyula (MSZP) azonban csak egyszerűen feljelent, s amióta a válasz megjelent, hallgat, mint egy gyepi gyaloglevelész (timarcha goettingensis). De ha már a feljelentéseknél tartok, íme a legszebb! Esterházy Péterről vetettem papírra ahhoz képest elnéző szavakat, s hogy ez minő nemtetszést gerjesztett, az abból derült ki, hogy Pomogáts Béla, mint fürösztővíz, ha beleejtik a csecsemőt, loccsant át a Kortárs szerkesztőségébe – ugyanaz az emelet –, s kérte számon, hogy miket merészelnek közölni, s hogy elő ne forduljon többé!, hogy a magyar irodalom eleven bálványáról, az agyonajnározott Esterházyról, mit képzel magáról ez a KPL?!, eladdig, hogy az ember már csak-csak elgondolkozik, van-e ez a személy egyáltalán, vagy csak a bájtangózók vannak? Hogy aztán ez Pomogáts elnök kútfejéből folyt elő, vagy szóltak neki, hogy folyassa – vajon honnan tudhatnám én azt?

Ha már Pomogáts Béla szóba került, nyilatkozik velem kapcsolatban a derék férfiú – azért derék, mert ezúttal nyíltan teszi – az ÉS 2001. november 23-i számában, hogyaszongya: „Nem nagyon szoktak engem támadni, az egyedüli folyóirat, ami ’95-ös elnökké választásom után azonnal [kiemelés tőlem, KPL] megtámadott, a Kortárs volt, az Írószövetség lapja. Kolozsvári Papp László azt írta rólam, azért lettem elnök, hogy felszámoljam az Írószövetséget.”

Kedves Pomogáts Béla! Ha megmutatod azt a helyet, ahol én ezt írom 1995-ben, a Kortársban, vagy akárhol, kapsz tőlem egy zacskó savanyú cukrot… na jó, legyen egy doboz macskanyelv! Ha a prémium elnyerésének ínyenc vágyától hajtva föllapoznád a Kortárs 1995-ös évfolyamát, hogy felmutasd, mit írtam én „azonnal” a te megválasztásod után, segítségül ráirányítanám figyelmedet a nevezett évfolyamban megjelent írásaimra: A szálában (regényrészlet) és Aki láthatja a Halált (novella). Könnyen lehet, hogy valamelyikben a te elnöki mesterkedéseidet kommentálom, hátulról visszafelé olvasva, rézsútosan, a megfelelő magánhangzók betoldásával. De ha már az ÉS-ben hírbe hoztál, óhatatlanul fölsöpröd bennem a gondolatot, mint porhavat a böjti szél: vajon miért csak hat év és elnökséged múltán tetted ezt? Tán csak nem azért, mert hat év után az Írószövetség még mindig áll (mint drégeli rom)? Ezzel nem azt sugallom, hogy te mégiscsak meg akartad szüntetni az Írószövetséget (már nem emlékszem, kik is akartak Írók Házát a Károlyi-palotában?), csak azon merengek el, ugyan miért hat év késéssel akadsz fenn állítólagos bírálatomon. Ennyire ráért? Vagy mással voltál elfoglalva? A választ, fájdalom, nem tudhatom.

De hogy legyen mit nyilatkoznod a jövő ÉS-einek, íme a véleményem rólad, mint terített betli. Meg fogsz lepődni, én téged szeretlek és nagyra becsüllek. Különösen értékesnek tartom írószövetségi elnöki munkálkodásodban a hallatlan szorgalmat. Cikkírói vénád úgyszólván kiapadhatatlan volt. Emlékezetesek avató-, köszöntő- és temetési beszédeid is! (Nem hibádul rovom fel, tán csak szórakozottság volt, hogy Panek Zoltán temetésén, Kolozsváron, a délelőtt is estélyi ruhás magyar konzul oldalán, az öltönyös, nyakkendős kolozsvári intelligencia, a méltó kosztümökben gyászoló hölgyek koszorújában úgy nézett ki a Magyar Írószövetség elnöke, mint egy rongycsomó. Fényképem van róla, ha érdekel. Hosszú autózásokhoz öltözik így az ember; igazán kölcsönözhettél volna egy öltönyt az alkalomra. Kolozsváron ez lehetséges. De megértelek, én sem adok a látszatra, nem a külcsín számít, hanem a belgyász. Igaz, én nem vagyok az Írószövetség elnöke.) Becsülöm benned azt, hogy állítólagos nyilatkozatommal ellentétben körömszakadtáig küzdöttél a székházért, igazán nem rajtad múlott, hogy törekvésedet nem koronázta siker; de meg kell hagyni, a Bajza utcában még mindig a Magyar Írószövetség munkálkodik.

Na de hogy ennyi dicséret és elismerés láttán az olvasók ne mondhassák, hogy a lábadhoz göngyölődtem, mint molyette oroszlánbőr, volna hozzád néhány szelíd dorgáló szavam. Kevés intézmény okozott akkora kárt itthon és külföldön a Magyar Köztársaságnak, mint a Demokratikus Charta. Te ugye chartista voltál, s ez azért több annál, mint hogy különböző politikai nézeteket vallunk, ami ugyebár a demokrácia immanens része, ha nem volna, fel kéne találni. A Demokratikus Charta nem immanens része a demokráciának. A hatalom megszerzésének volt demagóg és alpári eszköze. Kockáztatva a köztársaság békéjét és stabilitását… És senki se mondja, hogy nem fogalmazok finoman… Épp ebben a cikkemben fecsegem el, hogy a Demokratikus Charta idejében igazgató voltam a Magyar Televízióban. Médiaháború – nem gyerekeknek! E helyzetnek sok nyomorúsága mellett voltak előnyei. Például egészen pontosan és aprólékosan lehetett tudni, hogy kik hozták létre a Chartát (nem azok, akik ott álltak, hanem azok, akik azok mögött álltak), és hogy mi célból. Meséljek…? De hogy közelebb ugorjak az időben: nem én írtam meg, hogy te az Írószövetségnek vagy az elnöke, nem az aláírószövetségnek; de a megállapítással tökéletesen egyetértek. Én magyarázzam meg – neked, Béla?! –, hogy írószövetségi és nemzeti banki elnökök nem írhatnak alá magánemberként? Elemi etikai követelmény, vagy hogy is mondjam, miszerint a te aláírásod valamennyiünk véleményét kell tükrözze, márpedig én, mint az Írószövetség tagja, nem hatalmaztalak fel téged, hogy a nevemben aláírj. Tudtommal más sem. Most, hogy az elnöki mandátumod lejárt, kedves Béla, most már körömpörkölődésig, más kérdés, hogy kell-e most még valakinek.

Úgyhogy én, szerény fenntartásokkal, igazán szeretlek és nagyra becsüllek, kedves Béla. A humorérzéked is fergeteges! Olvasom, hogy szeretnéd tető alá hozni műveidet, most, hogy legördült rólad az elnöki teher. Derék! Sohasem késő!

És most álljunk fel, szerkesztő úr, s énekeljük el azt (könnyekkel a szemünkben vagy lebiggyedő szájjal, kinek mire futja), hogy… ki tudja, holnap mire ébredünk?

Budapest, 2001. december 8–16.