Churchill szivarja

Férfi, sötét szemüvegben, a világtalanok merev fejtartásával. „A kenyerekhez szeretnék menni” – mondja a szupermarketben. Megfogom a karját, irányítom. Míg néhány szólt váltunk, már mondja is a nyugállományba vonulása utáni életét. Felesége meghalt, az ő látása pedig úgy meggyengült, hogy fehér bottal jár. A sors kegyetlenül mér: a rendszerváltozás után kényszerűen magába hullva kell szembesülnie azokkal az évtizedekkel, amelyeket végigszolgált. A második világháború végén, kamaszkorban, leventeként került Nyugatra, aztán amerikai fogságba. („Tudja, uram, milyen finom a csalánfőzelék? Kinyúltunk a szögesdróton, letéptük, megfőztük…”) Aztán hazakerült. Falusi pedagóguscsalád sarja, nem állt messze a népi gondolattól, lassan lépegetett felfelé az új hatalom lépcsőin, a tanügyigazgatásban. („Akármit mondanak is, egy ország azért mégsem emigrálhatott…”) Elköszönök. („Este önre ürítem a poharam. Mert két deci vöröset még engedélyezek magamnak. Ennyit még ki tudok gazdálkodni a nyugdíjamból…”)

Vajon milyen ítélőtábla előtt érzi magát, hogy szinte szabályos védőbeszédet kanyarít egy ismeretlen előtt? Vajon mekkora a személyes felelőssége – felelősségünk – az elmúlt ötvenvalahány évért? A vak történelemért, amely gólemlépteivel országokat roppantott meg, anélkül, hogy kérdezett volna… Fatalizmus? Önfelmentés?

Churchill A második világháború című emlékezésében részletesen ír a „négyek”, a nagyhatalmak vezetőinek találkozóiról. 1943 késő őszén, Teheránban, Sztálinnal társalogva természetesen szó esik a háború utáni helyzetről. Tartanak Németország háború utáni gyors újramegerősödésétől, ezért a brit kormányfő kifejti: „Ötven évre kell gondoskodni a nemzetközi biztonságról.” (Milyen pontos kalkuláció, ha a német újraegyesülés évszámára gondolunk!) Lengyelország? Sztálin nem érti pontosan az új határelképzeléseket. Churchill készséges. „Ezután három gyufaszállal bemutattam, hogyan tolódna el Lengyelország nyugat felé. Sztálinnak tetszett a dolog, s egyelőre ezzel váltunk el egymástól.”

(Milyen szerencse, hogy egy szivarozó meg egy pipázó embernél mindig van néhány gyufaszál, hogy határok néhány száz kilométerrel való eltolásáról, tízmilliók sorsának több emberöltőre kiható megváltoztatásáról plasztikus képet kapjon egy hatalma delelőjén levő, látensen patologikus személyiségű diktátor.)

Az elnagyolt vázlat után lássuk a részleteket! Ugorjunk előre az időben. Moszkvában vagyunk, 1944 októberében, ahova 9-én megérkezik Churchill. Ő javasolta a megbeszéléseket. Egyebek közt a majdani balkáni befolyási övezetek a téma. Idézzük Churchillt: „egy fél ív papírra felírtam [háborúban valóban kár pazarolni bármilyen nyersanyagot! – kiemelés és kommentár tőlem, M. L.]:

Románia: Oroszország 90 %, a többiek 10 %;

Görögország: Nagy-Britannia 90 %, Oroszország 10 % (az USA-val egyetértésben);

Jugoszlávia: 50-50 %;

Magyarország: 50-50 %;

Bulgária: Oroszország 75 %, a többiek 25 %.

Sztálin ekkor fogta a kék ceruzáját, vastagon kipipálta a feljegyzést, majd visszacsúsztatta felénk. Az egész nem tartott tovább, mint amennyi idő alatt most leírtam.”

Szóval néhány perc alatt a Balkán sorsa elvégeztetett. Nyugovóra térhettek. Az a nagyvonalúságon belüli apró sértés, hogy Magyarország itt, e térség tagjai közt soroltatott fel, már csak e könyv olvasóinak fájhat.

Jaltát és Potsdamot most átugorhatjuk, mert azok a tények a legismertebbek. Meg a következmények. Európa keleti szegélyén néhány éven belül kiépül a szovjet befolyási övezet. Hivatalosan népi demokráciáknak meg szocialista tábornak nevezik. A győztesek közé tartozó szovjet birodalom a fegyverek baljós árnyékát felszabadítási teóriával, a forradalmi proletariátus és a nemzetköziség messianisztikus utópiájával próbálja enyhíteni. S ezekben a szociálisan mélyen tagolt, rang- és címkórsággal eléggé megvert társadalmakban felgyűlt annyi korábbi történelmi sérelem, hogy széles rétegek először valóban önként, jóhiszeműen követik az ígéretek élcsapatát. Aztán elkezd forogni a csalás és megcsalattatás alvilági malma. S ahogy lenni szokott errefelé, a többség (látszólag?) átáll a győztesek mellé, bár fenntartja magának a lázadás jogának fényűzését (lengyel felkelés, magyar forradalom és szabadságharc, prágai tavasz stb.). A letört forradalmak hősei Magyarországon vérükkel váltják meg az életben maradottaknak a kegyként visszajuttatott valamivel jobb létet. Ha tagadják is a hősök ivadékai és az úgynevezett megalkuvó-beletörődő haszonélvezők mindezt – ilyen, nem nyilvános vérszerződések köttetnek itt. Nemcsak a XX., már a XIX. században is. Meg kimondatlan nem vád-, hanem védalkuk. Aki marad e hazában, az megköti a maga kompromisszumát, s ez a népes tábor lesz a megőrző, ha úgy tetszik, nemzetmegőrző balek. Megtartja ezt a földet, mert neki nem kívül, hanem belül tágasabb.

Senki sem tagadhatja, hogy az önfeláldozóknál, az életükkel, a sorsukkal megfizetőknél van a teljesebb igazság, az ő nevüket fogják megőrizni a századok. Meg a túlélők. A névtelenek, akik a családjukat vigyázzák, hogy legyen, aki ezen a földön beszéli ezt a nyelvet. S e behódolók azt is türelemmel viselik, ha az utólag bátrak a szemükre hányják apró-cseprő bűneiket, megingásaikat, gyengeségeiket, mulasztásaikat.

Vajon méltányos-e a kor, amely azt a sok átmentő, átörökítő kisembert név szerint elszámoltatná a fölébe hengerült történelemért, míg a történelmi személyiség csak megfoghatatlan történelmi felelősséggel viseltetik a történtekért? Pedig némi különbség azért csak van a zárkaőr otrombasága és az utókor történészeinek mégoly szikrázó érvelése között.

Iróniánkat természetesen magyar elfogultság feszíti, de korántsem indokolatlanul spriccel.

Mert térjünk csak vissza egy villanásnyi ideig 1944 Moszkvájába, s adjuk át a szót Churchillnek, aki imigyen szól Sztálinhoz:

„»Nem gondolja, hogy meglehetősen cinikus dolog volna azt a benyomást kelteni, hogy csak úgy félvállról vesszük ezeket a több millió ember sorsát eldöntő dolgokat? Égessük el azt a papírt!« »Ne, tartsa csak meg« – mondta Sztálin.”

S a papír megmaradt személytelen tanúnak. Hivatkozási alapnak ahhoz, hogy a döntés moralitását nem az eltelt fél évszázad ismeretében vitatjuk. Hát így kerül egy „üzletbe” (vö.: hipermarket) egy magyar kisember sorsa és egy brit nagyember kis élvezete, a whisky és a szivar. Az utóbbiért nemzetek sorsával fizettek.

Marafkó László