Pék Zoltán

Az ágy

Elégettük az ágyat. Hárman cipeltük ki, vagyis inkább anyám meg a bátyám, én csak a lelkesedésemmel járultam hozzá. Az egyik ajtónál rosszul dirigáltam, és az ágy egyik lába letört. Fene bánta. Örültünk, hogy kiértünk vele. Nem akartunk segítséget kérni a szomszédoktól. Ez családi ügy volt.

Meg kell hagyni, szépen égett. Régi újságokkal gyújtottunk alá, s locsoltunk rá a drága benzinből is; a motoros fűrészt is el kell majd adni úgyis, már nincs, aki használja. A fényezett diófa keret recsegett-ropogott, s időnként nagyokat durrant, a jó ég tudja, mitől. A nap még épp csak felmászott a szomszéd pajtájának megroggyant tetejére, és úgy ült ott, mint elégedetten mosakodó kandúr, amelyiknek az égvilágon semmi dolga nincsen.

Hanem az ágy nagyon nyüszített. Bátyám oldalba bökött, hogy bent maradt egy szellem, mire anyám úgy nézett rá, hogy tudtam, egy ideig helyettem is ő fog kapálni a kertben. De a nyüszítés csak nem csillapult, sőt hirtelen átment éles visításba. Ekkor, ahogy a tűz igazából nekiesett az ágynak, a fakeret megereszkedett, és egy lángcsóva szaladt elő a közepéből.

Egy egér volt az. Az ágyneműtartóban rekedhetett. A tűz már elkapta. Kövér volt és öreg, és ez lett a veszte, mert sűrű volt a szőre, és száraz, mint az öregek haja. Égett, akár a kóró. Olyan kövér volt, hogy alig bírt szaladni, esetlenül támolygott egyenest felénk.

Na most, anyám egész életében rettegett az egerektől. Nem szerette a patkányokat se, de egyszer véres péppé vert egyet az ásóval, amikor az a drága kacsáit abajgatta. Viszont egerekhez akkor se nyúlt volna, ha az élete múlik rajta. Látva a lángoló egeret, anyám sikoltva ugrott félre. Sikoltott az egér is egyfolytában. Anyám rosszul ugrott, elesett, eltörte a bal csuklóját. Sosem forrt össze rendesen. Épp ezt akartuk elkerülni: a balszerencsét. Azért gyújtottuk meg az ágyat, mert apám abban halt meg.

Az egérnek különben sikerült besurrannia a farakás alá a hátsó udvarban – ilyen tüzes egérrel még a tyúkok sem mertek kikezdeni –, és sosem láttuk többé. Égő szőrének bűze olyan volt, mint a kátrányé.

Anyám jajveszékelt, hogy oltsuk el a tüzet, de az már nem hagyta magát. Bátyám meg én együttes erővel ráloccsantottunk fél vödör vizet, vagy nem is rá, inkább csak felé, mivel immár úgy ontotta a meleget, hogy a közelébe se tudtunk férkőzni, és így a víz se tett benne különösebb kárt. Anyám visszavonult a házba, hogy borogassa fájó csuklóját, s csak az ablakból leste, mi lesz a tűzzel.

Az ágy olyan volt, mint egy napló apámról, legbensőbb titkairól és álmairól. Minden benne állt. Apám száznyolcvan centi magas volt – én most pont ennyi kilométerre élek attól a helytől –, gyermekkorom fölé tornyosuló alakját a szüntelen fizikai munka rajzolta erősre. Az ágyon jól lehetett látni annak a kis púpnak a helyét, ami attól lett, hogy oly sokat görnyedt a széken. Fafaragó volt ugyanis, fatálakat és poharakat és dohányzókészleteket faragott. Gyönyörűen. Művész is lehetett volna, ha nem falun születik. Székben ülve faragott, az adott tárgy fölé dőlve, s az évek folyamán így szép lassan meghajlott a háta is.

A lángok mind érdekesebbek lettek. Az ágy kerete másképp égett, mint a matrac. A keretet csócsáló lángok kicsik voltak és zömökek, masszív, narancsos foltok. Na persze a keret csak apám súlyát nyögte, ellenben a matrac intim ismeretségben volt testével.

Apámnak nagy keze és nagy lába volt. Egyszer az iskolai álarcosbálon sarkkutatónak öltöztem, és az ő papucsa is része volt a jelmeznek, nagyobb volt, mint én magam, de úgy éreztem, egy felfedező fő ismérve, hogy nagy lába van, különben hogy is jutna el olyan messzire. Ha valamit örököltem apámtól, akkor a kezeit. Nagyjából. Igaz, az övé óriási volt és erős; amikor feküdtem mellette az ágyon, mindig lemértem, hogy mennyit nőtt az enyém aznap. Mintha nagyító alatt néztem volna: bőre, akár a holdfelszín, tele árkokkal és gödrökkel, szőrszálak, vágások, karcolások élő televénye. Mégis olyan sima volt. A számtalan fa, amit életében megfogott, tapogatott és simogatott, keménnyé tette a bőrét, ugyanakkor simává. Mint a márvány. Minden ujjának külön is súlya volt, gyakran emelgettem őket, ahogy keze a mellén pihent, mintha elejtett zsákmányt vonszolnék az izzadság és faforgács szagától átitatott ingének kietlen prérijén. Az én kezem is nagy, de csöppet se erős, az ujjaim hosszúak és soványak. Viszont az én kezem is deformált: ujjaimon bütyköket növesztett a sok tollforgatás, a terebélyesedő írórák.

A matrac úgy égett, akár egy olajkút. Szilajul és színesen. Fenyegetően. Bodor, fekete füstöt szuszakolt az ég felé. Apám nem volt dohányos, de néha rágyújtott. Ilyenkor füstszűrő nélkülit szívott, hátul, a disznóól mögött, hogy ne is lássuk. Talán le se tüdőzte, de a füst megült az arcán, mint reggel a pára a szántásban.

A szivacs vörös vászonhuzatba volt belevarrva, mely apám testétől barnába fordult az évek folyamán. A lángok magasra hágtak, kecsesen táncolva, beléjük apró lidércfények vegyültek. Eltartott egy ideig, mire rájöttem: ezek apám álmai, melyek az ágyba rakódtak le, s most egyenként fel-felröppentek, mint levegőbokréták.

Bátyámmal sokat játszottunk azon az ágyon. Hajósat. Ő volt a kapitány, én meg a legénység. Fellázadtam ellene, mire büntetésül kitett egy lakatlan szigetre. A lakatlan sziget a szoba túlsó felén volt, egy apró kis négyzet, ahová nem ért el a szőnyeg. Hideg volt ott ülni a csupasz cementlapon. Az ágy a kályha mellett állt, trópusi égövön.

Ahogy a tűz bekebelezte a matracot, a szivacs hirtelen fellángolt. Sziszegett, akár a gázperzselő, amikor disznóöléskor a szőrt égetik le a még meleg állatról, és bátyám rám parancsolt, hogy álljak hátrébb. Nem álltam. Megfogta a karomat, és hátrébb húzott. Engedtem, majd hirtelen kitéptem magam, és a tűz másik oldalára szaladtam. Most már tényleg melegem volt. A tűzön át néztünk farkasszemet, mint két hadi ösvényre lépett indián főnök, két esküdt ellenség. Nem moccantunk. A szemét figyeltem. Lángolt benne a düh és a tűz. Tudtam, hogy a szem előbb elárulja, mire készül, mint a test. És felém vetődött, balról. Én jobbra ugrottam. Körbe-körbe kergetett a tűz körül. Az óra járásával ellenkező irányban, ahogy a forralt víz is kering a fazékban. Ő adta fel előbb.

Ott álltunk egymással szemben, lihegve, amikor egy repülő zümmögése ütötte meg a fülünket. Fél szemem bátyámon tartva felnéztem. Utasszállító gép volt, komótosan karcolta az ég fenekét, ránk se hederített. Bátyám mozdult. Megrezzentem, de csak a tüzet nézte. Egyszerre kialudt. Számkivetettek voltunk egy lakatlan szigeten, és egyetlen menekülési lehetőségünk, a tűz kialudt. Hagytuk kialudni. Helyén csak hamukupac maradt, benne éghetetlen diribdarabok: csavarok, pár rugó és drótok.

Résen voltam, de a bátyám nem játszott tovább. Elment a lapátért, és nekiállt kihordani a hamut a kerten kívül, a ganéra. Nem engedte, hogy segítsek. Amikor végzett, rám se nézett, csak bement. Az ablakon át láttam, hogy anya kezéről beszélnek. A tűz helye nem is látszott, a föld kicsit megégett, a szél besodort a kerítés tövébe egy kis pernyét. Az jutott eszembe, amit az iskolában hallottam a nagyobbaktól: lehet, hogy épp azon az ágyon „lettem meg”. A nap közben elrugaszkodott a pajta tetejéről, és sütött, mint a bolond. Amúgy csendes volt minden. 1976. március 27-ét írtunk, délelőtt tízre járt. Vasárnap. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal.

Asztrálhetek

A csend. A kopogás. Apám ajtót szögel. Pincébe zárjuk a múltat, hogy el ne szökjön.

Egyből a közepébe vágtam, és elmondtam, hogy hetek óta üldöz az apám. A legváratlanabb helyeken bukkan fel, a frászt hozza rám.

– Bántotta magát? – kérdezte a hölgy a telefonban.

– Apám? Soha. Még a hangját se igen emelte fel.

– Mit gondol, mégis mit akarhat?

– Talán élni.

– Tessék?

– Apám hat éve meghalt. Szerintem élni akar.

A lelkisegély-szolgálatos hölgy nem tudott megbirkózni a kérdéssel, és az egyetlen kéznél levő megoldást választotta: letette a kagylót.

Ez apám a sarkon. Apám fröccsöt iszik egy talponállóban, kisujja eltartva a pohártól. Apám kirakatot néz, már nem érhette meg a mobiltelefon adventját. Az üvegen tükröződik arca; mennyire nem hasonlítunk!

Az egyik barátom nővére egy csillagászhoz ment férjhez, és nemrégiben meghívattam magam hozzájuk. Információra volt szükségem. Írni akartam egy sci-fit. Pontosabban olyasvalamiről akartam írni, amire úgyis azt mondták volna: sci-fi. Egy emberről, aki egész életében a bolygókat járja, végül egy magányos holdon köt ki, ahol ő az egyszemélyes személyzet a valamilyen állomáson. Valójában eszem ágában sem volt technikai vagy futurisztikus részletekkel vacakolni. A magányról akartam írni, a kozmikus magányról. Úgy gondoltam, egy csillagásztól kinyerni az információt kevésbé lesz fájdalmas, mint szakkönyveket bújni. Nem jött be. Kiderült, hogy még a legelemibb fogalmakkal sem vagyok tisztában. Vittem jegyzetfüzetet is meg minden, ha már úgy harangoztak be mint írót, és szorgalmasan körmöltem a salátástálak és mártások között. Excentricitás, asztrális… „Asztrál? Mint asztráltest?” „Nos, valójában az asztrális görög–latin szó, és annyit tesz: csillagokkal kapcsolatos.” A bort metszett üvegpohárból ittuk, a kávét barna csészéből, kivéve a csillagászt, akinek amolyan házilag festetett csészéje volt, amin a Naprendszer bolygói díszelegtek. Sok mindent megtudtam a világegyetemről, de a kozmikus magánytól, ha lehet, még inkább eltávolodtam.

Apám azóta is kísért. Bármerre járok, felbukkan. De főleg a metróban. Talán a tömeg teszi. Életében talán kétszer járt Pesten, és a metró lenyűgözte, emlékszem. Apám magas volt, és nem érte meg azt a kort, hogy töpörödni kezdjen, úgyhogy most is kimagaslik a tömegből, könnyen kiszúrom.

A pszichiáter már nem tudta csak úgy letenni a kagylót, mert személyesen kerestem fel. Úgy láttam, nem bánja, sőt láthatóan érdekelte is a dolog.

– Szóval a metróban?

– Többnyire ott.

– Igen, ez ti-pi-kus – mondta. Kezét összetette, ujjhegyeit úgy összenyomta, hogy tisztára elfehéredtek, miközben két tenyere között kis barlang képződött, mintha madarat dédelgetne. – Maga rosszul bírja a tömeget, az idegenek kényszerű közelségét, és ezek, a bezártságérzéssel együtt, váltják ki a hallucinációt.

– Tehát hallucinálok?

– Igen. De ne gondolja, hogy ez valami rendellenesség. Igazából egészen ti-pi-kus. A nagyvárosban az emberek mintegy negyven százaléka így van vele, csak félnek bevallani és szembenézni vele. Jól tette, hogy hozzám fordult. Ebben a stádiumban még tudok segíteni magán.

– Apám nem fog üldözni?

– Nem. Csak annyit kell tennie…

Olvassak útközben. Foglaljam el magam. Na és persze minden este a kötelező zöld pirula, ha rosszul alszom, akkor a piros is. Két hét múlva vár.

Éjjel arra ébredtem, hogy apám figyel az ablakon kívülről. Halott, úgy közlekedik, ahogy a kedve tartja. Úgy állt ott, mintha mutatni akarna valamit. Kíváncsi voltam, mi az, odamentem. Elszédültem, ahogy négy emelet magasságban lebegni láttam. Úgy tűnt, élvezi. Aztán egyszerre már nem ott volt, hanem lent az utcán, s belerúgott az egyik parkoló kocsiba, mire a riasztó eszeveszett lármázásba kezdett. Nem dallamkürt volt, hanem olyan, amelyik géppisztolyt meg ilyeneket imitál. Apám hátrahőkölt, leesett állal nézte. Aztán odébb ment, és belerúgott a következőbe, majd a következőbe és így tovább.

Anyám érkezik, és birtokba veszi a lakást. Kötényt is hoz magával, tudván, hogy nekem nincs, és alighogy belép, már húzza is fel. Takarít. Nem tudom lebeszélni, hát teszek róla, hogy legyen mit takarítania.

Elégedett szuszogással sürög-forog, de engem nem téveszt meg. Nagyon jól emlékszem, hogy sosem volt rendmániás, apa halála óta főleg nem. Azért porol le minden létező helyet, különös tekintettel az ágyra és környékére, mert nyomokat keres: szerény hajlékomban megfordult nőnemű lények nyomait, hajszálat, rúzsfoltot a poharakon, le nem húzott csikket a vécében.

– Megint fogytál – mondja. Egyelőre semmi, és ez bosszantja. Próbálok nem útban lenni.

– Nem hiszem.

– Fogytál. Nem eszel rendesen. Miért nem eszel rendesen?

– Eszem.

– Nem főzöl. Csak mindenféle hideget nyammogsz. Nem csoda, hogy fogysz. Attól csak összemegy az ember gyomra. Ezért is nem tudsz aludni.

– Most éppen tudok.

Nagyon ért az oksági viszonyok levezetéséhez. És persze végül minden egy okra vezethető vissza.

– Kéne valaki neked. Egy lány. Aki főzne is rád. Nem lennél mindig ilyen búvalbélelt.

– Nem vagyok…

– Nem csoda, hogy elhagyod magad. Nem eszel rendesen, nem rakod el a ruháidat, nem alszol.

A bágyadt, késő téli napfényben porbokréták szállnak fel anyám alól, ahogy az ágyterítőt paskolja. Köhögök.

– Tessék, meg is fáztál. Nem tudsz vigyázni magadra. Miért nem keresel egy lányt, aki vigyáz rád? Mindig magad akarsz lenni? Te se fiatalodsz ám.

– Azért még nem kell eltemetni.

– Ne beszélj így velem. Csak neked akarok jót. Elmúltál harminc. Apádnak ilyenkor már két gyereke volt.

– Nekem meg nincs, és nem is tervezem.

Ezzel mindig kihúzza a gyufát, úgy csikorog a fogam, nem igaz, hogy nem hallja. Nem is értem, miért van ez. Talán mert az egyik nevezett gyerek én vagyok.

A CD-ket porolja, meglöki, az egész sor eldől.

– Azokat hagyd békén, jó?

Meg se hallja. Valamit mondani készül, látom rajta.

– Tegnap benézett az Ildi. Nagyon formás az a lány. És olyan kedves. Pont hozzád való. Kérdezett is rólad.

– Nem érdekel az Ildi, értsd már meg, anya.

– Akkor keress mást. Nem lehetsz mindig így magad…

Ránézek, pont ott áll, ahol álmomban apa, csak ő kívül, anya meg belül.

– Azt hiszed, én élvezem? Azt hiszed… – Az egyik lemez leesik, a műanyag doboz azonnal elpattan. – Azt hiszed, nekem olyan kurvára jólesik? Hogy olyan jó érzés állandóan búvalbaszottnak lenni? Hogyne próbálkoztam volna, próbálkoztam, mint az állat, de egyszerűen nem megy. Egy kretént neveltél fel, nem tűnt fel? Mintha lenne bennem valami, ami taszítja a nőket. Egy mágneses mező, ami belőlem sugárzik, és taszítja őket. Bárhova megyek, bármit teszek, ez a mező köztünk van, és a nők elijednek. Ha meg véletlen valamelyik közelebb is merészkedik, csak idő kérdése, hogy kikészüljön, és elhúzza a csíkot. Képzeld el, én sem élvezem, de ha fejre állok, se tudok változtatni rajta. Születési rendellenesség. Tessék, nézd, piros tabletta, hogy ne álmodjak éjjel, zöld, hogy ne álmodjak nappal. Nesze, ez a te fiacskád.

Az üvegcsék nem törnek el, az egyik begurul az ágy alá, a másik nekiütközik anyám lábának. Akárha a szeme esett volna ki. Fogalma sincs, miről beszélek.

Felkapom a kabátom, és becsapom az ajtót.

A szomszéd lakótelep mögött van egy domb, jól takarják a fák, néha kutyások másznak fel rá, de a pad őket se érdekli. A három lécből a középső hiányzik, azért nekem megteszi. Ha leülök, háttal a háztömbnek, a fák eltakarják az utat, és még télen is olyan, mintha ott lennék, azon a holdon, egyedül.

Évente egyszer jön egy automata teherhajó a készleteket feltölteni. Különben én vagyok az úr. Világéletemben igénytelen voltam, itt meg mindenem megvan, még több is. Van saját házam, saját nyelvem és saját időszámításom. Az egész bolygó a házam, sőt a testem, egyetlen organizmust alkotunk, találomra szétszórt csont vagyok, amit körbenőtt a föld. Nyelvem eredete homályos, és hamarosan velem együtt eltűnik. Egyetlen igeidőt használ, a folyamatos jelent: apám folyton ajtót szögel, anyám folyton érkezik. Életemet holdhónapokban és asztrálhetekben számolom.

Nemet mondok

Én mindig is akartam nemet mondani, csakhogy nem voltam szinkronban az idővel. Kedvességhez szokott, halk szavú családban nőttem fel, így csak egészen későn, jóval létezésem huszadik évfordulója után ízleltem meg a tagadás erejét, és mondhatom, ebben a korban ez legalább olyan fájdalmas, mint a mandulakivétel.

Mivel gyermekkorom időjárása sosem volt csúnyább a mérsékelten felhősnél, beleéltem magam abba a tévhitbe, hogy áttipeghetek az életen úgy is, ha mindenre szépen igent mondok. Persze akadtak, akik ezt hamar észrevették, és igyekeztek a maguk hasznára fordítani. Mi tagadás, akadt ilyen a barátaim között is. Például Levente, aki azt mondta, mélyet sóhajtva:

– Nagy szívességet tennél vele.

– És pontosan mit kéne csinálnom? – kérdeztem kelletlenül, kiutat keresve. – Tudod, hogy én semmit se tudok eladni…

– Nem is kell semmit se eladnod. Ezek olyan ügyfelek, akik már megkötötték nálunk az életbiztosítást, csak valami miatt elmaradtak a fizetéssel. Nem kell mást tenned, mint megkeresned őket, és kiderítened, mi van.

– Ennyi?

– Ennyi. A legtöbb esetben egyszerűen kimegy a fejükből. Ilyenkor adsz nekik egy csekket, vagy elismervény ellenében elhozod te a pénzt.

– Nem is tudom. Nem hiszem, hogy nekem való ez a munka. Nincs ehhez megfelelő fellépésem.

– Ugyan már. Kezdjük ott, hogy ez nem munka. Csak besegítesz nekem. Mint barátnak. Ezen múlhat az előléptetésem. A főnököm kért meg, hogy intézzem el neki, de ha ezt csinálom, akkor a magaméval maradok le. Ezért kérlek téged, hogy segíts. És nem ingyen.

– Oké, tudom…

– Minden kliens után, akit elintézel, megkapod a teljes jutalékot, ami jár. Nekem csak az a fontos, hogy kész legyen. Na, mit szólsz? Elvállalod?

Levente a fiatal menedzserosztály tipikus képviselője, szinte ijesztő mértékben az: fekete öltöny, kék ing, sárga nyakkendő. Nehezen tudom elhinni, hogy együtt jártunk iskolába. Aranyóra és negyedévente nagyobb autó. Teljesen átvette ezt a viselkedésmodellt. Ezt a kérdést is úgy tálalta, ahogy azokon a tanfolyamokon tanulta: először kocsikáztunk kicsit az új BMW-jével, aztán meghívott ebédelni, majd miután rendezte a számlát – a zsebéből lazán előhúzott köteg bankóból; én pirultam el –, akkor kért meg erre a szívességre. Ha normális vagyok, már a beszélgetés során ezerszer nemet mondhattam volna; viszont én nem vagyok az, és ő erre bazírozott. Hát végighallgattam, és azt mondtam: – Igen.

Csak otthon jöttem rá, hogy ezzel nem merült ki a dolog. Ugyanis ahogy a címeket rendezgettem, hogy összeállítsak valamiféle menetrendet, rá kellett ébrednem, hogy a legtöbb „kliens” a nyolcadik kerületben, a mi kis külön bejáratú Harlemünkben van. No, nem mintha nyomornegyed volna, vagy ilyesmi, inkább egy afféle tályog. Lassanként nem maradt a városnak olyan része, amelyik így vagy úgy meg ne újult volna, kivéve ezt. A városrendezők láthatóan azon a véleményen voltak, hogy ne bolygassuk, és akkor nem fog fájni. A nyóc az urbanizált cigányok territóriuma, fekete lyuk, ahol a közvilágítás és a közrend egyszerre alszik ki.

Magamon kívül voltam a dühtől. Levente féltette a drága kocsiját, így rám sózta az alja melót. Talán az egész kinevezési dolog is csak duma volt. Ráadásul én már alapállásban sem akartam csinálni semmit, ami munkára emlékeztet. Nem mintha munkakerülő lennék, csak épp szeretem a szabad életet. Csinálok ezt, csinálok azt, és elvagyok. Igaz, hogy nincs sötétített üvegű autóm, se ötezer forintos kölnim, de engem ez hidegen hagy. Mert azt csinálom, amit szeretek. Például a zenét. Azért dolgoztam én is annak idején, hogy tudjak gitártanárhoz járni, és amikor elértem egy olyan pontra, hogy több idő kellett, otthagytam a melót. Semmi kedvem nem volt most szívességből ilyen tré melóhoz. Levente már többször próbálkozott engem is beszervezni – minden maga által beszervezett tag után plusz jutalékot kap persze –, ígérve fűt-fát, meg hogy segít, de sosem váltam be. Most megint csőbe húzott.

Azért kiakadtam. Nagyon jól ismer, tudja, hogy nem vagyok egy verekedős fajta, márpedig ki a nyócba belépsz, hagyj fel… Úgy éreztem, életemben először nemet tudnék mondani. Lerohantam a fülkébe, és megpróbáltam elérni, de foglalt volt. Harminc hívás és vagy húsz lenyelt érme után feladtam és visszakullogtam.

Két napon keresztül hívogattam, egyre fogyatkozó meggyőződéssel, majd harmadnapon ott találtam magam a Bérkocsis utcánál, alig egysaroknyira a Rákóczi tértől, amely egészen másfajta kuruckodásról híres. A busz úgy pottyantott ki, mint a futtában kakáló elefánt, aztán tovarobogott. Az utcát klausztrofóbikusan keskenynek találtam, a házsorok úgy hajoltak egymás felé, akár a késpárbajra készülő vagányok. Az esteledő ég sötéten és súlyosan csüngött fölöttem, sehol a hold, sehol a csillagok. Még az égitestek sem merészeltek versenyre kelni a lenti lányokkal. Legfőbb ideje lett volna nemet mondanom erre az őrültségre; ehelyett elindultam.

Úgy éreztem, ez a halál, az egész életem lepergett előttem, de ezzel a díszlettel nem tűnt túl vidámnak. Mindenütt szemét és kutyaszar, itt-ott üres telkek, melyeket felvert a gaz. Kóbor kutyák marakodtak valami fél fogra való falaton. Mintha még a kocsik is bűzlöttek volna, és minden második roncs volt, csontváz, megfosztva a motortól, ülésektől és egyáltalán mindentől, ami mozgatható. Egy földalatti társadalmi háború emlékművei. Egyre több ablakban gyúlt fény, megérte lavírozni az utcára vetülő piszkossárga fénytócsák között.

Határtalan megkönnyebbülésemre az első címen nem voltak otthon, a másodikat pedig meg sem találtam. Ez nagyon kapóra jött, és már azon gondolkodtam, hogyan fogom leszúrni emiatt Leventét, amikor a harmadik helyen kinyílt az ajtó.

Egy testes cigányasszony nézett velem farkasszemet, bőre szürkés volt, haja ritka, nem is haj, inkább csak rendetlen tincsek, melyek közül kivillant fejbőre. Nem volt üdítő látvány. Pontosan az a típus, akit egész életemben elkerültem; ha felszállt egy a buszra, én leszálltam, bárhol is voltam. Nem tudom, hogy ez rasszizmus-e. Nem akartam én nekik semmi rosszat, csak ne legyen semmi dolgom velük.

– ’gen? – mordult rám. Hangja reszelős volt, a szemgolyója pedig sárgás, mintha maláriája lett volna.

– Ööö… én… – Magam is meglepődtem a hangomon: vinnyogtam, akár egy baba.

Ekkor meglátta kezemben a mappán a biztosítótársaság emblémáját.

– Onnét gyütt? Há mé zargatnak folyton minket? Má mútkor megmontam, hogy befizettük.

– Ööö… múltkor? Úgy érti…

– Asziszik, a bolongyát járathassák velünk? Buta cigányok, asziszik, mi? Még számúni se tunnak, hát fizettessük ki velük megin…

Itt már vége volt. Hiába akartam mentegetőzni, hogy biztosan rossz címet kaptam, az asszony már rám se hederített. Úgy nekem támadt, mintha én lettem volna felelős a világ állásáért, és amint a szavaiból kivettem, az bizony elég csehül állt. (Ártatlan vagyok: „csehül” – ez lingvisztikai rasszizmus.) Ahogy a hangja egyre erősödött, úgy bukkantak fel sorban a szomszédok, kiéhezve egy jó kis veszekedésre. Na persze mindenkinek volt hozzáfűznivalója, és hamarosan dühöngő cigányasszonyok gyűrűjében találtam magam. Akár egy háromdimenziós rémmozi: körös-körül sötét arcok, villogó szemek és rossz fogak. Viselkedés tekintetében a cigányok tisztára mint az olaszok: pillantok alatt elragadja őket az érzelem, de a végletekig, és akkor aztán isten veled, józan ész.

Ekkor valami megzavarta az autentikus káoszt, az amazonok szoros gyűrűje hullámzani kezdett, és két alak tűnt fel a sötét lépcsőház felől. Egyikük alig tudott járni, kezét oldalához szorította, ujjai közül vér szivárgott. A másik, egy magas és nagyon sötét bőrű figura félig támogatta, félig vonszolta. Őt ismertem. Karcsinak hívták, zongorázott, párszor játszottunk is együtt. Leesett az álla, amikor meglátott, de mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, az egyik cigányasszony sikoltva kivált a tömegből, és hozzájuk rohant. Magához ölelte a sebesült fiút, s közben egyre csak jajgatott. Karcsi sziszegett pár szót cigányul az asszonyoknak, mire azok faképnél hagytak engem, és sietve készülődni kezdtek. Nagyon úgy nézett ki, hogy harc készül.

Ekkor Karcsi hozzám lépett. Pólója vértől volt maszatos. Bal kezén hosszú vágást láttam, melyből csordogált a vér. Rám nézett, és azt mondta ellentmondást nem tűrő hangon: – Gyere.

Nem mondtam hát ellent. Abba a lakásba vezetett, ahová a csekk miatt jöttem. Nem tudhattam, hogy az övék, hiszen a családnevét se tudtam. Ennyit tudtam róla: Karcsi, cigány, és jól zongorázik; tudomásom szerint három pont minden koordináta-rendszerben elegendő.

Tipikus nyomortanya volt: túl kis hely, túl sok gyerek. Mindenütt játékok, ruhák. Szinte egyik szekrénynek sem volt ajtaja. Összesen két szoba volt, a nagyobbikat gyűrött függönyszerűséggel választották ketté. Átsuhantunk a rendetlenségen; igyekeztem úgy lépni, nehogy rálépjek valamire vagy valakire. Már majdnem átértünk, amikor valamin megakadt a szemem. Nem láttam zongorát a lakásban, igaz, hely se lett volna neki, ellenben láttam egy hosszú papírcsíkot kilógni az egyik matrac alól, s a papírcsíkon kézzel rajzolt zongorabillentyűk. Karcsi remek zongorista volt, egészen egyéni billentéssel. Mindig csodálkoztunk, miért tékozolja el tehetségét, de végül a lustaság számlájára írtuk. Mindig rendes ruhát viselt, volt pénze, fogalmunk sem volt, hogy… Nem volt időnk; megragadta a karom, és kiléptünk a dimenziókapun.

Másnap reggel első dolgom volt felhívni Leventét. Megmondtam, hogy végeztem a melóval, nem csinálom. Annyira szokatlan lehetett ezt az én számból hallani, hirtelenjében nem is értette.

– Mi?

– Mondom: nem.

– De… de nem értem. Akkor azt mondtad, igen.

– Akkor azt mondtam, igen, most meg azt mondom, nem.

– Pfú… Hát… jó. Vagyis nem jó, de… figyelj, ha kevesled a pénzt…

– Nem. – Úgy mondogattam, akár egy mantrát. Valósággal eksztázisba estem ettől az egyetlen kurta szócskától. Annyira újszerűen hangzott! Különben is, több évtizednyi engedelmes életet kellett kiegyenlítenem.

A tagadás erejétől megittasulva végigdúltam a Belvárost, akár egy egyszemélyes barbár horda. Betértem minden utamba eső boltba, üzletbe, és addig ácsingóztam, míg oda nem jött a boltos, és ekkor ahelyett, hogy szokás szerint eloldalogtam volna, halált megvető bátorsággal a szemébe néztem, és azt mondtam: nem. Legyőzhetetlennek éreztem magam. Újjászülettem.

Hazafelé tartottam a metrón, amikor elkötelezett futballrajongók szállták meg a szerelvényt. Hangosak voltak, részegek, és bajra szomjaztak. Az emberek azonban az utóbbi években már megtanulták, hogy a legjobb ellenszer a közöny, így a kocsi egykettőre úgy festett, mintha kirakatbábukkal lenne tele. Máskor én is így cselekedtem volna, új énem azonban nem félt senkitől. Nem csoda, hogy kiszúrtak, és két csávó odaszólt.

– Mi van, csökött agyú, nem láttál még fehér embert?

Mire azt mondtam heherészve: – Nem.

Nem akartak hinni a fülüknek. Közelebb jöttek, két bikanyakú és egéragyú monstrum, és megálltak szorosan előttem.

– Hogy mondtad? – kérdezte a tüsihajú, és megnyalta a szája szélét.

– Nem – nevetgéltem tovább magamban.

Jól megagyaltak. Szerencsémre akkor nem éreztem túl sokat, mert az első két pofon után elájultam. Amikor magamhoz tértem, a metró ügyeleti szobájában voltam, egy ágyon.

– Ó, végre magához tért – mondta egy nő. Az ágy mellett járkált fel-alá, s most közelebb jött, óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy felugrok és megharapom. – Hogy érzi magát? – Majd azonnal mást gondolt. – Inkább ne beszéljen. A mentők már úton vannak.

Felültem. Kissé kóválygott a fejem, de éltem.

– Mennem kell – mondtam, és saját meglepetésemre simán felálltam.

– Nem mehet el csak így. Meg kell várnia a mentőt – aggódott. – Ki tudja, lehet, hogy belső sérülése is van. Jól helybenhagyták.

Végignéztem magamon. A farmerom több helyen kiszakadt, és jól látható csizmanyomok tarkították. A pólóm inkább csak tiszteletbeli pólónak illett be. A jobb karom fel volt kötve, a bal könyököm bepólyálva.

– Maradjon, kérem – nézett rám esdeklően.

Sajnáltam, mert ő tényleg csak jót akart, de nem magyarázkodhattam. – Nem.

Miután látta, hogy hiába minden, aláíratott velem egy jegyzőkönyvet arról, ami történt, és arról, hogy saját felelősségemre távozom, majd taxit hívott.

– A cég ajándéka – mondta búcsúzóul. Ez kedves volt tőle, és én meg is köszöntem.

Megütve bár, de törve nem tértem meg a honi kikötőbe.

– Jesszusom, mi történt?! Megtámadtak? Mutasd magad! – Timcsi vérbeli nő, s mint ilyen, aggodalmaskodó és érzékeny. Egyből azt a pontot fogta meg, ahol a legjobban fájt.

– Ááá! – reagáltam engedelmesen, mire ő:

– Jaj, valaki bántotta az én kicsimet? Na, feküdj szépen le ide, majd meggyógyítlak.

És nekiállt. Minden elképzelhető kencét odahordott, és hozzálátott, hogy leápoljon.

– Figyelj, Timcsi, erre semmi szükség, már ellátták…

– Mondd már – cöccögött. – Szépen ellátták.

– Jól vagyok – próbáltam felülni –, inkább innék egy kis…

– Felülni? Még csak az hiányzik! – nyomott vissza. – Innál? Majd én hozok. Csinálok teát, az segít.

– De én nem teát akarok, hanem…

– A betegnek tea kell, ez így van. Most leszedjük ezt a csúnya kötést, és felteszünk egy újat és szépet… – és újra megpaskolta ott, ahol a fájdalomingerek éppen cigarettaszünetet tartottak.

– Nem! – ugrottam fel vonítva. – Elég volt! Nem kell új kötés! Nincs ennek semmi baja! És nekem sincs semmi bajom! Egy pohár sör kell, ezt olyan rohadt nehéz megérteni?

Elkerekedett a szeme, és az ágy végébe kuporodott. Remegni kezdett a szája, és a bal szeme alatt megint rángott az az ideg. Jaj, ne, nekem ehhez most tényleg nem volt erőm. Hüppögött párat, várva, hogy odakússzam, fejem a combjára tegyem, és onnét pislogjak fel rá, mint a bűnbánó kiskutya. Mondom, várta, de egy újdonsült terminátor nem kér bocsánatot. Egyenként kezdtem megérezni a kapott ütéseket, akárha valami időzítő lett volna bennük.

Nagy erőfeszítésbe telt még az is, hogy fejem arra fordítsam, és ránézzek, és amit ott láttam, csöppet sem derített fel. Timcsi könnyzacskói már dagadoztak, és a könnyekkel együtt egy kérdés is a szemébe szökött, az a kérdés, amelyet máskor fél kézzel hárítottam, de most csak fásultan vártam, míg remegő hangon ki nem mondta:

– Szeretsz te engem egyáltalán?

Talán nem is magával a kérdéssel volt a baj, hanem azzal, hogy ebben a nyelvtani formában a kérdésre csupán két válasz létezett, s azok közül is az egyikből éppen akkor nőttem ki.