A motoros épp előzni kezdett,
a szembejövő meg fékezett,
az ütközés őt árokba dobta,
már nem tudhatta meg a lényeget:

keresni magától elbúcsúzott,
a nem pusztáit járja egymaga,
de nincs út a régi emberekhez,
felhőkön lépteknek nem lehet nyoma.

A tettek mind feledésbe mennek,
de a feledés itt marad velünk.
Nézem e Dunát a János-hegyről,
néha az történik, mit engedünk.

Emberi testet nem találsz újra,
az albérletből is távozni kell.
Nem értem, a járda mért szakad be,
csak bámulom, a fű mért hervad el.

Önmagammal mentem az utcán,
a túlvilágról beszéltem,
hogy élni csak úgy adódott,
de meghalni sem érdem.

Önmagam jött velem az utcán,
épp a túlvilágról beszélt,
hogy aki halott, tudhat ezt-azt,
és többet is, mint megélt.

És elképzeltük, hogy köröttünk
állnak sorban mind a szellemek,
tőlünk csak biztatásra várnak,
hogy tudják, senkinek se kellenek.

De nem hittük e másvilágot, ahogy
Dosztojevszkij se a pókhálós szobát,
hová a halottakat bezárják,
s hová Isten is egy ablakon csak belát.

Az ötletünket elvetettük,
mert elhinni lett volna könnyebb,
hogy önmagunkat leülepedni
látjuk, mint szálló port a könyvek.

A halál csupa szétesés.
Mint dédapáink, vagyunk annyian.
Körénk gyűlnek, ha a sarokra érünk.
Meg se hallom a saját szavam.

Soha ennyire nehéz
út még nem várt.
Soha ilyen gyors penész
nem futott be lekvárt.

Soha ilyen távolra
nem estem magamtól,
nem találtam más okra.
Éjszaka harang szól.

Harangoznak éjszaka,
és esik a hó is.
A csöndnek itt nincs tava,
tele a kanális

sokféle apró zajjal,
moszat-üvöltéssel.
Tompa búgás a hajnal,
végigvágod késsel.

Fröcsög belőle vérként
a ricsaj-kísértet,
a fölkelő nap egyébként
a földhöz sem érhet.

Soha ilyen rút reggel
nem váltott éjszakát,
soha ilyen sok ember
nem álmodta magát.

Ennyi bizonytalanság
még soha nem támadt,
ennyi fáról letört ág
nem lepte a tájat,

így temet be, ami van,
sohase lesz a lesz.
Változás sül hamuban.
Eldugul az eresz.

Még a keskeny is széles,
átpotyog a falán,
“soha ennyire édes
bosszút, rajtad, hazám”.