Zsánerképek az autóbuszon

(Nő, egyedül)

Halszáj. Piranha. Úszó képzelet.
Belül mocsár vagy sívó sivatag.
Színes magazin, benne szextanács,
divat és szélhámos társkereső.
Együtt minden a meddő öl fölött,
elmondható, hogy jól kezdődik a hét,
a tekintet távolba révedez,
de az ablaknál nem léphet tovább.

Ismeretlen felé ekképp hatol
tétovázva a lanyha akarat,
míg visszhangjába nem ütközik:
a történetig soha nem jut el,
övé a cselekvés kisérlete,
s mindig ismert, holtra unt malom.

(A hólyag)

„Amondó vagyok.” Mondja, s tovább hadar:
„Én.” „Én.” Hólyaggá felduzzadt ego.
A témája, hogy mindenki hülye:
„én megmondtam annyiszor, ám ezek…”
hozzá képest nem áll meg vélemény:
„tudod, mikor csináltam ezt meg ezt…”
szemben meredt látás unatkozik,
vetített kép, avagy márványszobor.

Pedig a nő jó: hosszúkás comb,
két melldudor nem lehet jobb helyen
íves nyak és a párnás has között,
no és a farpofák! De tudja ő,
hogy ez itt asszony, ki hasznunkra van:
álmos szemünknek többször megkivánt?

(Fiatal lány arcképe)

Éppen magába pöndörült virág,
kit két kulcsolt kar óv a semmitől.
Káoszi rend, riadt világ belül:
magukra hagyott, elkószált vadak:
álmok és angyalszárnyú tigrisek.
Mozgó bozótba szenderült szirom:
félig lehunyva szeme színei,
ma reggel nagyon kiszolgáltatott.

Ily árvasághoz Isten is jöhet,
föl nem fedné váró emlékezés:
az agg jóság leginkább nem kivánt.
E helyen még a világ sincs jelen,
mert nincs irány, nincs mérték és hogyan:
lezárt comb feszíti menet szerint.

(Fiatal férfi arcképe)

Számzáras táska és szürke zakó:
angol szabás, és szerfelett avítt.
Lehetne farsang, jönnének busók,
utánfutón, nyakkendőmadzagon
húzatva elastice busz után:
nekik se lenne ismerős e maszk:
magányában incognito marad
a fennhéjázás ifjú istene.

A világ a tudat kedvére van,
ám ez alkalmasint cserélhető,
míg az előbbi ritkán változó,
de szolgálna inkább a gazdinak,
ha tudná, kicsoda, s mi végre él,
ha él, s nem unottan támaszkodik.