Márkus Béla

A Baumgarten-díjas Barta János és Babits

„Babits évtizedeken át jelen volt az életemben” – kezdi a Nyugat szerkesztőjéhez, valamint A Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány „irodalmi végrehajtójához” (lásd A Baumgarten-alapítvány ünnepei. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Téglás János. Bp., Argumentum–Palatinus, 2000. 141.) kötődő kapcsolatának eléggé részletező taglalását a vallomástevő Barta János (Ma, tegnap, tegnapelőtt. Válogatta, szerkesztette Imre László. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1990. 25.). Szól természetesen a költőről is, ám hogy miként ítélte meg, milyennek látta Babits líráját mai szemmel, ez külön kis fejezetbe tartozik, főképp ha – híven irodalomtörténészi alapelvéhez – a költő „művészi jelleméből” indulunk ki, közvetíteni akarván, hogy miképpen fejtette meg – elsősorban az 1916-os verseskönyv, a Recitatív alapján – Babits emberi és költői egyéniségét. Elöljáróban csak annyit, amennyit a szerkesztővel történt személyes találkozások futó felemlegetése előtt a költészettel való megismerkedésével összefüggésben ő maga hangsúlyoz: „később lett fonákja is”, hogy melyik kötet milyen versei alapján igyekezett e „különös líraiságot megérteni”, és hogy akár hátrafelé, akár előrehaladt a költői életműben, végeredményben: „csalódást éreztem”.

Enyhe kifejezés, hogy a szerkesztő Babits Mihállyal is fonák helyzetbe került, kínos, kellemetlen állapotba, mégpedig ugyanabban az esztendőben, 1938-ban, amikor a kurátor Babits Mihály méltónak találta a Baumgarten-alapítvány évdíjának elnyerésére. A háromezer pengővel járó kitüntetésben egyébként Dallos Sándor, Kós Károly, a zeneművészeti író Molnár Antal és Nagy Lajos részesült még a január 18-i emlékülésen, a díjazottak között lett volna József Attila is, halála miatt azonban a család csak az összeg egynegyed részét kapta meg. Vagyis kevesebbet, mint azok az alkotók – Bohunczky Szefi, Kampis Antal művészettörténeti író, Kardos László és Komor András –, akik ugyanezen az ünnepségen, amelyen a gégeműtét előtt álló Babits nem lehetett jelen, a Hegedűs Lóránt elnökből és Elek Artúr, Fenyő Miksa, Kárpáti Aurél, Rédey Tivadar, Réti István, Schöpflin Aladár és Sík Sándor tagokból álló tanácsadó testület szavazatai alapján ezerpengős jutalomban részesültek. A szerző Barta János és a szerkesztő Babits Mihály közötti kellemetlen ügyhöz, váratlan összekülönbözésükhöz nem tartozik ugyan hozzá, a kurátorral kapcsolatban mégis érdemes talán megemlíteni, hogy az 1938-as, a díjkiosztáshoz rendelt programok különböztek mind a korábban, mind a később megszokottaktól. Aligha csak a beteg irodalmi végrehajtó távolmaradásával magyarázható, hogy e jubileumi alkalommal, a tízéves alapítványi ünnepségen nem csupán a délelőtti szertartás, az alapító Baumgarten Ferenc sírjának megkoszorúzása maradt el a Kerepesi temetőben, hanem az esti díszvacsora is, amelyet máskor általában a Vadászkürt Szállodában rendeztek. A kerek évforduló hangulatát, a programok szervezését minden bizonnyal befolyásolták azok a hírlapi támadások is – a Csütörtök, a Pesti Szemle, a Magyar Hírlap hasábjain –, amelyek éppúgy a Baumgarten-kuratóriumot tették felelőssé József Attila haláláért, mint Zsolt Béla vezércikke Az Újság 1937. december 8-i számában. Nem volt elég a vallás- és közoktatási minisztérium leirata még a költő halála előtt, amelyben azért rótta meg az alapítványt, mert „nemzetellenes tendenciát” követ, felhívta a figyelmüket, hogy mást jelöljenek a proletárköltő helyére, akivel szemben halála után már nem emelhettek vétót – ahogy erre Basch Lóránt ügyvivő emlékezik (Egy literáris pör története. Irodalomtörténet, 1959. 3–4. 432.). Ha ennyi csak a nagyja is a különös ünnepség okainak, elegendő, hogy 1938 januári napja Barta Jánosnak – mint írta –, „életemre szóló esemény” lett. Talán ekkor, A romantikus Vörösmarty címet viselő, Nyugat közölte kétrészes nagytanulmánya (1937. 402–414., és 1938. 41–51.) és az érte kapott díj után érezhette először, hogy – az ő jellegzetes önkisebbítő szavával – a tudományos köztudatba lassan-lassan mégiscsak sikerül „beszivárognia”.

E közlés és e kitüntetés kettős jelentősége, szerepe csak egy három évvel korábbi eseménnyel összevetve mérhető fel igazán: a Baumgarten-alapítványtól 1935. január 18-án kapott ezerpengős jutalommal. Hogy neki, aki gimnazista kora helyzetét, ábrándjait a költő szavaival így jellemezte: a jobb módú osztálytársai életébe csak „vaskorláton néztem át”, hogy neki, aki – ismét egy fanyar önjellemzés – a „faragatlan naivságával” még diplomás korában, berlini éveiben is ugratások, csúfolódások céltáblája lehetett, hogy neki mekkora gondot okozott az irodalmi és tudományos köztudatba – újra az ő szava – becsempésznie magát, ezt az is sejteti, ahogy emlékezete e fölött az első Baumgarten-kitüntetés fölött elsuhan. Mintha semmi egyéb nem rögzült volna benne, semmi más nem rakódott volna le belőle, mint hogy ekkor még nagyon-nagyon a periférián mozgott, az úgynevezett nyilvánosság még a nevét sem hallotta. Meggondolkodtató memóriaműködés vagy inkább -működtetés ez, két okból is. Az egyik, aminek szálait még bogozni illik majd, hogy föl sem veti, mivel érdemelte ki, mely írásaival ezt az amúgy aligha korai, hiszen harmincnégy esztendős korában megkapott jutalmat. A másik: hogyhogy nem őrizte meg az emlékezete, vagy miért nem lett életére szóló, dicsekvésre való eseménnyé az 1935-ös kitüntetés, de legalább az ünnepi ceremónia? Hiszen a tanácsadó testület is – amelynek, ugye, csupán javaslattevő és véleményező jogköre volt, dönteni egyedül Babits Mihály döntött, Basch Lóránttal egyetértésben – olyan tagokból állott, mint Schöpflin Aladár elnök, Elek Artúr, Hegedűs Lóránt, Heltai Jenő, Kosztolányi Dezső, Rédey Tivadar, Réti István és Sík Sándor, de a díjazottak névsora is tekintélyes, tiszteletet keltő: a háromezer pengős évdíj Füst Milánt, Halász Gábort, Karinthy Frigyest, Nagy Lajost és Szerb Antalt illette, jutalomban pedig, Barta János mellett, Ferenczy Valér képzőművészeti író, továbbá Telekes Béla, József Attila és Weöres Sándor részesült. Más, ha ennyi klasszikus társaságában, közelségében tudhatta volna magát, tán legendát kerekít ebből az egy napból, amelyik nemcsak a nagyszámú közönség jelenlétében lezajlott ünnepélyes díjkiosztás miatt maradhatott múlhatatlan emlék, hanem a délelőtti közös koszorúzás, nem utolsósorban az esti díszvacsora miatt is, amelyen a jutalmazottakon túl (bár nem mindegyikük volt jelen) részt vett Gelléri Andor Endre, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, Joó Tibor, Tersánszky Józsi Jenő és Turóczy-Trostler József is. A legkiválóbbak körébe vonta be előbb Babits köszöntője, önbizalmat tápláló ünnepi beszéde is, azt hangsúlyozván, hogy az alapítvány „nem irodalmi segédegylet”, vagyis nem a szegény alkotók, a pénzszűkétől szenvedők, a nyomorgók támogatása a feladata, hanem a tehetségek, a „legérdemesebbek” felkarolása. „Magyarországon nagyon sok író és költő van – jelentette ki –, s az írók nyomora, amelyről már az előző években is súlyos szavakat kellett mondanunk, azóta nem csökkent. A magyar kultúrának azonban nem az az érdeke, hogy sok írónk legyen, hanem az, hogy kitűnő íróink legyenek. Kitűnő író sehol sincs sok, s ez az a tét, ahol az erőt igazán nem a szám adja. Nemzeti irodalmunkban nem az az intézmény teljesít nagyobb szolgálatot, amely lehetővé teszi, hogy mennél több ember, aki bizonyos írói tehetséget érez magában, vonja ki magát a hasznos polgári foglalkozás kötelessége alól, s tengődjön az irodalmi ürügy bizonytalan védelme alatt, hanem az, amely az igazi írók legkiválóbbjainak tudja megadni a mennél gondtalanabb munka lehetőségét.”

Íme, egy minden mértékkel mérve kivételes pillanata az életnek, egy induló irodalomtörténészi pályának, és a vallomástevő mégsem, valami ok miatt mégsem tudja – mint az Eötvös-kollégiumról szólva sem tudta – az emlékezés hangját „a lelkesedésig fokozni”. Szerénysége tartja vissza, félelme a hivalkodó, nagy szavaktól, vagy egyszerűen csak az, amit maga úgy szemléltetett, hogy Szentes legszélső nádtetős háza, a paraszti világ tekintélytiszteletből nem túl nagy adaggal engedte útnak? Egyéniségétől éppúgy távol lehetett a hódoló hajlongás, a tisztelgő áhítat, mint ahogy tán a „minden nagyság fogadja ásításomat” Weöres Sándor-i frivolitása is. Ekkor, a harmincas évek közepén még olyannyira békében van a Nyugattal, amelyhez egyébként Gyergyai Albert révén került közelebb, hogy szinte idilli képet fest a Babitscsal való első találkozásáról: a folyóiratban még csak egynéhány olyan írása jelent meg, mint a Jakob Wassermann könyvéről (Christoph Columbus, der Don Quichote des Ozeans), aztán a Thomas Mann politikai írásainak, előadásainak gyűjteményéről (Die Forderung des Tages), valamint egy bizonyos Caesar von Simay Münchenben kiadott regényéről (Kampf der Seligen) szóló ismertetés, amikor a szerkesztő a Reviczky utcai lakásába hívta, hogy ott végigböngéssze vele azt a kritikáját, amelyet Weis István A mai magyar társadalom című monográfiájáról készített. Nagy tapintattal fésülte ki belőle az egyenetlenségeket – szerkesztő s szerző első találkozásáról ezt a benyomást őrizte meg. S hogy csakugyan érzékenyen, nem sértő módon, de a megfelelő hangnem és eljárásmód megtalálásával folyhatott a „közös” munka, ami többnyire, ugye, a szerkesztői szempontok megértetésével és elfogadtatásával szokott azonos lenni – ezt erősíthetik meg azok az újabb megbízások, amelyek csakugyan inkább a filozófus, semmint az irodalmár Barta Jánosnak szóltak: a Nagy József-kötet, A filozófia nagy rendszerei kurta kritikája, a Joó Tibor tanulmányainak szemléje (Bőhm Károly nyomában), továbbá a Széchenyi István-könyv, a százéves Hitel újrakiadásának méltatása tartozik ide. Három közlemény két éven belül – ez sem épp szoros munkatársi kapcsolatra vall, ám 1931 után még laza szálak sem kötik egymáshoz őket. Mintha átpártolt volna az Athenaeumhoz: ha a Nyugatnál gyanakvóan nézték, hogy irodalmár szeretne lenni, nem pedig filozófus, hát most egy tisztán filozófiai folyóiratot választott, annak a Prohászka Lajosnak a jóvoltából, aki még Berlinben barátságába fogadta. Theodor Haering, Willy Moog, Dietrich von Hildebrand, Levin L. Schücking, Ernst Bergmann és mások német nyelvű könyveiről ad számot, általában röviden, de szemlézi Henri Bergson franciául megjelent kötetét, aztán a magyarok közül Baránszky-Jób László, Váczy Péter, Faragó László, Juhász Gergely munkáit is. Ezek egy részét már a Katholikus Szemlében, ahol épp akkor kezd viszonylag rendszeresen jelen lenni, 1935-től, amikor először kap Baumgarten-jutalmat. Ám Nyugat-közlés sehol! – egészen az emlegetett Vörösmarty-tanulmányig, amelyik ugyebár az alapítványi évdíjat hozza magával, hogy aztán hamarosan örökre vége szakadjon a kapcsolatuknak, vagy – a minden feltűnést kerülő Barta János visszafogott szavaival – a friss kitüntetett egyszer s mindenkorra „leszakadjon” a Nyugatról. Elválásukat ama, még a legelején szóba hozott kellemetlen, kínos helyzet siettette: mintegy az újra megtalált összhang, a díjjal is megerősített munkatársi viszony jegyében Barta János azzal a reménnyel kereste föl Babits Mihályt, hogy Kosztolányi Dezső költészetéről sikerült végre olyan tanulmányt hoznia, amelyikben lerázta magáról eddigi módszere és szemlélete gyöngeségeit, „írogatásának” – mennyire jellegzetes önkicsinyítő szó ez is – hosszú periódusa után elérkezett tán az önmagára találás ideje. Lelkesültsége mindjárt alábbhagyott, mihelyt nyilvánvaló lett: a Vázlat Kosztolányi arcképéhez közlését Babits nem vállalja. Kimetszette belőle a posztumusz kötet méltatását, és ezt Kosztolányi költői hagyatéka címmel közzé is tette (Nyugat, 1939. I. k. 331–332.), az egészről azonban lemondott. Hogy mi okból, a választ nem a szerkesztő, hanem a „bennfentes” Gyergyai Albert így adta meg: „Biztosan nagyon dicsérted Kosztolányit.” Kényesebb ítéletűek ma megjegyezhetnék, hogy inkább szigorú, semmint elnéző, inkább bíráló, semmint magasztaló volt az az írás. Ám a szerkesztő nem ezzel érvelt, máskülönben a szerző a visszautasítás tényéhez az évek távolából nem a következő két megjegyzést fűzné hozzá. Egyrészt: „Naiv voltam: még nem ismertem Babits nem közönséges hiúságát és főképp féltékenykedését a már halott »riválisra«.” Másrészt: (véljük, sem ezelőtt, sem) ezután „nem sürögtem a hívek és rajongók közt az Előhegyen”. Van aztán egy harmadik jegyzete is, amit, mint írja, az egyik kávéházi beszélgetés nyomán rögzített, és ami talán az előbbi kettőnél is hívebben és mélyebben mutatja meg szemléleti különbségeiket. Két Babits-mondatot vetett sebtiben papírra. „Az a nagy író, aki nem fejezi ki korát” – ez volt az egyik; „az irodalmi kutató lehetőleg ne menjen közel az író magánéletéhez” – ez pedig a másik. Az elsőt azon frissiben úgy értelmezte, hogy az író maradjon távol a kor felszínétől, mutasson ellenállást a kor hétköznapiságával szemben. A másodikhoz fűzött egykori megjegyzése elismeri: lehet, hogy a magánélet kutatása nem irodalmi szempont. Magánélet és költői alkotás az ő meggyőződése szerint is két teljesen különböző réteg, de: „a személyiség és életalkotás kutatóját kell, hogy mindkettő érdekelje”. Mint ahogy őt érdekelte is, annál is inkább, mert Babits észrevételeit magára vette: úgy vélte, az ő tanulmányára, Az ismeretlen Madáchra is célzott, hiszen ebben megpróbálta „emberközelbe hozni” Madáchot. Mindez együtt nagyjából előrevetíti, hogy Barta János, aki „szerény működése” alapvető jellegzetességének tartotta „az írót, az alkotó egyéniséget előbb emberi mivoltában, egyéniségének jellemtani vonásaiban” megérteni, hogy ez az „antropológiai” szemléletű irodalomtörténész miként vélekedett Babits Mihály költészetéről, és hogy a magatartásában, világszemléletében talált-e, miként az Arany–Kemény–Gyulai triászéban, valami ideálisat, példaképszerűt.

Mi lehetett az ideális, a példaszerű, a kiválóságról, a támogatásra érdemes tehetségről árulkodó a fiatal szerzőben, minek alapján figyelt fel rá a kurátor Babits Mihály? – ez még válaszra vár, mielőtt fordítanánk a kérdés irányán, vallatóra fogván azt a két írást (A sokarcú költő. Egy új Babits-monográfia kapcsán és Babits Mihály lírája mai szemmel), amelyik a KLTE Könyvtára kiadta, Szénássy Barnáné Ludányi Valéria szerkesztette és összeállította 1977-es személyi bibliográfiából azért hiányozhat, mert későbbi keltezésű, 1983-ban, a költő százéves évfordulóján látott napvilágot. Két, ha nem három ága is lehet az előbbi feleletnek. Az egyik: Babits a német kultúra és filozófia jó ismerőjét, színvonalas tolmácsolóját becsülte Bartában. Azt, aki Martin Heideggerről először írt magyarul (Athenaneum, 1933. 19. k.), aki Max Schelert elemezte, az egzisztenciális filozófiáról értekezett. A másik: azt a roppant igyekezetét méltányolta, ahogy a német nyelvű Ungarische Jahrbücherben, a berlini egyetem magyar tanszékének folyóiratában mint diplomás kollégista rendszeresen hírt adott a magyar irodalmi újdonságokról, mintegy tudomást sem véve arról a jelenségről, amit akkor irodalmunk kettészakadásának „nevezgettek”. Eme törekvését annál is inkább jutalmazhatta, mert benne foglaltatott annak a kisebbségi, mindenekelőtt pedig az erdélyi magyar irodalomnak a szemlézése, amely a Kuncz Aladárral barátkozó Babits szerkesztői programjában is szerepelt, de a Nyugat-beli dolgozatai is tanúskodtak róla (lásd Transsylvanizmus, 1931. II. k. 480–482.). Nem szólva arról a Pomogáts Béla értékelése szerint is programadó tanulmányáról (Európaiság és regionalizmus), amelyik az Erdélyi Helikon 1930. januári számának élén az erdélyi magyar irodalom európai jellegű szellemi stratégiájára tett javaslatot (Pomogáts Béla: Kuncz Aladár. Kolozsvár–Bukarest, Kriterion, 2001. 147.). Nos, fellapozva azoknak az írásoknak a listáját, amelyeket Barta a jellegzetes önjelentéktelenítéssel hol annotációknak, hol cikkecskéknek, hol pedig apró, tapintatlan kritikáknak nevez, meglepő bőségűnek mutatkozik az a termés, amelyet – ismét az ő szava – így vagy úgy, de mégiscsak „átrágott”, elolvasott és ismertetett. A megjelenés sorrendjét követve, 1926-ban és 1927-ben az alábbi címszavak szerepelnek: Erdélyi történetek, György Lajos: Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája; Kristóf György: Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője; Asztalos Miklós: Az erdélyi tudat kialakulása; Tavaszy Sándor: Apáczai Csere János személyisége és világnézete; Dálnoki Nagy Lajos: Karnevál, Ligeti Ernő: Föl a bakra; Reményik Sándor: Atlantisz harangoz; Szabó Mária: Felfelé!; Áprily Lajos: Rasmussen hajóján; Balogh Endre: Mesét írok neked…; Makkai Sándor: Megszólalnak a kövek; Szabó Mária: Apassionata; Dézsi Lajos: Erdélyi arcképek és képek; Kristóf György: Három jellemzés; Rass Károly: Reményik Sándor; Szász Károly: Egy régi enyedi diák naplójegyzetei; Imre Sándor: Töredékes gondolatok az erdélyi szellemről; Ravasz László: Erdélyi lélek; Szabó Mária: Magamtól másokig; Gyallay Domokos: Vaskenyéren; Asztalos Miklós: A transilvanista gondolat; György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete és Az öreg diák visszanéz. Ha hozzájuk vesszük a Darkó István-regény, a Zúzmara, valamint Tamás Mihály Tavaszi vallomás című kötete szemlézését, akkor egyfelől azt az óhajt is megfogalmazhatjuk, hogy bárcsak könyvben is olvashatóak lennének – sok más korai munkájával együtt – ezek, másfelől viszont megkísérelhetjük azt állítani, hogy a nemzetiségi magyar irodalmak legelső kutatói (olvasói) között ott van Barta János is.

Ama harmadik ág esetleg vékonyabb a másik kettőnél, ám – némi képzavarral, bár a szemléletben adott képpel élve – legalább azonos súllyal eshetett a latba ez a kurátor munkásságáról szóló egynéhány dolgozat. Rögtön a legislegelső közlemény az Ungarische Jahrbücher 1926-os VI. kötet 1. és 2. füzetében a németre fordított Kártyavárat ismertette, ugyanennek a kötetnek a 3. és 4. füzetében már hosszabban szemlézte az ugyancsak Klein J. Stefan fordításában kiadott Babits-novellákat. Rá egy évre nemcsak arról szerezhetett tudomást az író-szerkesztő, hogy a berlini ifjú irodalmár a Nyugat első húsz esztendejét tekinti át egy terjedelmesebb tanulmányában, hanem arról is, hogy ugyancsak az évkönyv 1927-es 7. kötetében előbb a Halálfiai Athenaeum-beli magyar megjelenéséről ad számot, majd Szerb Antal róla szóló Széphalom-beli dolgozatát, Az intellektuális költőt kivonatolja.

Ennyi együtt tán elégséges indok annak a Baumgarten-jutalomnak az adományozására, amelyet a kitüntetett utólag csak segélynek nevezett, elvétve, 1933-hoz kötve az időpontot is. De ez már A sokarcú költő egyik passzusa, a Rába György írta monográfia bírálatában. „… Öregen, fáradtan sem hagy békén az ösztön, hogy végre a magam számára is számot vessek Babitscsal, helyesebben a Babits-tüneménnyel” – indítja vallomásos tanulmányát, a lényeges pontokon ugyanazt emelve ki, amit a rövidebb lélegzetű dolgozatában is. Nevezetesen, hogy a pálya három szakaszra tagolható, az elsőben a fiatal évek artisztikus virtuóza mutatkozik meg, nemegyszer a tőle megszokott különcködéssel, a második, a húszas évekkel kezdődő az esztergomi környezeté, tájé, életformáé, amely hol egyszerű, de filozofikus hangulatokra, hol „élményi lírára” indítja, és a harmadik, a kései évek szorongásainak és szorongattatásainak, szenvedéseinek lírája, a lét végső, nagy kérdéseinek fürkészéséé. „Melyik hát az igazi Babits?” – kérdez olyat, amit ama kávéházi jegyzeteinek tanúsága szerint a költő közelében nem illett volna kérdeznie, de hát azért fogalmaz így, mert a művészi jellem antropológiai szemlélete úgyis feltéteti vele: vajon e költészet megszólaltat-e bennünk „mélyebb húrokat”, várható-e tőle az emberhez szólás varázsa, a valóság káprázata? A válasz lényegében az, hogy: nem. Mégpedig azért nem, mert „az, amit emberi nyersanyagnak nevezhetünk, a vitalitás, az ösztönök, szenvedélyek, gerjedelmek nagyobb intenzitása hiányzik Babitsból”. (A pálya végén. Bp., Szépirodalmi, 1987. 351.). E hiányérzetet – őszintén elárulja – talán az fogalmaztatja meg vele, hogy a költőt (s az embert?) már a harmincas évek végétől nagyon is Németh László szemén át kezdte látni. Utolsó két írásában is egyetértéssel hivatkozik arra a gondolatára, hogy Babits olyan, mintha a saját költői anyanyelvét elfelejtette volna, és az idegen nyelveken át nehéz megérezni a saját akcentusát (lásd Ma, tegnap, tegnapelőtt 1271.). Nehezen lehetne osztható a gyanú, amit maga Barta János is igaznak tartott, hogy ő voltaképpen „a mélymagyarra rezonál” (i. m. 39.). Németh László ezért is beszélhetett, illetve írhatott egy magánlevelében a kettejük közötti, elszalasztott „potenciális barátságról”, Barta János pedig arról, hogy „végtelen kitüntetés” lett volna a számára ez a barátság, de – és ismét önmaga lefokozása, rangfosztása következik – „mit tudtam volna én a magam földönjáró nehézkes gondolkodásával, elfogódott magatartásával ennek a gazdag, szabadon szárnyaló szellemnek nyújtani?”.

Babits Mihály ürügyén így találkozik két szellem, a száz éve született irodalomtörténészé és az íróé, a tudósé és a művészé. Idézzük hát a nem köztünk lett, de köztünk maradt szellemét egy, a halálára írott vers utolsó soraival (Keresztury Dezső: Búcsú János úrtól):

Suhansz a kinti-benti végtelenbe,
hol minden mérhetetlen nagy s parány,
hol semminek nincs kezdete, se vége,
és méltatlanság sincs, mert nincs arány;

de itt maradsz: derék tett, kedves árny!