Papp Tibor

Régi öregek

Gyermekfejem szerint a faluban voltak pulyák, nagyfiúk, nagylányok, felnőttek, öregek és régi öregek. A piramis csúcsán az állandóan idézett régi öregeknek csak szellemképe volt, olyan anyagtalan jelenléte, mely árnyékot vetett ránk, gyerekekre is. Naponta hallottuk, hogy a régi öregek ezt nem így csinálták, hogy a régi öregek ezt is tudták meg azt is tudták, hogy a régi öregek ilyenkor azt mondták… A lépcső legfelső fokán álltak, láthatatlan kórust alkottak, s fejük fölött, mint a szentlélek pünkösdi tüzes lángnyelvei, röpködtek a nekik tulajdonított szentenciák. Egyszerre voltak múlt és jelen, olyan múlt, amelyik nem tud elmúlni, amelyik ott van hátul az időben, de polipkarjaival előrenyúlik, és olyan jelen, amelyik arctalan, de mások által idézve folyton beszél. A kollektív múlt ingoványos tudatát őrizték, és a süppedékeny valóságot érzékeltették, melyen át összekötötték a tegnapot a holnappal. A régi öregek ismerték a háborút, a ködbe vesző 1848-ast, tudtak a vállaji nemzetőrökről, megélték a béke bársonyos és tüskés napjait, láttak teli csűröket, kövér állatokat, boldog és boldogtalan menyasszonyt, rablókat, akik a hegyekből jöttek, tolvajokat, gyilkosokat, jóindulatú utazókat és gonosz szellemeket. A nagymamák meg a nagytaták gyakran emlegették őket, különösen olyankor, amikor példára volt szükség. Könnyű volt belőlük meríteni, ők még egy zsebkendőnyi országrész elmerülő, zárt világában éltek, amelyikben a kenyér szent volt, morzsáit az utolsó szemig összeszedték, a héját, ha már nem bírták megrágni, olyan vékonyan vágták le, hogy át lehetett látni rajta, ők mezítláb zarándokoltak Máriapócsra, és tudták, mit kell csinálni, ha valakinek megrándul a dereka, és azt is, hogy mikor és hogyan kell valakinek a vérét nadállyal szívatni. A kis utálatos állat lelőhelye a Vezérárokban volt, ha valaki bizonyos helyen beleállt a vízbe, a piócák gyorsan rátapadtak a lábára, azonban a parton megsózva elengedték magukat, lehullottak. Ezután vízzel töltött befőttesüveg lett az otthonuk, onnan kellett a kis zászlóként lobogó piócákat kiemelni, s rátenni a beteg nyakára, ötöt, nyolcat, ahol azon nyomban nekikezdtek a munkának, szívták a beteg vérét, és dagadtak, dagadtak, mindaddig, amíg hüvelykujj vastagságúak nem lettek. Megsózva engedték el a beteg nyakát is, majd valaki kifejte belőlük a vért, hogy újfent vékonyak, csinosak legyenek, s így várják a következő beavatkozást.

A régi öregek bandában jártak aratni az uradalomba. Nagymamámat gyerekkorában a szülei többször elvitték, messze a falutól. A legnagyobb nyári hőségben a férfiak a kaszát forgatták, az asszonyok markot szedtek. Este szabad tűzön levest főztek sok krumplival, szalonnával, aztán gyorsan lefeküdtek aludni a fészerben leterített szalmára, mert hajnalban az első derengéssel együtt keltek. Az az egy-két pulya, akit magukkal vittek, vizet hordott egész nap. A régi öregek még „ösmerték” a lápot, ahonnan vesszőkosárban hozták nekik a csíkászok a csíkot (az artézi kút táplálta Kis utcai tóban ’44 nyarán még láttam egy csíkászt kerek vesszőkosarával, melyben, mintha kígyók lennének, hullámoztak, tekergőztek a vékonyka állatok), a régi öregek tudták, ki a megbízható ember, aki biztonságosan eligazodik a zsombékok között, akire rábízhatták az életüket is, mert a láp minden sarka veszéllyel van teli, elkápráztat és lehúz, nekik még volt olyan ismerősük, aki rátartian nekiment a halál zöldesfekete mezejének, ahol nem elég okosnak lenni, nem elég ismerni a füveket, a fákat, sem a ravaszság, sem az erő nem segít, amikor elmegy a talaj a láb alól, amikor hirtelen minden folyékony lesz, habarcsos és puha, a lápon csak az tud élni, aki az előtte járóktól kitanulta, mikor hova szabad lépni, mikor kell visszafordulni, mert bizony, bizony, mondták, néha vissza kell fordulni, s jaj annak, aki makacskodik. A régi öregek tudták, hogy a lápon testtelenül lobbanó lidércek a halottak visszatérő szellemei, azokéi, akiket elnyelt az ingovány, akik belevesztek a vizenyős földbe, akik a láp torkában testestül-lelkestül eltűntek, s ebből kifolyólag nem volt rendes temetésük, pappal, kántorral, harangszóval. Sokat tudtak a lidércfénnyel nem rendelkező, egyszerű falusi szellemekről is, azokról, amelyek bezörgettek az ablakon, azokról, amelyek elfújták az olajmécsest, vagy meghúzták éjszaka a hálóingben tornácra kilépő lány haját, azokról, amelyek összejárkálták a padláson a búzakupacot, amelyek megrontották az állatot, amelyek leverték a szőlőfürtökről a szemeket, mint a jégverés. Nagyanyám, aki gondolataiban leginkább együtt élt a régi öregekkel, tőlük hallotta, hogy nagyon-nagyon régen, a doktorék melletti házban, amikor beteg feleségét megelőzve meghalt a gazda, az volt utolsó kívánsága, hogy cipőjét az ólban lévő padlásfeljáró lépcsőjére tegyék. A rokonok engedelmeskedtek neki, nem sejtvén a következményeket, nevezetesen azt, hogy nap mint nap, reggelente kitrágyázva, frissen aljazva, tisztán találják majd a teheneket, csak a cipő lesz újra meg újra piszkos. Ez így ment három hétig, az asszony haláláig. A gazda szelleme járt vissza éjszakánként, mondta kísértetiesen nagyanyám, majd rögtön hozzátette, volt, aki meg akarta lesni, de azt éjszaka, bármennyire küszködött ellene, elnyomta az álom, s mire felébredt, már rendbe voltak téve a tehenek. Ilyenkor nagyapám, aki a maga egyszerű életéből rakta össze a világot, megátalkodott racionalista lévén keményen kontrázott, ugyan, ugyan, micsoda hülyeségeket beszélsz, nincsenek szellemek, én soha nem találkoztam eggyel sem. Azaz egyszer majdnem, amikor Érmihályfalván segéd voltam, és a mester engem küldött Károlyba marhát vásárolni. Este tizenegykor kellett elindulnom, hogy gyalog odaérjek a vásár kezdetére, amikor a legjobb üzletet lehet kötni. Éjfél felé nagy, sűrű erdőségen vezetett keresztül az utam, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy még elég messze tőlem, de felém haladva, talán másfél méter magasságban egy nagy fehér folt lebeg. Jobban odafigyelve a folt felől hangokat is hallottam, ha-a-a-a, ha-a-a-a-szerű nyüszörgést. Ólombütykös marhahajtó botomat vékonyabbik végén megmarkolva odakiáltottam a lebegő fehérségnek, hogy állj!, egy lépéssel se közeledj hozzám, mert leütlek. A nyüszörgés folytatódott, a folt közeledett. Amikor három-négy méternyire lehetett, botomat felemelve odaugrottam hozzá, és lesújtottam rá. Azonnal földre rogyott, és sopánkodó hangon az életéért könyörgött. Hát nem szellem volt! Egy szerencsétlen süket öregasszony, aki a fején egy zsák lisztet vitt haza a malomból. Szerencsére semmi baja sem esett, mert az ütés a zsákot érte. Hát ilyenek a ti szellemeitek, vonta le a tanulságot kissé gúnyosan nagyapám. A régi öregeket nagymama néha svábul idézte, de rögtön elmondta magyarul is, hogy mindenki megértse. Ezek a nekünk, fiataloknak idegen mondatok olyanok voltak, mint egy nagyra nyílt tearózsában egy középre becsúsztatott égő gyertya, mely rövidesen elfogy, elalszik, csak halvány emléke marad meg, összekeveredve a tearózsa nedves sárgájával.

Nagymama szerint Vállajnak is volt Rózsa Sándora, aki ugyan nem Vállajon lakott, talán Mérken, talán Ecsedben, de Vállaj is beletartozott működési körzetébe. Igazi betyár, akit a zsandárok hajkurásztak, üldöztek mindenütt. Pont olyan volt, mint az igazi Rózsa Sándor, de nem lévén lova, ő nem lóháton száguldott árkok és bokrok felett, és nem Rózsának hívták, azonban a keresztneve, az Sándor volt. Azt hangoztatta mindenütt, mint az igazi Rózsa Sándor, hogy ő a szegényeket nem bántja, a szegényektől nem lop el semmit, csak a gazdagoktól veszi el a felesleget. Rövidke gúnyos kacajjal toldotta meg nagymama a meséjét, valahányszor a híres rabló önmaga által kikiáltott erkölcsös oldalát ecsetelte. Rókaeszű ember volt, az biztos! Ravasz és gyors. Egyszer valamilyen rablás után a zsandárok a nyomába szegődtek, lóháton is mentek utána, de mindig egérutat nyert, mert jól ismerte a járást, tudta minden árokról, hol lehet átugrani, ismert minden ösvényt, minden zugot, ahol megbújhatott. Na, de akkor nagyon a sarkánál voltak, a végén a Csere-szőlőbe menekült, leült egy padra, a kabátját kifordítva vette fel, és miután kalapját begyűrte a zsebébe, s a haját jól megköpdösve a koponyájához simította, rágyújtott egy pipára. Jöttek a zsandárok, ketten is, lóháton. Nagy tanácstalanul álltak meg előtte, s megkérdezték tőle, látott-e az imént itt egy embert menekülni. Hogyne láttam volna, fekete kalapja volt, válaszolta fukaron. És merre ment? Hát, itt még egy darabig erre, itt az úton, aztán ott, azoknál a fáknál lekanyarodott, mintha Bátor felé akarna menni. A rendőrök nagy sietve elindultak a jelzett irányba, Sándor meg befejezte a pipáját, és visszatért a faluba. Hát ilyen egy találékony volt ez az ember. Egyszer egy szegény asszony, aki a temető mellett lakott, a Hegyen, arra lett éjszaka figyelmes, hogy zaj van a kamrában, mintha járna ott valaki. Felkelt, és egy késsel a kezében kiment, hogy megnézze, mi van. Hát ez a Sándor éppen egy fél oldal szalonnát emelt le a kéményből, amikor rányitott. Hát te mit csinálsz itt? Tőlem, egy szegény asszonytól lopod el utolsó szalonnámat, amivel ki kell tartsak télig, hiszen más ennivalóm alig van? Te, aki azt hangoztatod, hogy a szegényeket nem bántod, pont engem, egy egyedülálló özvegyet lopsz meg? Ugyan, Mari néni, válaszolta Sándor, mert ismerte az asszony nevét, hogy képzelné el, hogy én magától valamit is ellopok, nem tudtam, hogy maga lakik itt, ha tudtam volna, higgye el, messze elkerülöm a házát. De hát nézze, én nem akarok magának rosszat, visszaakasztom a szalonnát a helyére, hozza ide azt a sámlit… Szegény asszony a sámliért nyúlt, letette a kést, de abban a pillanatban mögéje ugrott Sándor, lefogta, aztán megkötözte, le a sámlira, és miközben az asszony segítségért kiáltozott, amit persze nem hallott meg senki, még egy pár kolbászt is leakasztott, és elment. Hát így volt ez a rabló a szegényekkel, vonta le a tanulságot nagyanyám, meglopta és becsapta őket. Mari nénivel is elhitette jóakaratát, az a szegény asszony meg bedűlt neki.

A fekete ruhás nagymamák meg a temetésre fekete ünneplőbe öltöző nagytaták voltak az öregek, a magányos varjak, a gyászruhás angyalok, akik fél lábbal már a mennyországban éltek, és szárnyukat csak arra használták, hogy a lelküket betakarják vele, azt, hogy milyen öregek, mi, pulyák nem nagyon tudtuk, töröttek voltak, ősz hajúak, aszottak, lassú járásúak, és velünk, gyerekekkel türelmesebbek, játékosabbak, mint a felnőttek. Egyiknek-másiknak gyerekes kajánságból külön nevet adtunk, így lett az egyik szomszédunkban lakó lapos sapkás nagytatából Palacsinta bácsi. Az öregek átélték a ’14-es háborút, Doberdót, a kommünt, Trianon után a románok első vállaji bevonulását (tornácunk plafonján kilenc lyuk emlékeztetett a románok vizitjére), a trianoni határ meghúzását a kertek alatt, elszakítva a falut Csanálostól, a szomszéd falutól, melynek kockás papírra emlékeztető háztetői mutatták ettől kezdve a messziből, hogy az országtól elvágva is él, hogy nem tűnt el új államiságának ködében, hogy a háztetők alatt sütnek-főznek, terveznek, alszanak, meghalnak, születnek, imádkoznak az emberek, és titokban visszavágyakoznak a békeévek határtalan világába. A kieszelt akadályt, a két falu közé húzott határt a parasztember úgy érzékelte, mint a hatalmat birtokló magasságos urak kénye-kedvének lecsapódását, melyet bizonyára valamilyen – nekik, kisembereknek ismeretlen, felfoghatatlan, értelmetlen – gazdasági érdek gerjesztett. Átélték az erdélyi bevonulást, a trianoni határ áthághatatlan kötelének áthelyezését távolabbi falvak közé, amikor is újfent szabaddá vált az út Csanálos és Nagykároly irányába. Amikor először a faluba kerültem, nem tudtam, mi az országhatár, később, Kosnán találkoztam vele a maga erdélyi valóságában, de az oroszok bejöveteléig Vállajon nem érzékeltem, hiszen a nagyapámék oroszok előtti mozgásterét fedő területen, ami a Nagykároly–Tiborszállás–Vállaj háromszöget jelentette, nem volt sem természetes, sem emberi agy szülte akadály. Befogtak, szekérre ültek, kalapot illesztettek a fejükre, és mentek.

A nagytaták többnyire a ház körül tettek-vettek, ők megengedhették maguknak, hogy napközben is leüljenek a lócára, és onnan nézzék a falevelek hullását, az ólban fészkelő, jókedvűen csivitoló fecskék jövés-menését, a tornác elé fölfuttatott szőlőfüggöny ráncaiban a fürtök érését. Az én nagytatám is le-leült néha, de nem sokáig maradt az árnyékban. Amikor a háború még nagyon messze hangoskodott, azaz Vállajon még látszólagos békeidő volt, a makkszedés ideje eljöttével a tornácon pipázva várta a makkszedőket, ifjakat, lányokat, asszonyokat, akik a vállukon zsákban – vagy ha annyi volt, hogy nem bírták el, akkor talicskán – hozták a tölgyfa gyümölcsét. A makkot nagyon szerették a disznók, de mi, gyerekek is meg-megkóstoltuk. Kis kehelyszerű tartó fogta a barna héjú, féldiónyi gyümölcsöt, mely a fáról földre hullva többnyire elvált a tartótól, kibukott belőle, mint felborított tojástartóból a lágy tojás. A kemény héj alatt két ovális félteke szorongott, mint ikrek az anyaméhben, melyek fehérek voltak, s a héj eltávolítása után, páncélbörtönükből kiszabadulva szétestek egymást elengedve két külön darabra. Frissen, amikor még nem volt túl kemény a mag, harapni lehetett belőle, olyan íze volt, vagy majdnem olyan, mint a tejes szemű nyers kukoricának. A zsákokat nagytata lemérte, a makkot a kamra egyik sarkába kiöntette, és engem mindig meglepve érzelem nélkül, azaz pontosan középen a feltűnően elégedett és az elégedetlen között, kifizette a makkszedőt. A hentes- és mészárosmesterség mellett a kereskedelem volt legfőbb tudománya, egy időben három üzletet tartott nyitva a házban: mészárszéket, szatócsboltot és korcsmát. Én a szatócsboltot nem láttam működni, anyám férjhezmenetele előtt nagytata bezárta, anyámtól tudom, hogy tulajdonképpen csak azért nyitotta ki az öreg a húszas évek végén, hogy a lányok ne tétlenkedjenek, viszont jártam a bolthelyiségben, ahol mindig az az érzés fogott el, hogy innen valami hiányzik, ami nem lehet más, mint az élet jelenléte, aminek tudatát a soványka díszlet a maga negatívumával, színtelenségével, ürességével fokozza erőssé. Az utcai ajtót vasroló vágta el a külvilágtól. A boltban (a családban ez a szó jelölte a hajdani szatócsüzlet helyét) egy magas pultasztal és két, falhoz állított vérszegény, kopasz stelázsi adták a társaságot ahhoz az öreg székhez, amelyikre én szoktam leülni, ameddig nagytata állva valamit irkál egy kemény fedelű füzetbe, amit az egyetlen asztalfiókból emelt ki. Itt tartotta azt a bibliát is, amelyiknek előlapjára gyerekeinek nevét és születési évét jegyezte fel egyszerre öreges és gyerekes, a remegéstől nyomorék és a bizonytalanságtól angolkóros betűivel. Nekem a nyolcasai tetszettek a legjobban, olyanok voltak, mint egy alul zárt, fölfelé pedig nyitott harapófogó, de néha inkább egy kövér potrohú bogárra hasonlítottak, melynek fölfelé meredő, szétálló csápjai helyettesítik a nyolcas felső hurokját. A háború utolsó fázisában a Kosnáról megmentett fehér fenyőlécekből készült, kocka alakú három nagy utazóládánk is itt kötött ki, melyeknek tartalmát, miután az utolsó visszavonuló SS-ek megdézsmálták, anyám szétosztotta különböző szekrényekbe.

A nagytaták nem voltak olyan szorgalmas templomjárók, mint asszonyaik, de ha elmentek nagymisére, utána mintha összegereblyézték volna őket egy nagy kupacba, ott ácsorogtak a templom előtt a többi férfival, ritka volt közöttük a kocsmába járó, ha ittak, inkább otthon itták meg reggel a pálinkát, napközben a bort vagy a csigert. A csiger nagyon könnyű, enyhén savanykás borféle volt, kicsi szesztartalommal. A présből kiszedett, nem túl keményre összesajtolt cefrét egy kiütött fenekű hordóba tették, majd a hordó fenekét visszahelyezték a dongák közé, a cefrét felöntötték vízzel, és erjedni hagyták. Ettől kezdve pedig úgy bántak vele, mint a borral. A parasztokon kívül, akik a pincéből egy-egy kancsóval hoztak fel, s úgy iszogatták, mint a málnaszörpöt, nem volt nagy becsülete. Nem emlékszem arra, hogy valaki egyszer is berúgott volna tőle. Az én nagytatám se volt gyakori templomba járó ember (egyszer elmesélte nekem, hogy azért, mert egy húsvéti prédikációjában Láng Gyula esperes kiprédikálta azokat, akik ritkán járnak templomba, de húsvétkor elfoglalják a rendszeresen templomba járó hívek elől a padokat – hát akkor, mondta az öreg, engem itt nem látsz többet…), bár hívő volt, minden vasárnap a rádióban hallgatta a nagymisét, hálóingben, közben felügyelt a konyhában fövő töltött káposztára, kedvenc ételére, amit félig főve szeretett igazán, és elvégezte a vasárnapi nagymosakodást. Amikor ránk, gyerekekre kellett vigyázzon, akkor odaültetett bennünket a díványra, ő pedig nekünk háttal mosakodott. Amikor enyhén terpeszben álló lábakkal előrehajolt, rövid hálóinge megemelkedett, s hátulról, mint a falióra súlyzója, megjelentek a heréi, csúsztak lefelé, egyre láthatóbbá lettek, aztán felemelkedtek a láthatatlanságba. Nem volt szabad nevetnünk, majd megfúltunk az erőlködéstől, hogy visszatartsuk jókedvünket. Nagyon szigorú ember volt, s ráadásul a közös felelősség híve. Minden gyereknek vigyáznia kellett a másikra, hogy egyikőjük se viháncoljon. Ha vendég volt a háznál a háborús időkben, amikor is négy-öt unokát kellett fegyelmeznie, szintén a díványra ültetett bennünket, s ő egy széken húzódott meg a dívány végénél, egy rövid nyelű korbáccsal a kezében. Ha a megengedettnél nagyobb volt a mozgás, ha magasabbra csapott a gyerekek hangja a kelleténél, akkor szinte oda se nézve, egy mozdulattal végigcsapott az ostorral a gyereksoron. Nagyot szisszentünk, de a sírást még a legkisebbek is magukba nyelték.

A fekete kendős, hajlott hátú nagymamák voltak az egyház pillérei, mindennap részt vettek az októberi ájtatosságon, tagjai voltak a rózsafüzér-társaságnak, naponta elimádkozták a rájuk eső passzust, decemberi sötét reggeleken rorátéra jártak, s vittek minket is a kopogósra fagyott síkos, havas járdán. A gyerekek számára az adventi hetek jelentették a vallásos elmélyülés legtartalmasabb időszakát. A hit misztériuma, mint távoli lámpás a ködben, ilyenkor sejlett fel először még előítéletek nélküli fogékony kis fejükben. Az volt a jó a lámpásban, hogy bizonytalan volt, nem volt körvonala, csak jelenléte, csak színe, ami sűrűbb volt azon a talaj feletti tájon, s csak fényrózsája, aminek valahol a köd mögötti mélyben volt a fészke. Igazából nem lehetett révedezni róla, mert annyira megfoghatatlannak tűnt, hogy nem lehet behelyettesíteni semmi álmodozásból fakadó mással. Gyerekhitünkben legalább akkora szerepet játszott a testi-lelki biztonságot illető félelem, mint a szeretetből fakadó öröm. Nekünk minden öröm volt, minden, amit kaptunk, minden, amit ébredő szemünkkel tudomásul vehettünk a veszély érzete nélkül. A hit azáltal divat is volt, hogy nem lehetett kilógni a sorból, nem lehetett kilépni a közösségből, a hit a konformitás, a szeretteinkhez, szomszédainkhoz, pajtásainkhoz való tartozás malterja volt. A megadott időpontban (felkeléskor, lefekvés előtt), a megadott helyen én mindig nagyon őszintén imádkoztam, azonosultam minden mondat értelmével (kivéve azokat, amelyeket nem értettem meg, mint például az Üdvözlégy Máriában a „malaszttal teljes”-t), és soha nem kételkedtem, mert a tagadás lehetőségét még nem értem fel ésszel. A hitből fakadó belső békét a szent életű nagymamák permetezték ránk. Én is szerettem rorátéra járni, annak ellenére, hogy nagyon korán kellett felkelni, mert hat órára a templomba kellett érnünk, s ráadásul a hideg konyhában kellett felöltöznünk, mert a felnőttek még nem gyújtották be a reggeli tüzet. Nagy csend volt a házban, a petróleumlámpa kanóca, mintha befejezetlen sárga álmait akarná megmutatni, elpletykálni, óvatosan pislákolt, tökéletesen illeszkedve nehezen ébredő, hajnal előtti hangulatunkhoz. A házból kilépve kristályszemcsés téli hideg várt ránk, a levegő is keménynek tűnt, mintha megfagyott volna. Szerencsés napokon az égbolt fekete bársonnyal bélelt kupolaként őrködött felettünk, ráncaiban a csillagok fényesen mutogatták magukat, de a hideg apró kövekké fagyasztotta őket, fényükben nem volt melegség, élettelen tűz világított belőlük. Minél tisztább volt az é_a a falut a fagy. Lábaink alatt az udvar homokja is kopogott, és minden régi lábnyom kővé keményedett. Felhős-ködös napokon, amikor a köd barikádja állta utunkat, a hideg hidegebb volt, fázott a kezünk, a lábunk, és a templomban ülve a fagyos levegő lentről kúszott föl a nagykabát alá, vékonyan, megtámadva a hátunkat, a derekunkat. Ilyenkor belülről is fáztunk. A havas reggeleknek már karácsonyi íze volt. Különös szépségélményt nyújtott a hajnal előtti szikrázó hidegben a fekete éjszaka összecsengése a fehér hótáblákkal, az utcai hókupacokkal, a kerítés tetején egyensúlyozó hóhurkákkal, a fákon tollként pihenő hócsomókkal, a tereket borító hószőnyegekkel. Mélyfekete abrosz volt a világ, fehér kocka- és törékeny fehér csipkedíszítéssel. Ha éjszaka esett a hó, a járdák is szüzek voltak, nem csúsztak, simának tűntek, de tudni kellett, hol milyen akadályra kell számítani. A letaposott hó viszont síkos volt, az öregek különösen féltek tőle, főleg ott, ahol a háztól távolodva lejtett a járda. Már a hatórai kezdés mutatta, hogy a roráté több, mint egy hétköznapi kismise. Éjnek éjén kellett nekivágni a templomba vivő útnak, amikor csak egy-egy gyér utcai lámpa hunyorgott, amely alatt úgy feszített a villanypózna, mint egy ünnepre felkötött sárga nyakkendő. Úgy csorogtak a templomba minden irányból a falusi hívők, mint víz a ciszternába. Aki egyedül indult el, hamar társra talált egy kisajtón kilépő, szintén templomba igyekvő, melegen beburkolt lélekben. Ahogy közeledtek a templomhoz, úgy nőtt a csoport. Én különösen örömömet leltem abban, amikor hozzánk csatlakozott valaki, többnyire idősebb asszony, aki Dicsértessékkel köszönt, s mi is Dicsértessék az Úr Jézus Krisztussal válaszoltunk. Ha a papnak köszöntünk így, akkor az azt felelte, hogy Mindörökké. Ámen. A felnőttek apró, lényegtelen dologról beszélgettek útközben. A templomban a hideg, a felvirágozás, az adventi lila meg a már karácsonyt köszöntő díszítés a belépőt azonnal átemelte hétköznapi valóságából a reményteljes, ünnepet váró világba. Ilyenkor a templom hangulata boldogságot, örömet sugárzott. A hangulat tetőpontja az volt, amikor felhangzott a Harmatozzatok égi magasok kezdetű adventi ének. Nekem ez volt az advent emblémája, mely mint egy vékony, égtől földig elcsorgatott üvegpálca szikrázott a gyertyák fényében.

A nagymamák a háború előtt Vállajon mintha többet dolgoztak volna, mint a nagytaták, sürögtek-forogtak a konyhában, állatokat etettek, tyúkot vágtak, akkor is tettek-vettek, amikor férjeik a kerítésre könyökölve beszélgettek a szomszéddal. Csak szürkület után jutott nekik a nyugalomból. Olyankor otthon félrehajtott fejjel ültek a széken, és ajkukat mozgatva hangtalanul imádkoztak. Napközben is számon tartottak minden harangszót, s halkan motyogva elmondták, csak úgy maguknak, hogy kezdődik a kismise vagy a délutáni vecsernye (erről mi, gyerekek sokszor ellógtunk korcsolyázni, csavarogni, fürödni, ami persze gyakran hazai fenyítéssel végződött, mert valamilyen részletet figyelmen kívül hagytunk, valaminek nem néztünk utána, például annak, hogy kik ministráltak, a fürdésről pedig a hajunk vagy vízmarta szemünk árulkodott, messziről meglátva engem anyám ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: te fürödni voltál).

A felnőttek vitték vállukon a falut. Minden hatalom a férfiak kezében összpontosult. Egy ógörög köztársaságban sem voltak erősebb íratlan törvények, mint Vállajon. A gazda élet-halál ura volt a házban, az öreg szülőket is ő regulázta. A parasztember ezért fél többek között az öregségtől. Kiszolgáltatott lesz. A gazda néha a tettlegességtől sem riad vissza. A falu igazgatása a községházán történt, mely fölött a legnagyobb helyi méltóság, a jegyző uralkodott. Az oroszok bejövetele előtt egyszer hivatalos minőségben is jártam ott: nagyapám elküldött az egyik községházi írnokhoz rédiáért. Ez a teheneknek volt az anyakönyvi kivonata.

Nagyfiúnak azt tekintettük, akinek már szőrös volt az ágyéka. Ez az állapot akkor volt fölmérhető, amikor nyári meleg délutánon, főleg a délután végén, a falutól mintegy három kilométerre levő langyos és selymes vizű folyóhoz fürdőzésre sereglett az ifjúság. A Krasznában az áradásokat kivéve nagyon kevés víz volt, szinte akárhol át lehetett lábolni a medren úgy, hogy legfeljebb hasig ért, az ágerdei hídtól számított tizenegyedik villanyoszlopnál mélyült el annyira, hogy ugrálni, úszkálni, játszani lehetett benne. Itt mintha egy kicsit szélesebb lett volna a partok közti sáv, ráadásul a falu felőli oldalon, a meredek part aljában egy vékonyka vízszintes párkány, mint egy balkon, nézett a vízre, emelkedett a víz fölé. Közvetlen alatta volt a legmélyebb a meder. Innen lehetett fejest ugrani. A balkon mögött, azaz fölötte, a bokroktól megtisztított part volt a napozó, mely, amikor ott ültek egymás mellett a fiúk, füves lelátóra emlékeztetett, ahonnan szemmel lehetett tartani a lubickolókat, úszókat (a kutyaúszás volt divatban), ugrándozókat, víz alá bukókat. Néha fázósan, kék ajakkal kuporogtak, s mindenféle bekiabálással, jópofáskodással próbálták magukat belülről melegíteni. Ha idegen, vagyis felnőtt személy, tanító, tanítónő, tanult nagylány is jelen volt, akkor különösen igyekeztek kitenni magukért. A fiúk, még a nagyobbak is, meztelenül fürödtek, azonban amikor kijöttek a vízből, eltakarták kezükkel az ágyékukat. A lelátón – mert sok hely nem volt – szorosan ültek egymás mellett, felhúzott térdekkel, tenyerekkel takart ágyékkal. Ha valamelyik meg akart mártózni, akkor felemelkedett, futni kezdett lefelé a lejtőn, s két kezét rendületlenül combja tövéhez szorítva bukfencezett a Krasznába, a takarást csak akkor hagyta abba, amikor már a víz fölött repült.

A fiúk általában fekete klottgatyában érkeztek, néha ing se volt rajtuk. A vetkőzést egyetlen mozdulattal elintézték, gatyájukat a fűre ejtették, s rohantak a vízbe. A felnőttek, tanítók, irodisták, tanítónők a szomszédos ártéri kukoricaföldön kerestek búvóhelyet a vetkőzéshez, ami persze nem volt egyszerű, mert a hosszú, egyenes kukoricasorok folyosói messzire engedték a kíváncsi tekintetet, éppen ezért a hölgyek még elbújva is rétegesen vetkőztek, a ruhájuk alatt derékig húzták fel a fürdődresszüket, majd a ruha emelésével együtt csúsztatták mellükre. No persze előfordult, hogy akarva-akaratlan meglátott egy morzsát a női csodából valamelyik gyerek. Ebből születtek a gyerekek közt elharapódzó legendák, olyan csudaságok, mint például az, hogy az egyik nőnek szőke a haja, de a vénuszszőrzete fekete, amiből egyenesen következik, hogy festi a haját, aki viszont a haját festi, az nem lehet rendes nő, vagyis az könnyűvérű. A kíváncsiskodásnak durvább válfaja is előfordult. Egyszer az egyik tanult lány, miután barátnői már felöltöztek, utolsónak maradt a vízben a fiúkkal, s amikor a vízből kijövet arra készült, hogy felöltözzék, iszappal megdobálták, s azt kiabálták neki, ha megmutatod a pinádat, felöltözhetsz. Egy darabig állta az ostromot, majd sírva eltávolodott a szokásos fürdőhelytől, s jó messze, térdig iszaposan, sáros karral a bokrok között kikecmergett a folyóból, lemondván arról, hogy tisztán vegye fel a ruháját.

A nagylányoknak két bokra volt, a tanultaké meg a parasztlányoké. A különbség öltözködésükben, beszédükben és társasági viselkedésükben mutatkozott. A parasztlányok keményen dolgoztak a szülőkkel, tavasztól őszig, kapálni jártak, kukoricát törtek, krumplit szedtek, fejtek, répát egyeltek, fontak, amikor a csorda ment, kiengedték reggel a tehenet, a kondára a disznót. Abban az időben a falu teheneit a csordások kihajtották a legelőre, legeltették őket estig, este hazahajtották őket, de a faluba érve szabadjára engedték az állatokat, minden tehén egyedül ment haza. Külön csordájuk volt a gazdáknak, külön a zselléreknek. A kondás reggel a disznókat is elhajtotta a legelőre, s este hazaengedte őket, azok is mind röfögve, rövideket visítozva egyedül hazataláltak. Külön tudomány volt rászoktatni őket az önálló hazatérésre. Süldőkorukban kezdték, három-négy hétig valaki kiment eléjük, s hazahajtotta őket, a harmadik hét végén már irányítás nélkül rohantak haza, az ennivaló húzta őket. A parasztlányokat korán férjhez adták. Bálban, szüreti mulatságon, pünkösdkor táncolt a vőlegénnyel, aztán családi beleegyezéssel együtt járt a két fiatal, sétálgattak kézen fogva vasárnap délután. A házasságnak semmi akadálya nem volt, ha vállaji szólás szerint „pászolt a vagyon”.

A tanult lányok gimnazisták voltak Nagykárolyban vagy Debrecenben, városiasan öltözködtek, selyemharisnyát és magas sarkú cipőt hordtak, ondoláltatták a hajukat, de ők is kivették a részüket a mezőgazdasági munkákból, az iskolai szünet alatt ugyanúgy dolgoztak, mint a többiek: markot szedtek, kapálni jártak, répát egyelni, kukoricát törni, de vigyáztak a kezükre, hogy ápolt maradjon. Púderozták az arcukat, s néha egy gondolatnyi rúzs is került az ajkukra. A modern táncokat szerették, és a falusi intelligenciával tartottak kapcsolatot.

Hétköznap tavasztól őszig mindenki mezítláb járt – kivéve a falusi intelligenciát. A pulyák óvodába, iskolába mezítláb mentek, a fiúk mezítláb futballoztak, buktatták egymást, rúgtak kapura, különösen spiccel, lábujjaikat merőlegesen fölhajtva hatalmas erővel tudták elrúgni a labdát, ráadásul az erőhöz a célzás pontossága is társult. Mezítláb másztak fára, mezítláb rohangásztak a tarlón (a talpuk, mint egy óvatosan leszálló repülőgép, párhuzamosan a talajjal, nagyon kicsi ereszkedéssel, majdnem vízszintesen csúszott előre, lehajtva a tövüknél nagyon kemény, hegyes késként meredező csonkokat). A mezítlábasok kemény talpa hozzáedződött a vállaji körülményekhez, bár gyakoriak voltak a kisebb sérülések: sok volt az akácfa, ebből következett, hogy tövisből is sok volt, és ezenfelül a homokban megbújó gyökerek, kövek, éles törésű kavicsok is belehasítottak a fedetlen végtagba. A cipőtlen lábnak az udvarok félárnyékos, simogató vékony homokja volt a legfinomabb, a legkényelmesebb, ott, ahol a talpon át a föld jósága, selymes szeretete üzent a lépegetőnek. A lábunk pontosan tudta, a faluban merre vannak a talpnak kedves felületek, jóleső szigetek, bársonyos terepek, ahová a kellemetlent kiiktató biztonsággal léphetünk, ahol vékony por vagy puha talaj, esetleg fűágy simogat. Kedves volt a mezítlábasoknak a jól letaposott járdák sima földje a Felsősoron, az Alsósoron, a Báthori utcában. A legelő füve a Kis utcai artézi kút mögött olyan volt, mint egy vetett, puha ágy, sem nem meleg, sem nem hideg. A fűszálak barátságosan földig hajoltak, testük szőnyegét terítették elénk. Ősszel, kora tavasszal a reggeli órákban a föld hűvös volt, talán szaporább járásra serkentett, de nem riasztott vissza senkit. Az egyetlen, ami szinte kibírhatatlan volt, az a nagy nyári hőségben felforrósodott süppedő sárgahomok. Az Újszőlőbe menet a temető mellett egy széles homokutat kellett keresztezni, valóságos homoktengert, amelyikbe mélyen belemártózott a láb. A homok úgy égetett, hogy aki csak tudott, cipőt húzott, remélvén, hogy cipőben fájdalom nélkül átér a temető felső sarkához, ahol egy-két akácfa zsebkendőnyi árnyékkal várta a szenvedőt. Mi, gyerekek mindig nagy kínnal, visítva rohantunk át a tűztengeren, miközben nagymamám kicsit felemelt szoknyája alatt vékony, fonnyadt lábaival enyhén sietősen, sziszegve jött mögöttünk. Ha megkérdeztük, hogyan bírja, csak annyit mondott, neki nem égeti a lábát. A temető sarka után ösvény vezetett a megművelt földeken keresztül a szőlőig, itt se volt mindenütt elviselhető a forró talaj, de igyekeztünk árnyékból gazra, gazról árnyékba lépni, s csak akkor merészkedtünk a parázsló homokra, ha nem volt más megoldás, azonban rögtön elpattantunk róla. A köves út is a kellemetlen felületek közé tartozott, a kiálló kövek olyan nyomást gyakoroltak a talp valamelyik pontjára, olyan váratlan, kisebb-nagyobb fájdalmat okoztak, mintha valaki odaütött volna, és azt se lehetett sohasem tudni, mikor kerül a láb alá egy apró, késéles kavics. A köves út durva volt, szúrós, reszelős. Ebből adódott, hogy a szélén, a poros sávon közlekedtek a mezítlábasok. Külön élvezet volt eső után a sárban tapickolni vagy a nedves homokban vízfészket taposni – emennek az volt a lényege, hogy egy helyben körbeforogva lépegettünk, ezzel a talpunkra nehezedő súly révén fölpréseltük a homok alól a vizet, aminek vékonyka lapja, ha a kitaposott kis körből kiléptünk, úgy reszketett, mint egy kicsi Balaton a lavór alján.

Vasárnap cipőben illett templomba menni. Még nyáron is. Az ünneplője mindenkinek – asszonynak, férfinak, gyereknek – bokáig érő, borjúbőrből készült, magas szárú fekete cipő volt, vagy némelyeknek hűvösebb időben a csizma. Félcipőt legfeljebb a falusi intelligencia hordott. Némely gyerek, mint én is, havas-lucskos időben hócipőt kapott: cipőre húzható gumicipőt. (A hócipőhöz az én fejemben a mackóruha is társult, amit akkor adott rám anyám, amikor korcsolyázni mentem, vagy játszani a hóban.) A férfiak és a fiúgyerekek télen bakancsban jártak, amit, ahogy az első hó leesett, naponta nagy gonddal kentek be tiszta disznózsírral vagy a sültek alól összeöntött zsiradékkal, Gizi néném a sajátját tejföllel kenegette. Voltak, akik a bakancs talpára a suszterrel jancsiszöget verettek, ezek a szürke szemölcsök olyanok voltak, mintha kis acélgombák lennének, mintha talajból kifelé erősködő csírák emelte apró földkupacok, melyekből – ki tudja? – talán virágszárak nőnek, előnyük abban rejlett, hogy a lefagyott havon, a jegen csúszásmentes járást garantáltak. Némelyek, főleg a kamasz fiúk, a bakancs sarkára acélpatkót tetettek. Tátott szájjal néztem, amikor először szembesültem azzal, amit a legügyesebb legénykék a patkós bakanccsal műveltek. Világszám volt. A befagyott Kis utcai tó partjáról nekifutottak a jégnek, mintha sikangózni akarnának, de nem laposan, nem teli talppal csúsztak rá a befagyott tóra, hanem bokájukat megfeszítve, lábszárukat jobbra dűtve, mindkét bakancsuk talpának bal szélét felemelve, és megemelve a bakancs elejét is, úgy, hogy csak a sarkon lévő patkó jobb oldali, már kanyarodó éle találkozzék az üveges felülettel. Tornamutatványnak beillő lábtartásuk révén a patkó élén korcsolyáztak, méghozzá szédületes gyorsasággal. Különös mértani figurát formált minden sarokpatkón sikló fiú: jobbra elhajlított lábszárait térdből balra forduló combjaival ellensúlyozta, csípőtől fölfelé pedig ahhoz a függőleges tengelyhez igazította felsőtestét, amelyik sima csúszkáláskor a természetes testtartásnak felel meg. Olyanok voltak, mint egy összegörbített kerítésdrót, mint egy fejre állított, de befejezetlen kérdőjel. Bakancsaiknak felemelt orra mint jég alól nyújtózkodó kíváncsi madarak nyaka meredt előre. Az acélpatkó a korcsolya élének a szerepét vette át, ezáltal a mozgás kormányozhatóvá vált, kanyarodni lehetett vele, fékezni. Ha a siklás lelassult, „talpra álltak”, futni kezdtek a jégen is, így adtak újabb lendületet a következő patkócsúszásnak. Amikor a partról nekirohanva a dinamikus egyensúly vállaji bajnokai jobbra roggyantott térdekkel csúszni kezdtek a jégen, hirtelen felgyorsultak, suhogó nyílvesszőként repültek az üvegtáblán. Egy lendülettel átszelték a tavat. Akármilyen könnyű volt a test, a pár centis görbe él beleszántott a jégbe, vékony barázdát hagyott maga után. A párhuzamos csíkok a tó fagyott asztalára nagyon sokszor óriási püspöki pásztorbotot rajzoltak, melynek hosszú, egyenes szára végén, a sebesség csökkenésének emblémájaként, csigavonalszerű kunkor volt látható.