Tornai József

A XXI. századi ember valóságképmásai

A bábeli nyelvzavar mint metafora

Nemrég megjelent új verseskönyvem címe: Miért sírnak a metaforák? A címadó versben így hangzik a kérdés: „Miért sírnak a metaforák a szabadság kerékvasain?” Ha ezt értelmezni akarnám, azt mondhatnám: azért sírnak, mert már nem képesek leírni a valóságot.

Mert közvetlen valóság nincs. Csak valóságábrázolás, csak a valóságnak különféle fordítása, nyelvezete van.

Kivétel ez alól: a misztikus élmény.

Az európai keresztény kultúrát megelőzi, egyben alapját is adja egy nagy ószövetségi mítosz: Mózes égőcsipkebokor-víziója. A Szellem akkor így határozta meg magát: „Vagyok, aki vagyok.” Azaz az abszolút valóság teljesen azonos önmagával: leírhatatlan. A keleti, az arab vagy a nyugati misztikusok ugyanígy tautologikusak, amikor az Egyről akarnak megnyilatkozni.

Néhány évvel ezelőtt egy verseskönyvben ezt olvastam: „Csak költői igazság létezik.” Nagy hatást tett rám. Egyetértettem. De, sajnos, a költői igazság csak az egyik nyelvezet a sok közül, melyekkel valóságképmásunkat meg akarjuk alkotni.

Minden valóságképmás egy beszédmód.

Legalább ötvenezer éves távlatban ismerjük az ember történelmét, gondolkodásmódját, képzeteit, eszközeit. A crômagnoni embertől máig egy-egy kor, korszak valóságérzékelése megfelelt egy-egy leírási módnak. Ez az a kapcsolat, amely máig érvényes, ráadásul máig megkerülhetetlen.

Ilyen módon leírhatjuk a mágikus, a mitikus, a vallásos, a racionális, a természettudományos (vagy a mai informatikus) állapotainkat, hiszen mindegyik egy-egy sajátos megközelítése valaminek, ami a dolog természete szerint „egyre hátrál” előlünk. Még abban az értelemben is, ahogy Kant fölfogja a Ding an sichet. A „hátrálásban” kultúrák jöttek létre, metafizikai tanítások, vallások, teológiák s az újkortól (XVII. század) kezdve csillagászat, fizika, biológia, atomhasítás, részecskegyorsítás, génsebészet, a mikrocsipek fölfedezése és alkalmazása. Nem maradt változatlanul az sem, amit ember és ember viszonyáról, gazdaságról, pénzről, politikai-kormányzási módszerekről, szabadságról és etikáról a korszakok változásai közben gondoltunk.

De talán az volt a legfontosabb, amit önmagunkról kiderítettünk. Az ember természete. A modern antropológia. Ennek négy tisztázódás szolgált alapjául, négy nagy megrázkódtatás:

1. a Föld nem a kozmosz központja, nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva;

2. az ember nem a „természet koronája”, de az evolúció egyik állomása;

3. elsősorban nem értelmünk kormányoz, sokkal erősebbek tudat alatti ösztöneink;

4. a történelemnek láthatólag éppúgy nincs célja, nincs semmi, ami felé tartana, ahogy – mint Kant fölismerte – a természet is csak „céltalan célszerűség”.

Ezektől borult rá a modern személyiségre és korára az a mélabú (melankólia), amiről Baudelaire beszélt a XIX. században.

De túl vagyunk a harmincéves vallásháborún, túl vagyunk a francia forradalmon, a XX. század két abszurd botrányán. Az atlanti világban nőtt az autonóm gondolkodás és a politikai döntés szabadsága. A gyarmatosításnak az embertelenségekkel szemben adódott annyi előnye, hogy Európa és Amerika kinyílt: megkezdődött a Kelet és a Nyugat szellemi, vallási, filozófiai egymáshoz közeledése. Miközben az iszlám mind nagyobb területeket, mind több népet hódított meg a Távol-Keleten, a nagy amerikai költőtől, Walt Whitmantól kezdve a híres angol történészig, A. Toynbee-ig, széles, tagolt érintkezési sávok alakultak ki a kínai, hindu és a japán kultúrával, művészettel, vallással, filozófiával: a taoizmussal, a brahmanizmussal, a buddhizmussal, a sintóval, a zen-irányzatokkal. Kiderült, hogy a keleti misztika, a tantrikus ontológia tanításai nagyon közel állnak – ha nem azonosak! – a XX. századi magfizikai kutatások valóságképéhez. A Kelet előbb tudta, hogy az objektív és a szubjektív, a megfigyelt és a megfigyelő pozíciója nem egyszerűen anyag és szellem szembenállása, sokkal inkább egymásrautaltsága, egymást föltételező, kiegészítő szerepe. „Persze a keleti misztikusok is tökéletesen tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy a valóság szóbeli leírása pontatlan és tökéletlen. A realitás közvetlen megtapasztalása túllép a nyelv és a gondolkodás korlátain, és mivel minden miszticizmus ilyen közvetlen kapcsolaton alapul, ezért bármit is mondjunk róla, az csak részigazság lehet. A fizikában az összes kijelentés közelítő jellege mennyiségileg van meghatározva. Haladást úgy érnek el, hogy sok egymást követő lépésben egyre jobb megközelítést érnek el” – írja Fritjof Capra, az elméleti fizikus (A fizika taója, 1990). Az amerikai szerző számtalan alapvető egyezést fedez föl a sok ezer éves keleti valóságképek és a modern fizikai kutatások eredményei között. Ebben a képben nyomtalanul eltűnik a különbség anyag, tér, tömeg, energia, mozgás, tudat és szellem között. Csak változást észlelünk, örökös átalakulásokat. A valóságról összegezett benyomás ilyenformán semmi más, mint hogy az folyamat. Semmiféle állandó nincs, ellenben események vannak.

A lényeg: a világmindenség összes jelenségének kölcsönhatása. Az alapvető összefüggés az együtt- és ellenhatás. Ahogy William Blake tisztázza a Menny és Pokol házassága című prózaversében:

Govinda, a tibeti láma ugyanezt tanítja: „A megvilágosodott embernek… akinek a tudata átfogja a világegyetemet, olyan lesz a világmindenség, mint a saját teste, miközben fizikai teste a Világegyetem Tudatának megnyilvánulása. Belső látásában fejeződik ki a legfőbb valóság.”

Persze tudjuk, a misztikusok szavai sem többek, mint nyelvi formulák valamiről, amit nem tudunk leírni. A nyelv, a közlés nehézségeibe botlanak a modern fizikusok is. Heisenberg szinte lírai vallomásban ismeri ezt be A rész és az egész című könyvében, amikor azt írja: „Hiába akarunk bármit is mondani az atomi struktúrákról, ha nem áll rendelkezésünkre olyan nyelv, amellyel ki is fejezhetnénk mondanivalónkat. Mi is úgy vagyunk, mint a távoli szigetre vetődött tengerész, aki minden eddigi tapasztalatától különböző, gyökeresen új viszonyok között találja magát, és – hogy minden összejöjjön – kukkot sem ért a bennszülöttek nyelvén. Egyszerűen meg kell értetnie magát, de nincs eszköze hozzá. Nos, ilyen helyzetben egy elmélet nem »magyarázhat meg« semmit a szó megszokott, tudományos értelmében.”

Ugyanilyen mértékű bajba kerülünk, ha vallási, filozófiai vagy esztétikai-irodalmi fogalmakat-ismereteket szeretnénk leírni. Nagyjából mindenki tudja, mi a regény, a novella, a vers – csak ne kelljen elméletileg elhatárolni egyiket a másiktól. Van egy szint – általában az evidencia fokának nevezzük –, ahol holtpontra jutnak a szavak, a fogalmak.

Pedig mindig a valóság megközelítéséről van szó.

A XX–XXI. századra odáig jutottunk, hogy nem annyira az isten létéről vagy nemlétéről folyik a vita. A spirituálist, a szubjektív mögöttest többnyire mindenki föltételezi, elismeri. Az időszerű kérdés az, hogyan járjuk körbe, milyen nyelvezet segítségével adjuk elő, amit érzünk, sejtünk, átélünk, gondolunk erről. Ilyenkor hökkenhetünk rá: a tudományos, a vallásos, az intellektuális, a misztikus vagy a különféle teológiai, egyházi tanítások elsősorban megfogalmazások eltérései. Egyáltalán nem biztos, hogy valahol a mélyben is lényegiek ezek a különbségek.

De hogy ez így van, arról aligha van módunk meggyőződni vagy meggyőzni bárkit is.

Ezek a nyelvezetek ugyanis nem fordíthatók le egymásra. Találkoztam már kitűnő szellemiségű – szakértő vagy laikus – elmékkel, akik amellett érvelnek, hogy a különféle teológiák között könnyű hidat verni, hiszen – hangsúlyozzák nagy áhítattal – mindnyájan ugyanazt az istent imádjuk, tiszteljük, szeretjük. Azonban mindig kitűnik: csak a fölszínen van meg ez a nagy átjárhatóság, mélyebben, részletesebben vizsgálva, mondjuk, a hinduista újra-megtestesülés vagy a keresztény eredendő bűn és megváltás tanát, ledönthetetlen falakba ütközünk. Ugyanilyen nagy a szakadék a protestáns eleve elrendelés meg a muzulmán „kiszmet”, a végzet, azaz Allah akaratának hittétele között.

Valóságszemléletünkben ma is nagyon fontos a történelmi, sőt az őstörténeti ismereteink összképe. Nekünk, magyaroknak, akiknek nincsenek VI., VII. századinál korábbi írásos emlékeink (s ezek is óorosz, görög és arab följegyzések rólunk), rendkívül fontosak a nyelvészeti, nyelvföldrajzi, néprajzi vagy régészeti kutatások, melyek a finnugor vagy a szétválás utáni ugor és még később a magyarrá válás körülményeit, időpontját meghatározhatják. Mindezek az adatok önmagunk nemzetképéhez szorosan hozzátartoznak. Mondhatnám: kulturális realitásunkhoz. „A régészeti kultúra jellemző tárgyai, díszítőmotívumai az egykorú emberek számára közérthetőek voltak, szavakba foglalt jelentéssel bírtak”, írja Bartha Antal A magyar nép őstörténete (1988) című könyvében. Majd így folytatja: „A kultúra tárgyainak motívumai, temetkezési szokásai emberi kapcsolatokban kaptak értelmet. A néma tárgyak, régészeti kultúrák anonim népeket rejtenek, ezért vagy a jellemző földrajzi nevet viseli a kultúra, ami semmit sem mond hordozóinak etnikumáról, vagy egész népcsaládok nevével jelzik a néha óriási területen elterjedt kultúrákat. Eredménytelen vállalkozás a honfoglalás kori magyar emlékektől korban viszszafelé követni a magyar őstörténet régészeti emlékeit az elképzelhető színhelyeken.”

Ezután következik az a kijelentés (megállapítás?), amely gondolatmenetem kiindulópontját adja: „Az elméletek közös ismérve a komplex módszer sikertelensége. A sikertelenség abból következik, hogy szakértői jártasság több tudományágban megvalósíthatatlan. Például az orientalisztikán belül a hebraisztikának, arabisztikának, turkológiának, sinológiának és az armenológiának vannak magyar őstörténeti irányultságai is, de a felsorolt ágazatok mindegyike hosszú évekig tartó felkészülést igényel.”

Ki kell emelnem az alaptételt: komplex módszer nincs.

Úgy érzem, ez valóságérzékelésünk, ismereteink szerteágazó területeinek egészére is érvényes. A különféle tudásterületeknek annyira más és más a nyelve, hogy nincs ember vagy kutatócsoport, aki vagy amely az összes nyelveket beszélhetné. A XXI. századi ember megismétli egy ősi, nagy mítosz történetét: a bábeli nyelvzavarét. Egyszerűen szakosodásnak, specializálódásnak nevezik ezt, de többről, veszélyesebb fejleményről van szó.

A mítosz kollektív archetipikus emlékezeten alapuló történet. Időtlenbe visszanyúló színpad: egy víziót láthatunk rajta. Víziót, amely tehát mindig átlépi a realitás–irrealitás választóvonalát. De csak így tudja elmondani, amit közölni akar. Valamilyen fontos tudást, kikerülve a nyelvi akadályokat. Metafizikai rejtjelnek is mondhatjuk, ahogy Karl Jaspers is teszi, amit az bizonyít legfőképpen, hogy mindig szerepelnek benne természetfölötti lények: isten, istenek, gonosz szellemek, kultúrhéroszok, lélekalakok, démonok.

Primitív, nagyon értékes reflexióknak kell tartanunk mítoszainkat, hiszen a legfontosabb kérdéseinkre keresik-kísérlik meg a választ. Ezek közül is a legelőbbre való az: miért jött létre az emberi agyban a reflektáló tudat? Mi a célja annak, hogy az egyik főemlős elvontan, kivülről is látja önmagát, a világot, a fizikai és szellemi tüneményeket? Hiszen nem gondolhatja végig teljes létét, hacsak nem „ragadtatja” magát vigaszul szolgáló vagy hitbéli célú válaszokra. (Az embertani kutatások persze inkább a hogyanra, mint a miértre igyekeznek választ kapni, ez azonban nem változtat a kérdésföltevés jogosultságán.)

Csakhogy a mítoszok is föloldhatatlan sifrék, éppúgy, mint a valóság, melyet egyetlen nyelven nem lehet megszólaltatni.

Komplex valóságképmásra tehát nincs mód.

Mégis, mi az a legóvatosabb általánosítás, amelyre ma képesek vagyunk?

Az, hogy a gyakorlati, történelmi vagy szellemi valósághoz közelítve, úgy tűnik, semmi sem azonos teljesen önmagával. Semmiféle jelenség nem látszik egyértelműnek. Minden valóságrészletnek két arca, Janus-arca van. A dolgokat csak ellentétükkel együtt írhatjuk le.

Ez a valóság a paradoxonok valósága. A hindu szemlélet ezt merő agyrémnek, nemlétezőnek, az illúziók mája-fátylának mondja. Azt állítja-tanítja: a tudat fölébredésekor ezek a kettősségek, mint ahogy nem is voltak, nincsenek többé.

A paradoxonokat azonban már a Biblia is mint legfőbb valóságjegyeket értelmezte, ha nem is tudta megnevezni, csupán költőileg fölmutatni. A költészet fölismerései gyakran pontosabbak, mint a fogalmi gondolkozás képletei. A Prédikátor 3. könyvében ezt a meglepő verset olvasom:

Minden cselekvés idő tehát, és minden idő cselekvés: vagyis az egész élet valósága. Ha a paradoxonokat nem letagadni akarjuk – márpedig ez a törekvés a XXI. századnak ugyanúgy valóságellenes etikája lesz, ahogy a XX.-nak volt –, akkor eléggé átfogó képet kaphatunk. Mindig csodálkoztam, hogy intézmények, egyházak, gondolkodók is morális vívmánynak tartották a dolgok ellentétekben megnyilvánuló jellegének magasztos föloldását. Föladatunk pontosan ennek a fordítottja, még ha ez optimistákból úgynevezett pesszimistákká tesz is minket.

Mert ki nem látja, hogy mindennek, sőt mindenkinek megvan az árnyéka. És nemcsak a pszichológiában. Elképedésünk – vagy lehiggadásunk? – oka éppen az: akárhányat lép előre a technika, a hírközlés, az esztétikai elmélet, a politikai vagy a szexuális szabadság mozgalma, a városépítés, az életmód, az előnyöket mindig ugyanolyan terhelésű hátrány kíséri. Az autózás, a repülés elviselhetetlen zajjal, levegőrontással, az ipari üzemek sokasága az erdő, a föld, a víz pusztulásával, az állatok élőhelyeinek kritikus csökkenésével, a szintetikus gyógyszerek a mellékhatásokkal, a tévénézés az egészség, a morál és az ízlés hihetetlen visszaesésével jár. A hagyományos férfiuralmon alapuló házassági rendszert fokozatosan fölváltotta a demokratikus, férfi és nő egyenjogúságán alapuló forma. A házasságokat ez a fejlődés a csalódások, leszámolások, sorozatkapcsolatok folyamatává és nem a közös boldogulás fészkévé tette. A liberális szabad polgár világában olyan arányokban jelenik meg a szervezett lopás, rablás, gyilkosság, hogy a jog biztonságát egyre inkább valamilyen mélyen meghúzódó egzisztenciális bizonytalanság, szorongás felhője borítja el. A túlcivilizált, városi életmódnak az absztrahálódás az ára. A társadalom szerkezeteinek belső meggyöngülése ez? Szétzilálódása annak, amit egymás utáni korszakok, humanista erőfeszítések fölépítettek?

Rilke szerint a kifelé fordult ember magában hordja a bomlást. A nyolcadik Duinói elégiának ez a végkövetkeztetése:

(Vajda Endre fordítása)

Mondhatjuk: ez volt a múlt század, ez volt a modern. Minek hívhatja majd magát mostani századunk?

Megtudjuk-e fordítani a valóság szétfoszlásának folyamatát? Ezt a valóságos őrületet? A szétválasztók helyén megjelennek-e köztünk az összerakók? Mindenesetre sokkal közelebb vagyunk a történelem lelepleződéséhez, mint bármikori elődeink. Netán mi lehetünk azok, akik megpillantják, ami eddig rejtve volt?